Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

László Ferenc

A 4424-es megfigyelt

László Dezső állambiztonsági
ügyiratai (1948–1952)

Ez az írás elsősorban nem László Dezsőről (1904–1973) szól, hanem egy letűnt korszakról és annak állambiztonsági intézményrendszeréről, amely durván és folyamatosan beleavatkozott életébe. A „tisztán látó” ember, a karizmatikus prédikátor, hittudós és tanár, a próféta lelkű nemzetiségpolitikus és nemzetiségpedagógus, a kivételes szervezői készséggel megáldott közéleti személyiség a következő oldalakon méltatlan kényszerhelyzetekbe sodort, az ostoba erőszaknak kiszolgáltatott, méltóságában porig alázott polgárként, majd kényszermunkára fogott rabként jelenik meg az olvasó előtt.

Amint egy korábbi írásomban rámutattam, ő sosem beszélt meghurcoltatásairól.1 Inkább igyekezett maga is elfelejteni az amúgy is jóvátehetetlent. Ha csak szülőmet szeretném személyében, tisztelném hozzáállását, és nem foglalkoznék politikai üldöztetésének dokumentumaival. Ám a halála óta eltelt évtizedek bizonyos eseményei – könyveinek megjelenése és fogadtatása, gondolatainak idézettsége, néhány neki és művének szentelt tanulmány és cikk magas színvonala – egyre inkább megerősítenek abban a tudatban, hogy édesapám az erdélyi magyarságnak – és azon belül a református egyháznak – történelmi személyisége volt, akinek a mához és a holnaphoz is van figyelemre méltó mondanivalója. Hadd emlékeztessek csak néhai Nagy László lelkész és hittudós László Dezső reneszánsza elé című írására vagy – még hangsúlyosabban – arra, amit Hovanyecz László írt 1997-ben A zárójelbe tett nacionalizmus című cikkében: „Az 1973-ban elhunyt László Dezső műveiről nem azt kell mondanunk, hogy máig időszerűek, hanem inkább azt, hogy igazán mára váltak időszerűvé.” Márpedig ha ez így van, múltja sem családi tulajdon immár, hanem a közre és az utókorra is tartozik, és nekem, mint legidősebb fiának, kegyes kötelességem a közt és az utókort – képességeim és erőim arányában – az ő minél igazabb megismeréséhez  hozzásegíteni. Ennek a felismerésnek a jegyében szántam rá magam erre a keserves munkára: a kommunista állambiztonság ügyirataiba való betekintésre és betekintetésre, hogy közelebb hozzam a mai és a holnapi olvasóhoz azt a rendszert, amely megfigyelte, üldözte, elszakította családjától és a tágabb közösségektől, amelyekért élt, ellehetetlenítette alkotómunkájának folytatását, és viszonylag korai haláláért is felelőssé tehető. Az itt következő szenvedéstörténeti dokumentumok ismerete nélkül senki sem alkothat magának valóságközeli képet László Dezső életének második feléről!

Nem kell mondanom, kitalálhatja az olvasó, hogy nehéz feladatot teljesítettem. Igyekeztem visszafojtani a fiúi szeretet és együttérzés feltöréseit, amelyek munka közben meg-megleptek, és tárgyilagos történészként viszonyulni a dokumentumokból kibontakozó, fájdalmas tényekhez. Nem mondok szenvedélyes ítéletet az elnyomó szervről, csak bemutatom egy áldozata megfigyeltetésének és üldöztetésének azokat a dokumentumait, amelyekhez hozzájutottam. A következtetések megfogalmazását az olvasóra bízom.

Nehéz szívvel adom ki kezemből közírói pályám első és utolsó ilyen természetű munkáját. Kérem az olvasót, legyen megértő gyengéi iránt.

2001. június 16-án az 1999. december 7-én kibocsátott 187. törvény alapján kértem az Állambiztonság Irattárát Tanulmányozó Országos Bizottságtól (CNSAS), hogy a magam iratcsomóját s azzal együtt az édesapámét is megtekinthessem. Kérésem bő esztendő múltával, 2002. június 27-én teljesült – de csak személyemet illetőleg. A másik iratcsomót csaknem további egy évvel később, 2003. május 7-én nyilvánították megtekinthetőnek. A második ügy azért esett más elbírálás alá, mert az illetékesek előbb kénytelenek voltak kérésemet visszautasítani, mivel azok szerint, akik ennek megállapítására hivatottak, László Dezső iratcsomója ma is a törvény 6. cikkelyének hatályába vágó államtitok. A visszautasításra újabb kéréssel válaszoltam: ha ez így van, mutassák meg nekem az iratcsomónak csak azt a részét, amelyre nem vonatkoztatható e szigorú államvédelmi előírás. A Bizottság méltányolta kérésemet. E helyt is köszönettel adózom neki a 196 lapnyi dokumentumválogatásért, amelyet a Dragoslavelor utcai palotában nem csak megmutattak nekem, hanem készségesen le is fénymásoltak számomra.

A megkapott válogatás egy 1948-as feljelentéssel kezdődik (ha nem tévedek, 1948 előtt László Dezső nem is volt a román állambiztonság megfigyeltje), és az 1952–54-es szabadságvesztés dokumentumaival zárul. A többi – 1957-es letartóztatása, elítéltetése, azutáni börtönéveinek története – egyelőre államtitok. De az sem kevés, ami abból az ügyiratgyűjteményből megtudható!

Nehéz olvasmány!

Már csak olvasástechnikai szempontból is. Én azért kértem ki, hogy börtönjárt szülőm szenvedéstörténete felől tájékozódjam belőle, de legelsőbben nem az döbbentett meg, amit róla tudtam meg, hanem az iratok meglehetős részének elképesztően gyatra fogalmazása és szakszerűtlen grafikai kivitelezése. A jelentéstevők, nyomozók, kihallgatók és különböző rangú hivatalnokok meglehetős hányada – tisztelet a kivételeknek! – a román nyelvtan és helyesírás elemi szabályait sem ismerte, a magyar tulajdonneveket meg kivált nem tudta leírni. Fogalmazásuk bizonytalan és pontatlan, kéz- és gépírásuk egyaránt gyakorlatlanságra vall. Számos iraton nincs keltezés, vagy ha van, esetenként olyan pecsétnyomóval ütötték rá, amelyen rég megszáradt volt a tinta – ha a pecsétnyomó nem éppen a megelőző évi évszámot őrizte s nyomta újra még az új év derekán is, amire szintén találtam példát. A lapokra rápecsételt sorszám csak hellyel-közzel azonos az iratok keltének időrendjével. Képzelem, milyen nehéz volt az illetékeseknek ebben az anyagban eligazodniuk, abból bármit is kikeresniük! 

A rendszer is primitív volt, amelybe az állambiztonsági ügynökök és tisztek ezeknek a dokumentumoknak az előállításával és kezelésével beilleszkedtek. Az állam biztonságát veszélyeztető tények feltárása, értelmezése és jelentése lett volna a feladatuk, ők azonban – alább kiderül – munkaidejük nagy részét banalitások állambiztonsági jelentőségű információkként való tálalásával, régi információk újra- meg újramásolásával töltötték, és bizonyító érvelés helyett megbélyegző jelzők halmozásával iparkodtak a megfigyelt polgárt víz alá nyomni. Az írásban rögzített vallomásoktól idegen, hazug következtetések megfogalmazásától, források nélküli „idézetek” kitalálásától és felhasználásától sem riadtak vissza.

