Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Tibori Szabó Zoltán

Az erdélyi zsidó közösség sorsa a második világháborút követő időszakban 1945–1948)

A vészkorszakot túlélő erdélyi magyar zsidó közösséget a szülőföldre történő visszatérés vagy kivándorlás dilemmája, az eltűnt/megmenekült hozzátartozók felkutatása, a holokauszt okozta testi és lelki traumákkal való küzdelem, a tragédia okainak önemésztő vizsgálata, az elszenvedett atrocitások felelőseivel kapcsolatos kérdések kezelése, a megváltozott hazai politikai, társadalmi és gazdasági helyzethez való viszonyulás, a közösségi számbavétel, a zsidó élet újjászervezése, az új körülmények között történő beilleszkedés és nem utolsósorban az identitási vívódások jellemezték.

Az új hatalom a túlélők között kezdetben sok lelkes támogatóra talált, hiszen felszabadulásukat, életük megmentését köszönhették a szovjeteknek. A zsidó közösség tagjai azonban hamarosan felismerték, hogy a nemzetiségi kérdést a Vörös Hadsereg árnyékában kiépülő társadalom sem képes megnyugtató módon megoldani. Bármennyire hangoztatták is a szovjet bevonulást követően a Romániában és az Észak-Erdélyben hatalomra került baloldali politikai erők, s mindhiába visszhangozta azt a korabeli sajtó nagy része, a nemzetiségi és a faji intolerancia, a sovinizmus és az antiszemitizmus az új körülmények közepette nem tűnt el, csupán más formákban jelentkezett.

A közösség sorsát ez a felismerés, illetve a többi jelzett kérdésre lassan-lassan meglelt válaszok meghatározó módon befolyásolták. Egyes kérdések tekintetében viszont éppen a világos és egyértelmű válaszok hiánya járult hozzá jelentős mértékben a meggyőződések kialakulásához. A végeredmény pedig az lett, hogy az erdélyi magyar zsidó közösség túlnyomó része a kivándorlásban vélte felfedezni az egyetlen olyan megoldást, amely régóta tartó vívódásainak, szenvedéseinek és megaláztatásainak véget vethet.

Léteztek, természetesen, más életstratégiák is, például a kommunista megoldás sikerre vitelébe vakon vetett hit, a feltételek nélküli asszimiláció, a mindenféle nemzeti kapcsolódás tagadása stb., ám ezek az erdélyi zsidó közösségnek csupán a töredékére voltak jellemzők.

A különböző elképzelések nem csupán a közösség politikailag, gazdaságilag és társadalmilag heterogén jellegéből, hanem abból is eredtek, hogy a háború éveiben az észak-erdélyi, illetve a dél-erdélyi és a bánsági zsidóság más-más fennhatóság alatt, eltérő körülmények között élt, ugyanazt célzó, de hatásaikban sok esetben különböző törvényes tiltások, korlátozások és hatósági intézkedések közepette.

A két közösség más-más veszélyekkel és kihívásokkal szembesült. Miközben az észak-erdélyi zsidóság legalább kétharmada1 a vészkorszakban elpusztult, a romániai holokausztot a dél-erdélyi zsidóság minimális emberveszteséggel úszta meg.

Deportálás, áldozatok

A mai Erdély területén, amely a történelmi tartományon kívül a Partiumot és a Bánságot is magába foglalja, a népszámlálások szerint 1910-ben mintegy 183 ezer, 1930-ban pedig 192 ezer izraelita vallású személy élt.2

1940. augusztus 30-án a második bécsi döntés Erdély kb. 43 ezer km2-es északi felét az ott élő 2,4 millió lakossal együtt Magyarországhoz visszacsatolta. A magyar fennhatóság alá került észak-erdélyi területen az 1941-ben rendezett népszámlálás mintegy 151 ezer izraelita vallású lakost talált. Ugyanabban az esztendőben a dél-erdélyi zónában és a Bánságban összesen csaknem 41 ezer izraelitát számoltak össze.3

Mindkét zónában szép számmal éltek kikeresztelkedett zsidók és zsidó származású keresztények is, akiket mindkét térségben szintén üldöztek. Ezekkel együtt egyes kutatók az észak-erdélyi zsidóság számát a bécsi döntés pillanatában 164 ezer körülire teszik.4 A közösség tagjai közül azonban – becsült adatok szerint – mintegy ezer személy az 1940 őszén és telén történt kitelepítések és deportálások áldozatává vált. Az északi zónában élő s az 1941-es zsidótörvény szerint „zsidó fajúnak” minősítettek számát további néhány ezerrel csökkentette az 1941-es deportálás, amelynek során a „hontalannak” deklarált zsidókat Kamenyec-Podolszkij környékén lemészárolták.

A kitértekkel együtt a dél-erdélyiek száma legfeljebb 42 ezer körülire tehető.

A számsorok alapján nyugodtan állíthatjuk, hogy Erdély, a Bánság és a Partium területén a holokausztot közvetlenül megelőző időszakban legalább 192 ezer és legfeljebb 200 ezer zsidó élt.

Észak-Erdélyben a zsidóság számát a munkaszolgálat és a német haláltáborokba történő 1944. május–júniusi deportálás drasztikusan csökkentette. A közösség 1944 novemberére mindössze 7200 főre apadt. Ezek közül 1000–1500 személy a kivételezettek és a bujkáló, a többi pedig a már felszabadult vagy elszökött és hazatért munkaszolgálatos.

