Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Gál Andrea

Pestiskönyv

William Owen Roberts: Ragály

 

Szép kö­te­tet vesz ke­zé­be az ol­va­só, ke­mény kö­té­sű vö­rös köny­vet, amely­nek bo­rí­tó­ján ha­ló­dó em­be­ri test, né­hány ko­po­nya meg egyéb csont is lát­ha­tó, s az em­ber szá­já­ból la­tin fel­irat te­ke­re­dik ki, ta­lán a lel­ke, nem tud­ni, a fel­irat szö­ve­ge pe­dig: „In manus tuas do­mi­ne commendo spiritum meum.” A Tordai S. At­ti­la ál­tal ter­ve­zett bo­rí­tó így ve­ze­ti be az ol­va­sót, aki­nek a kö­te­ten ta­lán meg­akadt a sze­me, William Owen Roberts Ra­gály cí­mű re­gé­nyé­be. Rit­kán ta­lál­ko­zunk wa­le­si iro­da­lom­mal a köny­ves­bolt­ok pol­ca­in, ide­ge­nül cseng a szer­ző ne­ve, aki­nek el­ső, ere­de­ti­leg 1987-ben wa­le­si nyel­ven, 1991-ben an­go­lul ki­adott re­gé­nyét idén Csu­hai Ist­ván for­dí­tá­sá­ban je­len­tet­te meg a Koinónia Ki­adó.

A cím ta­lán még idegenebbül hang­zik, bár a tra­gé­di­ák na­pi be­fo­ga­dá­sá­ra  be­ren­dez­ke­dett, te­le­ví­zi­ós hír­adó­kon, va­la­mint a Discovery be­teg­sé­gek­ről és ter­mé­sze­ti csa­pá­sok­ról szó­ló is­me­ret­ter­jesz­tő film­je­in ki­éle­zett tu­dat szá­má­ra a ra­gály fo­gal­ma in­kább iz­gal­mas, mint vissza­ta­szí­tó.  És ak­kor be­lé­pünk az eu­ró­pai tör­té­ne­lem leg­hí­re­sebb jár­vá­nyá­ba, az 1347-es pes­tis his­tó­ri­á­já­ba, ap­ró­lé­ko­san meg­raj­zolt ké­pek ve­ze­tik be a je­len­ko­ri ol­va­sót egy olyan vi­lág­ba, mely (is­mét) szél­ső­sé­ge­sen ide­gen szá­má­ra, le­gyen még­oly tá­jé­ko­zott is a kö­zép­kor dol­ga­i­ban. Már a be­ve­ze­tő je­le­net­ből, egy fu­ra já­ték be­mu­ta­tá­sá­ból, amely­nek lé­nye­ge, hogy hat fér­fi­nak hát­ra­kö­tö­zött kéz­zel, fej­jel kell el­pusz­tí­ta­nia egy ál­do­za­ti macs­kát, sej­te­ni le­het, ez­út­tal in­kább ki­de­rül, mint az is­me­ret­ter­jesz­tő fil­mek so­rán, ki iga­zán ve­vő a bor­za­lom­ra. William Owen Roberts pe­dig nem kí­mé­li sem a szö­ve­get, sem a be­fo­ga­dót, jól te­le­zsú­fol­ja le­írá­sok­kal a majd­nem há­rom­száz ol­dalt – tu­laj­don­kép­pen nincs is cse­lek­mé­nye a Ra­gály­nak, csak a le­írá­so­kat kö­ti össze két la­za nar­ra­tív szál, egyik egy wa­le­si fa­lu min­den­nap­ja­it kö­ve­ti, má­sik egy ka­i­rói tu­dós, Szaláh Ibn al Khatib út­ját Eu­ró­pán át.