A kommunista állambiztonsági szervet, hivatalos nevén a Népbiztonság Vezérigazgatóságát (Direcţia Generală a Securităţii Poporului, rövidítve a DGSP-t) az 1948. augusztus 30-án kelt 221. rendelet alapján hozták létre a belügyminisztérium keretében. Addigra az elődszerv, a Sziguranca kebelében is végbement a kommunista hatalomátvétel; az új elnevezés csak szentesítette a tényt, hogy ez az állambiztonsági szolgálat már nem az, amelyik a megelőző volt. Az Alexandru Drăghici miniszternek alárendelt vezérigazgató Gheorghe Pintilie (eredeti nevén Pantjusa Bondarenko) szovjet állampolgárságú román tábornok, valóságos irányítója Alexandr Mihajlovics Szaharovszkij NKVD-tábornok, szovjet tanácsos volt. Tíz országos és tizenhárom tartományi igazgatósággal működött. Az új intézményrendszer természetesen régi szigurancásokat is foglalkoztatott („leleplezésük” és eltávolításuk még a Ceauşescu-korszakban is folytatódott), a személyzet zömét azonban akkoriban toborozták. Lakatosok, szabók, szíjgyártók, pékek, pincérek, képesítetlen munkások is szép számmal akadtak köztük, akiknek nem volt új munkakörükkel kapcsolatos tapasztalatuk. Kiválogatásuk egyetlen kritériuma a teljes odaadás megígérése volt: hogy akár életük árán is védelmezik a rendszert.2 Hogy milyen rossz minőségű volt ez az emberanyag, az itt következő dokumentumok is döbbenetesen tanúsítják, de a rendszeren belül is tudott dolog volt; ezt egy 1999-ben közzétett dokumentum árulja el. 1950-ben maga Pintilie tábornok mondta ki a vidéki parancsnokok országos gyűlésén, hogy „Elvtársak, a Szekuritáté nagy problémája: a mi hiányosságaink!” Tudor Dinca alezredes 1952-ben rámutatott, hogy egyes osztályvezetők a mai napig nem tudnak egy elemzést megírni, őrnagyi rangot viselő munkatársak nem ismerik a helyesírást, és rettenetes a kézírásuk. Maga Alexandru Drăghici, a miniszter panaszolta egy kolozsvári „fejtágítás” alkalmával, hogy igen sok tisztnek alacsonyabb az intelligenciaszintje, mint saját besúgóiké, akiket dolgoztatnak.3

A kézbe kapott László Dezső-dosszié legrégebbi darabja egy jelentés (referat). 1948. március 9-én egy magát teljes nevével aláíró4 segédbiztos (comisar ajutor) tájékoztat egy meg nem nevezett főfelügyelőt (inspector general): a Magyar Újság 1941. október 6-án megjelent, 228. számában egy Széchenyinek szentelt EMKE-megemlékezésről írtak, amelyen László Dezső képviselő beszélt, és a beszámoló szerint olyanokat mondott, hogy (visszafordítom a román szöveget, amely, mint írtam, nem a beszélőé, hanem a cikk szerzőjétől való) „a nyomorúságos kisebbségi életből igazolódik (se validează) a magyarság”, és hogy „az idegen iga alól és a legmélyebb megaláztatásból az a nemzet tud fölemelkedni, amely hisz az igazságában és az elhivatottságában”. A jelentés ezzel a mondattal végződik: „szíveskedjék intézkedni” (binevoiţi a dispune).

Az „intézkedés” az lehetett, hogy valakit vagy valakiket odaültettek László Dezső cikkeit olvasni s bennük további, ha lehet, ennél súlyosabban kompromittáló adalékokat keresni. Az 538/2-es besúgó (informator) nem dolgozik hiába, gazdagon arat. Augusztus 6-i tájékoztató följegyzésében (Notă informativă), amelyet 8-án ismét legépel és lead, a megfigyeltet püspökhelyettesnek és „szenvedélyes soviniszta magyarnak” mondja, „aki körül egy reakciós kör gyűlt össze” (un sovinist maghiar infocat, in jurul caruia este adunat un cerc reactionar; írógépén nem voltak román ékezetek!). „Ez az egyén”, írja, az Ellenzékben antiszemita, antibolsevista és Hitler-barát cikkeket jelentetett meg. Mellékeli, mondja, a cikkek „fordításait”. Cikkfordításokat ugyan nem mellékel, csak románra fordított kivonatokat a következő cikkekből (én raktam itt a címeket időrendbe): Ezer évig éltünk hárorúban és a jövőben is kell harcolnunk. Albrecht Dezső és László Dezső beszámolója Marosvásárhelyen (Székely Nép, 1941. február 2.),5 Uralkodás vagy vezetés ([megnevezetlen lap!] 1941. augusztus 3.), Népnevelési feladatok Erdélyben (Ellenzék, 1941. augusztus 12.), A második év elején (Ellenzék, 1941. szeptember 11.), Társadalom és állam (Ellenzék, 1941. szeptember [helyesen: augusztus] 19.), 1942 és 1943 fordulóján ([megnevezetlen lap!] 1943. január 3.), A magyar világnézetről tartott előadást Bánffyhunyadon László Dezső országggyűlési képviselő (Ellenzék, 1943. jan. 9.), Hallottátok már? ([megnevezetlen lap!] 1943. augusztus 29.). Az 538/2-es besúgó augusztus 6-i följegyzésének a szélén figyelemre méltó döntést olvasunk: „Személyi adatok gyűjtendő [sic!] erről a papról és aztán jelentés az Igazg.[atóságnak] ezekkel a kivonatokkal” (Se va culege date personale [sic!] despre acest preot şi apoi raporta la Dir.[ecţiune] cu aceste extrase), 1948.VIII.9. Egy nappal később aláírásával igazolja egy Com.[isar], azaz „biztos”, hogy átvette a feladatot.

1948. augusztus 16-án a Kolozs Tartományi Állambiztonsági Felügyelőség I/6-os irodájának vezetője (Inspectoratul Regional de Siguranţă Cluj. Biroul I/6, Comisar şef N. N.) két lapnyi jelentést tesz a bukaresti Biztonsági Főigazgatóság azonos jelzetű irodájának (Direcţiunea generală a Siguranţei. Serv. 1. Bir. 6.); jelentését a Biztonsági főfelügyelő (Inspector General de Siguranţă) is ellenjegyzi. A gépirat felső jobb sarkában a tintával írott, megkülönböztető „szintézis” (sinteza) szó olvasható. Az összefoglalás a személyi adatoknál ismételten téved: Sepsiszentgyörgy városát községként tünteti fel, székesegyháznak (catedrala) mondja a Farkas utcai templomot, azt állítja, hogy a megfigyelt letöltötte katonai szolgálatát, és tartalékos tábori tiszt (ami merő ráfogás), és az Erdélyi Pártot Magyar Pártnak hívja. A rendelkezésére álló adatok közül a következőket hozza föl László Dezsőt terhelő tényekként (bár nem vagyok ügyvédje, néhány megjegyzést fűzök minden tételhez):

(1) Az Ellenzék 1941. augusztus 12-i számában, Népnevelés  kérdései cím alatt magyarkodott, sőt zsidóelleneskedett – így a jelentés. A cikk mondanivalója valójában ez: nem elég az állam biztosította közoktatás, olyan népnevelésre van szükség, amelyben mindenki felelősen részt vesz, így az egyházak is. A kolozsvári Lucian Blaga Egyetemi Könyvtár példányában a feljelentő megjelölte a szövegrészt, amelyet kifogásolt és románra fordított vagy fordíttatott. László Dezső itt történelmi ténynek tekinti a zsidók kiszorulását az ipari és a kereskedelmi életből, ám erről egyáltalán nem  az „úgy kell nekik!” vagy valami ennél is rosszabb jut eszébe, hanem csak az, hogy „kellő értékű, intelligenciájú és nagyszámú, szakképzett, magyar népből sarjadt iparos és kereskedő”-re van szükség, mert ha ez a réteg nem áll elő, „majd más, nálunknál ügyesebb fajták fogják saját hazánkban ezeket az életlehetőségeket kizárólag a mi ügyetlenségünk miatt előlünk elragadni”. Csak természetes, hogy itt a németekre és az ő akkori, észak-erdélyi kereskedelmi-ipari előretörésükre kellett gondolnia. Ezt értelmezte a besúgó – teljesen alaptalanul! –  zsidóellenességnek.

(2) Egy meg nem nevezett lap 1941. augusztus 3-i számában, Uralom vagy vezetés cím alatt László Dezső állítólag azt írta, hogy „Ma Németország vezetésével az egész földrész harcban áll a judeobolsevista világellenséggel”. A besúgó több címmel és idézettel egyetemben úgy illesztette be ezt az inkriminációt az Ellenzék-idézetek közé, mintha oda tartoznék (lásd néhány bekezdéssel fönnebb; a „szintézis” nem is nevez meg más lapot, ahol a megfigyelt „ellenséges” cikkeket közölt volna!), ám az Ellenzékben ilyesmi sem a megadott keltezésű számban, sem másutt nem lelhető fel. Az „idézet” címestől és dátumostól: durva hamisítvány! Ezen a nyomvonalon továbbhaladva kiderül, hogy mindazok az „idézetek”, amelyek a besúgó, majd a jelentéstevő szándéka szerint László Dezső Németország-barátságát, sőt Führer-hűségét kellett hogy igazolják (lásd a megelőző bekezdés bővebb címlistáját), egytől egyig „megnevezetlen lapból” származnak, vagyis hamisítványok, rágalmak. A rendszer pribékjei írták őket azért, hogy László Dezsőt németbarát, fasiszta politikusnak tudják beállítani.   