A hazatértekkel, a Dél-Erdélyből, Románia más részeiről, illetve Bukovinából és Besszarábiából érkezett menekültekkel együtt Észak-Erdély területén 1945 szeptemberében a zsidók számát 23 ezer és 30 ezer közöttire becsülték.5 Rajtuk kívül körülbelül 8–10 ezerre teszik azok számát, akik a haláltáborokból megmenekültek ugyan, de egyenesen Nyugatra távoztak.

1946. május 6-án a román belügyminisztérium rendőrségi igazgatóságának nemzetiségi főosztálya kimutatást készített a román külügyminisztériumnak az Észak-Erdélyből deportált, illetve az oda a deportálásból visszatért zsidókról.6 Eszerint Észak-Erdélyből összesen 127 377 személyt deportáltak, s ezek közül 1946 májusáig 19 764 tért vissza. A vissza nem tértek száma e kimutatás szerint 107 613. Az adatok pontosságát azonban megkérdőjelezi a Máramaros megyéből deportált zsidók esetében feltüntetett 8500 szám. Máramarosból ugyanis a kassai nyilvántartások szerint csaknem 33 600 zsidót szállítottak Auschwitzba.

A Zsidó Világkongresszus által 1947 januárjában készített, becsléseken alapuló összesítés szerint Észak-Erdélyben 44 706 zsidó volt. Ugyanakkor a hitközségek a Dél-Erdélyben és a Bánságban élő zsidók számát összesen 45 738-ra becsülték.7

Az áldozatok pontos számát mindmáig nem sikerült egyértelműen megállapítani. Nehezíti a számításokat a megbízható nyilvántartások hiánya, a háború után Erdélyen belül elindult, de részleteiben ma sem ismert népességmozgás, a külföldről érkezett, Románián keresztül Palesztinába tartó menekültekre vonatkozó foghíjas adatok és az a tény, hogy a külföldre menekült erdélyi zsidók számát tekintve szintén nem rendelkezünk pontos adatokkal.

Tudjuk viszont, hogy 1942 és 1944 között mintegy 15 ezer észak-erdélyi zsidó férfit vezényeltek munkaszolgálatra, s a kassai vasúti parancsnok által rögzített adatok szerint 1944 májusában és júniusában Észak-Erdélyből összesen csaknem 134 ezer személyt8 szállítottak Auschwitzba.

Az adathiány okozta csapdákat kikerülő, szakszerűnek és körültekintőnek mondható munkák szerint az észak-erdélyi túlélők száma 35–40 ezerre tehető.9

Mindeddig kevesen vették figyelembe, hogy Dél-Erdélyből is deportáltak zsidókat. Őket a román hatóságok 1942-ben Transznisztriába vitték, ahonnan nagyon kevesen tértek vissza. Eseti beszámolókból nyert adatok alapján az áldozatok számát néhány százra tehetjük.

A temesvári Szabad Szó 1944 novemberében arról számolt be,10 hogy 1942 őszén mintegy 800 romániai zsidó férfit, nőt és gyermeket elhurcoltak, köztük 25 temesvárit is. A transznisztriai Mosztovoj környékére vitték őket. Ott „német kolonisták, ukrán rendőrök és román csendőrök” nagy részüket meggyilkolták, és „Kacatova mészégető kemencéiben elégették”. A temesváriak közül csak ketten tértek haza. Az aradi Szabadság egyik 1945. októberi számából11 pedig azt tudjuk meg, hogy 1942 nyarán Aradról Transznisztriába deportáltak „sok ezer” olyan személyt, akik korábban izraelita vallásról más vallásra tértek, akik baloldali mozgalmak tagjai voltak, vagy akik „egyszerűen csak útlevelet akartak váltani Oroszországba”. Tiraszpolba kerültek, ahonnan egy részüket Berezovkába, más részüket pedig Mosztovojba vitték. A német és román katonaság, illetve csendőrség karmai közül csak néhányan kerültek haza élve.

A meggyilkoltak helyét a dél-erdélyi statisztikákban részben az a hozzávetőleg 7000 zsidó menekült foglalta el, akik – miután Románia saját „végleges megoldási” programját leállította, s a palesztinai kivándorlást lehetővé tette – 1943-ban és 1944-ben Észak-Erdélyből, Magyarországról, illetve más államokból Romániába menekültek. A legtöbben Bukarestbe igyekeztek, s onnan Konstancán keresztül Palesztinába, néhány száz személy azonban átmenetileg dél-erdélyi rokonoknál és ismerősöknél keresett és talált menedéket.12

Mindent egybevetve, nem tévedhetünk sokat, ha azt állítjuk, hogy Dél-Erdélyben közel 40 ezer zsidó élte túl a holokausztot, az ottani közösség soraiból kikerült áldozatok száma pedig legfeljebb egy-két ezerre rúghatott.

Ezek alapján elmondhatjuk: a vészkorszak előtti 192–200 ezres erdélyi zsidó közösségből (a vészkorszakot követően a haláltáborokból egyenesen Nyugatra távozottakkal együtt) hozzávetőleg 85–90 ezer személy élte túl. A soá összerdélyi áldozatainak száma e hozzávetőleges számítások alapján 120 ezer körülire tehető. Az észak-erdélyi zsidóság háromnegyede, az összerdélyi zsidóságnak pedig a kétharmada megsemmisült.

1945 novemberében Kolozsváron „központi irodát” nyitott a Zsidó Világkongresszus romániai képviselete. Közölték: az erdélyi zsidóságnak a fasiszta terror alatt elszenvedett emberi és anyagi veszteségeit feltárják, összegezik és Fekete Könyv formájában „egyrészt a demokratikus világ, másrészt a békekonferencia elé tárják”.13 A széles ankétra eltervezett kezdeményezést nem váltották valóra. A világkongresszusi iroda segített azonban a hozzátartozójukat felkutatni kívánóknak.14

Hazatérés, a közösségi élet újjászervezése

A munkaszolgálatra vezényelt erdélyi zsidó férfiak egy része már a szovjet hadsereggel együtt vagy közvetlenül annak nyomában visszatért szülőföldjére. A haláltáborok túlélőinek azonban még várniuk kellett a felszabadításra, egy sor körülmény folytán legtöbbjük csak 1945 nyarán vagy később térhetett haza.