A wa­le­si fa­lu je­len­ko­ri ol­va­sat­ban igen un­dok hely, hi­he­tet­len kosz és el­kép­zel­he­tet­len ba­bo­nák le­pik el. A re­gény tör­té­nel­mi hi­te­les­sé­ge kér­dé­ses, sok­kal in­kább fik­tív kor­rajz ez, an­nál is in­kább, mert nagy­részt nem do­ku­men­tál­ha­tó ese­mé­nye­ket be­szél el – Cwhilen Bwm fog­fá­já­sát és sze­rel­mét, Angharad, Madog le­á­nyá­nak ve­zek­lé­sét és őrü­le­tét. Ugyan­ak­kor meg­is­me­rünk né­hány alap­ve­tő ko­ra­be­li struk­tú­rát is, mely össze­vet­he­tő a tör­té­nel­mi do­ku­men­tu­mok­ból is­mert kö­zép­kor­ral: a job­bá­gyok, sza­ba­dok, föl­des­urak kö­zöt­ti csen­des és igen in­ten­zív fe­szült­sé­get, az iszo­nyú­an ko­rai há­zas­sá­gok szo­ká­sát, az igen me­rev kon­ven­ci­ók el­le­né­re bur­ján­zó sze­xu­á­lis sza­ba­dos­sá­got, egy lep­rás ki­ve­tett­sé­gét a kö­zös­ség­ből és az ere­de­ti­nek ha­tó ma­gya­rá­za­to­kat, ame­lyek fő­ként a rej­té­lyes be­teg­sé­ge­ket te­re­lik egy­faj­ta rend­szer­be, még ha azt a rend­szert a 20–21. szá­zad­ban té­bo­lyult­nak is ne­vez­nők. A pes­tis­ről pél­dá­ul (bár más tes­ti ba­jok is élén­ken je­len van­nak a könyv­ben): „a Sza­tur­nusz hi­deg és ne­héz, a Mars for­ró és szá­raz, míg a Mer­kúr a le­ve­gő boly­gó­ja. Bal­jós együtt­ál­lá­suk rossz zá­port idé­zett elő, me­lyet a föld ma­gá­ba szí­vott, akár­csak a kár­té­kony su­ga­rak bom­bá­it a mennyek­ből. Ezek kö­zül a zá­por a ve­szé­lye­sebb, mert elő­for­du­lá­sa so­rán jön­nek vi­lág­ra azok a mér­ge­ző fér­gek, me­lyek a ra­gályt hor­doz­zák. Ezért gyúj­tat­tam két tü­zet őszent­sé­ge két ol­da­lán a nap fo­lya­mán. Az éj­sza­ka biz­ton­sá­gos, mert a fér­gek nem lát­nak és nem tud­ják meg­tá­mad­ni ál­do­za­ta­i­kat” (169).

A be­teg­ség­nek ha­son­ló­an el­szállt ér­tel­me­zé­sei kö­zött ha­lad a re­gény, amely annyi­ra te­le van szór­va un­dok­sá­gok­kal (hang­sú­lyo­zom: ol­va­sa­tom 2004-ben szü­le­tik, egy, a higéniára erő­sen össz­pon­to­sí­tó vi­lág­ban), hogy egy adott pon­ton, ami­kor ar­ról be­szél, ho­gyan tom­bol a ra­gály Pá­rizs­ban, fel­ve­tő­dik a kér­dés, meg tu­dom-e fé­kez­ni há­nyin­ge­re­met, vagy az uta­zó Szaláhhal együtt te­szem meg, amit tes­tem­től a lát­vány kér: „Az apá­ca a fi­a­tal lány fö­lé ha­jolt, aj­ka­it a lá­gyé­kán lé­vő fe­ke­te zú­zó­dás­ra he­lyez­te, és ki­szív­ta be­lő­le a gennyet. Majd fel­emel­te fe­jét, hogy min­den­ki lát­has­sa, hogy ott kö­pü­li kör­ben a szá­já­ban. Az­tán le­nyel­te. Szaláh vé­gig­hányt a föl­dön.” (211). Itt az­tán ki­de­rül, hogy erős írást rejt a vö­rös bo­rí­tó, mert nem min­den­na­pi szö­veg az, amely ennyi­re sze­mé­lyes, mi több, fi­zi­kai ha­tást vált ki az ol­va­só­ból, az ér­tel­me­zés ki­csit túl­lép a men­tá­lis szin­ten, ki­üt­kö­zik a szer­ve­ken, vagy, ha tér­ben kép­zel­jük el, len­nebb száll, a gyo­mor fe­lé. A re­gény be­fo­ga­dá­sá­nak ilyen folymata ha­son­ló Lars von Trier Jár­vány (Epidemic) cí­mű, 1987-es film­jé­hez, ahol annyi­ra ha­tá­sos for­ga­tó­köny­vet ír­nak, hogy egy kü­lö­nös be­le­ér­ző ké­pes­ség­gel ren­del­ke­ző ol­va­só­nő ször­nyű szen­ve­dé­sek kö­zött konk­ré­tan át­hoz­za a je­len­be a pes­tist. 