(3) A besúgó állítása szerint László Dezső 1943. január 3-án egy ugyancsak megnevezetlen lapban állítólag azt hirdette, hogy „Sosem tűnik el a Führerünkbe vetett bizalmunk és a győzelembe vetett hitünk”. Ennél sértőbb hazugságot nehéz lett volna róla kiötölni!

(4) Képviselőként 1943. január 9-én A magyar világnézet címmel előadást tartott Bánffyhunyadon, amelynek során állítólag felekezetek fölötti összefogásra szólított fel, és azt mondta: ma három társadalmi felfogás van, amennyiben az angolszászok képviselte szabadelvű, demokrata-plutokrata gondolkodás és a bolsevik felfogás között van egy harmadik, magyar társadalomfelfogás is, amely a családban látja a társadalom alapját. Ez hellyel-közzel így is áll az Ellenzék megadott számában.6 A jelentéstevő kiemelte az „A felekezeti harcot tegyük félre azon időre, amikor már elintéztük a bolsevizmus elleni harcot” mondatot, de azt elmulasztotta észrevenni és kiemelni, hogy az angolszász és a szovjet világban uralkodó szemlélet között egy harmadik, magyart hirdető László Dezső az akkoriban uralkodó német társadalomfelfogást meg sem említette előadásában, mint a magyarság számára esetleg szintén szóba jöhető modellt vagy alternatívát! Egyébként megjegyzem: 1954. január 25-én kelt Nyilatkozatában László Dezső szükségesnek tartotta hangsúlyozni, hogy az itt idézett beszámoló szerzője azon a rendezvényen nem volt jelen, s hogy ő a maga részéről tagadja az írás dokumentumértékét.

Ennyit a múltról. Ami az 1948-as jelent illeti, a szintézis írója szerint László Dezső tagja ugyan a Magyar Népi Szövetségnek, és színleg demokrata, de valójában egy sovén magyar, ha érzelmeit csak szűk körben fejezi is ki. Vásárhelyi János püspök bizalmasa.7

A jelentéstevő nem vallotta be, hogy tájékoztatója, az 538/2-es besúgó László Dezső négyéves képviselői és közírói tevékenységének dokumentumaiból szónyi románellenességet sem tudott kimutatni – azonkívül, hogy magyar egyházi iskolák felállítását szorgalmazta (amit a sunyi 538/2 akként állít be; lásd alább) –, azt sem tartotta szükségesnek megemlíteni, hogy honnan értesült a „szűk körben” elhangzott sovén nyilatkozatokról. Azt meg éppenhogy nem jelenthette, mert a szorgalmas 538/2 természetesen elhallgatta előle, hogy László Dezső egyik inkriminált cikknek egy másik helyén mire figyelmezteti magyar olvasóit a románokkal kapcsolatban. Idézem: „Nem szabad elfelednünk, hogy [Észak-]Erdélyben majdnem annyi román él, mint magyar. A magyar állam a szentistváni gondolat alapján a román állampolgárnak is megadja mindazt, amit benne a magyar nemzet fiai élveznek. A magyar alkotmány és joggyakorlat nem ismer másodrendű állampolgárokat.” Sőt ennél is tovább megy, és példaként állítja a magyarok elé a románokat, akik a múltban, míg a magyarok megelégedtek az „állami magyar élet” jótéteményeivel és dicsőségével, maguk „jól szervezett, zárt, román társadalmi, gazdasági és kulturális életet éltek [az idéző kiemelései]”. Más szóval: egy társadalmilag és gazdaságilag rosszul vagy egyáltalán nem szervezett erdélyi magyarság egy társadalmilag és gazdaságilag jól szervezett románság mellett vagy között élt a magyar államban. (Társadalom és állam. Ellenzék, LXII. 189. sz. 1941. augusztus 19.). Ha csak kicsit is megérintette volna László Dezsőt a fasizmus eszmerendszere, ha gondolta volna is, akkor sem mondta volna ezt így ki, hacsak nem azért, hogy a gondolatmenetet oda vezesse tovább, hogy „nosza, magyarok, itt az idő, szorítsuk ki a románokat pozícióikból!”, vagy valami hasonlóhoz. Ilyesmik helyett azonban, éppen ellenkezőleg, a románok alkotmány biztosította egyenrangúságára figyelmeztette az Ellenzék olvasóit!

Ki kell még térnem az egyik terhelően kiemelt szövegrészre, amely az Ellenzékben így áll: „A román nacionalizmus a  román egyházakba vonult vissza. Ezzel a nacionalizmussal szemben nemzetiségi vidéken csakis az egyházi iskola többletével rendelkező magyar egyház veheti fel a versenyt” (uo.). Nyilvánvaló, hogy a besúgó nehezményezte szövegrészben szó sincs a román egyházak és iskolák adminisztratív eszközökkel, netán erőszakkal való visszaszorításáról mint igényről vagy akárcsak mint óhajról, gondolatról is! A kontextusból kiderül, hogy László Dezső csak azt írja és amellett érvel, hogy a román iskolákkal folyó versengésben a magyar egyházi iskolák esélyesebbek, mint az államiak.

Összefoglalom: a politikusi múltját vádoló négy szövegrész közül egy teljességgel ártalmatlan, egy korabeli, de névtelen félretájékoztatás, amelyet a gyanúsított utóbb cáfolt, kettőről pedig kiderült, hogy hamisítványok. E négy, fordításban megkapott idézet hitelét a rendelkezésemre álló dokumentumok szerint soha egyetlen fölöttes fórum nem ellenőrizte, nem vonta kétségbe!

A központ azonnal válaszol: nevezettet helyezzék ellenőrzés alá (sub supraveghere). A válaszlevélen nincs keltezés, csak egy augusztus 31-i iktatópecsét és két szeptember eleji széljegyzet. Az elsőt nem értem, a második szövege világos: „a megfigyelő csoport a jelzettet megfigyelés alá veszi” (echipa de filaj va lua sub filaj pe cel semnalat). A lap felső sarkában megjelenik egy ceruzával odajegyzett szám: 4424. Nem tudni, mikor írták oda. Nemsokára kiderül, hogy mi ez: László Dezső állambiztonsági aktacsomójának a száma.

Időközben új fejleményről számolhat be Kolozsvár az országos főhivatalnak. Ez már nem a múltban való kotorászás, hanem „forró aktualitás”. 1948. augusztus 20-án a kolozsvári főbiztos rádiósürgönyben (radiotelegramă) jelenti Bukarestnek, hogy a református esperesi hivatal 1948. augusztus 26–29-én a teológián lelkigyakorlatokat akar tartani, ám ők ezt nem hagyják jóvá, mivel aki az engedélyért folyamodik, László Dezső esperes, a református katedrális [sic!] parókusa 1940 és 1944 között demokrataellenes és szovjetellenes magatartást tanúsított, 1941-ben Uralkodás vagy vezetés címmel írt cikket az Ellenzékbe (lám csak, itt már Ellenzék-cikknek tartják a meg nem nevezett forrású hamisítványt!), amely szerint „ma az egész földrész Németországban van” (tot continentul se găseşte azi în germania [sic!]), és 1943-ban a Magyar Fasiszta Parlamentben [sic!] volt képviselő. A sürgöny zárómondatában – Rugăm daţi ordin de urmere – a kulcsszó értelmetlen, de könnyen kitalálható: urmărire kellett volna hogy legyen, és akkor a mondat értelme ez: „Kérjük, rendeljék el a nyomozást.” A főhatóság (ismét csak a Direcţiunea Generală a Siguranţei Statului, Serviciul I Biroul 6) egyik biztosa, mivel László Dezső „régi reakciós és fasiszta magyarként ismert” (este cunoscut ca vechi reactionar si fascist maghiar), hozzájárul, hogy Kolozsvár ne adja meg a kért engedélyt. A döntést rádiósürgönyként, egy igazgató aláírásával közlik Kolozsvárral.

