Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Kántor Lajos

Korunk tanúja: Tóth Imre

Kalandregényként (amely egy jó Moldova György-történettel is felveszi a versenyt) és 20. századi történelmi traktátusként olvasható emlékezése-elemzése mondatja velem: a Szatmárnémetiben (1921-ben), Roth Ábrahám fiaként született, Kolozsvár, Budapest, Bukarest hétköznapjait a negyvenes-hatvanas években megélt, majd német, francia, amerikai, holland, olasz egyetemeken tudomány-, illetve matematikatörténetet tanított, európai rangú filozófusként számon tartott Tóth Imre a legteljesebb értelemben korunk tanúja. A Korunk tanúja is, hiszen a Várdy Péter által jegyzett beszélgetőkönyvből („Az életben van, amit az ember nem tesz. És tesz…”. Bp., 2004.) megtudjuk, hogy ő már szatmári diák korában olvasója, mi több, rajongója volt Gaál Gábor folyóiratának. Kortörténet, amit visszapillantva ifjúságára és arra a bizonyos mozgalmi körre, ma is állít. (Érdemes ide jegyezni, hogy a friss könyvet adó beszélgetések 1987-ben Párizsban, 1990-ben Budapesten és 1999-ben Enschedében zajlottak.) Tóth Imre Korunk-emlékeiből – az első folyamról – tehát:

„…a Korunk akkor valószínűleg Európa legjobb folyóirata volt. Gaál Gábor szerkesztette. Zseniális szerkesztő volt, maga ugyan elég rosszul és alig írt, de fantasztikus, univerzális műveltségű ember volt. Meg aztán zseniális érzéke volt minden iránt, ami új, ami jelentős a szellemi életben. A Kommün alatt népbiztoshelyettes volt, Lukács György helyettese. Az egész osztrák–magyar baloldali emigráció a Korunkba írt, a biológus Ludwig von Bertalanffy, Kassák, Lukács, József Attila, Illyés Gyula, Mód Aladár. Moholy-Nagy tervezte az első címlapokat.*  Molnár Erik Jeszenszky Erik néven közölt benne annak idején nagyra értékelt elméleti írásokat. Kassáktól például fantasztikusan nívós esszésorozatot olvastam új művészeti irányzatokról. Hát innen tudtam, hogy mi az az orosz konstruktivizmus, Málevics, El Lissitzky és a többiek. Itt olvastam először Villon és a nagy cseh költők, Jiøi Wolker, Nezval, Èapek és mások verseit és prózáját, modern amerikai költőket, mint John Dos Passost, amerikai néger szerzőket, mint Lungston Hughes, a modern orosz irodalmat, például Jefim Szoszulját, Majakovszkijt, Ehrenburgot, ha nem csalódom, Blokot is, és más jelentős szerzőket, valamint kiváló román költőket, mint Arghezit, Geo Bogzát és másokat. A Korunkot mindenki olvasta ebben a fiatal sznob körben, kötelező olvasmány volt, meg is vitattuk majdnem minden számát. Nagyon drága folyóirat volt, egy szám, ha jól emlékszem, száz lejbe került, ami akkor óriási összeg volt. Ma megfelelne nyolcvan vagy talán száz német márkának.” Várdy Péter közbekérdezésére, hogy honnan volt pénzük rá, Tóth Imre kész a válasszal: „Zsidó orvosok meg ügyvédek vették meg, és adták tovább a számot. Kézről kézre járt. Úgy olvastuk, mint valami szent könyvet, az első betűtől az utolsóig.”

