Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Gyulai Levente

Az irodalmi detektív, avagy a  műkrtitikus nyomozása

Demény Péter: A menyét lábnyoma

 

Ha a de­tek­tív fo­gal­má­val ke­rü­lünk kap­cso­lat­ba, mind­járt haj­la­mo­sak va­gyunk gyil­kos­ság­ra, eset­leg a part­ne­rek hűt­len­ke­dé­se­i­nek fel­tá­rá­sá­ra fel­fo­ga­dott ma­gán­nyo­mo­zó­ra asszo­ci­ál­ni. A fen­ti­ek mel­lett ál­ta­lá­ban csak má­sod­la­gos he­lyet kap­nak az olyan te­vé­keny­sé­gek­re va­ló uta­lá­sok, ame­lyek va­la­mi­fé­le ku­ta­tást, nyo­mon kö­ve­tést vagy meg­fi­gye­lést té­te­lez­nek. Eb­be a ka­te­gó­ri­á­ba so­rol­ha­tó az iro­da­lom­kri­ti­kus, tud­ni­il­lik a mű­ér­té­ke­lés, -értelmezés egy­faj­ta nyo­mo­zást igé­nyel: a mű­höz va­ló vi­szo­nyu­lás­kor nem vo­nat­koz­tat­ha­tunk el az iro­dal­mi, tár­sa­dal­mi stb. kon­tex­tu­sok­tól, kap­cso­la­tok után „nyo­mo­zunk”, akar­va, aka­rat­la­nul meg­ma­rad­nak ben­nünk ko­ráb­bi ol­va­sás­él­mé­nye­ink, sok­szor a mű „ős­sejt­jé­nek” fel­fe­dé­sé­re igyek­szünk.

Ilyen ér­te­lem­ben nyil­vá­nít­ha­tó A me­nyét láb­nyo­má­nak szer­ző­je iro­dal­mi de­tek­tív­nek. A kö­tet meg­le­he­tő­sen sok esszé­jé­ben, kri­ti­ká­já­ban és ta­nul­má­nyá­ban Demény Pé­ter írók, köl­tők mű­ve­i­nek kap­cso­la­tá­ra irá­nyít­ja az ol­va­só fi­gyel­mét. Az el­ső írás (A me­nyét láb­nyo­ma) va­la­mi­fé­le be­ava­tás vagy be­te­kin­tés az iro­dal­mi mun­ka vi­lá­gá­ba Balla Zsó­fia és Ne­mes Nagy Ág­nes  kap­csán. Eb­ben a szö­veg­ben lesz vi­lá­gos a me­nyét fo­gal­má­nak Balla Zsó­fia ver­se sze­rin­ti je­len­té­se és Demény Pé­ter ér­tel­me­zé­se: „A kez­det a be­fe­je­zést vár­ja; a lét csak ez után haj­lan­dó bár­mit is mon­da­ni ma­gá­ról, ám ezt a szö­ve­get mi ma­gunk már nem ol­vas­hat­juk el. Az »Egészet« mind­össze pil­la­na­tok­ra lát­hat­juk (»áramütés vagy el­il­lant menyét«) [ol­vas­hat­juk a Balla Zsó­fia Le­vél egy if­jú köl­tő­höz cí­mű ver­sé­ben], s így nyil­ván na­gyon ke­ve­set mond­ha­tunk róla…” Demény Pé­ter Balla Zsó­fia ver­sé­ből azt ol­vas­sa ki, hogy „az anya­gon és a for­mán túl, a lé­te­zőt ön­meg­va­ló­sí­tás­ra és tökéletesbedésre bí­ró fo­lya­mat kö­vet­kez­mé­nye­ként a lé­te­ző oly­kor, egy vil­la­nás­nyi­ra csu­pán, túl­lép ön­ma­gán – ezek­ben a pil­la­na­tok­ban olyan je­len­ség ke­let­ke­zik, mely egy­ér­tel­mű­en ran­go­sabb mi­nő­sé­get kép­vi­sel, mint az, ami­ből szár­ma­zik. A ver­set te­hát eze­kért a pil­la­na­to­kért kell írni…”

