Szeptember 2004
Stigmatizáltak – Megfigyeltek

Balázs Imre József

Emlékeztető

Gaál Gábor és a Korunk viszonya az avantgárdhoz

A két világháború közötti esszéirodalom Erdélyben nem annyira az árnyalt, rafinált stílus és a csavaros, meglepő eszmefuttatások szövegegyüttesét jelenti. Sok az ekkori cikkekben, írásokban a vehemencia, a pamfletírói indulat. Ebben a műfajban kétségkívül Osvát Kálmán a legkövetkezetesebb, érdemes fellapozni a Mentor Könyvkiadó 2000-es Osvát-gyűjteményét, amely Motívumok címmel jelent meg. Másutt, ahol talán kevésbé várnánk – Kuncz Aladárnál például – patetikus mondatokra bukkanunk a remek, aforisztikus tömörségű megfogalmazások között. Makkai Sándor érvelései – különösen Ady-könyvében, de a Magunk revíziójában is – magukkal ragadnak, de mindvégig ott érezni mögöttük a pedagógust, aki visszafogja a mondatok maguk szabta hömpölygését a befogadó terelgetése érdekében. Ebben a kontextusban talán meglepő, hogy azt a szerzőt, aki hamisítatlan esszéírói látásmóddal és mély elemzőkészséggel ír kisesszét A bot nélküli generáció címmel (egy életforma, egy mentalitás eltűnéséről) vagy a vidékiségről (l. Vidéki történet: mit tesz és hogyan, aki vidéki – milyen árnyalatok révén válik egy gesztus egyszerűen köznapiból provinciálissá), Gaál Gábornak hívják. Ha az igazi esszéíró alkatát, lelki habitusát próbáljuk magunk elé képzelni, mondjuk Montaigne nyomán, akkor – a két világháború közötti Erdélynél maradva – biztosan inkább Kuncz Aladár jut eszünkbe, mint a zord Korunk-szerkesztő. De hogyan lehetne feloldani ezt az ellentmondást?

Talán úgy, ahogy Karácsony Benő mérnök hőse mondja az Új élet kapujában című regény búcsújelenetében, csak épp ellenkező előjellel? Tunák mérnök replikája így hangzik: „Ne felejtse el, mi csak hétköznap foglalkoztunk kizsákmányolással – felelte bágyadt mosollyal. – Vasár- és ünnepnap pihentünk, és pihenőóráink alatt, csak úgy kedvtelésből – egy világot teremtettünk...” Ha a kizsákmányolást behelyettesítjük az osztályharccal vagy a rendszerkritikával, akkor látszólag megoldottuk a Gaál Gábor-problémát. Fennáll azonban a veszélye annak, hogy Gaál személyiségét és életművét ebben az esetben (is) sokkal monolitikusabbként láttatnánk, mint amilyennek az életmű akár vázlatos áttekintése nyomán.

2004. augusztus 13-án ötven éve, hogy Gaál Gábor eltávozott az élők sorából. A sajátos történelmi és kulturális mozgások következtében ez az idő sem volt elég ahhoz, hogy az erdélyi irodalomban játszott szerepét megnyugtatóan feltérképezze és értékelje az utókor. Gaál Gábor elkötelezett ellenzékiből centrális, hatalmi pozíciójú közszereplővé vált a második világháború után. Aztán kegyvesztetté. Aztán újra kultikus (bár a második nyilvánosságban fanyalgással kezelt) figurává, a tankönyvek és egyéb kézikönyvek legendásító jellemzései folytán. 1990 után fellángolt ugyan egy rövid időre körülötte a vita, Tóth Sándor, Cs. Gyímesi Éva, Tapodi Zsuzsa fontos szövegeket közöltek életművével kapcsolatban, az ezredfordulón azonban már alig emlegeti bárki is.

Jelen írásban nem vállalkozhatom hasonló áttekintésre, afféle emlékeztetőként inkább egy olyan epizódját idézném fel Gaál Gábor életművének, amely részben még a Korunk előtti, kevésbé ismert periódusához kötődik, és amely bomlasztja valamelyest a már emlegetett monolitikus Gaál Gábor-képet. 1927-ben Benamy Sándorral közösen jelenteti meg Gaál az Erről van szó című „művészeti és emberi figyelmeztető”-t. A folyóiratszámnyi terjedelmű röpirat vizsgálata részben Gaál Gábor avantgárdhoz való viszonyának pontosabb körülírásához (s általa talán gondolkodásmódja korabeli nyitottságának/dogmatikusságának feltérképezéséhez) járulhat hozzá.