A visszatérők a legelemibb megélhetési lehetőségekkel sem rendelkeztek, elhelyezésük is gondot jelentett,15 s nagy részük kimerülten, betegen tért vissza.16 A meghurcolások, az elszenvedett kínzások, a családtagjaik elpusztulása pszichikai és fizikai állapotukat döntő módon meghatározta. Nem csoda tehát, hogy az első zsidó közösségi intézmények, amelyek működésüket újrakezdték, a kórházak és az étkezdék voltak.

Az erdélyi sajtó már 1944 őszén beszámolt az erdélyi zsidóság tragédiájáról. László Béla a kolozsvári Világosságban három részben17 ismertette a fél évvel korábban, április és június között Észak-Erdélyben s főként Kolozsváron történteket. A cikksorozatból kitűnik: a szerzőnek nem volt fogalma arról, hogy a zsidóság Németországban nem egyszerű lágerekbe, hanem haláltáborokba került, s következésképpen arról sem, hogy az elhurcoltak legnagyobb része már soha nem fog hazatérni. A veszteségek arányáról egyébként az 1944 októberében megalakult Demokrata Zsidó Népközösség – László Bélának nyilatkozó – vezetői sem tudtak.

Az erdélyi nyilvánosság a valóságban történtekről csak három hónappal később kapott első kézből származó tájékoztatást. 1945. február 20-án megérkezett Kolozsvárra a lengyelországi német haláltáborokból megmenekült zsidók első kis csoportja. Tagjai elmondták: a deportáltakat Birkenauban szelektálták először, a munkaképes, egészséges felnőtteket jobbra, a többieket balra irányították. Hogy a balra küldöttekkel pontosan mi történt, azt a megmenekültek is csak sejtették. Annyit azonban elmondtak, hogy „a krematóriumok kéménye éjjel-nappal füstölgött”, s „az égett hús és csont szaga heteken át érződött”. Hozzátették: „hogy kiket öltek meg, azt nem tudjuk”.18 Akkor azonban még az Erdélyben lévő zsidóság nagy része sem figyelt fel az elhangzottakra.

1944. november 19-én újra megkezdte működését a Zsidó Világkongresszus Romániai Szekciója, amely elsősorban a túlélők számbavételét tűzte ki céljául. A felmérés eredményeit 1945-ben és 1947-ben megjelent kötetekben ismertették.

A The American Jewish Joint Distribution Committee (röviden: Joint), a Jewish Agency és a Nemzetközi Vöröskereszt bukaresti kirendeltségei Marton Ernőt, a kolozsvári Új Kelet egykori főszerkesztőjét bízta meg 1944 novemberében azzal, hogy delegáció élén keressen fel észak-erdélyi városokat. A cél ezúttal kettős volt: a túlélők számának megállapítása és a szükséges intézkedésekre rávilágító helyzetfelmérés.

A delegáció által készített jelentés szerint Észak-Erdélyben 7200 zsidót találtak. Ezek közül Kolozs vármegyében 1500, Bihar vármegyében pedig 2000 zsidó élt, Szatmár, Máramaros, Szilágy, Szolnok-Doboka, Beszterce-Naszód és Maros-Torda vármegyében 400–800 főt találtak, a három székely vármegyében pedig (Csík, Háromszék és Udvarhely) 50–50 személyt. Marton szerint Kolozsváron mintegy ezer zsidó férfi, és mindössze 20–30 zsidó nő volt, Nagyváradon pedig kb. 1500 zsidó férfi mellett 50–60 zsidó nőt tartottak számon.19

Észak-Erdélyben újra működni kezdtek a zsidó hitközségek, Kolozsváron és Nagyváradon megnyitották a zsidó kórházakat, s a visszatérőket ezek mellett a nagyobb városokban különböző szervezetek által működtetett otthonokban is kezdték elhelyezni.20 1944. november 26-án megalakult az Erdélyi és Bánsági Központi Ortodox Iroda, amely az ortodox hitközségeket tömörítette. A neológ hitközségek pedig létrehozták a Nyugati Szertartású (Neológ) Izraelita Hitközségek Szövetségét. A két vallási szervezet révén az erdélyi zsidóság csatlakozott a romániai Zsidó Hitközségek Szövetségéhez. Valamennyi észak-erdélyi hitközség a rabbik, előimádkozók és metszők hiányával küszködött. Egyes kimutatások szerint a holokausztban több mint 70 észak-erdélyi rabbi pusztult el.21 A kialakuló új rendszer a következő években mindent megtett annak érdekében, hogy a hitközségeket a Kommunista Párt ellenőrzése alá vonja22, erkölcsi súlyukat és szerepüket pedig minimálisra csökkentse. A kommunista világszemlélet térnyerése és a karizmatikus, nagy tekintélyű vallási vezetők hiánya ezt nagymértékben megkönnyítette.

A hazatérők zöme egykori lakásába beköltözni nem tudott, mert azokat időközben másoknak utalták ki. A legtöbben ingóságaikat sem találták meg, mert azokat az eltelt hónapok alatt szétlopkodták, elszállították stb.