A folyóirat második folyamáról, az 1957-ben Gáll Ernő és Balogh Edgár szerkesztésében megjelentről nem kerül szó ebben a beszélgetőkönyvben (a két szerkesztő személyéről viszont igen, de erről majd később) – noha Tóth Imre megbecsült szerzője volt a feltámadt, a továbbélő Korunknak. Fel-feltűnéséről a szerkesztőségben (még a főtéri helyiségben) csak futó emlékeim vannak, nem én voltam az, akit (húszas éveiben járó irodalmárt) keresett, akivel tárgyalt. Visszafele olvasva azonban az emlékezést, Romániából (Bukarestből), már kizárt párttagként való 1969-es távozása felől, és hozzákeresve a korabeli Korunk-lapszámokat, meglepődve látom, hogy 1969 márciusában is kiemelt helyen szerepel Tóth Imre szövege; Benkő Samu Bolyai-könyvét méltatja, a főlaptestbe került tanulmányban, ott, ahol Tóth Sándor a Gaál Gábor indulásáról, Balogh Edgár Fábry Zoltán tanításáról értekezik, és ahol Heinrich Böll hangjátéka is olvasható (Ritoók János fordításában). Hogy a távoli múltról van szó, azt a rovatok is mutatják: Aradi József, Bálint Tibor, Szőcs Kálmán (és Bodor Pál) jegyzi a jegyzetet, a fórumban Varró János, a könyvszemlében Vita Zsigmond az egyik szerző. Nem sokkal korábban pedig, az 1968. szeptemberi számot Tóth Imre esszéje nyitja (Érték és igazság), és találkozunk a további lapoldalakon Bartalis János és Szemlér Ferenc verseivel, Bálint-novellával, Jancsó Elemér, Sükösd Mihály, a csillagász Kulin György tanulmányával, Gál István, Mikó Imre szemlecikkével. Egyszóval két (lezárt) Korunk-történet is kirajzolható, Tóth Imrére gondolva – amikor a harmadik folyamban érdemben próbáljuk megidézni az előttünk (részben velünk) történteket.

„– Mit jelentett számodra az, hogy zsidónak születtél?” Ez a mostani könyv első mondata, a riporter (filozófus-barát) hangleütő kérdése. Várdy az utószóban részletezi a beszélgetőkönyv előtörténetét. („Én valamikor a nyolcvanas évek végén kortanúkat, túlélőket és keresztény embermentőket kezdtem megkérdezni az egykori mindennapok magyar zsidó valóságáról.”) Előbb Fejtő Ferencet faggatta arról, hogy milyen szerepet játszott a zsidókérdés a harmincas évek népi-urbánus vitáiban, aztán ugyancsak Párizsban készített „próbainterjút” Tóth Imrével, amely annyira jól sikerült, hogy itt – a későbbi kiegészítésekkel – egészében közre adja. „Tóth Imre megfogalmazása magvas, emlékezete életszerű, önmagával őszinte, másokkal kíméletes, tényismerete a gondolatok mélységével vetekedik.” Ez a Várdy-féle jellemzés igazolódik a könyvben, innen pedig adódik a következtetés: Tóth Imre emlékezése (nem: emlékezete) korántsem csak azok számára érdekes, fontos, akik egy külön zsidó nézőpontból olvassák, hanem valóban kortörténeti tanúságtétel. Egyébként Várdy Péter mondja ki, a válaszoló pedig helyben hagyja: „…te atipikus zsidó vagy, mert fellázadtál, tiltakoztál, odacsaptál.” Tóth kiegészítése így hangzik: „Igen. Én szubjektíve azt mondom, hogy magyar vagyok, de ez nem jelent semmiféle fraternizálást vagy dörgölőzést, csak konstatálom, hogy az anyanyelvem, a kultúrám magyar. Soha nem kérkedtem vele. De nem is tagadtam soha.”

Tulajdonképpen életút-interjúval van dolgunk, de már az első szatmári emlékektől, különösen az iskolában, a fiatal (magyar, zsidó, román) társak közt megéltektől a korai kommunista  mozgalmi tapasztalatokon át a második világháború alatt és után, majd immár a politikai hatalom birtokába került párton belül történő eseményekig, illetve az egyetemi pályán bekövetkezőkig – visszatérően tehát az identitásról, a zsidóság helyzetéről, a magyar–zsidó és a román–zsidó meg hát szükségszerűen a magyar–román viszonyról van szó. Ismétlem, megerősítve: magvasan, életszerűen, önmagával őszintén, másokkal kíméletesen – néha túl kíméletesen is. (Például ahol a kommunista hadbíró Macskásira, sokak gyilkosára emlékezik.) A párttörténet számára bizonyosan fontos a sok részlet, fontosabb azonban ma valamennyiünknek a mechanizmus felismerése és felismertetése.