Az immár fentről is elrendelt nyomozás következő eredménye is a „vajúdnak a hegyek, és egy nevetséges egérkét szülnek” mondást jeleníti meg. 1948. szeptember 17-én egy állambiztonsági alhadnagy jelenti (a megszólítás: „Főnök Úr”, azaz Domnule şef!): László Dezső, a Református Katedrális lelkésze más lelkészek részvételével hetente kétszer is gyűlést (şedinţă) tart a parókián; még nem tudtuk meg, hogy miről beszélnek. A tartományi igazgatóság szeptember 22-én közli a bukaresti vezérigazgatósággal a nagy horderejű felfedezést, s az legott visszaír: tessék tovább nyomozni, és kérjük a résztvevők személyi lapjait. A levél szélén ott a névre szóló utasítás: ki fogja ezután felderíteni a résztvevők kilétét és azt, hogy ott miről beszélnek. Az „Informator 33” aláírású besúgó is közli tájékoztató feljegyzésében (Nota informativa), hogy a kolozsvár-belvárosi parókián „összejöveteleket” (intruniri) tartanak, legutóbb például október 8-án, pénteken hattól hétig református asszonyoknak tartottak, majd héttől nyolcig református férfiaknak. Ezeknek a pénteki összejöveteleknek az elnöke (presedintele) László Dezső református esperes, aki azokat bibliaolvasás céljából tartja. A hír forrása egy reakciós nő (teljes nevén megnevezve), magyar katonatiszt özvegye; férje Szamosfalván szolgált a légelhárítóknál, és Németországban halt meg. A följegyzés keltezetlen, 1948. október 16-án és 17-én vezettek rá továbbnyomozásra utasító széljegyzeteket. Ez a féloldalnyi híradás csak részlete egy nagyobbnak, amelyet a 33-as besúgó 1948. október 11-én állított össze. Az egyik főnök ráírta ugyan ez utóbbira, hogy a rövid értesüléseket jellegük szerint el kell rendezni és külön lapokra kell átírni (va aranja scurte informaţii după caracterul lor şi pe foi separate), a háromoldalnyi gépelt szöveg azonban egészében is idekerült, mivel a László Dezső október 8-i bibliaóráiról való beszámoló első helyen szerepelt a kilenc jelentenivaló között. Tanulságos olvasmány a többi is! Második pontként a besúgó forrása „két erősen reakciós pap”-ról (doi popi tare reactionari) számol be. Ezek: 1. Kassai Csaba és 2. Maksay [Albert]. Előbbi név a másutt is említett Kassay Géza és Csutak Csaba (lásd alább) személyének tudatlan összemosásából állt elő. Maksay nagytiszteletű úr, a teológiai tanár, mint megtudjuk, 1948. október 3-án az úrvacsoraosztás alkalmából rendszerellenes politikai beszédet tartott. A gyülekezet nagyon félt, hogy letartóztatják. Az értesülés százszázalékos (Pentru aceste [sic!] raspund eu, este o informatie verificata de mine pana la 100%). De mi és ki mindenre terjedt még ki a 33-as gondoskodó figyelme! Bocsánat, hogy futólag minden pontját fölidézem, de hozzásegít a dolog megértéséhez. A tanfelügyelőségen orosztanárokat versenyvizsgáztattak; vigyázzon a Szekuritáté, írja a 33-as, nehogy olyan reakciósok is bekerüljenek, mint Mikó Imre és Gyenge Áron! A ferenceseknél az október 10-i nagymisén olyan éneket énekeltek, amelynek refrénje „Istent akarunk”. A 33-as azt hiszi, uszítási szándékkal énekelték (cu tendinta de atatare). Egy Szalay nevű aradi katolikus pap8 valahol Marosvásárhelyen bujkál, pedig 1944-ben, amikor a magyarok hét napra elfoglalták Aradot, pisztolyt hordott. Az oroszvizsgán ott volt Bonaventura páter is, de csak „szaglászni” (magyar szakszó a román szövegben!!!). Majd mindenről kifaggatom, ígéri. A Bolyai Egyetem közgazdasági karán hivatalnokoskodó Alexiné (egy mészáros felesége), valamint a kar docense, Chernolatez [sic!] úr nagy reakciósok. Utóbbi jó pénzért útleveleket is szerez, melyekkel Magyarországra lehet távozni. Az aradi Friedmann, most Negru Iosiftól kell érdeklődni Czaposról [sic!], aki nyilas volt. Ne hagyják Czapost magas állásba jutni! Az aradi Steinhubel kesztyűsnél el lehet fogni Márton Áron románellenes brosúráját, ami jó bizonyíték volna a püspök ellen. Tessék Steinhubeléknél házkutatni! A 33-as, páratlanul buzgó besúgó a dosszié egyetlen olyan adatszolgáltatója, aki számozza jelentéseit. Ez a 42. Elképzelni is rossz, hány polgár személyi biztonságára törhetett a megelőző 41-ben is!

Visszatérek az ügyhöz. Október 19-én a nyomozással megbízott alhadnagy is jelent: A László Dezső tartotta gyűléseken (şedinţe) a következők vesznek részt: Kassay Géza (adatai), Csutak Csaba (adatai) és mások. (Nem tudta, hogy megnevezettek mindketten lelkészek voltak a Farkas utcai – belvárosi – református egyházközségben, tehát szolgálati ügyben jártak oda be és onnan ki.) Az immár bővített információt megküldték Bukarestnek. Ennek az 1948. október 23-én kelt jelentésnek külön pikantériája, hogy fejlécén már feltűnik az új, augusztus 30-a óta érvényes, a Népbiztonság Kolozsvár Tartományi Igazgatósága (Direcţiunea Regională a Securităţii Poporului Cluj) elnevezés, de 26-án Bukarestben azt még a Sziguranca vezérigazgatósága (Dir G[enera]la a Sig.[uranţei] Statului. Direcţia Informaţiilor) iktatta.9 Arról van benne szó, hogy László Dezső összejöveteleket tart a parókia hívei számára. Ezeknek az összejöveteleknek a Biblia olvasása a célja (organizeaza intruniri pentru crediciosii acestei parohii. – Aceste intruniri se fac cu scopul de a citi biblia). Nevezett legutóbb október 8-án tartott ilyent, mégpedig hattól hétig asszonyoknak és héttől nyolcig férfiaknak. Folytatjuk a felderítést, hogy politizálnak-e az összejöveteleken, s ha igen, jelentjük – írja az alhadnagy. Az írottakat egy ezredes aláírása nyomatékosítja. A lap a sok használattól annyira megrongálódott, hogy a rávezetett széljegyzetek csaknem olvashatatlanok, de a recrutat szó felismerhető rajta, ami azt jelentheti, hogy a Szigurancának, illetve most már a Szekuritáténak sikerült a bibliaórások közül egy megfigyelőt „beszerveznie”. A zárómondat: mellékelve küldjük nevezett László Dezső személyi lapját (fisa personala). A jelentés szerint a „gyűlések” (adunări) megfigyelése folytatódik. A végtelenbe nyúló fontoskodásra, az egy helyben topogó nyomozásra (melynek további dokumentálásától eltekintek) csak egy magyarázatunk lehet: a hivatásos belügyérek előtt teljességgel ismeretlen volt a bibliaóra fogalma, bukaresti feletteseik előtt szintúgy. Képtelenek voltak arra, hogy, ha csak külső szemlélőkként is, de valamennyire mégiscsak beleéljék magukat a megfigyelt parókia és lelkész életébe és tevékenységébe. Terhelő bizonyítéknak tartották a természetességet, hogy egy lelkész nemcsak a szószékről olvas bibliát híveinek, hanem az imateremben is.

A dátum nélkül felfektetett személyi lap (valójában három gépelt lapnyi tájékoztatás) „Múltbeli politikai tevékenysége” cím alatt a következőket írja László Dezső terhére (itt-ott többet, mint az augusztus végi jelentés!): 1941. október 5-én, egy, az EMKE  rendezésében megtartott Széchenyi-ünnepségen magyarkodott (idézet románra fordítva). A sajtóban Erdélyi népnevelés (Ellenzék, 1942. augusztus 12.), Társadalom és állam (Ellenzék, 1941. szeptember 19.), A második év kezdetén (Ellenzék, 1941. szept 11.) című cikkeiben  szintúgy (idézetek románul.). 1942 és 1943 fordulóján című cikkében pedig ([megnevezetlen lap!] 1943. január 3. – a jelentéstevőnek nem tűnik föl, hogy az állítólagos cikknek nincs megadva a forrása, hogy ez is hamisítvány!) Führerünket dicsőítette (lásd fennebb). 1943 januárjában Bánffyhunyadon beszédet tartott (lásd fennebb). A jelentés az 1948-as jelenre vonatkozólag megállapítja, hogy a megfigyelt 1946-ban beiratkozott ugyan a Magyar Népi Szövetségbe, de továbbra is „sovén magyar”, ha nézeteit csak szűk körben nyilvánítja is ki, majd hozzáteszi: Vásárhelyi János püspök bizalmasa. Az irat a bibliaóra tartásának újólagos, körültekintően adatolt jelentésével zárul.