A Maniu-gárdáknak nevezett paramilitáris alakulatok, a román hadsereg és a román közigazgatás észak-erdélyi atrocitásai, illetve túlkapásai miatt a romániai Szövetséges Ellenőrző Bizottság november 12-én utasította a román kormányt, hogy államapparátusát november 14-ig a bécsi döntésben kijelölt határokig vonja vissza. Visinszkij szovjet külügyminiszter-helyettes úgy vélekedett, hogy a Maniu-gárdák, amelyek „raboltak és terrorizálták a magyar nemzetiségűeket, és aljas fejvadászatot rendeztek a magyar nemzetiségűek ellen”, komoly fenyegetést jelentenek a Vörös Hadsereg fronthátának. Ezért „a reakciós román közigazgatásnak” azonnal el kellett hagynia Erdélyt.23

A román adminisztráció Észak-Erdélybe csak 1945. március 9. után tért vissza,24 így négy hónapon át Észak-Erdélyt önálló közigazgatás vezette. Mivel a terület jövőbeli hovatartozása távolról sem volt még eldöntve, az ideiglenes vezetők – románok és magyarok egyaránt – tudatában voltak annak, hogy a mérleg egyik vagy másik oldalra való elbillentéséhez majd a zsidó túlélők is hozzájárulnak. Igyekeztek tehát megnyerni jóindulatukat, s ennek köszönhető, hogy az Észak-Erdélybe visszatért zsidóság korábban elkobzott javaiból dél-erdélyi és regáti hittársainál többet kapott vissza. A románok arra számítottak, hogy, bár az erdélyi zsidóság magyar anyanyelvű és kultúrájú, a magyarokból való kiábrándulás után súlyával a terület Romániához csatolását elősegíti. A zsidósággal kapcsolatos román számításokban az is szerepet játszott, hogy a román kommunisták tekintetbe vették a baloldali és a kommunista elvekkel már a két világháború közti időszakban szimpatizáló zsidóságot is.

Ennek ellenére a zsidók legfeljebb lakásaikat és csak a legjobb esetben néhány bútorukat kapták vissza. 1945 tavaszán a szakszervezetek és a Népvédelmi Egyesület azon a véleményen volt, hogy a visszatérőket a fasiszták vagyonából támogassák.25 Kolozsváron és más városokban például az nehezítette az ingatlanrestitúciót, hogy az 1944-es bombázások és a hadi események során sok lakóház megsemmisült, s azok egykori tulajdonosait a hatóságok zsidók lakásaiba költöztették. Az ingóságok értékesebb részét magyar és német katonatisztek és tisztviselők tulajdonították el és szállították magukkal, másik részét pedig a helyi lakosság hordta szét. A zsidó bútorokat a szovjetek is megdézsmálták, így az egyik kimutatás szerint 1944. október 20. és 1945. január 20. között a Szovjet Katonai Parancsnokság Nagyváradon 403 olyan bútorgarnitúrát vett át, amelynek tulajdonosai korábban zsidók voltak. Igaz, az oroszok nem tettek különbséget: 253 bútorgarnitúrát nem zsidóktól harácsoltak össze.26 A hatalomra jutott baloldali erők türelemre intették a zsidóságot, s – az antiszemitizmus újjáéledésétől tartva – restitúciós követeléseit nem egy esetben éppen a zsidó vezetők igyekeztek tompítani.

 Az ideiglenes észak-erdélyi hatósági testületeknek zsidó tagjaik is voltak, így a zsidó érdekek képviselete könnyebbé vált. Az 1944. október 13-án Kolozsváron megalakult ideiglenes városi tanácsnak például a Világosság szerint „17 román, 11 magyar és egy zsidó tagja” volt.27 Néhány nappal később, október 21-én, szintén Kolozsváron, a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártja, a kolozsvári szociáldemokraták, a Magyar Dolgozók Szövetsége, az Ekésfront, a Demokrata Zsidó Népközösség és az Egységes Szakszervezetek helyi képviselői ifj. Teofil Vescan javaslatára (akit a Román Kommunista Párt bukaresti központja azért küldött Kolozsvárra, hogy megszervezze a pártot) megalakították az Észak-Erdélyi Demokratikus Bizottságot. A tanácskozáson Vescan kijelentette: „Észak-Erdély román többségének bizonyságot kell tennie, hogy a visszaállított Románia demokratikus elrendezésébe be akarja illeszteni a magyar és zsidó kisebbségek demokratikus erőit is, amelyeknek hasonlóképpen ki kell nyilvánítaniuk, hogy akarnak-e együtt élni és együttműködni a román néppel a demokrata román állam keretében.”28

A szovjet bevonulást követő napokban a nagyobb erdélyi városokban megalakult a Demokrata Zsidó Népközösség (DZSN). Programjáról a szervezet kolozsvári vezetői 1944. november első napjaiban nyilatkoztak. Fülöp Zoltán elnök, illetve Neumann Sándor és Balkányi Miklós vezetőségi tagok elmondták: a román és magyar demokratikus erőkkel együtt kívánják az új rendet megteremteni. Leszögezték, hogy a legnagyobb sérelmet a zsidó tömegek szenvedték el. A lerongyolódva, éhesen és betegen visszatérők felruházása, élelmezése és gyógyítása mellett az emberek elhelyezése nagy terhet ró a Népközösségre. Elmondták, hogy átmenetileg tömegszállást és népkonyhát rendeztek be a helyi Zsidó Kórházban. Annak érdekében, hogy a tulajdonosok hazatéréséig a még fellelhető zsidó ingóságokat megőrizhessék, hozzáláttak azok összegyűjtéséhez és leltározásához. Gyümölcsöztetés céljából ugyanakkor gondnokság alá helyezték a zsidó ingatlanokat is. Kolozsváron a Pap (ma Párizs) utcai zsinagóga melletti Joint-helyiségben nemsokára megkezdte működését egy új beteggondozó, valamivel később pedig a közeli Péter-Pál villákban a hazatérőket fogadó bizottság. Fülöpék közölték, hogy „egyéni bosszú nem vezérli a zsidóságot”, ám követelték, hogy „a kíméletlen zsidóellenes akciók irányítói részesüljenek méltó büntetésben”, a tulajdon- és a jogrendet állítsák vissza, a zsidóságot kártalanítsák, az iparban és a kereskedelemben történő elhelyezkedését az általános gazdasági program keretében oldják meg. A DZSN-vezetők bejelentették, hogy akciót kívánnak indítani az elhurcolt zsidók visszatérése érdekében. Felszólították a szövetséges kormányokat: gyakoroljanak nyomást a román kormányra, hogy követelje vissza Németországtól a deportáltakat, a kérés teljesítésének megtagadása esetén pedig rendeljenek el letartóztatásokat és internálásokat a romániai szász és sváb nemzetiség soraiból, mindaddig, amíg a németek az elhurcoltakat ki nem adják.29