Alighanem a könyv legizgalmasabb fejezetei azok, ahol a mindmáig legkényesebb kérdést világítja meg: mi volt a szerepe a magyaroknak és a zsidóknak közvetlenül a háború után a régi rendszer felszámolásában, az új (kommunista) állam elnyomó intézményeinek működtetésében. Tóth Imre most már egyszerre tudja belülről és kívülről nézni azokat a folyamatokat, helyzeteket, amelyeket például egy bukaresti román arisztokrata (akkoriban) így érzékelt: „Magyar megszállás alatt élünk.” Mások zsidó uralomról beszéltek. Tóth Imre magyarázata: „…igen kevés olyan román állami tisztviselő maradt a hatalomváltás után funkcióban, aki képes lett volna az országot üzemben tartani. És bennük nem is nagyon bízhatott az új államhatalom. De itt voltak a zsidók és a magyarok. Mindkét csoportban elevenen élt a baloldali tradíció, mindkettő társadalmi színvonala jóval az átlag fölött állott, mindkettő képes volt felelős társadalmi, állami és pártpozíciók betöltésére. Az erdélyi magyarságnak is meg kellett találnia azt a politikai utat, amely a számára román állami keretek közt életlehetőséget ad. Más és jobb utat nem is találhatott volna, mint a Kommunista Pártot. Hát nem a Párt volt-e az egyetlen, aki minden elnyomott védelmét és a kisebbségek jogvédelmét vállalta? A magyarok, és persze, úgyszintén a zsidók, Romániában a sztálinizmus és a pártvonal hordozói voltak. Súlypontilag a zsidók inkább gazdasági és ideológiai téren, a magyarok pedig az adminisztratív és szervezési pozíciókban voltak jelen. Tehát káderfőnökök, szekus tisztek, vallatók: itt voltak szembeötlően jelen a magyarok. Igazuk volt a román bojároknak: a kommunista államban magyar és zsidó okkupáció alá kerültek.” Egészen addig, amíg a párton belül meg nem kezdődött a zsidótlanítás és a magyartalanítás: Tóth Imre ezt pontosan, konkrétan mutatja ki. És azt is, hogy a kirúgottak miképpen viselkedtek, hogyan lettek egyszerre kezes bárányokká. Íme: „Ahogy a zsidóknál is létezik ez a neofita túlbuzgóság: mihelyt beviszik őket jobb magyar vagy német társasági körökbe, mindenkin túltesznek patriotizmusban, ugyanígy volt ez a magyaroknál is, nekik aztán a párthűség és szigor terén túl kellett tenniük mindenki máson. Egy szép napon kirúgják, és egyik napról a másikra átváltozik jótékonysági intézménnyé, nagyon jó fiú lesz belőle, ugye, igyekszik mindenkin segíteni, és sír, hogy mindig is így gondolta. Csak hát… a körülmények… Ugyanígy a zsidók is, ugye, ma párttitkár, holnap kirúgják, akkor mosolyog egy kicsit, és ezzel el van intézve az ügy. Akkor ő nagyon jó fiú, emberséges ember.”