1948. november 3-án a kolozsvári igazgatóság egy Fişă model feliratú törzslapot is kiállít, amelyen olyan ellenőrizhetetlen állítások is olvashatók, hogy „Reméli Erdély visszaadását Magyarországnak”. Egyébként folytonos megfigyelés alatt áll, hogy minden tevékenysége ismertté váljék. (Spera incedarea [sic!] Ardealului, Ungariei. Este supravegheat in continu pentru a fi recunoscut intreaga activitatea sa. – Nem teszek sic!-et a fogalmazó minden nyelvi botlása után.)

1948 decemberében új terhelő tájékoztatással gazdagodik az iratcsomó. „Az ismert reakciós pap”, aki többek között azt írta volt az Ellenzékbe, hogy ... (idézetek következnek), novemberben a templomban elénekeltette az akkori Református énekeskönyv 33. énekét („Légy csendes szívvel és békével”), amelynek harmadik és negyedik szakaszában ez áll (természetesen nem a román szöveget fordítom vissza, hanem az Énekeskönyvet idézem): „Ő [= Isten] hallja lelked óhajtásit, / Miket nem mersz elmondani; / Szívednek titkos sóhajtásit / Neki meg lehet vallani; / Tudja minden bánatidat, / S bölcsen vezérli dolgaidat: / Légy csendes szívvel. // A segítség, bárha késik, / De bizonnyal eljön végre; / A várakozás rosszul esik, / De majd válik idvességre; / Mi lassan jő, bizonyosabb, / Ami késik, kívánatosabb: / Légy csendes szívvel.”  A hír szerint a 33. „zsoltár” „4. pontját” (így az ügynökök, akik sem azt nem tudták, hogy akkori Énekeskönyvünkben a zsoltárok a 216. sorszám után következtek, sem azt, hogy az egyházi énekeknek versszakaik vannak, nem pontjaik) az egykori kisgazdapárti miniszter, Nagy Ferenc kevéssel korábban úgy állította be az Amerika hangja valamelyik adásában mint annak isteni ígéretét, hogy az amerikaiak három hónapon belül felszabadítják a magyarokat. A 33-as besúgó kétszer is tájékoztat az ügyről, ugyanazzal a dátummal (december 20.), a főtörzsőrmester december 22-én jelentést ír a Főnök Úrnak (Domnule Sef), amelybe immár természetesen belefoglalja „az ismert reakciós pap” 4424-es iratcsomószámát és a biztonság kedvéért egy Ellenzék-idézetet is. Érdekes adalék: a jelentés egy december 13-i parancsra készült. Tehát a fölöttes szerv már egy héttel a 33-as jelentkezése előtt tudott az ominózus „zsoltárterjesztésről”. Idevonatkozó ügyirat nincs a tanulmányozásra megkapott iratok között; ez is bizonyítja, hogy időközben tűntek is el a dossziéból papírlapok.

Nem veszett el azonban a Bukarestbe fölterjesztett, december 29-én kelt tájékoztató, amelyet ott 31-én jegyzékbe foglaltak. A jelentők egybehangzó megállapítása szerint a templomban „verbálisan” terjesztették ezt a felbujtó szöveget (ami úgy értendő, hogy a gyülekezet elénekelte), és „nem lehetett megállapítani, hogy terjesztették-e röpiratként is” (tegyük hozzá: miért terjesztették volna röpiratként, amikor a jelenlévők mindegyikének megvolt az Énekeskönyvében?). Ez az információ még jó ideig hűséges árnyékként követi László Dezsőt, jelentésről jelentésre.

1949. február 3-án olyan jelentés megy Bukarestbe, amelynek minden adaléka ismerős: Légy csendes szívvel, Ellenzék-cikkek, a hamisítványokon alapuló Führer-motívum, Bánffyhunyad, „Vásárhelyi János bizalma”,  „most is vannak soviniszta kirohanásai, de csak szűk körökben”. 10-én Kolozsvárt újragépeltetik és ismét felküldik Bukarestbe a már ismert személyi lapot, a Légy csendes szívvel kezdetű egyházi énekre vonatkozó, bővebb jelentéstétellel kiegészítve. A küldeményt 16-án iktatják.

Március 9-én dodonai szövegű levél érkezik a kolozsvári Szekuritátéhoz a központtól: „intézkedjenek, hogy László Dezső esperesre vonatkozólag alkalmaztassanak f. év február 27-én kelt 511172. sz. rendeletünk előírásai”.

Április 15-én a Kolozsvár Tartományi Népbiztonsági Igazgatóság fölterjeszti az iratcsomót a Népbiztonsági Vezérigazgatóságnak, amely azt április 26-án azzal küldi vissza, hogy László Dezső perbe fogása érdekében bizonyítékokkal és nyilatkozatokkal egészítsék ki (pentru a fi completat cu probe şi declaraţii şi înaintat justiţiei; a két példányban fennmaradt levél egyik példányában a declaraţii utáni szavakat tintával átjavították: înaintabile justiţiei, amitől árnyalatnyit megváltozik a szöveg értelme: a fölöttesek „az igazságszolgáltatásnak előterjeszthető nyilatkozatokat” kérnek Kolozsvártól).

Május 4-én a Kolozsvár tartományi igazgatóság jelenti, hogy intézkedett a László Dezső bíróság elé állításához szükséges terhelő nyilatkozatok beszerzéséről (raportăm că am luat măsuri pentru culegerea de declaraţii probatorii pentru trimiterea lui în justiţie).

Végül is mi terhelő tényt tudott az állambiztonság László Dezső 1944 utáni tevékenységéről felmutatni? Először azt, hogy 1948. október 8-án az asszonyoknak, majd a férfiaknak bibliaórát tartott, másodszor azt, hogy egy ismeretlen dátumú napon a templomban elénekeltette a gyülekezettel az Énekeskönyv 33. darabját. Ennyit! Vagyis: semmit!

Már korábban is ideje lett volna, hogy közbevetőleg az iratcsomó egy másik vonulatát is ismertessem. László Dezsőné sem kerüli el a buzgó belügyérek figyelmét. 1948 őszén a 33-as besúgó hajmeresztő dolgokat tud meg róla egy teljes nevén megnevezett (alighanem bibliakörös) asszonytól. „Tudod, drága, milyen nagy magyar a férjem! – mondta neki állítólag. – 5 gyermekem van, akiket igazi leventékké fogok nevelni. Kár, hogy nincs 7, mert akkor a 7 vezér után keresztelnők őket.” (Sti draga barbatul meu ce mare maghiar este, am 5 copii pe care am sai [sic!] cresc ca pe adevaratii Levente. Pacat ca nu am 7 ca l-am [sic!] boteza dupa cei 7 conducatori. – Tessék újra elolvasni ezt a káprázatosan buta és hazug szöveget! Mintha az anya nem tudná, hogy nem öt, hanem négy gyermeke van, s azok közül csak három fiú! Mintha a lelkészné úgy tudná, hogy a gyermekeket a reformátusok csak akkor keresztelik meg, amikor már elérték a szülők kívánta létszámot!) Következő jelentkezésekor dátumot is ír beszámolója fölé ugyanaz a besúgó: 1948. október 31. László Dezsőné szerinte azt mondta, hogy pár hónap múlva, az amerikai választások után bekövetkező rezsimváltozás után Vásárhelyi püspököt felelősségre fogják vonni a zsinaton tartott beszédéért. Vásárhelyi János Lenin anyját emlegette; de mi közünk nekünk, magyaroknak Lenin anyjához, aki zsidó volt! – ezt a szöveget adja a jelentés a megnevezett szájába. Aki csak kicsit is ismerte édesanyánkat, tudja, hogy ilyeneket nemhogy nem mondott, de nem is gondolt. Az állambiztonság, sajnos, egyáltalán nem ismerte. Így az ügynök felettese azonnal nyomozást rendelt el, és 1949. február 21-ére el is készült egy jelentés. László Éva férje „egy ismert reakciós, aki nem állhatja a mai rendszert és a kommunisták halálos ellensége. [..] Amellett, hogy a férje a jelenlegi rendszerre veszélyes elem, nevezett még inkább uszítja, mivel nem állhatja a más nemzetiségeket. [...] Az anglo-amerikaiakkal rokonszenvez és várja a jelenlegi rendszer megváltozását [...] most azt a rémhírt terjeszti, hogy tavasszal kell valamilyen változásnak lennie” (soţul numitei este un reacţionar cunoscut care nu suferă regimul actual şi este un duşman de moarte al comuniştilor.[ ...] Pe lângă că soţul numitei este un element periculos regimului actual, numita şi mai tare îl aţâţă, fiind o femeie care nu poate suferi alte naţionalităţi. [...] Simpatizează cu Anglo-Americanii şi aşteaptă ca regimul actual să se schimbe.[ ...] acuma lansează svonuri că în primăvară trebuie să fie ceva schimbare). „Javasolom, hogy nevezettnek nyissanak személyes dossziét” – fejezi be ocsmánykodását a jelentéstevő törzsőrmester. Fölöttese azonban nem fogadja el a javaslatot, a férj irattartójába utasítja a lapot – egyelőre. Mintegy esztendőre csak felfektetik László Dezsőné törzslapját is. Kiállítási keltje nincs, széljegyzetein 1950. március 2. a legkorábbi dátum. Szerencse, hogy ezt ő maga sosem tudta meg. 

