Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Müller Ádám

Az üldöztetés és a szerkesztés ürügyén … valami fontosabbról

Fél­re­tett ol­vas­ni­va­ló­im alól fel­szín­re buk­kant A Hét ta­va­lyi, ok­tó­ber 23-i szá­ma; va­gyis az el­ső szám az új so­ro­zat­ból. Úgy tet­tem volt el, hogy majd (az­az tör­té­ne­te­sen épp most) a 6. ol­dal néz­zen szem­be ve­lem.

Va­jon mi­ért? – Ele­in­te nem ju­tott eszem­be.

Két írás kez­dő­dik ezen az ol­da­lon. Mind­ket­tő Gáll Er­nő nap­ló­já­val fog­lal­ko­zik. Az el­sőt – ame­lyik ezen az ol­da­lon be is fe­je­ző­dik – Mes­ter Bé­la ír­ta. Cí­me: Az ül­döz­te­tés és a szer­kesz­tés mű­vé­sze­te.

Ol­vas­ni kezd­tem – má­sod­já­ra. Még csak a ne­gye­dé­ig ju­tot­tam, de már­is ta­lál­tam ben­ne ele­ve­nen ma­radt töp­ren­ge­ni va­lót, vi­tat­ni va­lót, tisz­táz­ni va­lót. Még min­dig van ked­vem el­bab­rál­ni az ősszel fel­me­rült kér­dé­sek­kel, meg­fo­gal­maz­ni egyet-mást – ha ki­me­rí­tő­en nem is, hát leg­alább rész­ben. Amennyi­re most si­ke­rül. Nem ön­ma­gá­ért  – in­kább va­la­mi más­ra gon­dol­va.

Az el­ső be­kez­dés így szól:

Az ül­döz­te­tés és az írás mű­vé­sze­té­ben Leo Strauss meg­kí­sér­li el­ma­gya­ráz­ni azt, amit a kö­zép-eu­ró­pai em­ber min­dig is sej­tett, de va­la­mi­kép­pen min­dig vi­szoly­gott at­tól, hogy nyíl­tan be­szél­jen ró­la, tisz­táz­za. Az írói mon­da­ni­va­ló­nak a szö­veg­be­li el­rej­té­sé­ről van szó, a ha­ta­lom sze­me elől.”

Mes­ter Bé­la el­ső té­má­ját nem az ő „ke­rék­vá­gá­sá­ban” kö­ze­lí­tem meg.

Egy csöp­pel tör­té­nel­mibb hoz­zá­ál­lás­sal más váz­la­tot pró­bá­lok fel­mu­tat­ni – szin­te ugyan­ar­ról.

Le­het, hogy a „csá­szá­ri és ki­rá­lyi” idők­től az öt­ve­nes évek ele­jé­ig még olyan­for­mán (és tán csak­is olyan­for­mán) le­he­tett kö­ze­lí­te­ni eh­hez a té­má­hoz, ahogy azt Mes­ter Bé­la te­szi. Te­hát úgy, mint­ha Kö­zép-Eu­ró­pá­ban a ha­ta­lom egy bam­bán szigorkodó (és oly­kor rá­szed­he­tő), erő­sza­kos kül­ső té­nye­ző len­ne a szer­ző, a szer­kesz­tő és az ol­va­só hár­mas szót­ér­tés­ében. Ám ké­sőbb, a SZU er­nyő­je alatt ki­ala­kult új ha­tal­mak inas­évei múl­tán, va­gyis a min­ket ki­emel­ten ér­dek­lő idő­szak­ban – ami­kor is „oda­fenn” el­ha­tá­roz­ták a Ko­runk má­so­dik so­ro­za­tá­nak el­in­dí­tá­sát – az ál­la­mi saj­tó­el­len­őr­zés már saj­tó­irá­nyí­tás volt, ame­lyet az új­faj­ta cen­zú­ra csak ki­egé­szí­tett. Ál­ta­lá­no­sab­ban is, az ér­tel­mi­ség párt­ál­la­mi szem­mel tar­tá­sa és kéz­ben tar­tá­sa ak­kor­ra már egy új mi­nő­sé­gi szint­re há­gott; egy min­den ko­ráb­bi gya­kor­la­tot és el­kép­ze­lést meg­ha­la­dó (még­is elég „tö­ké­let­len”, te­hát idő­vel még fen­nebb sró­fol­ha­tó) szint­re.

Per­sze vol­tak még ak­kor is, és még ké­sőbb is át­ejt­he­tő, ne­vet­sé­ges cen­zo­rok, és vol­tak mű­ve­let­len ak­ti­vis­ták; de min­den szer­kesz­tő­ség­ben „köz­tu­dott” volt, hogy a szö­ve­gek­ben mit sza­bad el­rej­te­ni, és hogy azon­fe­lül – még mit le­het (bár né­mi koc­ká­zat­tal jár), és vé­gül mi min­dent nem sza­bad, mert egész biz­to­san baj len­ne be­lő­le. Már­pe­dig ez a tu­dás (nem is mel­lé­ke­sen) a ha­ta­lom­ra vo­nat­ko­zó tu­dás volt. A ha­ta­lom ál­tal meg­en­ge­dett is­me­ret volt a sa­ját tű­rő­ké­pes­sé­gé­ről, en­ge­dé­keny­sé­gé­ről vagy ép­pen óha­ja­i­ról; rész­ben ál­ta­la ter­jesz­tett is­me­ret volt – né­mi­leg még­is ve­sze­del­mes.

Ah­hoz, hogy – ál­la­mi szem­szög­ből néz­ve –  ér­de­mes le­gyen fenn­tar­ta­ni egy fo­lyó­ira­tot, (rit­ka, ki­vé­te­le­zett ki­ad­vány­ok­tól el­te­kint­ve) bi­zony ol­-va­sók­ra is szük­ség volt: te­hát a cél­ba vett kö­zön­sé­get meg kel­lett nyer­ni. Egy saj­tó­ter­mék ol­va­sott­sá­gán pe­dig na­gyot len­dít­he­tett a szer­zők és az ol­va­sók cin­kos össze­ka­csin­tá­sa – még ak­kor is, ha az in­kább csak a fö­lös­le­ge­sen (a ha­tal­mi szem­pont­ból meg­ítél­ve is  fö­lös­le­ge­sen vagy szin­te fö­lös­le­ge­sen) ta­bu­nak nyil­vá­ní­tott té­ma­kö­rök­ben for­dul­ha­tott elő. A kö­zön­ség, a szá­má­ra több-ke­ve­sebb szak­sze­rű­ség­gel ada­golt fon­tos in­for­má­ci­ók és ap­ró iz­gal­mak re­mé­nyé­ben (te­hát a kró­ni­kus in­for­má­ció­éh­ség­ben tar­tott és mű­iz­gal­mak­kal rá­sze­dett kö­zön­ség) még a masz­la­got is szí­ve­seb­ben ol­vas­ta. Meg­le­pő rá­adás­ként – nagy rit­kán – va­ló­ban til­tott üze­ne­te­ket is ka­pott.