Az Észak-Erdélyből deportáltak hazahozatala érdekében a DZSN 1945 februárjában Kolozsváron nagygyűlést tartott. A résztvevőktől anyagi és erkölcsi támogatást kértek. Az észak-erdélyi zsidó szervezetek már korábban küldöttséget menesztettek Bukarestbe. Követelték: a szovjetek hozzanak „komoly és hathatós intézkedéseket”, hogy „a már felszabadított területekről” az elhurcoltak hazatérhessenek. Dászkál Hugó, a Népvédelmi Egyesület elhurcoltakat segélyező bizottságának tagja közölte, hogy a delegációt Bukarestben a szovjet hatóságok fogadták, s ígéretet tettek arra, hogy kéréseiket továbbítják Moszkvába. A baloldali pártokat tömörítő Országos Demokrata Arcvonal (ODA) a túlélők hazahozatalát azonban a mozgalom és a Kommunista Párt hasznára kívánta fordítani. A szervezet képviselője, a kommunista Goldberger Miklós elmondta tehát, hogy az elhurcolt zsidóság visszahozatalát az ODA programjába iktatta, a zsidóságnak azonban cserében támogatnia kell az ODA-t, hogy az eredményes munkát folytathasson az erdélyi népek „békés együttéléséért és demokratikus fejlődéséért”.30

1945. március 6-án az ODA választási győzelmével került hatalomra Romániában a baloldaliak által uralt Groza-kormány. A kedvükre való választási eredmények láttán, március 9-én a szovjetek úgy döntöttek, hogy a román közigazgatás visszatérhet Észak-Erdélybe. Éppen azokban a napokban kezdte meg Kolozsváron négynapos ülését az észak-erdélyi Demokrata Zsidó Népközösségek konferenciája. A fő téma a deportáltak hazahozatala volt. Elhatározták, hogy segélyexpedíciókat szerveznek, amelyek a felszabadult területekről hazafelé igyekvőket felkutassák, elsősegélyben részesítsék és hazaszállítsák. Ehhez a román, a szovjet és a lengyel kormány részéről „az eddiginél is hathatósabb támogatást” kértek. Ebből könnyen megérthetjük, hogy az említett kormányok az ügy érdekében mindaddig édeskeveset tettek. Kezdetben gépkocsikaravánok indításáról volt szó, „főleg az öregek, a betegek és a gyermekek azonnali megsegítésére”, amiből újra kiderül, hogy a haláltáborok realitásaival még akkor sem voltak tisztában. Később azonban vonatok szervezése is szóba került. Az ülés határozatokat fogadott el a deportáltak fellelhető anyagi javainak megőrzéséről és kezeléséről, a hazatérők fogadásának megszervezéséről, otthonok és étkezdék megnyitásáról, és arról, hogy Kolozsváron felállítják a az észak-erdélyi Demokrata Zsidó Népközösségek központi irodáját, amelynek végrehajtó bizottságát is megválasztották. Az „Észak-Erdélyi Demokrata Zsidó Népközösségek Szövetsége” elnökévé Erdős Lászlót választották meg. Döntöttek továbbá szövetkezetek és társasüzletek létrehozásáról, hogy a hazatérők foglalkoztatása legyen biztosítva.31 A szövetkezetek tevékenységéről a sajtó többször is részletesen beszámolt.32

A zsidó javak visszaszolgáltatására vonatkozó követelés magyar–zsidó feszültségeket okozott.  A Világosság 1945. március 9-én védelmébe vette azokat a „kisembereket”, elsősorban kibombázott magyarokat, akik zsidó vagyontárgyak haszonélvezőivé váltak, de „akiket szintén a háború áldozatainak kell tekinteni”, és azokat is, akik kölcsönös megegyezés alapján a fasiszta korszakban zsidó üzleteket vásároltak meg. A lap két olvasói panaszlevelet is közölt. László Béla a lap hasábjain azt szorgalmazta, hogy a hasonló helyzetekben a Demokrata Zsidó Népközösség és a Magyar Népi Szövetség közösen, tárgyalások útján keressen megoldást.33 A panaszlevelekre a kolozsvári DZSN vezetősége (elnöke Hirsch Sándor volt) a napilap március 18-i számában válaszolt, tételesen megcáfolva a kijelentéseket, s védelmébe véve az eltulajdonított zsidó vagyonokat. Közölték: a bombakárosultak megsegítését a panaszok megjelenése előtt is kötelességüknek tekintették, s ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a közösség által nyilvántartott 2500 zsidó lakberendezés 65 százalékát „arra rászorult, keresztény kisembereknek” utalták ki.34