Személyekre lebontva az általános tendenciát, a mechanizmust, Tóth Imre igencsak eredeti, hiteles portrékat vázol fel, ismert személyiségekről. 1944 őszén például, első bukaresti útján („mint a kolozsvári Ifjú Kommunista Szövetség küldöttje”) találkozik egy luxuslakásban a „három tejtestvér”-rel: Ady Lászlóval (aki aztán Mureşan néven lesz szekus tábornok), a hírhedett belügyminiszterré avanzsáló Alexandru Drăghici-csel (akinek a székely kommunista családból származó Czikó Márta volt a felesége) és Nicolae Ceauşescuval; az észak-erdélyi ifjúságról tart nekik szociológiai-történelmi alapvetésű beszámolót, amelyet Ceauşescu (1944 őszén!) félbeszakít, ráordít az előadóra („Te is egy szeparatista vagy!”), és faképnél hagyja. Az egykori magas pártfunkcionáriusok közül föleleveníti szerzőnk Luka László (Vasile Luca), Mogyorós Sándor (Alexandru Moghioroş), Vincze János (Ioan Vinţe), Jakab Sándor, Vaida Vasile (Vajda Vaszi) alakját, a magyar kultúrához, irodalomhoz (is) tartozók közül a Bányai Lászlóét, Demeter Jánosét, Méliusz Józsefét, Nagy Istvánét. A Korunk (1957 utáni) belső köréből Gáll Ernő rövid jellemzése ugyancsak érdemleges; részletesebben ír Farkas László negyvenes évekbeli kálváriájáról; ami viszont a legtöbb figyelmet érdemli, az Balogh Edgár elfogulatlan, történelmi igényű minősítése. Balogh Edgár nyilvánvalóan nem tartozott Tóth Imre baráti köréhez, mi több, leírja róla, hogy „nem szerette a zsidókat”, és ezt „mindenki tudta róla Kolozsváron”. Ennek ellenére a Balogh képviselte „elasztikus politikát” képes kívülről, kellő távlatból megítélni, mint egy „bizonyos történelmi helyzet reális tudomásulvéte- lét”, amely egyféleképpen megkísérli menteni a menthetőt – a magyarság érdekében. „A magyarok közt is sokan nem szeretik, pedig biztos, hogy őszinte magyar politikus volt, és nagyon sokat sikerült is mentenie ezzel a fantasztikus cirkuszi mutatvánnyal. Ez a magyarok szemében részint rettenetesen ellenszenves volt, habár meg kell hagyni, hogy ő elsősorban nagyon jó magyar hazafi, és ezért is csinálta több-kevesebb sikerrel. Ezért neki nagy nimbusza is van, mégpedig joggal, mivel ez az, ami számít.” Mint aki négy évtizeden át közeli tanúja lehettem Balogh Edgár életének, gondolkodásmódjának (a Korunk szerkesztőségén belül és később is nemegyszer kemény vitában vele), tanúsíthatom: a lényeget tekintve ennél hitelesebb mérleget megvonni erről az életpályáról nemigen lehet. (Én persze a B. E. naivitását, időnkénti önbolondítását is hangsúlyoznám.)

Tóth Imre „emberábrázolása”, objektivitása az egykori kolozsvári egyetemi tanár, Borbély Samu alakjának rajzában mutatkozik meg a legkitűnőbben. (Mintegy ellenpólusa ez a Balogh Edgárénak.) A történet érdekessége, hogy a kolozsvári gettózás első évfordulójához kapcsolódó történetet, Borbély Samu sokadszor megnyilvánuló karakán magatartásának ezt az epizódját (amelyet épp a kommunista hatalom elvárásával szemben tanúsított) Tóth úgy adja elő, mint zsidó-tudatát alakító, életre szóló leckét, amit egy régi unitárius család (Péchi Simon!) kiváló tagjától, a harmincas évektől (már Németországban is) antináci tudóstól kapott. Ez a történet – beleértve Tóth Imre zsidóságának és akkori kommunista hitének-elkötelezettségének konfliktusát – drámába kívánkozó. Páskándi Géza tudta volna megírni, úgy gondolom. De szívesen ajánlanám Visky András figyelmébe is.

Természetesen nem mindenben értek egyet Tóth Imre ítéleteivel – eleve más az alapállásunk, más a múltunk, más a jelenünk. A Korunk történetének megítélésében is nyilvánvalóan véleménykülönbség van közöttünk. De mindenkinek tiszta szívből és teljes (tudományos?) meggyőződéssel ajánlom figyelmes elolvasásra Tóth Imre emlékezését. Ha még szükséges, ide másolom Érték és igazság című, 1968-as esszéjének utolsó passzusát: „A tudományos termék, az új felfedezésének igazi születési aktusa annak a szellem által való elfogadása. Mindaddig csak árva magzat, és a tudományos élet azt a bizarr képet tárja elénk, amelyben az embrió azért esdekel az embereknek, hogy szüljék meg, hozzák világra azáltal, hogy figyelmet szentelnek neki, felfedezik értékét, és nem felejtik el.”

*Moholy-Nagy valóban fonots munkatársa volt a Korunknak, de hogy címlapot is tervezett volna G. G.-nak, arról nincs tudomásunk. Tóth Imre felsorolásából hiányzanak nagy nevek – a nem kifejezetten baloldaliak természetesen.