 A Kolozsvár és Bukarest közötti levelezés drámaiságához képest viszonylag semleges papirok is bekerülnek ebbe az irattartóba. 1948. november 4-i keltezéssel a Szekuritáté tudomásul veszi, hogy László Dezsőt a zsinat elnökségi taggá, az ülés jegyzőkönyvvezetőjévé és a zsinati bíróság tagjává választotta. Befut egy-egy román jelentés a református vallástanítás szervezéséről és a református lelkészek 1949. október 4–6-án tartott továbbképzéséről. Utóbbi keretében László Dezső három előadást tartott: a konfirmációról, a pasztorációról és az adminisztrációról.

1949-ben „jó” információk is jelennek meg az irattartóban. A magát 12/55-ösnek nevező besúgó már májusban románra fordít egy László Dezső kibocsátotta esperesi körlevelet, amelyben olyan „haladó” utasítások is vannak, hogy például a zsinat határozatának értelmében a lelkészeknek a demokrácia építésében együtt kell működniük a Magyar Népi Szövetséggel, vagy hogy a presbitériumok megújításakor a dolgozó rétegek képviselőit kell beválasztani. Július 31-én a feltűnően tájékozott ügynök összefoglaló elemzést ír az egyházkerület helyzetéről. Vásárhelyi Jánost 1944 előtt sokan támadták, például szabadkőművessége miatt, ezért 1944-ben közelített a „demokratikus táborhoz”. 1944 után azonban nem fejlődött. Idős, állítja, és idősek a hozzá közel álló tanácsosok is, márpedig az öreg papok úgy érzik, hogy már meg van ásva az egyház sírja, és nem kell sietni, jobb, ha minél később esünk belé. A fiatalabbak viszont azt vallják, hogy az egyház éppen tétlenségével ássa meg önnön sírját, és megújulásra várnak. Ki tudná átvenni a vezetést? A többség László Dezsőt választaná. Igaz, hogy 1940-től 44-ig az Erdélyi Párt képviselője volt, de ezzel csak Imrédy és Szálasi pártjának az erdélyi térhódítását akarta akadályozni. 1944 óta nagyot haladt, és közelített a demokráciához (a realizat mari progrese si apropiere de democratie dela 1944).

Ugyanez a 12/55-es besúgó 1949. július 31-én tájékoztatja az illetékeseket, hogy megfigyeltje Új óramutató címmel könyvet írt, amelyben a református lelkészeket és híveket az őskeresztények közösségében uralkodó demokráciára emlékezteti, és a pillanatnyi történelmi körülmények elfogadására, a demokratikus erőkkel való együttműködésre inti. A könyv kiadatlan, írja, mivel túl merész, és kérdéses, hogy László Dezső hajlandó-e egy ilyen irányú mozgalmat indítani. A jelentéstevő 1949. augusztus 1-jén lefordít egy körlevelet, amelyben a kolozsvári esperes a Nagyváradi Zsinat szellemében a Magyar Népi Szövetséggel való együttműködésre szólítja fel lelkésztársait és arra, hogy az egyre erősödő osztályharcban az egyház a látszatát is kerülje annak, hogy a kizsákmányolók pártján áll. A presbitériumokban helyet kell adni a dolgozóknak – írja. Augusztus 2-án 12/55 lefordítja megfigyeltjének egy, A demokrácia hatása egyházunkra (Influenta democratiei asupra bisericii noastre) című eszmefuttatását. 12/55 jelzete többé nem tűnik föl az irattartóban. Semmi nyomát nem találom annak, hogy ez a jóindulatú már-már-lobbizás csak kicsit is befolyásolta volna a politikai rendőrség László Dezső-képét. 

Egy másik ügyirat is kilóg a sorból. 1949. október 21-én egy hadnagy azt jelenti Bukarestbe, hogy egyházszakadás van kilátásban. A szakadárok vezetője szerinte László Dezső generális direktor és Bíró Mózes (hozzáteszem: akkoriban kolozsvár-hídelvei lelkész), akik a református híveket a Betánia vallásos társaságba szeretnék bevonni (doresc să încadreze credincioşii cultului reformat în Asociaţia religioasă ,Betania’). A szakadárok nevesített kapcsolatköre: Visky Ferenc szalontai és Fekete János nyárádkarácsoni lelkészek, a marosvásárhelyi illetőségű Harmen (gyanítom, hogy inkább Herman) József (ha Herman, akkor viszont biztosan János) és a magyarországi „Alcslt”-on (alighanem Alcsúton) élő Józan László. 

1950 folyamán megritkulnak a jelentések. Április 14-én valaki összeállít egy rövid följegyzést (Nota) amelyben először vetődik fel az Erdélyi Fiatalok kérdése s ezzel az Ady–Szabó Dezső–Móricz triász hatása, a transzszilvanizmus gondolata, a falukutatás, a jobb- és a baloldaltól egyaránt elhatárolódó politikai tájékozódás elve, Jancsó Béla, Jancsó Elemér, Demeter Béla, Vita Sándor és Mikó Imre neve. Az irattartóban egy teljes Erdélyi Fiatalok-szám is megjelenik (I. évf. 5. sz. 1930. május), amelyben a szerkesztőnek történetesen nincs cikke. A lap címét Tineretul din Ardeal-ként fordítják románra („Tineri ardeleni” helyett, ami inkább megfelelne az eredetinek). A szám két első írását Csőgör Lajos és Bányai László jegyzi, akik 1944 után a romániai magyar baloldal jeleseinek számítottak, nevüket kellett hogy ismerje a Szekuritáté; igaz, Csőgört már 1949 novemberében letartóztatták. A névtelen jelentő tud László Dezsőnek a Hitelben a bécsi döntést megelőzően és azt követően is közölt írásairól, amelyekből, jelzi, már adott idézeteket (Citate din acestea am dat deja); ezek nem lelhetők fel az irattartóban. „Fontos szerepet játszott a magyar közéletben” (A jucat un rol important in viata publica maghiara), írja szenvtelenül, mindenféle megbélyegző jelző nélkül. A felszabadulás után visszavonult a közéletből. Egy időben, folytatja, a Magyar Népi Szövetségben kezdett ugyan tevékenykedni (talán Balogh Edgár kezdeményezésére), de mivel a sajtó kitámadta, visszavonult. Mostani tevékenységét nem ismerem. Az itt összefoglalt szöveg nyilvánvalóan nem hivatásos besúgótól származik, akármelyik barát is írhatta az állambiztonság felszólítására.

A május 17-i egyházmegyei közgyűlésről befutó, tárgy- és rutinszerű jelentés után arról is beszámol valaki, hogy június 18-án László Dezső Vásárhelyi Jánossal együtt részt vett a dési templom építésének félezredes évfordulóján. Október 27-én egy kifejezetten jószándékú tájékoztató jegyzék tűnik föl. A 12-es besúgó azt írja: „Nevezett László Dezső református lelkész a Református teológiáról [ezt rosszul tudta], aki Vidovszky Évával kötött házasságot, a horthysta megszállás négy évében az Erdélyi Párt legtekintélyesebb képviselője (cel mai onorabil deputat) volt. A református püspök ellensége volt és bár nagyon gyűlölte őt, ezt vele szemben nem mutatta ki (A fost dusman al episcopului reformat si la [sic!] urât foarte mult insă nu a arătat aceasta fată de el; mindez betűhív idézet, a gépen ugyanis csak egyes román ékezetek voltak meg). A 12-es teljes neve is rajta van a jelentésen.