A Bú­csú az iden­ti­tás­tól cí­mű írá­sá­ban Demény Ko­vács And­rás Fe­renc és Szil­ágyi Do­mo­kos mű­vé­sze­té­nek re­lá­ci­ó­já­ról be­szél. Szil­ágyi kap­csán meg­ál­la­pít­ja, hogy „Ami­kor a vé­ges­ről, az élet­ről, az ab­szo­lú­tum­ról be­szél, Szil­ágyi min­dig ne­ga­tív pél­dá­kat hoz föl, a ha­lált szó­lít­ja, már-már pro­fe­ti­kus düh­vel os­to­roz­za a lé­tet.” Ko­vács­nak nem je­lent prob­lé­mát a sze­mé­lyi­ség több­ré­tű­sé­gé­vel va­ló lí­rai já­ték, de en­nél is fon­to­sabb: Ko­vács And­rás Fe­renc Szil­ágyi mű­vé­sze­té­nek nyo­mán ju­tott el a lí­rá­ját de­ter­mi­ná­ló fel­is­me­ré­sek hal­ma­zá­hoz. A mű­vek kö­zöt­ti kap­cso­la­tok ta­nul­má­nyo­zá­sa a Don Qui­jo­te sze­re­nád­ja­i­ban foly­ta­tó­dik. A szer­ző Szil­ágyi és Or­bán Já­nos Dé­nes Don Qui­jo­te sze­re­nád­ja­it ve­ti össze. Szil­ágyi ese­té­ben nem az ero­ti­ka a fon­tos, ha­nem a mégismorál. OJD Don Quijotéja egy macsót tes­te­sít meg, aki­nek egyet­len cél­ja a ne­mi ki­elé­gü­lés. Elem­zé­sé­ben Demény to­vább­lép, és a lé­lek fo­gal­mát vizs­gál­ja a két szer­ző mű­vé­ben. Szil­ágyi ver­sé­ben két rész­re ta­gol­ha­tó­nak lát­ja: egy „mu­lan­dó­ra” és egy örök­ké­va­ló­ra. A má­sik köl­tő lí­rá­já­ban a lé­lek kü­lön­bö­ző anya­gok­ból „ké­szült”, így már­is ha­lál­ra­ítélt­sé­get imp­li­kál.

A vég­te­len part­ján cí­mű elem­zés­ben az iro­dal­mi kap­cso­la­tok utá­ni nyo­mo­zás Jó­zsef At­ti­lá­hoz ér­ke­zik, a vi­szony má­sik pó­lu­sán Szil­ágyi Do­mo­kos he­lyez­ke­dik el. A kö­tet szer­ző­je a Na­gyon fáj és a Té­to­ván cí­mű ver­se­ket ha­son­lít­ja össze. Lát­hat­juk, hogy Demény olyan ér­tel­me­zé­si uta­kat je­löl ki, ame­lyek ala­nyai ál­lan­dó­an  vál­to­gat­ják hely­ze­tü­ket: Ko­vács Szil­ágyi­tól ta­nul, Szil­ágyi sok­szor hi­vat­ko­zik Jó­zsef At­ti­lá­ra. Mind­ez az iro­da­lom foly­to­nos­sá­gát bi­zo­nyít­ja, nem le­het az elő­dök ha­tá­sát tel­jes mér­ték­ben meg­szün­tet­ni, min­dig a már meg­le­vő­re épí­te­nek és vi­szik to­vább to­po­szok, té­mák szint­jén. A ver­sek elem­zé­se­kor Demény a két köl­tő kö­zös je­gye­i­re utal: „Mind­két köl­tő ke­vés­nek érez­te a sze­re­te­tet”, mind­két vers a köl­tők utol­só élet­éve­i­ben, szi­go­rú for­má­ban író­dott, axi­ó­ma­ként hang­zó so­rok­kal kez­dőd­nek. Ezen­kí­vül – vé­li Demény – a for­ma és a tar­ta­lom zárt­sá­gá­ban és át­te­kint­he­tő­sé­gé­ben hisz­nek. De kü­lönb­sé­gek is adód­nak, ezek a szer­zők ma­gán­élet­ének el­té­rő vol­tá­ból fa­kad­nak. Jó­zsef At­ti­la há­lá­lat­lan sze­rel­me gyű­lö­let­be csap át, míg Szil­ágyi Do­mo­kos­nak nincs oka gyű­löl­kö­dés­re.