A Korunk és Gaál Gábor vonatkozásában az irodalomtörténet viszonylag részletesen feltárta az avantgárdhoz való kapcsolódást és az attól való fokozatos elszakadást. (Igaz, magának az avantgárd terminusnak a használatát is hosszasan lehetne vitatni, elemezni a Gaál-recepciótörténetben.) 1971-es Gaál Gábor-könyvében Tóth Sándor külön fejezetet szentel Gaál Gábor 1920-as évekbeli avantgárd-képének.1 Sőni Pál ugyancsak részletesen beszél az Avantgarde sugárzásban a húszas évek baloldali lapjainak avantgárd-értelmezéseiről. Konklúziója (és a Korunk legtöbb korabeli cikkírójának konklúziója) egybecseng azzal a vélekedéssel, amelyet akkortájt Jancsó Elemér és sok más kritikus és irodalmár is képvisel: „a Korunk a húszas évek végén határozottan lezárt korszaknak tekinti az avantgarde-ot, olyasvalaminek tehát, amin túl kell jutni, és mind tisztábban utal arra is, hogy milyen irányba”.2 A viszonyulást az árnyalja a Korunk esetében, hogy miközben álláspontja a jelzett módon összegezhető, évekig nagy figyelmet szentel az izmusok bemutatásának és „kritikájának”.

A legteljesebb összefoglalást a lap és a korabeli új művészetek kapcsolatáról talán Kántor Lajos készítette: Kép, világkép című terjedelmes tanulmánya elsősorban a két világháború közötti Korunk képzőművészeti tájékozódását vizsgálja, de számos adalékkal szolgál a szerkesztők – Dienes, majd Gaál – Kassák Lajoshoz és a többi avantgárd művészhez fűződő személyes kapcsolatáról, a lapban zajló vitákról és kampányokról.3 Ez a kapcsolat – Kántor tanulmányából, illetve többek között Csaplár Ferenc írásából4 is nyomon követhető – több fordulaton keresztül alakul, és ambivalenciájával együtt meglehetősen szoros: egyfelől a Korunk második számában, 1926-ban, illetve önálló Korunk-kiadványként is megjelent Az új művészet él! című programcikk fémjelzi (Kassák később ezzel az írással indítja Az izmusok története című könyvét), azzal a címlaptervvel együtt, amely 1929 elején négy lapszámon át „képviseli” a folyóiratot. Másfelől azok az 1929/1930 táján felerősödő negatív vélekedések, amelyek – Fábry Zoltán, József Attila és mások támadó hangvételű írásai nyomán – Kassák és a Korunk szakításához vezetnek.

Kántor Lajos mindazonáltal meggyőzően dokumentálja azt a tételét, hogy az avantgárd művészetszemlélet nyomai továbbra is jelen vannak a lapban, különösen a képzőművészet tekintetében. Szerinte a Dienes László–Kassák Lajos–konstrukti-vizmus kapcsolat helyén a harmincas években a Gaál Gábor–Moholy-Nagy László–Bauhaus kapcsolat biztosítja az avantgárd színvonalas jelenlétét.5 A Korunk költészeti anyaga azonban a harmincas években már a „közérthetőség”, a mozgalmi jelleg nyomán alakul: Becski Andor vagy Méliusz József itt közölt szövegei között találunk ugyan szabadverseket is, de azok a jegyek, amelyek például a nyelvi elemek deszemiotizálására utalnának (és ez alapvető avantgárd jegy volna), nem találhatók meg a Korunk költészetében.

A lap megjelenésének ötvenedik évfordulóján Rácz Győző a harmincas évek végi, „népfronti” Korunkban is megkísérelte kimutatni az avantgárd művészetszemlélet nyomait,6 a Gaál Gábor-szakirodalom azonban egyöntetűnek mondható abból a szempontból, hogy az avantgárdkapcsolat legrelevánsabb dokumentumai a húszas években keresendők: Gaál bécsi jegyzetfüzeteiben, illetve az Erről van szó hasábjain.