1945 márciusában a román kormány az észak-erdélyi zsidó szervezetek nyomására vonatot bocsátott a deportáltak hazaszállításán fáradozók rendelkezésére, amely 1945 március 25-től június végéig Nagyvárad és Krakkó, illetve Kolozsvár és Prága között  közlekedett.35 A legtöbb deportált ebben az időszakban, illetve 1945 nyarán és őszén érkezett haza. Szatmárnémetiben Frischmann Henrik szerkesztésében hetilapot adtak ki Deportált Híradó címmel, amelynek első száma 1945. július 8-án jelent meg. A lap hétről hétre közölte a hazatért deportáltak névsorait, s különféle forrásokból származó értesüléseket arra vonatkozóan, hogy melyik lágerben kiket láttak a hazatértek, valamint a városban nyitott Deportált Otthon heti pénztárjelentését. A 4. számtól kezdve a lapra a „Deportáltak, álljatok munkába!” felhívást is rányomtatták.36

A Világosság információi alapján37 1945 augusztusáig „az elhurcolt 150 ezerből 10 500 zsidó deportált tért vissza”, s „megbízhatónak látszó források szerint még 20 000-nek a hazatérése remélhető”. Mintegy 20-25 fiatal, 15 és 20 év közötti hazatérő a Református Teológia és az Ifjúsági Keresztyén Leányegyesület otthonaiban nyert elhelyezést. Erről a DZSN Vásárhelyi János református püspökkel állapodott meg, aki az akciót „a kiengesztelődés szellemében” megkezdett „lelki és társadalmi újjáépítés” lépéseként értékelte. A zsidó vezetőkkel folytatott megbeszélést követően a püspök a zsidóság megsegítésére szólította fel a többi keresztény egyházat is. 1945. augusztus végén a Kommunista Párt lapja, az Igazság a fiatal deportáltaknak kiképzőotthon létrehozását sürgette.38, decemberben pedig a deportált fiatalkorú lányok otthonáról, illetve az Erdélyi Zsidó Árvagondozóról cikkezett.39

Lassan a közösség más intézményei is újraindultak, s 1945 őszén már teljes gőzzel működött Kolozsváron a zsidó diákságot tömörítő Antal Márk Diákegyesület.

Az antiszemitizmus újraéledése

1945. október elején maga Vasile Luca kommunista pártvezető is kénytelen volt megállapítani, hogy „Moldvában nő az antiszemitizmus”, amely „Erdélyben sem kisebb”, s ez annak tulajdonítható, hogy „antiszemitizmussal mérgezettek a tömegek”. Luca azt követelte, hogy a „reakciós” munkakerülő zsidókból állítsanak össze munkabrigádokat, és ezeket vezényeljék a Zsil völgyi szénbányákba.40

Október végén Vasile Luca és Iosif Chişinevschi Bukarestben tartott nagygyűlésen fejtették ki a Kommunista Párt álláspontját a „zsidókérdésben”. Luca szerint a Kommunista Párt „nem ellenzi a kivándorlást”, de úgy vélte, a palesztinai kérdés nem oldható meg az arabokkal folytatandó polgárháborúval, „hanem az arab és a zsidó munkásság együttműködése alapján”. Chişinevschi a „zsidó reakciót” támadta, s annak exponensét, Wilhelm Fildermannt. Megbélyegezte azokat a zsidókat, „akik nem tanultak semmit a zsidó nép tragédiájából”, s kifejtette, hogy „a zsidó sovinizmus éppen olyan veszélyes, mint a román–magyar vagy bármely más sovinizmus”.41

Ám nem csupán a vezetőknek voltak antiszemita megnyilvánulásai. Az antiszemitizmus mélyen gyökerezett mind a román, mind pedig a magyar népesség valamennyi rétegében. Ezt a tényt a korabeli titkosrendőrségi, csendőrségi és biztonsági jelentések jelentős része elismerte. A sovinizmus és az antiszemitizmus újra meg újra felütötte a fejét. 1945 augusztusában például a Szilágy megyei Alsóvalkón a románok kijelentették, hogy „addig nem lesz demokrácia, míg a magyarok nem mennek Ázsiába, a zsidók meg Palesztinába”.42 Később megszokottá vált az is, hogy az etnikumközi konfliktusokat a legtöbb esetben „osztályharcnak” álcázták.43

Annak ellenére, hogy a hivatalos propaganda az ellenkezőjét állította, a gazdasági és kereskedelmi nehézségek, az élelemhiány és az 1946-ban bekövetkezett nagy szárazság miatt az antiszemitizmus látványosan növekedett. 1946 tavaszán Kolozsváron és más erdélyi városokban olyan rémhírek terjengtek, miszerint a haláltáborokban gyermekeiket elvesztett zsidók magyar gyermekeket fogdosnak össze és gyilkolnak meg. A vérvádat a zsidó sajtó határozottan elutasította, s az antiszemita fogantatású „fasiszta provokáció” megoldását „az együttélő népek demokráciájának” megerősítésében látta.44

Katonatisztek által kirobbantott antiszemita incidensek zavarták meg Szatmárnémeti lakosságának napjait 1946 húsvét másodnapján. A tetteseket hadbíróság elé állították, és büntetőszázadba küldték.45 A zsidógyűlölet légköre azonban az általánosan romló gazdasági és közélelmezési helyzet körülményei között tovább erősödött.