A re­gény né­hány he­lyen exp­li­ci­ten rá­ját­szik egyes je­len­sé­gek­nek idő­ben el­té­rő ér­tel­me­zé­sek kü­lön­bö­ző­sé­gé­re, na­gyon szé­pen épí­ti fel pél­dá­ul, hogy mi­lyen ha­tást tesz egy zsi­ráf lát­vá­nya 1347-ben Ge­no­vá­ban. Az ol­va­sat meg mind­vé­gig a kö­zött in­ga­do­zik, hogy tör­té­nel­mi, va­lós ér­té­ket tu­laj­do­nít­son a je­le­net­nek, vagy te­rel­je vissza a fik­ció biz­ton­sá­gos korlátai kö­zé. „Meg­jött! (...) A tö­meg lélegztevisszafojtva állt, el­ra­gad­ta­tot­tan, ami­kor be­ve­zet­ték őt. Hát itt van vég­re a cso­da, ami­re oly rég­óta vár­tak az iz­ga­lom ak­ko­ra lá­zá­val. Arany­ko­ro­na volt a fe­jén, há­tá­ra bí­bor­ral sze­gett, fe­hér se­lyem­ru­ha volt vet­ve. Nyu­god­tan ké­rő­dzött, és át­lát­szó sö­tét sze­mek­kel bá­mult vissza” (145.). Eb­ben a je­le­net­ben (és a fent idé­zett dur­váb­bak­ban) nem föl­tét­le­nül a 14.  szá­zad­ról va­ló tör­té­nel­mi tu­dá­sunk ját­szik alap­ve­tő­en sze­re­pet, ha­nem fő­ként az a gon­do­lat, hogy egy ilyen mó­don lá­tó te­kin­tet­ből hi­ány­zik a mi min­den­na­pi tu­dá­sunk­nak egy ele­nyé­sző ré­sze, ugyan­ak­kor a cso­da lá­tá­sá­nak ké­pes­sé­ge, ami a re­gény sze­rin­ti 1347-ben min­den­na­pi adott­ság volt, a mi hi­gi­é­ni­kus 2004-es évünk­ből hi­ány­zik.