Gaál és az avantgárd kapcsolatát elemezve Tóth Sándor azt emeli ki, hogy miközben ennek a kapcsolatnak a különféle írásos dokumentumai megszületnek, sem Gaál világszemlélete, sem az avantgárd nem tekinthető statikus, kimerevített objektumnak: mindkettő állandó változásban van. „Gaál Gábor nem a hagyományos realizmus partjairól szemléli a húszas évek tarka avantgarde kavalkádját, hanem éppenséggel benne van a forgatag fősodrában, töpreng és vitázik, azonosul és szembefordul (még pontosabban: közeledve egyes avantgarde-irányzatokhoz, szükségszerűen más, ugyancsak avantgarde irányzatoktól távolodik), hogy a harmincas évek elején az avantgarde megtartva-meghaladásával jusson el új realizmus koncepciójához”7 – mondja Tóth, nyilván a lehető legtágabban, mozgalmi tartalmával együtt használva az avantgarde terminust. Tény, hogy Gaál húszas évek első felében keletkezett feljegyzései között az expresszionizmust pozitív színben feltüntető passzusokra bukkanhatunk: „Az embert ismét a teremtés közepébe állítja. Ő tölti meg a világokat vonalakkal, színnel, morajjal, növénnyel, istennel, állattal, térrel, idővel, a saját énjével. Az ember ismét ott kezdi, ahol évezredekkel ezelőtt kezdte. Olyan szabad ismét, mint a gyermek, aki most született a boldogságra.”8 Egyfajta organikusság-eszmény hatja át tehát ezt az expresszionizmusképet is, ahogy a Szentimrei Jenő korabeli irodalomfelfogását. Tóth arra is rámutat a továbbiakban, hogy míg a bécsi füzetekben inkább a programnyilatkozatok, elvont tézisek nyomán nyilatkozik meg a szerző rokonszenve, azonosulása, a későbbi kritikák (amelyekben már a húszas évek második felében is hangsúlyosabb az elutasítás) egy-egy konkrét alkotás kapcsán születtek – így fennáll a lehetősége annak, hogy igazából a művészi sikerületlenségnek tudható be a Gaál-kritikák élessége. Ami kétségtelennek tűnik: egyfajta ambivalencia, hezitálás az avantgárd eredményeinek azonosuló elfogadása és elutasítása között a húszas évek folyamán. Ekkor még valóban a változások közepéből szól Gaál Gábor szólama, nem egyértelmű az izmusokon való „túljutás” ténye.

„Magas, elegáns férfi érkezett autóján Bécsből, fiatal feleségével és zömök, holdhomlokú titkárával, akit tanár úrnak szólítottak. A Szamos-híd melletti modern Astoria hotelbe szálltak. A bejelentő lapot így töltötték ki: Báró Hatvany Lajos és felesége, született Marton Erzsébet és kísérőjük, Gaál Gábor.”9 Az a Benamy Sándor tudósít ilyenformán Gaál Gábor 1926-os Kolozsvárra érkezéséről, aki az Erről van szó társszerzőjévé válik 1927-ben. Benamy maga egyébként ellentmondásos, izgága figura – drámák, regények, útleírások szerzőjeként vesz részt, 1934-es Magyarországra költözéséig, az erdélyi irodalmi életben. Benamy röviden a röpirat keletkezését, illetve Gaál Gábor akkori szellemi horizontját is felidézi: „A napilapok nem voltak alkalmasak legbensőbb, korai énjének megnyilatkoztatására, az átlagos olvasók meg sem értették volna. A kuszált világ vonaglott-tekergőzött irályában, kifejezéseiben, keresve az utat a tisztulásra. [...] Saját ihletettségének lírai megnyilatkozására kettőnk közös vállalkozása adott lehetőséget. Sok séta, New York kávéházi, Újságíró Klub-beli, de főként a lakásán folytatott beszélgetés érlelte meg tervünket, hogy egy emberi és társadalmi figyelmeztető-t adunk ki.”10 A terv, hogy a röpirat nyomában folyóirat jelenjék meg, nem valósult meg, de a huszonnégy oldalon közölt anyagok így is alkalmasak arra, hogy Gaál és Benamy hangsúlyosan jelenítsék meg elképzeléseiket. Az egyes szövegek alatt általában nem szerepel aláírás, legfeljebb szignó: „G. G.”, „B. A.”, és csupán két írás esetében: „Ben Ami” – lényegében ez is szignóként fogható fel.