Az így me­nő „üz­le­ten” min­den­ki nyert. Bi­zo­nyos ér­te­lem­ben még az ol­va­só is. A ha­ta­lom nye­re­sé­ge azon­ban fon­to­sabb volt, és ta­lán ki­adó­sabb is. Pél­dá­ul meg­te­het­te, hogy ő ma­ga is üzen­jen anél­kül, hogy üze­ne­té­nek „fur­csa­sá­gá­ért” (pl. az alig rej­tett so­vi­niz­mu­sá­ért, vagy szov­jet­el­le­nes­sé­gé­ért vagy egy je­len­ség  fél­re­ve­ze­tő ér­tel­me­zé­sé­ért) vál­lal­nia kel­lett vol­na az eset­le­ges ódi­u­mot. Egye­bek mel­lett a rej­tett üze­ne­tek alig-sza­bad­sá­gá­ból a ha­ta­lom­nak még az a (nem meg­ve­ten­dő) nye­re­sé­ge is szár­ma­zott, hogy  ami­kor egy szer­kesz­tő­ség­ből va­la­kit ki akart rúg­ni, vagy egy írót meg akart lec­kéz­tet­ni,  „bű­nös­nek” nyil­vá­nít­hat­ta va­la­mi­lyen ár­tat­lan (de mér­ge­zett szal­ma­szál­lal torz­zá fel­fúj­ha­tó) szó­lég­gömb el­sza­ba­dí­tá­sá­ban vagy egy össze­ka­csin­tás­ban. Per­sze ef­fé­lé­re csak ak­kor volt szük­sé­ge, ha egy „ko­moly­nak” te­kint­he­tő tar­tal­mi (ne­tán épp ide­o­ló­gi­ai) ba­ki nem szol­gál­ta­tott meg­fe­le­lőbb ala­pot a „ki­vég­zés­hez” –  eset­leg azért nem, mert a bű­nös­sé nyil­vá­ní­tan­dó em­ber elég pon­to­san ér­zé­kel­te moz­gás­te­ré­nek korlátait, és még óva­tos is volt, hisz él­ni akart, meg­él­ni. Meg ta­lán hat­ni is.

 (A fo­lyó­irat­ok szer­kesz­té­sé­ről ed­dig el­mon­dot­ta­kon csak ke­ve­set kel­le­ne vál­toz­tat­nom, ha azt akar­nám, hogy ezt a pár vo­nást más szer­kesz­tő­ség­tí­pu­sok­ra is al­kal­maz­ha­tó­vá ala­kít­sam.)

Az ilyen me­cha­niz­mu­sok – az ép­pen csak vá­zolt két vo­nás alap­ján is azo­no­sít­ha­tó me­cha­niz­mus­tí­pu­sok – nem vol­tak annyi­ra kör­mön­fon­tak, sem annyi­ra rej­tet­tek, hogy csak ma­nap­ság le­hes­sen azo­kat fel­fe­dez­ni, vagy plá­ne hogy mai em­lí­té­sü­ket, mai váz­la­tu­kat ki­ta­lá­lás­nak le­hes­sen mi­nő­sí­te­ni. Hasz­nál­ha­tó­ak vol­tak, mű­köd­tek. Ami azt is je­len­ti: szer­kesz­tő­sé­gi kö­rök­ben elég­gé is­mer­tek vol­tak, hi­szen mun­ka köz­ben il­lesz­ked­ni kel­lett az erő­vo­na­la­ik­hoz. E he­ve­nyé­szett le­írás­nál min­den­kép­pen ala­po­sab­ban is­mer­tek vol­tak. Ép­pen csak nem il­lett ró­luk be­szél­ni – sem ak­ko­ri­ban, sem mos­ta­ná­ban.

Er­re, in­kább er­re il­le­nek Mes­ter Bé­la idé­zett sza­vai, ez az, ami­től még min­dig vi­szoly­gunk, ezt nem tisz­táz­tuk, er­ről nem be­szé­lünk nyíl­tan. Ez igé­nyel be­ha­tóbb ta­nul­má­nyo­zást.

Töb­bek kö­zött ez is. Ám, ha cikk­író­ink el­fo­gad­tat­ják a fi­a­ta­labb ol­va­sók­kal a száz­esz­ten­dős, sok­szor ki­fi­gu­rá­zott cen­zú­ra­ké­pet mint a cen­zú­ra nem­rég még ér­vé­nyes ké­pét...

Ha már a vi­szo­lyog­va ke­rül­ge­tett kér­dé­se­ink­hez nyúl­tam, az idé­zet kí­nál­ta té­mák kö­zül meg­pen­dí­tek egy má­si­kat is. Még­pe­dig egy nem mel­lé­ke­set: az ül­döz­te­té­sét. (Ala­pos tár­gya­lá­sá­ra gon­dol­ni se me­rek.)

Va­jon élt-e itt egész­sé­ges, fel­nőtt em­ber, aki az 1989 előt­ti év­ti­ze­dek­ben so­ha­sem érez­te ma­gát a párt­ál­lam ül­dö­zött­jé­nek?

Va­jon ma­ga Ceauşescu nem érez­het­te-e ma­gát ül­dö­zött­nek?

Nem a vég­nap­ja­i­ra gon­do­lok, és még csak nem is az utol­só hó­nap­ja­i­ra, ha­nem leg­alább az utol­só tíz-ti­zen­öt esz­ten­de­jé­re, te­hát ar­ra az idő­szak­ra, amely­ben akár ha­tal­ma tel­jé­ben is érez­het­te vol­na ma­gát, és ami­kor va­ló­ban ők ket­ten – férj és fe­le­ség – ha­tal­muk tel­jé­ben vol­tak. Nos, eb­ben az idő­szak­ban, még ha a pa­ra­no­ia messzi­re el is ke­rül­te vol­na, érez­het­te-e ma­gát – több-ke­ve­sebb alap­pal – ül­dö­zött­nek?

Ha a diktátorpárra néz­ve nem egé­szen ne­vet­sé­ges a kér­dés, ak­kor egy ki­csit ál­ta­lá­no­sab­ban is fel­te­szem:  mind­azok kö­zött, akik ál­lam­pol­gár­ként vagy párt­tag­ként vagy ép­pen egy ma­gas tiszt­ség vi­se­lő­je­ként az át­la­gos­nál ér­tőbb szem­mel fi­gyel­ték a kor­szak vál­to­zé­ko­nyan-ál­lan­dó po­li­ti­kai fo­lya­ma­ta­it (intézménypolitikaiakat, vállalat-politikaiakat, kultúrpolitikaiakat, nemzetiség-politikaiakat, leg­alább egyi­ket-má­si­kat), te­hát mind­ezek kö­zött a fi­gye­lők és te­vé­ke­nyek kö­zött meg­ma­rad­ha­tott-e bár né­hány ro­busz­tus em­ber, akit nem ért el az ül­döz­te­tés sze­le vagy bár egy fu­val­la­ta, az ül­döz­te­tés kö­ze­li le­he­tő­sé­gé­nek fu­val­la­ta?