Decemberben megint történik valami, amiből „ügyet” lehet csinálni, és amit értelmezni lehet. Már november 28-án jegyzékben jelentik, hogy az evangélikus szuperintendáns, Argay György a missziós munka újjászervezéséről tanácskozott Vásárhelyi János püspökkel és László Dezsővel. A két egyházi főember a hívek lelki felrázását szorgalmazza (scuturarea credinciosilor in privinta sufleteasca). Argay december 4–6-án Brassóban értekezletet tart espereseivel. Mivel az ő missziói előadója beteg, László Dezső fog vele utazni. December 4-én a Kolozsvár Tartományi Népbiztonsági Igazgatóság ezredesi aláírás fölött, távgépírón (teleimprimator)  jelzi a brassói (akkoriban sztálinvárosi) igazgatóságnak, hogy három napig ott fog tartózkodni Argay György evangélikus püspök és László Dezső református esperes. Egy, a missziós munka kérdéseinek szánt konferencián fognak részt venni. Figyeljék meg őket. A szövegen rajta a megjegyzés: a Népbiztonsági Főigazgatóság tudomására (Spre ştiinţa DGSP). Sztálinváros természetesen mozgósít, megfigyel és jelent, egyenesen az országos főhatóságnak. Lehet, hogy tévedek, de a december 8-án kelt levélből arra következtetek, hogy a brassóiak nem a püspökben vélik a „nagy megfigyelendőt” felismerni, hanem alkalmi útitársában, a református testvéregyház alacsonyabb rangú képviselőjében. Idemásolom románul: La telegrama Dvs. Nr. 13/65861 din 4 Dec. a. c. trimitem alăturat o notă, privind activitatea desvoltată de episcopul Orgai şi protopoul reformat LASZLO DESIDERIU, cu ocazia conferinţei preoţilor evanghelici S.[inod] P.[resbiterali] din oraşul [sic!] Stalin, în zilele de 5 şi 6 Dec. a. c.  A fogalmazó egy főhadnagy, levelét egy ezredes ellenjegyzi. Mi tűnt föl nekem? Argay György püspök keresztnevét le sem írják, családnevét hanyag nagyvonalúsággal Orgaira változtatják, a vendégelőadó nevét viszont csupa nagybetűvel emelik ki. A levélhez mellékelt, két sűrün gépelt oldalnyi, aláíratlan följegyzés (Notă) kifejezetten érdektelennek minősíti a püspök beszédét (nu a cuprins nimic important). (A negatív minősítést az utókor persze akár dicséretként is értékelheti: feltehető, hogy tisztán evangéliumi szónoklat volt, mindenféle politikai beütés, felhang stb. nélkül, amire a jelentéstevő felkaphatta volna a fejét.) László Dezső előadása annál érdekesebb volt a belügyér megfigyelő számára. Három „kényes” témáról beszélt: a pasztorációs munkáról, a lelkésznek a hívekkel való négyszemközti beszélgetéseiről, valamint a belmisszióról és a diakóniáról. A másolatomon rendkívül nehezen olvasható első oldalból kitűnik, hogy a Szekuritáté megfigyeltje kijelentette: amikor az egyháztag panaszkodik, a lelkésznek nem kell vele együtt szidnia a mai rendszert és dicsérnie a régit, mert ezzel nem segít az illetőn. Az egyház mai társadalmi munkája nem az, ami régen volt, amikor valamely grófnő karácsonykor narancsot vagy más egyebet dobott oda a rászorultaknak. Az egyháznak a hívek valóságos anyagi helyzetét, társadalmi állapotát kell figyelnie... A résztvevők a dogmatikai és egyházkormányzati kérdések iránt élénken érdeklődtek, de passzívan viszonyultak László Dezső előadásához – jelenti rosszallólag a brassói névtelen, aki a két vendég  érkezéséről és indulásáról, házigazdáiról is pontosan beszámol. Mintha célzatosan emelt volna ki minden „jót”, ami csak református megfigyeltjének vendégszerepléséről elmondható.

December 27-i keltezéssel újabb Jelentés (Referat) születik, ezúttal László Dezső generális direktor és Imre Lajos – hozzáteszem: 1948-ban kényszernyugdíjba küldött teológiai tanár – belmissziós újjászervezési programjáról, amelynek célkitűzései: a vallástanítás újraélesztése minden egyházmegyében és egyházközségben, a hívek látogatása, a fiatalság konfirmációi felkészítése, női, férfi és ifjúsági bibliaórák tartása, a vasárnapi iskolák újjászervezése és a lelkigondozás. Itt az aláíró alhadnagy már-már vádként vagy legalábbis súlyosbító körülményként említi, hogy nevezett szoros kapcsolatot tart fenn az evangélikus egyház belmissziói előadójával, Kiss Béla teológiai tanárral és Argay szuperintendenssel. És azt is megjegyzi, hogy László Dezső az utóbbi időkben jó viszonyban van Vásárhelyi János püspökkel, akivel a múltban nem volt kimondottan jó a viszonya (este in relaţiuni bune cu episcopul Vasarhely Ioan, care in trecut nu se aflau in relaţii tocmai bune).

Az evangélikus kapcsolattartás megfigyelése áthúzódik az 1951-es évre. Március 15-én tájékoztató följegyzés (Nota informativa) születik, mely szerint László Dezső Argay püspökkel külmissziós ügyeket is megvitat (se desbat probleme de caracter religios de misiune externa). A református esperes amerikai és svájci lelkészekkel áll kapcsolatban, akiktől az ifjúság keresztény nevelését és a vasárnapi iskolák keretében folyó katekizációt illető módszertani anyagokat (metode) kap, és ezeket megosztja az evangélikus püspökkel. László Dezső egyébként a március 7-i lelkészi értekezleten is külföldről kapott anyagokat dolgozott fel. „A református egyház kereteiben végzett tevékenysége ellentétesek [sic!] demokráciánk érdekeivel, mivel a papokat és a híveket az imperailista [sic!] országokból kapott utasítások szerint irányítja. [...] Kifelé rokonszenvet mutat a rendszer iránt, alapjában azonban ravasz ellenség.” (Activitatea care desfasoara in cadrele bisericii reformate sunt [sic!] contra intereselor democratiei noastra [sic!], indrumand pe preoti si pe credinciosi de directivele primite din tarile imperailiste [sic!]. Dinafara arata simpatia fata de regim, insa in fond este dusman viclean.)

1951-ben ez a Szekuritáté utolsó biztosan datálható szava László Dezsőről. Ebben az évben tölthették ki a megyei felügyelőségen azt a keltezetlen, fényképes Személyi törzslapot (Fise personala), amelynek sajátossága, hogy kifejezetten papi személyek nyilvántartására szerkesztették. Levonatomon az alapszöveg itt-ott csak alig vagy egyáltalán nem olvasható, de az jól látszik, hogy második sorának elején „Szerzetesi neve” (Numele de călugărie) áll. Alább is van benne „Papi rangja” (Gradul cleric), „A kultusz, amelyhez tartozik” (Cultul de care aparţine) stb. rovat. A kitöltő névtelen 1927 helyett 1933. XI. 26-ra teszi lelkésszé avatásának dátumát, 1926/27 helyett 1934-re „Glascov”-i tanulmányait. „A reakciós »Magyar Közösség« tagja volt” (A fost membru in „Comunitatii Maghiare” reactionare), írja, mintha az a közösség egy ilyen néven bejegyzett polgári társaság lett volna. A megjegyzések rovatba a következők kerülnek: „A magyar megszállás alatt képviselő volt. Ebben a minőségében erőteljes zsidó- és Szovjetunió-ellenes propagandát fejtett ki a helyi Ellenzékben és Székely Népben. Az országnak a fasiszta iga alóli felszabadulása után remélte Erdélynek Magyarországhoz csatolását. Ezzel kapcsolatban különböző rémhíreket terjesztett. Soviniszta, reakciós. Az MNSZ-ben nem fejt ki semmiféle tevékenységet. Az utóbbi időkben kezd haladó jellegű prédikációkat tartani. Ez bizonyára csak egy színlelt változás. A 4424. sz. személyi irattartó birtokosa (In timpul ocupatiei maghiare a fost deputat. In aceasta calitate a dus o intensa propaganda prin presa locale [sic!] „Ellenzék” si „Szekely Nep” impotriva evreimea [sic!] si U.R.S.S.-ului. Dupa eliberarea tarii de sub jugul fascist, spere [sic!] in alipirea Ardealului Ungariei. In legatura cu aceasta a lansat diferuite svonuri. Sovinist, reactionar. In U.P.M. nu depune nicio [sic!] activitate. In ultimile timp [sic!] incepe sa tine predici cu caracter democrat. Aceasta este de sigur numai o schimbare la fata. Poseda Dosar personal Nr. 4424).