Az Erről van szó érdekessége, hogy a kritikával, irodalommal, világnézettel kapcsolatos írások az avantgárd kiáltványokéhoz hasonló nyelven szólalnak meg. A korabeli törekvésekkel összhangban egyfajta szintetikus művészet, egy kereséseken túli autentikus megszólalás lehetősége foglalkoztatja a szerzőket, feltűnnek azonban olyan nyomok is, amelyek a műfaji határok lebontásával, a szavak közlésképességére való avantgárd reflexiókkal rokoníthatók, és ugyanabba az irányba mutatnak, mint Szántó György és mások húszas években zajló kísérletei: „Egy új formáról álmodom, melyre megérett az idő, s amire az embernek végzetesen szüksége van. Ez a forma nem vers és nem regény, nem dialógus és nem dráma. Ez a forma valami tanulmányféle. Az első és végső tisztázás. A leszámolás formája ez a fogalmainkkal. De ugyanakkor mégis vers és regény és dialógus és dráma, mert a fogalmainkban él és van eltemetve a világ, ami érzés és esemény és civakodás és összeütközés. Félreértett és mindenféleképp egyszerre mindenfélét intonáló fogalmaink a világ története... Az első és utolsó formáról álmodom, ami elvezet a Rend partjaihoz... Az utolsó tisztálkodás formáját várom, a nagy Mosakodást.”11 Gaál Gábor számára tehát a művészeti irányzatok változása a tökéletes nyelv keresésének meg-megújuló kísérleteivel cseng egybe, az „Emberiség Szótárá”-nak összeállítása foglalkoztatja, amely eloszlatná az emberek közötti félreértéseket, és amely egyáltalán a megismerés és a kommunikáció autentikusabb megvalósulását tenné lehetővé: „Van egy külön világ felettünk, a szavaké! Ez a mi teremtésünk! Mi már nem is gondolkodunk. Valahol elindult a szó egy kezdeti töltöttséggel, a szánk pedig vele mozog. [...] Így azután mást mondunk, mint amit gondolunk, mást gondolunk, mint amit érzünk, mást érzünk, mint amit akarunk, és más az akaratunk, mint ami az ösztöneinkben kavarog...”12 Az Erről van szó című írások végigvonulnak a kisebb újság formátumú laptesten. Alapstruktúrájukban a „változzunk meg” igényét fogalmazzák meg, ugyanakkor ezt az igényt mindannyiszor új nézőpont felől vetik fel (például: keressük meg azt a nyelvet, amellyel beszélni lehet, szabaduljunk meg az arcunkra merevedő maszkoktól stb.). Az autentikus nyelv keresésének a problémája összefügg az autentikus(nak vélt) problémák keresésével („beszéljünk arról, amiről szó van”). A már említett avantgárd dikció a korszerűség, illetve a kitáguló világ toposzaival társul a 4-es számú Erről van szó című töredékben: „Múljuk fel [sic] régi magunkat! Települjünk be az időbe! Csak ez a miénk! Legyünk kortársak! Ez a legnagyobb öröm! Mossuk be szívünkbe a zuhogó időt! Ez az egyetlen nyereségünk! Gondolkozzunk a fémmadarakkal! Világos és egyszerű dolog. Csavarok. Motorokban robban a gáz és repül, testvérünkkel, a virágárus lánnyal, aki szintén cselekvő, virágokat szór a köznapok elé! Cselekvők még a mérnökök, a laboránsok, a hadvezérek, a földmunkások s a kalapácsok lengetői.”13

A kiadvány címlapján groteszk hatást keltő kollázs olvasható, a Saturday Evening Post, a Hamburger Nachrichten, illetve a Prager Presse nyomán. A „köznapiság” poétikáját egy Ivan Goll-idézet ellenpontozza némiképpen: „Vigasztalan bolygok így Európán keresztül / Egy halott fecskével kabátzsebemben.” Az ellenpontozás a továbbiakban is megmarad, részben a „G. G.” és „Ben Ami” aláírások váltakozásában, részben pedig hangulati szempontból, ahogy maga Gaál Gábor is különböző műfajú műveket jelentet meg a kiadványban. Bár Benamy Sándor művei „irodalmibb” műfajúak lehetnének (a Látta Ön már Einsteint kacsintani? című mű drámai jelenet, a Belevetem magam Kairó forgatagába elvileg regényes útleírás), voltaképpen a tézisjelleg bizonyul uralkodónak esetükben is, ahogy a két levélműfajú cikkében, a Nyílt levél a lapkiadókhoz, illetve Levél a színigazgatókhoz címűekben. Gaál Gábor esszéi, kiáltványai irodalmibb jellegűek, montaigne-i értelemben. Programatikus írásai (az Erről van szó négy részlete mellett különösen Az irodalmi kritikáról című szöveg) utóbb méltán váltak a Gaál Gábor-válogatott kötetek elmaradhatatlan darabjaivá. Az erdélyi Helikon közösségének is szentel egy rövid írást, amelyben kritikusan vizsgálja a csoport munkáit, megállapítja a Nyugat-csoport irodalmának továbbélését műveikben, kijelenti, hogy „az erdélyi Helikon korántsem jelenti az erdélyi irodalmat”, a lokalitásban is egyetemes emberi vonatkozást pedig Bartalis János verseiben mutatja ki – ő az egyetlen, akit név szerint említ a cikkben.14