Egy nor­má­li­sabb ég­táj­ról jött ide­gen rám kér­dez­het­ne: mi­ért prob­lé­má­zom? Nem épp így ter­mé­sze­tes ez? Hi­szen az ős­er­dei vad sem érez­he­ti ma­gát  – még egy pil­la­nat­ra sem – tel­jes biz­ton­ság­ban... 

Az va­la­mi egé­szen más, vá­la­szol­hat­nám; és a jö­ve­vény­nek meg kel­le­ne ér­te­nie, hogy míg az  -  va­ló­ban – egy ter­mé­sze­tes ál­la­pot, egy ter­mé­sze­tes vi­szony­rend­szer (amely­hez ha­son­lót az őse­ink is meg­él­tek), ad­dig ez va­la­mi más. Ez egy mes­ter­kélt, em­ber­csi­nál­ta  (még­is or­das) va­la­mi volt; egy rend­szer­ré szer­ve­zett/szer­ve­ző­dött ve­sze­de­lem, ame­lyik előbb meg­té­vesz­tett, el­fo­gad­tat­ta ma­gát, hí­vé­vé szé­dí­tett (akit csak tu­dott), azu­tán már meg­kö­ve­tel­te, hogy a ma­ga­dé­nak te­kint­sed és lel­ke­sedj ér­te, hogy bízd rá ma­gad, és úgy szol­gáld (még ön­ma­gad el­len is), mint­ha sa­ját el­ső­ren­dű ér­de­ke­i­dért mun­kál­kod­nál, meg azo­kért a kö­zös­sé­ge­kért, ame­lyek­hez hú­zol.

Az ős­er­dő nem fon­dor­la­tos, nem ál­sá­gos. Az ős­er­dő nem ke­ver olyan bo­nyo­dal­mak­ba, mint a párt­ál­lam:  pél­dá­ul nem ne­vez ki fő­szer­kesz­tő­nek, hogy úgy néz­zél ki – más kor­szak­ok­ból fenn­ma­radt em­lé­kek alap­ján –, mint­ha az ol­va­só­kat szol­gál­nád, ho­lott őt, a ki­ne­ve­zőt kell szol­gál­nod. Őt, aki köz­ben el­né­zi ne­ked (ese­ten­ként meg is kö­ve­te­li), hogy egy­ben-más­ban va­ló­ban szol­gáld az ol­va­só­i­dat, sőt még azt is el­né­zi, hogy időn­ként, csak úgy, a sa­ját sza­kál­lad­ra, össze­ka­csints ve­lük, de meg­kö­ve­te­li, hogy a te­kin­té­lyed­del (a meg­ala­po­zott vagy csak lát­sza­tok­ból fér­celt te­kin­té­lyed­del) az ő üze­ne­tét is hi­te­le­sítsd – akár ér­té­kes­nek ta­lá­lod azt az üze­ne­tet, akár ká­ros­nak, akár „mind­össze csak­” za­va­ros­nak. Mert, ha nem...

Az it­te­ni (a ma­ga sa­já­tos­sá­ga­i­val igen­csak kér­ke­dő) szo­ci­a­liz­mus dzsun­ge­lé­ben  -  a rész­ben mes­ter­kélt, rész­ben spon­tá­nul ala­ku­ló dzsun­ge­lé­ben – a szer­zők, a szer­kesz­tők és a fő­szer­kesz­tők nem vol­tak – nem vol­tak fel­tét­le­nül – sem ül­dö­zők, sem  ül­dö­zöt­tek; de el­ke­rül­he­tet­le­nül és ál­lan­dó­an fö­löt­tük le­be­gett az ül­dö­zöt­té vá­lás le­he­tő­sé­ge, és né­me­lyik fő­szer­kesz­tő (vagy egy-két be­osz­tott­ja vagy a lap egyik-má­sik szer­ző­je) al­kal­man­ként vagy rend­sze­re­sen – ül­dö­zői sze­re­pet is vál­lalt. Eset­leg csak kény­sze­re­det­ten, eset­leg csak buz­gó kö­te­les­ség­tu­dás­ból, de volt, aki még ma­gán­in­du­lat­ból is. Rá­adá­sul kö­te­les­sé­ge­ik le­írat­lan lajst­ro­má­ból nem hi­ány­zott bi­zo­nyos esz­mék ül­dö­zé­se sem, még két­ség­te­len igaz­sá­gok ül­dö­zé­se sem.

Amennyi­re meg­fi­gyel­het­tem, Gáll Er­nő, mint a Ko­runk fő­szer­kesz­tő­je, nem élt az üldözővé válás le­he­tő­sé­gé­vel, és nem is kény­sze­rült arra, hogy bár­ki ül­dö­ző­jé­vé vál­jon. Igaz, nem vol­tam a szer­kesz­tő­ség „bel­ső em­be­re”, és „be­já­ra­tos” is csak ké­sőbb let­tem, 1980 után, egy da­ra­big. Így hát csak rész­ben ala­poz­ha­tok a sa­ját ta­pasz­ta­la­ta­im­ra, de min­dig így sej­tet­tem, és min­dig így mond­ják.

Ezen az utób­bi meg­jegy­zé­se­men is el­mor­fon­dí­roz­hat­nék: mi­cso­da vi­lág­ban élünk még ma is, ha – egy­részt – én úgy ér­zem, ki kell mon­da­nom a sej­té­se­i­met is, nem szo­rít­koz­ha­tok a bi­zo­nyos­sá­ga­im­ra, mert – más­részt – még most, kö­zel ti­zen­öt év­vel a volt rend­szer össze­om­lá­sa után, még most sem köz­tu­dot­tak ezek a dol­gok, még most sem ír­ták meg a saj­tónk­ban le­zaj­lott ül­dö­zés és ül­döz­te­tés „mű­vé­sze­té­ről” szó­ló, el­mé­le­ti ér­vé­nyű, és egy­ben jól do­ku­men­tált, hi­te­les  könyve(ke)t.

Ke­rült idő­köz­ben egy új té­mám is. Az ősszel ugyan­is, a cikk el­ső ol­va­sá­sa­kor, még egy­ál­ta­lán nem is­mer­tem Leo Strauss köny­vét. Ezért tör­tén­he­tett, hogy – ak­kor – hi­bá­san ér­tel­mez­tem Mes­ter Bé­la  kez­dő mon­da­tát: „Az ül­döz­te­tés és az írás mű­vé­sze­té­ben Leo Strauss meg­kí­sér­li el­ma­gya­ráz­ni azt, amit a kö­zép-eu­ró­pai em­ber min­dig is sej­tett.”