A Kolozsvár Tartományi Állambiztonsági Igazgatóságnál 1952. június 27-én készülnek el azok az ügyiratok, amelyek utoljára beszélnek László Dezsőről mint szabadlábon élő polgárról. A Jelentés (Raport) címzettje egy „Hadnagy Elvtárs”, aláírója egy alhadnagy, aki semmit sem ért és majd mindenben pontatlan. Alanya szerinte 1941-ben a magyar alsóház választott – valójában behívott – képviselője volt (a fost ales deputat). Ebben az időben a horthysta rendszer képviselője (exponent) volt, ami persze tévedés, mivel a Magyar Országgyűlésben a Magyarországhoz csatolt Észak-Erdély érdekeit képviselte. „Egészségtelen politikai jellegű levelei voltak” (având scrisori cu caracter politic nesănătos), 1929 és 1939 között pedig (lefordíthatatlanok a jelentéstevő román nyelvtani baklövései) „vallásos politikai polgári jellegű levelei” (scrisori sin [sic!] anul 1929-1939 [sic!] cu un caracter religios politic burghez) voltak – az aláíró itt leveleken nyilván írásokat ért, csak nem tud eléggé románul. „Ugyanebben az időben az imrédysta lap munkatársa volt” (Tot in acest timp a fost un colaborator a ziarului imredist), ami természetesen nem igaz. A jelentés pár sorral alább László Dezsőt megteszi az Erdélyi Párt Vezetőjének (conducator); persze ez sem igaz. Ezután a régi jelentésekből jól-rosszul átmásolt újságidézetek és „-idézetek” tömkelege következik. Ezek fordítása teszi ki az ügyirat nagyobbik részét. 1946 elején László Dezső beiratkozott ugyan a Magyar Népi Szövetségbe, mondja a jelentéstevő, mindennek ellenére azonban egy sovén magyar, aki csak szűk körökben fejezi ki érzelmeit. Vásárhelyi János bizalmasa. Új bekezdésben vádpontként olvassuk, hogy bibliaórákat tart. (A szöveg persze nem ez, hanem „összejöveteleket szervez a református hívek számára. Ezeket az összejöveteleket a [kis betűvel írott] biblia olvasásának céljából tartják.” (Numitul organizeaza intruniri pentru credinciosii reformati. Aceste intruniri se fac cu scopul de a citi biblia.) A végkövetkeztetés drákói: „Mivel a fentnevezett a múltban n.[agyon] intenzív tevékenységet fejtett ki a horthysta rendszer előnyére, javasolom számára egy ellenőrzési dosszié megnyitását, jelenleg kifejtett tevékenységének vagy külföldi kapcsolatainak és e kapcsolatok természetének ellenőrzésére” (Intrucat susnumitul in trecut a desfasurat o activitate f. intensa in favoarea regimului hortist, propun de a i se deschide un dosar de verificare, pentru a i se verifica activitatea ce o desfasoara in prezent, sau legaturile ce le are cu srainmatatea, si natura acestor legaturi). A jelentéshez csatolt nyilvántartó lap (Fise) nagyjából ugyanazokat az adatokat tartalmazza, különbnél különb életrajzi hibákkal. (Hatéves korára teszi gimnáziumi éveinek kezdetét, tizennégy éves korára érettségijét, 1943 helyett 1939-re esperessé való kinevezését.) Az újságidézetek ugyanazok, a jellemzés és a bibliaórák fölemlegetése is.

Az ellenőrző dosszié (dosar de verificare) fogalma eddig nem fordult elő az irattartó anyagában. Ez bizonyul a szabadságvesztés kapujának.

1952. augusztus 15-e és 16-a közötti éjjelen tartóztatják le Szamosújváron, a parókián, ahol nővérénél és sógoránál, Imreh Dezső lelkipásztoréknál nyaral. Feltűnik, hogy az irattartóban nem maradt fenn sem a letartóztatási parancs, sem a letartóztatási jegyzőkönyv.

JEGYZETEK

1. László Ferenc: Aki imádkozott üldözőiért. In: Miklós László (szerk.): Akik imádkoztak üldözőikért. I. Börtönvallomások, emlékezések. Erdélyi Református Egyházkerület, Kolozsvár, 1996, 134–136.

2. Cezar Zugravu: Cum şi din cine s-a format Securitatea. In: Romulus Rusan (ed.): Anii 1949–1953: mecanismele terorii. Comunicări prezentate la al VII-lea Simpozion al Memorialului de la Sighetu Marmaţiei (2–4 iulie 1999). Fundaţia Academică Civică, Buc., 1999, 240–242.

3. Marius Oprea: Fapte şi moravuri la securiştii anilor ‘50. In: I.m. 263.

4. Közleményemben egyetlen besúgót, ügynököt,  jelentéstevőt, biztonsági tisztet sem fogok nevén nevezni. Leghalványabb látszatát is kerülni kívánom annak, hogy érdekel polgári kilétük, s hogy ha még élnének, haragudnék rájuk. Szavamra: csakis az elnyomó rendszer működése érdekel, amelyet ezek az emberek így vagy úgy kiszolgáltak.

5. A hivatkozott lapszám (a Székely Nép minden 1941. januári és februári számával egyetemben) mind a kolozsvári Lucian Blaga Egyetemi Könyvtár, mind a sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum gyűjteményéből hiányzik, így nem kommentálhatom. Mindenesetre: nem egy László Dezső-írásról van itt szó, hanem egy közszereplésének szentelt tájékoztatásról, amely mint olyan nem tekinthető terhelő bizonyítéknak. Mivel László Dezső a negyvenes évek első felében olykor a Székely Népbe is írt, a fönnebb meg nem nevezett forrásokból „idézett” cikkeket ebben a lapban is kerestük (a két megnevezett hónap kivételével kimerítően), természetesen sikertelenül. Sok értékes segítségéért meleg köszönetet mondok Antal Ildikónak.

6. (Aláírás nélkül): A magyar világnézetről tartott előadást Bánffyhunyadon László Dezső országgyűlési képviselő. Ellenzék, LXIV 6. sz. 1943. január 9.

7. Számos jelentés vége felé már-már kötelességszerűen minősítik László Dezsőnek a püspökhöz fűződő viszonyát. Nem ismerem eléggé sem Vásárhelyi János életrajzát, sem kettejük szolgálati és személyi kapcsolatának a történetét, hogy ezeket a megjegyzéseket mérlegelni tudnám. Amíg László Dezső éveken át a püspök elnökölte Lelkészi Értekezlet ügyvezető titkára volt, majd generális direktorsága alatt sokat kellett együttműködniük – száz meg száz egyházkerületi szintű ügyirat ment ki kettejük aláírásával! –, bőven volt alkalmuk egymást kiismerni. Kapcsolattörténetük pozitív eseménye, hogy 1947-ben közös prédikációkötetet adtak ki. Munkámban értékelő és értelmező megjegyzések nélkül idézem a bemutatott ügyiratokból a viszonyukra vonatkozó följegyzéseket.

8. Nagy valószínűséggel Szalay Mátyás, aki a Vásárhelyi Találkozón a római katolikus egyház társadalmi elkötelezettségéről beszélt. (Dávid Gyula információja, melyet e helyt is megköszönök.)

9. A románul nem tudó olvasók számára megjegyzem: siguranţă és securitate ugyanazt jelenti: biztonságot. Csak előbbi szót a görögből, utóbbit a latinból vette át a román nyelv. A kommunista totalitarizmus évtizedeiben terjesztett szóhasználat szerint a Sziguranca a „rossz”  (polgári-földesúri, nép- és főleg kommunistaellenes), a Szekuritáté a „jó” (népi demokratikus,  osztályellenséget üldöző, imperializmusellenes) titkosrendőrséget jelölte. Jellemző, hogy a  Szeku, ahogyan akkoriban mindközönségesen hívtuk, nevét a „népbiztonság”-ról (securitatea poporului) utóbb „állambiztonság”-ra (securitatea statului) változtatta, de ezt az átkeresztelést akkoriban észre sem vettük.

 

*Részlet egy nagyobb, A harmadik út áldozata című tanulmányból, amely közelebbről a László Dezső emlékezete (1904–2004) című írásgyűjteményben jelenik meg Kolozsvárott, a Polis Könyvkiadónál, Cseke Péter szerkesztésében