A kö­tet Demény Pé­ter kri­ti­ku­si ar­cát mu­tat­ja meg, a szer­ző vizs­gá­ló­dá­si kö­re nem­csak a lí­rá­ra, ha­nem a pró­zá­ra, a drá­má­ra és a re­cep­ció­tör­té­net­re is ki­ter­jed. A mű­be­fo­ga­dás ér­de­kes ese­té­nek mu­tat­ko­zik a Ven­dég­ség cí­mű Páskándi-dráma. A szín­da­rab 1970-ben je­lent meg az áp­ri­li­si Ko­runk­ban. Az au­gusz­tu­si szám­ban az ol­va­sók le­ve­le­i­nek ha­tá­sá­ra a fo­lyó­irat szer­kesz­tő­sé­ge ál­lást fog­lal, és a da­rab vé­del­mé­be áll az Egy szín­da­rab ügyé­ben cí­mű le­vél­lel. Az ol­va­sók ki­fo­gá­sá­nak okát Demény há­rom tény­ben lát­ja: egy­részt a tör­té­nel­mi hi­telt ké­rik szá­mon, más­részt Má­ria sze­mé­lyé­nek hi­á­nya erő­sí­te­né a konf­lik­tust, a har­ma­dik tény pe­dig a prü­dé­ria. A Ko­runk le­ve­le azt bi­zo­nyít­ja, hogy a be­fo­ga­dó kö­zön­ség vé­le­mé­nye mennyi­re szá­mít­ha­tott az iro­dal­mi élet mo­del­lá­lá­sá­ban. Eb­ben az eset­ben nem sza­bad szem elől té­vesz­te­ni a le­vél­ből ki­de­rü­lő, kö­zön­ség­re vo­nat­ko­zó dol­go­kat: „…a kö­zön­ség ma­ni­fesz­tu­mo­kat sze­ret­ne. A hős lel­ki és tes­ti mi­vol­tá­ban egy­aránt le­gyen tisz­ta.” Demény túl­zott­nak mi­nő­sí­ti a Ko­runk gesz­tu­sát és men­te­ge­tő­zé­sét. Vé­le­mé­nye sze­rint egy iro­dal­mi fo­lyó­irat sze­re­pe a köz­lés­re va­ló le­he­tő­ség meg­adá­sa.

A me­nyét láb­nyo­ma min­den­képp ki­sebb iro­dal­mi tér­kép­pé lé­nye­gül: a vizs­gált szer­zők (élet)művét vi­szi kö­ze­lebb az ol­va­só­hoz, vagy for­dít­va, de az iro­dal­mi de­tek­tív, a kri­ti­kus mun­ká­i­ból ér­ték­rend­szer­ét, iro­dal­mi íz­lé­se­it is ki­ol­vas­hat­juk. Demény Pé­ter e kö­te­té­ben hi­da­kat ke­res, az ál­ta­la meg­élt mű­vek­hez a vi­szo­nyí­tás és fel­tá­rás fo­gal­mát app­li­kál­va. A kö­tet szer­kesz­tő­je, Ba­lázs Im­re Jó­zsef is se­gít az ol­va­só­nak a kö­tet rend­sze­ré­ben „detektívesdit ját­sza­ni”, hi­szen jól meg­konst­ru­ált ré­szek­ből áll össze a könyv, írás­ról írás­ra jól kör­vo­na­la­zó­dik a to­vább­lé­pés le­he­tő­sé­ge egy kö­vet­ke­ző szint, ér­tel­me­zés fe­lé. Demény Pé­ter min­dig kon­tex­tu­sok­ban gon­dol­ko­dik, nem ha­nya­gol­ja el a na­gyí­tó alá vett szö­veg kör­nye­ze­tét. Egyéb­ként fő­leg er­dé­lyi szer­zők­ről ol­vas­ha­tunk e könyv­ben. Töb­bek kö­zött Ki­rály Lász­ló­ról, Szil­ágyi Ist­ván­ról vagy a fi­a­ta­labb nem­ze­dék mar­káns tag­ja­i­ról, Lász­ló No­é­mi­ról, Papp Sán­dor Zsig­mond­ról. En­nél­fog­va in­kább az er­dé­lyi ol­va­só iro­dal­mi irány­tű­jé­nek ne­vez­nénk a kö­te­tet, bár két­ség­te­len, hogy min­den ér­dek­lő­dő ha­szon­nal for­gat­hat­ja.