Azt hit­tem, hogy ez a – ma­gyar for­dí­tás­ban 1994-ben meg­je­lent – könyv az utób­bi év­ti­ze­dek je­len­sé­ge­i­re vo­nat­ko­zik, és Kö­zép-Eu­ró­pát kö­ze­lebb­ről is szem­ügy­re ve­szi. Most vi­szont már tu­dom, hogy Leo Strauss nem ír­ha­tott a mi ta­pasz­ta­la­ta­ink­ról. Még a tönk­re­te­vés­re ítélt Kö­zép-Eu­ró­pa író­i­ra-ol­va­só­i­ra is csak a be­ve­ze­tés fo­gal­ma­zá­sa köz­ben és a kö­tet el­ső ta­nul­má­nyát ír­va gon­dol­ha­tott, hi­szen 1952-ben meg­je­lent köny­vé­be zöm­mel a negy­ve­nes évek­ben szü­le­tett írá­sa­it vet­te fel, ame­lyek kö­zép­ko­ri té­má­jú­ak. (Kö­zép­ko­ri té­má­jú­ak, ha –  úgy, mint a szer­ző – az egyik ta­nul­mány köz­pon­ti alak­ját, Spi­no­zát, a kö­zép­kor le­zá­rói kö­zé so­rol­juk.)

Előbb vá­zolt prob­lé­má­im alá­tá­masz­tá­sá­ra szin­te fö­lös­le­ges, de ma­gá­ban vé­ve is ér­de­kes, és ezért ide kí­ván­ko­zik egy rész­let a kö­tet cím­adó ta­nul­má­nyá­ból, egy „bé­ke­be­li­en” na­iv-bölcs (kis­sé még­is ra­vasz, so­rok kö­zött is üze­nő) ta­nul­mány­ból. „A má­sik axi­ó­ma – amely azon­ban csak ak­kor ér­vé­nyes, ha az ül­dö­zés meg­ma­rad a jog ke­re­tei kö­zött – az, hogy át­la­gos in­tel­li­gen­ci­á­jú, óva­tos író min­dig in­tel­li­gen­sebb, mint a leg­in­tel­li­gen­sebb cen­zor. Ugyan­is a cen­zor vagy a vád­ha­tó­ság fel­ada­ta be­bi­zo­nyí­ta­ni, hogy a szer­ző eret­nek né­ze­te­ket hir­det. […] A cen­zor­nak te­hát nem­csak azt kell be­bi­zo­nyí­ta­nia, hogy a szer­ző in­tel­li­gens és ál­ta­lá­ban jó író–  hi­szen aki szán­dé­ko­san ejt hi­bá­kat fo­gal­ma­zás köz­ben, az mes­te­re az írás­nak –, de azt is, hogy ami­kor konk­ré­tan azo­kat a so­ro­kat ír­ta, ké­pes­sé­gei leg­ja­vát ad­ta. De ho­gyan le­het ezt bi­zo­nyí­ta­ni, ami­kor a nagy Ho­mé­rosz is időn­ként el­bó­bis­kol?”

Hát vo­nat­koz­hat ef­fé­le a ná­lunk ki­ala­kult cen­zú­rá­ra? (Vagy a szer­ző – itt – „a so­rok kö­zött” ép­pen ar­ra akar­ta fi­gyel­mez­tet­ni az ol­va­só­it, hogy sa­ját ko­ra dik­ta­tú­rá­i­ban, a cen­zú­ra nem ma­radt a jog ke­re­tei kö­zött? Min­ket pe­dig – ak­kor még csak alig sejt­ve, hogy mit tesz, és nem tud­va, hogy üze­ne­te csak egy em­ber­öl­tő múl­tán jut el hoz­zánk, mint eső utá­ni, még­sem ha­szon­ta­lan kö­pe­nyeg –  ar­ra em­lé­kez­te­tett, hogy volt olyan vi­lág is, amely­ben cen­zú­ráz­tak ugyan, de a cen­zú­rá­zást jog­sza­bály­ok­hoz kel­lett iga­zí­ta­ni, és a cen­zo­ri dön­té­se­ket  – a bí­ró­sá­gon – meg le­he­tett tá­mad­ni.)

Nem esett jól az (mint ahogy más „pe­ri­fe­ri­kus” ol­va­sók­nak sem es­het jól az ef­fé­le), hogy Mes­ter Bé­la nem szá­molt a tá­jé­ko­zat­lan­sá­gom­mal, és va­ló­ság­gal te­relt az em­lí­tett, hi­bás fel­té­te­le­zés fe­lé.  -  Utó­vég­re A Hét ol­va­sói kö­zül, egy „köz­éle­ti és kul­tu­rá­lis kri­ti­kai” he­ti­lap ol­va­sói kö­zül csak ke­ve­sen le­het­nek tá­jé­ko­zot­tak a  fi­lo­zó­fia­tör­té­ne­ti iro­da­lom „ínyenc­sé­ge­it” kö­ve­tő­en.

A má­so­dik be­kez­dés: „Azok az iro­dal­mi esz­kö­zök azon­ban, ame­lyek a cen­zú­rá­nak eb­ből az esz­té­ti­ká­já­ból ve­zet­he­tők le, »csupán« in­tel­lek­tu­á­lis ki­hí­vást je­len­te­nek az ol­va­só­nak és a hi­va­tá­sos ol­va­só­nak: az esz­me­tör­té­nész­nek, kri­ti­kus­nak. A ma­gá­nyos szer­ző el­rejt va­la­mit a so­rok kö­zött, az ol­va­só elő­re tud­ja, hogy va­la­mit ke­res­nie kell, és több­nyi­re si­ke­rül is föl­fej­te­nie a szer­zői szán­dé­kot. Más a hely­zet, ha mo­dern, fo­lyó­irat- és könyv­szer­kesz­tő­sé­gek há­ló­za­tán nyug­vó kul­tú­ra seny­ved a ha­tal­mi ül­döz­te­tés rend­sze­ré­ben; az el­rej­tés-meg­ta­lá­lás in­tel­lek­tu­á­lis já­té­ka ilyen­kor ugyan­is sze­mély­kö­zi­vé és így mé­lyen eti­ka­i­vá vá­lik.”

Ap­róbb meg­jegy­zé­sek­kel kez­dem. Az el­ső: nem­csak az esz­me­tör­té­nész és a kri­ti­kus te­kint­he­tő hi­va­tá­sos ol­va­só­nak, és a tár­gyalt idő­szak­ban sem csu­pán ők vol­tak hi­va­tá­sos ol­va­sók, ha­nem a szer­kesz­tők is meg a cen­zo­rok, de még a jobb könyv­ke­res­ke­dők és könyv­tá­ros­ok is. Az írók és az iro­da­lom­ta­ná­rok né­me­lyi­ke szin­tén ide tar­to­zott. Ám e lis­ta szű­kí­té­sén vagy ki­egé­szí­té­sén – a kö­rül­já­ran­dó té­ma szem­pont­já­ból–  nem sok mú­lik.