Az említett írások – az Erről van szó sorozat kivételével – a későbbi, Korunkból ismerős hangot előlegezik. Gaál Gábor meglepetésképpen beiktat azonban a kiadványba néhányat korai versei közül is, az 1234... költő verseiből címmel, aláíratlanul. 1923-ban, 1925-ben íródott prózaversekről van szó. Stilárisan a magyar avantgárd bécsi korszakával összevethető szövegek ezek, talán kevésbé tördelik fel a mondathatárokat, mint Kassák Lajos Számozott költeményei: „Léni Leona hiába kacagsz a Kakadu szeparéjában álmodban kígyók futnak a melled alatt s hiába nyugtatlak meg magam sem értem / nem értem Léni Leona sem a kankalint sem a benzint piros pirosítód is titok előttem titok a bőröd bár a babonás sugarak szemed alatt a nővéreim.” Még izgalmasabb azonban az az önironikus szöveg, amelyet A lírikusok alkonya címmel közöl a fentebb idézett prózavers előtt: „A lírikus korszerűtlen. Fölösleges lény. [...] A malter és cement városokban s a beton telefonpóznák alatt még mindig furulyával jár. Rózsaszínű a bocskora. Kedvese egy fellegvárban lakik, az élet és történelem mai üzemében nem rólunk beszél... A nyakkendőm, a harisnyám, a kalapom gyárakban készült. A szalámi is, amit vacsorára eszem. Előzőleg villamossággal ütötték agyon a marhát. Gépekkel szeletelték s hosszú rudakban futott egy részlete felém, gőzzel és olajjal hajtott vonatokon. Egész nap gőzekék és elevátorok árnyékában loholok. Háziasszonyom gyerekeinek iskolakönyvei drágák s a lírikus még mindig régi áruival kereskedik.”15

Ez a szemlélet, mint már utaltam rá, később, a Korunk szerkesztése idején jobbára csak a nyelven túli régiókban, a lap képzőművészeti anyagában nyilvánul meg. A harmincas évekre, úgy tűnik, bizonyos értelemben Gaál Gábor és a helikonisták egyaránt megtalálni vélték az Emberiség Szótárát, az őket kifejező „tökéletes nyelvet” – egyfelől az osztályharcos tartalmakat minél adekvátabban megjelenítő, leegyszerűsödött nyelvben, másrészt a transzszilvanista helyzetértelmező irodalom térbeli és időbeli sajátosságokat, alapkonfliktusokat szimbolikus áttételekkel megjelenítő nyelvében. Ezekben a diskurzusokban az avantgárdnak (másfajta „művészi akarása” folytán) nem jutott már hely, s így egy lezárt korszak részeként tekintettek rá, elfedve azoknak az intézményeknek a nyomait is, amelyek a húszas évek első felében teret biztosítottak számára.

 

JEGYZETEK

  1. L. Tóth Sándor: G. G. Tanulmány Gaál Gáborról, a Korunk szerkesztőjéről. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1971. 85–146.

  2. Sőni Pál: Avantgarde sugárzás. Kriterion Könyvkiadó, Buk., 1973. 42. A Korunk avantgarde-kapcsolatairól A Jövő Társadalma és a Korunk című fejezetben olvashatunk, a 36–53. oldalon.

  3. Kántor Lajos: Kép, világkép. A régi Korunk az új művészetért. In: Uő: Korunk: avantgarde és népiség. Magvető Könyvkiadó, Bp., 1980. 55–183.

  4. Csaplár Ferenc: Kassák és a Korunk. In: Kabdebó Lóránt (szerk.): 50 éves a Korunk. MTA–Petőfi Irodalmi Múzeum–Népművelési Propaganda Iroda, 1977. 272–278.

  5. L. Kántor Lajos: i. m. 126.

  6. Rácz Győző: Az avantgarde művészetfilozófiai problémái a népfronti Korunkban. in: Korunk Évkönyv. Kolozsvár, 1976. 117–129.

  7. Tóth Sándor: i. m. 93.

  8. Idézi Tóth Sándor: i. m. 96.

  9. Benamy Sándor: A XX században éltem. Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1966. 106.

10. Benamy Sándor: i. m. 181.

11. G. G.: Erről van szó 2. In: Erről van szó. Művészeti és emberi figyelmeztető. 1927. 2..

12. G. G.: Erről van szó 1. In: Erről van szó. Művészeti és emberi figyelmeztető. 2.

13. G. G.: Erről van szó 4. In: Erről van szó. Művészeti és emberi figyelmeztető. 22.

14. G. G.: Az erdélyi Helikon. In: Erről van szó. Művészeti és emberi figyelmeztető. 1927. 12.

15. G.: A lírikusok alkonya. In: Erről van szó. Művészeti és emberi figyelmeztető. 1927. 18.