Mivel a háború utáni években a romániai zsidóság egyharmada (s hangsúlyosan a moldvai, erdélyi és bukaresti zsidóság) rendkívül súlyos szegénységben élt, s anyagi támogatásra szorult, a Joint 1945–1948 között több tízmillió dollárt juttatott segély formájában Romániába. A segélyekből a zsidókon kívül más nemzetiségű rászorultak is részesültek. Ennek ellenére a Román Kommunista Párt 1949. február 18-án a Jointot kiutasította Romániából. Ez a döntés jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a következő években sok zsidó az alijázás mellett döntött.46

(Folytatjuk)

JEGYZETEK

1. Román források szerint az észak-erdélyi túlélők aránya 20 százalék alatt volt. Lásd például Alexandru, J. et al. (szerk.): Martiriul evreilor din România 194-–1944. Documente şi mărturii. Editura Hasefer, Buc., 1991. 264.

2. Az izraeliták összlétszáma Erdélyben Bárdi–Veres (Bárdi Nándor–Veres Péter (szerk.): Fizionomia etnică şi confesională fluctuantă a regiunii carpato-danubiene şi a Transilvaniei. Asociaţia Culturală Haáz Rezső, Odorheiu Secuiesc. 1996. 133.) szerint 1910-ben 182 495, 1930-ban pedig 192 833 volt, Stark (Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban és a felszabadulás után (1939–1955). MTA Történettudományi Intézete, Bp., 1995. 65. (a továbbiakban: Zsidóság...) Uő: Hungarian Jews During the Holocaust and After the Second World War, 1939–1949: A Statistical Review. East European Monographs. Boulder–Columbia University Press, New York, 2000. 97.) viszont a román népszámlálási adatok alapján az 1930-as adatot 190 945 főre tette. Az eltérések a mai Erdély területén kívül eső 17 település, illetve az 1940-es magyar–román határ által kettészelt 5 település adatainak eltérő kezeléséből adódhatnak.

  3. Stark szerint (Stark: uo.) Észak-Erdélyben 151 125, Dél-Erdélyben pedig 40 937 izraelita élt. Rotariu (Rotariu, Traian: Recensământul din 1941. Transilvania. Editura Presa Universitară Clujeană, Cluj-Napoca, 2002. 333.) eredményei szerint az 1941-es magyar népszámlálás a korabeli Észak-Erdélyben 153 462 izraelitát talált. A Zsidó Világkongresszus Romániai Szekciója szerint 1942-ben, amikor Romániában összeírták a „zsidó vérű” lakosokat, Dél-Erdélyben 39 628 zsidót vettek számba. (Populaţia evreească în cifre. Memento statistic. Congresul Mondial Evreesc, Secţiunea din România. Buc., 1945. 41–42.)

  4. Braham, Randolph L.: A népirtás politikája. A Holocaust Magyarországon. Belvárosi Könyvkiadó, Bp., 1997. 74. (A továbbiakban: A népirtás...)

  5. Stark: i.m. 69.

  6. Calafeteanu, Ion et al. (szerk.): Emigrarea populaţiei evreieşti din România în anii 1940–1944. Culegere de documente din arhiva Ministerului Afacerilor Externe al României. Editura Silex, Buc., 1993. 244–245.

  7. Aşezările evreilor din România. Memento statistic. Congresul Mondial Evreesc, Secţiunea din România, Buc., 1947, 31–32.

  8. A kassai vasúti parancsnok áltat összegyűjtött adatok szerint a deportáltakat szállító szerelvények Észak-Erdélyből 133 913 személyt szállítottak Auschwitzba. Lásd: Braham i. m. 1357–1359.

 9. Vágó, Béla: The Destruction of the Jews of Transylvania. In: Hungarian Jewish Studies. Editor: Randolph L. Braham, New York, 1966. 171–222.; vö.: Stark: i. m. 70.; lásd még: Stark: i. m. 64–70.

10. S. K.: A Mosztovoj halálkastély. 250 ezer zsidót öltek meg a németek Mosztovoj vidékén, közöttük huszonöt timişoara-temesvárit. Szabad Szó [Temesvár], 1944. november 16.

11. A) és B) csoport a tiraszpoli szétosztásnál... Aradiak, akik csodával határos módon menekültek meg Iliescu ezredes transznisztriai tömeghóhér kezéből. Szabadság [Arad], I. 142. 1945. október 19. 3.

12. Tibori Szabó Zoltán: Élet és halál mezsgyéjén. Zsidók menekülése és mentése a magyar–román határon 1940–1944 között. Minerva Művelődési Egyesület, Kv., 2001. 148. (A továbbiakban: Élet és halál...)

13. Fekete Könyv készül az erdélyi zsidóság szenvedéseiről. Igazság [Kolozsvár], I. évf., 43. sz., 1945. november 3. 4.

14. Deportáltak iránt érdeklődők figyelmébe. Igazság [Kolozsvár], I. 50. 1945. november 17. 4.

15. Szállást keresnek a hazatérő deportáltaknak. Igazság [Kolozsvár], I. 13. 1945. június 3.; Lakhatóvá teszik a nagyszalontai deportáltak lakásait. Igazság [Kolozsvár], I. 14. 1945. június 10.

16. Falka István: A székelység minden jóval ellátja a borzalmak világából hazatérő zsidóságot. Világosság [Kolozsvár], II évf. 77. 1945. április 5.

17. László Béla: Az erdélyi zsidóság tragédiája (I.). Világosság [Kolozsvár], I. évf. 16. 1944. november 5; Uő.: Az erdélyi zsidóság tragédiája (II.). „Vakulj, magyar! Visszük a zsidót...” Világosság [Kolozsvár], I. évf. 19. 1944. november 10.; Uő.: Az erdélyi zsidóság tragédiája (III.). 16 000 ember szorong a téglaszárítókban. Világosság [Kolozsvár], I. évf., 23. sz. 1944. november 15.