Azt is elöl­já­ró­ban te­szem szó­vá, hogy az idé­zett be­kez­dés egy­ben-más­ban olyan, mint­ha a mo­dern dik­ta­tú­rák ki­ala­ku­lá­sa előt­ti idő­ket is sze­ret­né ér­vé­nyes­sé­gi kö­ré­be von­ni. Eb­be az ut­cá­ba nem fo­gok be­sé­tál­ni. Meg­ma­ra­dok a szű­kebb té­má­nál, az „érett” és „túl­érett” diktatorikus re­zsi­mek idő­sza­ká­nál, azon be­lül is – fő­kép­pen – a le­zá­rult fél év­szá­zad ro­má­ni­ai (ma­gyar) ta­pasz­ta­la­ta­i­nál. Utó­vég­re Mes­ter Bé­la cik­ke Gáll Er­nő­ről szól és a cen­zú­ra „meg­szün­te­té­se­kor” el­kez­dett nap­ló­já­ról.

Más. A szer­zők rend­sze­rint egye­dül dol­goz­nak, ma­guk­ban. Ez azon­ban még dik­ta­tú­rák ide­jén sem je­len­ti – kö­te­le­ző­en – azt is, hogy a szer­zők ma­gá­nyo­sak len­né­nek. Az élet lé­nye­ges té­nye­zői, meg a for­ma­i­ak is, szin­te kö­te­le­zik az írót – mint a tár­sa­da­lom pul­zu­sá­nak és gon­do­la­ta­i­nak vizs­gá­ló­ját, hogy ne le­gyen ma­gá­nyos, még ha van is ben­ne haj­lan­dó­ság az el­ma­gá­nyo­so­dás­ra. Ami­kor vi­szont az író ül­dö­zöt­té „avan­zsál”, ak­kor ku­tya kö­te­les­sé­gé­vé vá­lik bi­zo­nyos­faj­ta el­zár­kó­zás, kap­cso­lat-meg­sza­kí­tás. Csak­hogy en­nek már nincs kö­ze a kö­zön­ség­gel va­ló össze­ka­csin­tás­hoz, mert ilyen­kor pub­li­ká­lás­ról szó se le­het.

Más. Az ol­va­só rit­kán tud­ja, hogy ő rej­tett üze­ne­tek cím­zett­je. Egy­sze­rű­ség ked­vé­ért csak két sa­já­tos tí­pust kü­lön­böz­te­tek most meg: a szem­fü­les ol­va­sót és az elem­zőt. A szem­fü­les meg­le­pőd­ve ve­he­ti ész­re – né­ha –, hogy üze­net­re buk­kant, szán­dé­ko­san el­rej­tett üze­net­re. Nem szo­kik hoz­zá a je­len­ség­hez, mert nincs is mi­hez. A fel­fe­de­zés rit­ka ese­mény. Alig rit­kább, mint egy-egy ne­ki szánt, rej­tett üze­net meg­je­le­né­se. Az elem­ző vi­szont a szán­dék­ta­lan üze­ne­tek­re spe­ci­a­li­zá­lód­hat (ha azok ép­pen ér­dek­lik), így hát ez az eset sem il­lik az idé­zet­ben kör­vo­na­la­zó­dó sé­má­ba, még ha az elem­ző – el­ke­rül­he­tet­le­nül – a  szán­dé­kolt­nak mi­nő­sít­he­tő  üze­ne­te­ket is meg­ta­lál­ja. 

Ugyan­csak elöl­já­ró­ban azt sem árt szó­vá ten­ni, hogy nem elég vi­lá­gos: va­jon a ‘mo­dern’ je­len­té­sei kö­zül itt me­lyik­ről is van szó? A cikk szer­ző­je ál­tal fi­gye­lem­be vett, és mo­dern­nek mi­nő­sí­tett há­ló­zat – mond­juk – a 19. és a 20. szá­zad for­du­ló­ján mű­kö­dő szer­kesz­tő­sé­gek­ből/ki­adók­ból állt-e össze (he­lye­seb­ben: csak a kulturológus és a köz­gaz­dász tu­da­tá­ban szer­ve­ző­dött rend­szer­ré, de tény­le­ges mű­kö­dé­sé­ben in­kább au­to­nóm irá­nyí­tá­sú, spon­tán egy­sé­gek­ből ál­ló volt, sőt né­mi­leg még ka­o­ti­kus is), vagy pe­dig a mo­dern ez­út­tal csak ar­ra az idő­re vo­nat­ko­zik, ami­kor a „kul­tú­ra­ter­me­lést” és kul­tú­ra­ter­jesz­tést már tény­leg há­ló­zat­ként mű­köd­tet­te egy párt­ál­lam? Amint már je­lez­tem, pil­la­nat­nyi­lag csak az utób­bi vál­to­zat vonz.

A két vál­to­zat egyi­ké­ben sem fo­gad­ha­tom el ezt a ki­fe­je­zést: „fo­lyó­irat- és könyv­szer­kesz­tő­sé­gek há­ló­za­tán nyug­vó kul­tú­ra”. Ilyen kul­tú­ra nem volt sem ré­gen, sem a kö­zel­múlt­ban, mert ilyen kul­tú­ra nem is lé­tez­het. Még a meg­nyo­mo­rí­tott kul­tú­rák is na­gyon össze­tet­tek, még azok is en­nél össze­tet­tebb ala­po­kon nyug­sza­nak.

A pol­gá­rok le­he­tő leg­tel­je­sebb ura­lá­sá­ra tö­rek­vő dik­ta­tú­ra rá­di­ó­ja, té­vé­je, is­ko­lá­ja, könyv­ki­adá­sa, fo­lyó­irat- és napilaphálózata... nem senyvedt. Vi­rág­zott. Vi­rág­za­ni lát­szott – leg­alább­is a szá­mok tük­ré­ben és tö­meg­ma­ni­pu­lá­ci­ós ered­mé­nye­i­ben.

Ho­gyan is seny­ved­he­tett vol­na az ál­lam ál­tal fenn­tar­tott (elég szi­go­rú­an irá­nyí­tott), fel­ada­tok­kal min­dig el­hal­mo­zott, né­mi­leg pénz­zel is el­lá­tott há­ló­zat a „ha­tal­mi ül­döz­te­tés rend­sze­ré­ben”? Az ül­döz­te­tés in­kább sze­mé­lyek­re meg tár­sa­dal­mi ka­te­gó­ri­ák­ra (még nem­ze­ti­sé­gek­re is) vo­nat­ko­zott, de a verk­li­nek – et­től füg­get­le­nül – mű­köd­nie, sőt „vi­rág­za­nia” kel­lett.

Vi­szont senyvedt a fej­lő­dé­sé­ben meg­za­vart, eu­ró­pa­ibb szel­le­mi­sé­gű, él­te­tőbb kul­tú­ra. (Él­te­tőbb, már csu­pán azért is, mert sza­ba­dabb.)

Ne­héz len­ne a vi­rág­zás/seny­ve­dés je­len­ség­kö­rét pár szó­ban fog­lal­ni össze, hi­szen más igaz a Kár­pá­to­kon be­lül, és más a he­gye­ken túl; itt is, ott is más-más lamentáció il­le­nék mind­egyik nem­ze­ti­ség kul­tú­rá­já­ra.