A Ra­gály nem­csak a be­teg­ség szimp­tó­má­i­nak le­írá­sá­val te­szi pró­bá­ra ol­va­só­ját, de az­zal az ér­zé­ke­lé­si és be­széd­mód­dal is, amelyet Bahtyin Rabelais írá­sa kap­csán a kö­zép­ko­ri és re­ne­szánsz vá­sá­ri esz­té­ti­ká­hoz köt. Itt a gro­teszk test a do­mi­náns, és min­den az anya­gi­ság, a tes­ti­ség szfé­rá­já­ban tör­té­nik, az evés, ivás, ne­mi élet, űrítés, szü­lés, hal­dok­lás és a ve­lük kap­cso­la­tos egyéb te­vé­keny­sé­gek­ körében ké­pe­ző­dik le. Bahtyin sze­rint eb­ben a vá­sá­ri esz­té­ti­ká­ban azok az ese­mé­nyek erő­söd­nek fel, me­lyek a test és a vi­lág vagy a ré­gi és új test kö­zöt­ti ha­tá­ro­kon men­nek vég­be. (Mi­ha­il Bahtyin: Fran­co­is Rabelais mű­vé­sze­te, a kö­zép­kor és a re­ne­szánsz né­pi kul­tú­rá­ja. Osiris Ki­adó, Bp., 2002., fő­ként 325–394.). Ha fi­gye­lem­be vesszük, hogy a gro­teszk test­ben azok a ré­szek játsszák a leg­fon­to­sabb sze­re­pet, me­lyek ál­tal a test túl­nő ön­ma­gán, ak­kor a pes­tis tü­ne­te­it, a hón­al­jon és ágyék­ban meg­je­le­nő pú­po­kat, me­lyek meg­bont­ják a szer­ve­zet ad­di­gi vi­szony­la­gos le­zárt­sá­gát, és ép­pen ami­kor meg­nyíl­nak, el­pusz­tít­ják azt, ak­kor ér­tel­mez­het­jük a jár­ványt a tes­te­ket kí­vül­ről, erő­szak­kal gro­teszk­ké vál­toz­ta­tó erő­ként. Be­ve­ze­tő­jé­ben Bahtyin ar­ról be­szél, mennyi­re ne­héz Rabelais írá­sát egy má­sik tí­pu­sú esz­té­ti­ka szem­pont­já­ból ér­te­ni, „fe­lé­je nem kö­ze­lít­he­tünk egyik szé­les­re ta­po­sott úton sem, ame­lyen a pol­gá­ri Eu­ró­pa mű­vé­sze­ti és ide­o­ló­gi­ai gon­dol­ko­dá­sa az el­múlt négy év­szá­zad­ban ha­ladt” (Bahtyin, 10.). A Ra­gály ilyen szem­pont­ból is, min­den­kép­pen Rabelais-utórezgéseket hor­doz, bár a gro­teszk test itt nem fel­tét­le­nül kap­cso­ló­dik a vá­sá­ri be­széd má­sik öszzetevőjéhez, a ne­ve­tés­hez, leg­alább­is egy 2004-es ol­va­sat­ban nem. In­kább an­nak a fe­szült­sé­ge ér­ző­dik a szö­ve­gen, hogy meg­te­remt­se ezt a gro­tesz­ket és azon­nal el is tud­ja hagy­ni, az ol­va­sás ne­héz­sé­gét ne fo­koz­za a ki­bír­ha­tat­lan­sá­gig. Szaláh út­ja el­ve­zet olyan tí­pu­sú a ka­lan­dok kö­zött, ame­lyek Bocaccio De­ka­me­ron­já­ból és an­nak Pasolini ren­dez­te meg­fil­me­sí­té­sé­ből is­me­rő­sek, meg­idé­zi Ca­mus Pes­ti­sét, de mind­et ma­ga mö­gött hagy­ja, a lat­ri­ná­ba esést, a holt­test ki­rab­lá­sát, az ál­ru­há­ban va­ló uta­zást, az apát ba­rát­ját, aki­ről ki­de­rül, hogy tu­laj­don­kép­pen eman­ci­pált nő, a fog­sá­got, a val­la­tást, a kín­zást – vé­gül a wa­le­si fa­lu­ban éri az a meg­tisz­tel­te­tés, hogy Sö­tét Ár­nyék­nak né­zik, s ez­zel tes­ti­leg el is tű­nik, be­áll mí­tosz­nak, és az er­dő­ből ri­o­gat­ja a fa­lu­be­li­e­ket. Szaláh nyil­ván a kül­ső szem­lé­lő, aki­vel az ol­va­só leg­in­kább azo­no­sul­hat, aho­gyan a fen­nebb idé­zett pá­ri­zsi passzus is mu­tat­ja. Ide­á­lis eset­ben, ha a re­gény úgy tud­na mű­köd­ni, mint Lars von Trier film­jé­ben a for­ga­tó­könyv, az ol­va­só vagy az ol­va­sá­si mód meg­vál­toz­na a re­gény vé­gé­re, aho­gyan az egyip­to­mi tu­dós te­kin­te­te is át­ala­kul. A Ra­gály azon­ban meg­áll egy bi­zo­nyos ha­tár­nál, min­den bor­zal­mat ma­ga mö­gött hagy, a túl­élők va­ló­szí­nűt­len könnyed­ség­gel át­lép­nek egy új, a ka­pi­ta­liz­mus csí­rá­it  hor­do­zó tár­sa­dal­mi rend­be, a wa­le­si fa­lu tör­té­ne­té­nek vég­ki­csen­gé­se szin­te po­zi­tív, és ez min­den­kép­pen gyen­gí­ti az össz­ha­tást.  

Az ér­tel­me­zés ne­héz­sé­gei so­rán ér­zett  tel­jes két­ség­beesés­től a bo­rí­tó raj­za is vé­di az ol­va­sót, elég a “Lel­kem a ke­zed­be aján­lom, Uram” mon­dat­ra gon­dol­ni, már­is ki­ke­rü­lünk a gro­teszk test esz­té­ti­ká­já­ból, egy transz­cen­den­tá­lis tér­be lé­pünk. A szö­veg meg vissza-vissza­húz, vé­gül is az ol­va­só beleérző-képességétől függ, meg­fer­tőz-e, mint a ra­gály. (El­pusz­tu­lás­ról sze­ren­csé­re szó nincs, annyi­ra azért nem erős a könyv.)