18. F. Jagamas Ilona: Megérkezett Kolozsvárra az Erdélyből elhurcolt zsidók első csoportja. Négy kolozsvári zsidó orvos útban van hazafelé. Világosság [Kolozsvár], II évf. 41. sz. 1945. február 21.

19. Idézi Stark: i. m., 67–68.

20. A deportáltakért. Erdélyi Szikra [Kolozsvár], I. évf. 3. sz. 1945. március 22.

21. Remember. 40 de ani de la masacrarea evreilor din Ardealul de Nord sub ocupaţia horthystă. Federaţia Comunităţilor Evreieşti din Republica Socialistă România. Secţia de documentare. Buc., 1985. 69–70.; a forrás által közölt listán 76 izraelita egyházi személy szerepel, többségükben rabbik, de néhány metsző is.

22. Rotman, Liviu: Romanian Jewry: The First Decade After the Holocaust. In: The Tragedy of Romanian Jewry. Editor: Randolph L. Braham, Columbia University Press, New York, 1994. 306. (A továbbiakban: Romanian...)

23. Csatári Dániel: Forgószélben. Magyar–román viszony 1940–1945. Akadémiai Kiadó, Bp., 1968. 442.

24. Uo. 461.

25. A fasiszták vagyonából támogassák a visszatérő deportáltakat! Erdélyi Szikra [Kolozsvár], I. évf. 5. sz. 1945. április 5.

26. Arhivele Statului. Bucureşti. Direcţia Generală a Poliţiei. Dosar 44/1945. 20. Idézi Andreescu, Andreea-Nastase, Lucian-Varga Andrea: Minorităţi etnoculturale. Mărturii documentare. Evreii din România (1945–1965). Centrul de Resurse pentru Diversitate Etnoculturală, Cluj, 2003. 20. (A továbbiakban: Minorităţi...)

27. Világosság [Kolozsvár], I. évf. 18. sz. 1944. november 9.

28. Vincze Gábor: A romániai magyar kisebbség történeti kronológiája. Kiegészített változat. Szeged, kézirat. (A továbbiakban: Kronológia...)

29. László Béla: Az erdélyi zsidóság tragédiája (I.). Világosság [Kolozsvár], I. évf. 16. sz. 1944. november 5.

30. A Demokrata Zsidó Népközösség az elhurcoltakért. Világosság [Kolozsvár], II évf. 40. sz. 1945. február 20.

31. A meghurcolt zsidóság létkérdéseit vitatta meg a Demokratikus Zsidó Népközösségek konferenciája. Kolozsvárt állították fel az észak-erdélyi zsidó szervezetek központi irodáját. Világosság [Kolozsvár], II évf. 57. sz. 1945. március 11.

32. Klein Endre: Új szövetkezet Nagyváradon. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 14. sz. 1945. június 10.; Megalakult a deportáltak termelő, értékesítő és fogyasztási szövetkezete. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 72. sz. 1945. december 14.

33. Az antiszemita harácsolók rovására kell megoldani az elhurcolt zsidók vagyoni jóvátételét – nem pedig a kisemberek kárára, akik a háborúnak ugyancsak ártatlan áldozatai. Világosság [Kolozsvár], II évf. 55. sz. 1945. március 9.

34. A Demokrata Zsidó Népközösség megválaszolja a Világosságban közölt panaszleveleket. 2500 nyilvántartott zsidó lakberendezés 65 százalékát utalták ki arra rászorult keresztény kisembereknek. Világosság [Kolozsvár], II évf. 63. sz. 1945. március 18.

35. Braham: i. m. 1251.; lásd még: Lőwy Dániel: A téglagyártól a tehervonatig. Kolozsvár zsidó lakosságának története. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998. 209–210.; A tegnap városa. A nagyváradi zsidóság emlékkönyve. Tel Aviv, 1981. 183.

36. Deportált Híradó [Szatmárnémeti], I. évf. 4. sz., 1945. július 29.

37. K. I.: A keresztény egyházak a zsidó deportáltakért. Vásárhelyi János református püspök nyilatkozik a kiengesztelődés művéről, a deportált ifjak elhelyezéséről és a „Jó Pásztor” Misszió feladatairól. Világosság [Kolozsvár], II évf. 175. sz. 1945. augusztus 9.

38. A fiatal deportáltak kiképző otthonáért. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 26. sz. 1945. augusztus 30–szeptember 5.

39. A deportált fiatal korú leányok otthona. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 67. sz. 1945. december 7.; lásd még: Az Erdélyi Zsidó Árvagondozó. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 81. sz. 1945. december 24.

40. Arhivele Statului. Bucureşti. CC al PCR. Cancelarie. Dosar 86/1945. Idézi: Andreescu, Lucian Varga: i. m. 21.

41. Pártunk álláspontja a zsidókérdésben. Vasile Luca és Chişinevschi elvtársak beszéde. Igazság [Kolozsvár], I. évf. 40. sz. 1945. október 23.

42. Világosság [Kolozsvár], 1945. augusztus 18.; idézi: Vincze Gábor: i. m.

43. Neumann, Victor: Istoria evreilor din România. Editura Amarcord, Timişoara, 1996. 250. (A továbiakban: Istoria...)

44. Elekes Miklós, dr.: Vérvád 1946-ban. Egység [Kolozsvár], I. évf. 3. sz. 1946. május 23.

45. Hegedűs Pál: Nagyintéző-bizottsági ülést tartott a szatmári Demokrata Zsidó Népközösség. Egység [Kolozsvár], I. évf. 4. sz. 1946. május 30.

46. Kuller, Hary: Evreii în România anilor 1944–1949. Evenimente, documente, comentarii. Editura Hasefer, Buc., 2002. 61. (A továbbiakban: Evreii...)