Senyvedt to­váb­bá a szer­kesz­tő­sé­gek­ben meg a kul­túr­po­li­ti­kát meg­va­ló­sí­tó más in­téz­mé­nyek­ben jó né­hány kü­lönb sors­ra ér­de­mes, mű­velt em­ber is.

Mi­ért vál­lal­ták a seny­ve­dést?

Né­ha ők ma­guk sem igen tud­ták, hogy mit is ke­res­nek ott. Volt, aki há­bo­rú vé­gi lel­ke­se­dé­sé­ben lé­pett ar­ra a pá­lyá­ra, és – va­la­mi­ért – nem akar­ta le­von­ni té­ve­dé­se kon­zek­ven­ci­á­it. Volt, aki be­le­tö­rő­dött a csa­ló­dás­ba, mert félt a két­ke­zi mun­ká­tól meg az ál­lás­ke­re­sés­től. (A ma­gán­kez­de­mé­nye­zés út­ja­it szin­te tel­je­sen el­zár­ták.) Volt, akit a „csak azért is” ma­ra­dék le­he­tő­sé­ge­i­nek a ki­hasz­ná­lá­sa tar­tott ott. És volt, aki ilyen mó­don men­te­get­te az ott­lét­ét: még min­dig jobb, ha én csi­ná­lom, mint hogy­ha má­sok­ra hagy­nám, szol­ga­lel­kű­ek­re, mű­ve­let­le­nek­re, de köz­ben szin­te ugyan­azt csi­nál­ta, amit a má­sik­tól is el­vár­tak vol­na. Per­sze csak szin­te, mert egy ár­nya­lat­nyi­ra még telt az ere­jé­ből, annyics­kát még en­ge­dé­lyez­tek a le­he­tő­sé­gek is és a sa­ját, óva­tos meg­fon­tolt­sá­ga is. Ez a „lel­tár” igen hi­á­nyos, de csak a leg­fon­to­sab­bal egé­szí­tem ki: az­zal, hogy év­ti­zed­ről év­ti­zed­re nőtt a fi­a­ta­lab­bak rész­ará­nya; azo­ké, akik már a dik­ta­tú­ra is­ko­lá­i­ban ala­kul­tak kez­dő ér­tel­mi­sé­gi­vé, és akik vagy ezt a tár­sa­dal­mat te­kin­tet­ték töb­bé-ke­vés­bé nor­má­lis­nak, vagy eb­ben pró­bál­tak ér­vé­nye­sül­ni (sejt­ve-tud­va, hogy mit tesz­nek).

Meg­le­pett ez a két­ér­tel­mű ki­fe­je­zés: a cen­zú­ra esz­té­ti­ká­ja.

Vi­lá­gos, hogy Mes­ter Bé­la csak az egyik ér­tel­mé­re gon­dolt. Meg­fe­led­ke­zett ar­ról, hogy – mint min­den fog­lal­ko­zás­nak, te­vé­keny­ség-tí­pus­nak – a cen­zú­rá­zás­nak is le­het egy bi­zo­nyos esz­té­ti­ká­ja. (A stí­lu­sá­ról már ré­gen hal­lot­tam ezt-azt.) Most azon­ban ez a mel­lék­té­ma nem ér­de­mel to­váb­bi fi­gyel­met.

In­kább ar­ra fi­gye­lek, ami­re a szer­ző nyil­ván­va­ló­an gon­dolt: a cen­zú­rá­nak az írás­mű­vek­ben meg­mu­tat­ko­zó ha­tá­sá­ra. Fő­képp a tény­le­ges cen­zú­rá­zás előtt, már a be­nyúj­tott kéz­irat­ban meg­mu­tat­ko­zó ha­tá­sá­ra. Va­gyis a szer­ző „al­kal­maz­ko­dá­sá­ra”: az  egy­ben-más­ban ra­vasz, bá­tor al­kal­maz­ko­dá­sá­ra (a té­ma meg­vá­lasz­tá­sá­tól az üze­ne­tek meg­for­má­lá­sá­ig, el­rej­té­sé­ig), egye­bek­ben pe­dig –  vagy más ese­tek­ben – a mér­le­ge­lő la­pu­lá­sá­ra vagy kö­zön­sé­ges szol­ga­i­sá­gá­ra.

El­is­me­rem, az idé­zett be­kez­dés nem té­ved: ezt a tárgy­kört, va­gyis ma­gát a cen­zú­rá­hoz va­ló elő­ze­tes al­kal­maz­ko­dást meg az al­kal­maz­ko­dás je­le­i­nek-nyo­ma­i­nak a mű­ben va­ló ki­mu­ta­tá­sát, ta­nul­má­nyo­zá­sát, a cen­zú­rá­zás­hoz al­kal­maz­ko­dó mű­al­ko­tás tar­tal­mi és for­mai jel­leg­ze­tes­sé­ge­i­nek a rend­sze­rét és e rend­szer le­írá­sát, mind­ezt le­het a „cenzúra esz­té­ti­ká­já­nak” ne­vez­ni. Ám nem ked­ve­lem ezt a vá­lasz­tást, töb­bek kö­zött azért sem, mert szer­ke­ze­té­ben túl­sá­go­san ha­son­lít az ilyen ki­fe­je­zé­sek­hez: „a szín­pa­di moz­gás esz­té­ti­ká­ja”, „a dal­for­ma esz­té­ti­ká­ja”, „a tör­de­lés esz­té­ti­ká­ja”, „a re­ne­szánsz esz­té­ti­ká­ja” stb. Ez a ha­son­ló­ság pe­dig át­szí­ne­zi, ne­me­sí­ti.

A hasz­nált meg­ne­ve­zés­től füg­get­le­nül, most az írók eti­kai, esz­té­ti­kai, te­ma­ti­ka­be­li stb. al­kal­maz­ko­dá­sá­ra (tor­zu­lá­sá­ra) fi­gye­lek (író­nak szá­mít­va ez­út­tal a ta­nul­mány­író szak­em­be­re­ket, az új­ság­író­kat és más szer­ző­ket is); va­gyis ar­ra a kö­rül­mény­re fi­gye­lek, hogy aki diktatorikus kö­rül­mé­nyek kö­zött tol­lat fog, az – köz­len­dő­in töp­reng­ve, mon­da­ta­it for­mál­va  ele­ve tud­ja, hogy mind tar­tal­mi, mind for­mai szem­pont­ból meg kell fe­lel­nie a szerkesztő(k) és a cenzor(ok) el­vá­rá­sa­i­nak. Vál­lal­ko­zá­sa jel­le­gé­ből ere­dő­en fel­té­te­le­zett ol­va­só­i­ról sem igen fe­led­kez­het meg. Sőt ha igé­nye­sebb, az utó­kor­ra is gon­dol. Ám – egyes tárgy­kö­rök­ben  – va­la­mennyi ol­va­só­ja kö­zül leg­fi­gyel­me­seb­ben a  cen­zor­ra kell gon­dol­nia. Túl sok mel­lék­szem­pont pe­dig min­dig árt a mű­nek. For­má­ján is, tar­tal­mán is ér­zik a kény­sze­re­dett­ség nyo­ma.

És ta­lán jó is, ha ér­zik. Mit kö­szön­he­tünk azok­nak az írá­sok­nak, ame­lyek – a dik­ta­tú­rát mint­egy sem­mi­be vé­ve – meg­őriz­ték a spon­ta­ne­i­tás, az üde­ség, a sza­bad al­ko­tás lát­ha­tó je­le­it? Ne­héz kér­dés. Már csak azért is ne­héz, mert elem­ző le­gyen a ja­vá­ból az, aki fel­mu­tat­ja: ez a mű egy szu­ve­rén, erős egyé­ni­ség mű­ve, az a má­sik írás vi­szont ügye­sen te­rem­ti meg a sza­bad al­ko­tás lát­sza­tát, mi­köz­ben csak az elő­írt – „bi­zal­ma­san” vagy nyíl­tan elő­írt – esz­mék egyi­két-má­si­kát ada­gol­ja... „fo­gyaszt­ha­tób­ban”, mint a töb­bi­ek.

Per­sze, ha ép­pen ked­ve tar­tot­ta, pró­bál­koz­ha­tott az író az­zal is, hogy fél­re­sö­pör­je az ön­bék­lyó­zó al­kal­maz­ko­dás szem­pont­ja­it, és sza­ba­don al­kos­son, mit sem tö­rőd­ve a hi­va­ta­los kö­ve­tel­mé­nyek­kel vagy ele­ve le­mond­va írá­sa kö­ze­li meg­je­len­te­té­sé­ről. De „amint az áb­ra mu­tat­ja”: alig volt, aki így pró­bál­ko­zott vol­na. A kéz­irat­rej­te­kek nem sok kin­cset tar­to­gat­tak azutánra.

1990–91-ben nem vi­rág­zott fel a könyv­ki­adá­sunk. Nem ol­vas­hat­tunk meg­le­pő,  éve­kig-év­ti­ze­de­kig dug­do­sott, me­ne­kí­tett re­mek­mű­ve­ket. Te­hát be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy 1989-ig, aki tu­dott ír­ni, és akart is ír­ni (és itt ma­radt), az úgy írt, úgy egyen­sú­lyo­zott, hogy ami ki­ke­rül a ke­ze alól, az meg is je­len­hes­sen. (Né­ha még­is csa­lód­nia kel­lett.) Ami pe­dig a va­ló­ban meg­je­lent mű­vek­ben (a szer­kesz­tők és a cen­zo­rok be­avat­ko­zá­sa után meg a ja­va­solt át­írá­sok után) a kö­zön­ség ke­zé­be ke­rült, ab­ban igen rit­kán volt más üze­net vagy több, mint ami­lyet és amennyit a ha­ta­lom kí­vá­na­tos­nak vagy meg­en­ged­he­tő­nek tar­tott. Az írói le­le­mény alig fe­sze­get­te a meg­sza­bott ha­tá­ro­kat. És ha még­is, hát ak­kor sem volt az a fe­sze­ge­tés min­dig va­ló­di. Volt va­ló­di is! De meg­tör­tént, hogy azt higgyük: ez igen, ez egy tet­sze­tős és mag­vas írás, friss gon­do­la­tok­kal, hogy ké­sőbb be­lás­suk: a szo­kat­lan, friss ele­mek ép­pen ar­ra ké­szí­tet­tek fel – ben­nün­ket, ol­va­só­kat –, ami­re kel­lett.

(Utób­bi so­ra­im­ból ki­ma­rad­tak a kül­föld­re men­tett és ott meg­je­len­te­tett írá­sok. Fi­gye­lem­be­vé­tel­ük bo­nyo­lí­ta­ná a kép szer­ke­ze­tét, és ta­lán eny­hí­te­né a ko­mor­sá­gát. Ám a szá­mom­ra leg­ne­he­zeb­ben meg­ért­he­tő kul­tu­rá­lis és eti­kai át­ala­ku­lá­sok ide­jén – mond­juk, 1948 és 1960 kö­zött – ke­vés ilyen sor­sú kéz­irat­ról be­szél­tek. Ezért még ak­kor is le­mond­tam vol­na a be­vo­ná­suk­ról, ha job­ban is­mer­ném a ro­má­ni­ai ter­més­nek ezt a ré­szét.)

Tu­dom, elő­for­dul­tak be­til­tott, vissza­vont, be­zú­zott mű­vek is; de az ilyen ki­vé­tel – akár­csak a tár­sa­dal­mi élet más te­rü­le­te­in, itt is – csak erő­sí­tet­te a sza­bályt. Ha ugyan­is csen­des vagy han­gos cen­zú­ra­bot­rány éve­kig elő se for­dult vol­na, ak­kor egy­részt az el­len­őr­zés vagy túl eny­hé­nek, vagy túl szi­go­rú­nak látsz­ha­tott vol­na, más­részt pe­dig a ki­sebb cen­zo­rok el­bíz­hat­ták vol­na ma­gu­kat, azt hivén, hogy ki­fo­gás­ta­lan a mun­ká­juk, vagy azt, hogy nincs, aki a fe­jük­re kop­pint­hat­na. Hát meg­en­ged­he­ti-e ma­gá­nak egy diktatorikus ha­ta­lom, hogy ilyen be­nyo­má­so­kat kelt­sen?

Alig is­me­rem a be­zú­zás­ra ítélt mű­ve­ket. (Né­há­nyat ugyan job­ban is is­mer­het­nék: azo­kat, ame­lyek a for­du­lat után is­mét nyom­dá­ba ke­rül­tek.)

Fel­té­te­le­zem: a be­zú­zot­tak kö­zött akadt olyan is, ame­lyik vi­tat­ha­tat­la­nul „ki­ér­de­mel­te” a sor­sát, va­ló­ság­gal ki­hív­ta, ki­vív­ta. A töb­bit csak a kon­junk­tú­ra egy vá­rat­lan kis vál­to­zá­sa vagy va­la­mi sze­szély nyil­vá­nít­hat­ta ár­tal­mas­nak (eset­leg a szer­ző más jel­le­gű, friss „bű­ne” volt az ok, ne­tán a disszi­dá­lá­sa), hi­szen a kéz­irat né­hány hó­nap­pal ko­ráb­ban meg­kap­ta volt az imprimaturt. Ha a ko­ráb­bi en­ge­dé­lye­ző, aki „té­ve­dett”, még nem érett volt meg – úgy, egyéb­ként – a le­vál­tás­ra, vi­szony­lag könnyen meg­úsz­hat­ta az ilyen bo­nyo­dal­mat, hi­szen ak­kor, ami­kor dön­tött, még nem tud­hat­ta, hogy mi kö­vet­ke­zik...

Az idé­zett be­kez­dés utol­só mon­da­ta még most is za­var­ba ejt. Az elő­re­bo­csá­tott meg­jegy­zé­sek nem tisz­táz­ták a mon­dat leg­prob­lé­má­sabb, be­fe­je­ző ré­szét.: „Más a hely­zet, ha mo­dern, fo­lyó­irat- és könyv­szer­kesz­tő­sé­gek há­ló­za­tán nyug­vó kul­tú­ra seny­ved a ha­tal­mi ül­döz­te­tés rend­sze­ré­ben; az el­rej­tés-meg­ta­lá­lás in­tel­lek­tu­á­lis já­té­ka ilyen­kor ugyan­is sze­mély­kö­zi­vé és így mé­lyen eti­ka­i­vá vá­lik.

„A hely­zet” er­köl­csi vo­nat­ko­zás­ban va­ló­ban más, de nem gyö­ke­re­sen más. Hi­szen már ma­gá­nak az  írni?/nem ír­ni? di­lem­má­nak is erő­tel­jes eti­kai von­za­ta van   min­den tár­sa­da­lom­ban. Ami­kor pe­dig ez az alap­kér­dés az ír­ni ja­vá­ra dől el, ak­kor a to­váb­bi meg­gon­do­lan­dók er­köl­csi von­za­ta is fon­tos és szer­te­ága­zó. Szin­te azt le­het­ne mon­da­ni:  a meg­írás, a szer­kesz­tés-ki­adás, a ter­jesz­tés és az ol­va­sás fo­lya­mán – min­den kor­ban  – va­la­mennyi moz­za­nat­ban sa­já­tos er­köl­csi vo­nat­ko­zá­sok rej­let­tek, rej­le­nek. Te­hát e fo­lya­mat­lánc majd min­den sze­me ki­vált­hat­ja a vizs­gá­ló­dók­ból az er­köl­csi­ek­re is ki­ter­je­dő ér­dek­lő­dést. A szel­le­mi ural­mat szo­kat­lan am­bí­ci­ó­val gya­kor­ló rend­sze­rek ide­jén, és ilyen idők­re vo­nat­ko­zó vizs­gá­ló­dá­sok al­kal­má­val az er­köl­csi­ek­nek kü­lö­nö­sen elő­tér­be kell ke­rül­ni­ük.

Ter­mé­sze­te­sen a rej­tett üze­ne­tek kér­dés­kö­re (a szán­dé­kol­ta­ké és az ön­kén­te­le­ne­ké – együtt és egy­aránt) szin­tén e meg­gon­do­lan­dó-meg­vizs­gá­lan­dó er­köl­csi prob­lé­mák kö­zé tar­to­zik, az eset­le­ges cen­zú­ra lé­té­től és jel­le­gé­től füg­get­le­nül.

(Hogy a kér­dés a ré­gi­mó­di cen­zú­rá­tól sza­bad tár­sa­dal­mak­ban is ér­de­kes, azt a mi mai saj­tónk ki­tű­nő­en pél­dáz­za.)

Nem te­kin­tem fel­ada­tom­nak a tel­jes kér­dés­kör vá­zo­lá­sát. Nem is te­kint­he­tem, mert meg­ha­lad­ja a fel­ké­szült­sé­ge­met is, és je­len írá­som cél­ját is. Csu­pán olyan rész­kér­dé­se­ket sze­ret­nék érin­te­ni, ame­lyek nem­csak hi­ány­za­nak, de „hi­ány­za­nak” is az idé­zett be­kez­dés­ből. Az idé­ző­je­les hi­ány­zá­son pe­dig azt ér­tem, hogy az épp szem­ügy­re vett,  meg­en­ged­he­tet­le­nül egy­sze­rű­sí­tő be­kez­dés árul­ko­dik: Mes­ter Bé­la so­ha nem gon­dol­ta vé­gig ezt a té­ma­kört. Alá­hú­zom: nem az il­le­tő kér­dé­sek exp­li­cit tár­gya­lá­sát (vagy leg­alább em­lí­té­sét) hi­á­nyo­lom, hi­szen A Hét kér­dé­se egyéb­re vo­nat­ko­zott, ha­nem azt te­szem szó­vá, hogy még csak a prob­lé­mák lé­té­nek a vissz­fé­nye sem fut­ja be az új­ra­ol­va­sott be­kez­dé­sek fel­szí­nét. 

Vá­zo­lom a „hi­ány­zó” ele­mek egy-két as­pek­tu­sát.

Mi­köz­ben írok (pél­dá­ul egy le­ve­let, vagy cik­ket), fel­tét­le­nül meg­jár­ja az esze­met né­hány eti­kai szem­pont is  -  eset­leg ala­po­san, meg­fon­tol­tan, de in­kább csak vil­la­nás­nyi­ra vagy hang­súly­ta­la­nul, csak alig tu­da­to­san. Ami­kor pe­dig a már kész írá­so­mat olyan em­ber ol­vas­sa, aki­nek más élet­ta­pasz­ta­la­ta, más is­ko­lá­zott­sá­ga, más ér­dek­rend­sze­re/ér­ték­rend­sze­re van, ak­kor ő ezt-azt meg­érez a szö­veg mö­gött mű­kö­dő eti­ká­ból, és fel­fog­hat­ja a töb­bé-ke­vés­bé szán­dé­kos er­köl­csi üze­ne­te­i­met, de ér­zé­kel­he­ti a le­vél olyan eti­kai vo­nat­ko­zá­sa­it is, ame­lyek ki­fej­té­sé­re vagy be­kó­do­lá­sá­ra még fu­tó­lag sem gon­dol­tam, még­is ben­ne van­nak. Eti­kai üze­ne­te­im te­hát há­rom tí­pus­ba osz­tá­lyoz­ha­tó­ak (még ha az éles el­ha­tá­ro­lá­suk le­he­tet­len is): exp­li­ci­tek, be­kó­dol­tak és be­lo­pa­ko­dot­tak. Ilyes­mi min­den kor­szak min­den po­li­ti­kai rend­sze­ré­ben elő­for­dul­hat, még­sem ál­lít­ha­tom, hogy ez a hár­mas­ság    je­len­tő­sé­gé­ben, szer­ke­ze­té­ben, tar­tal­má­ban – a tár­sa­dal­mak ál­la­po­tá­tól füg­get­len len­ne. Könnyű er­ről meg­győ­ződ­ni. Elég ha ugyan­an­nak a kéz­irat­nak egyik pél­dá­nyát Ang­li­á­ba, má­sik pél­dá­nyát Oro­szor­szág­ba kül­döm, a har­ma­di­kat pe­dig egy itt élő ba­rá­tom­nak; a cím­zet­tek az én eti­kám­ról (tu­da­tos és ön­kén­te­len bel­ső mű­kö­dé­sé­ről, va­la­mint nyílt vagy rej­tett vagy ön­kén­te­le­nül el­rej­tett üze­ne­te­im eti­kai tar­tal­má­ról, eti­kai ér­té­ké­ről) há­rom kü­lön­bö­ző ké­pet al­kot­nak. Fő­képp a szán­dék­ta­lan eti­kai jel­zé­se­im meg­íté­lé­se és a más jel­le­gű rej­tett üze­ne­te­im eti­kai meg­íté­lé­se lesz igen kü­lön­bö­ző a há­rom tár­sa­da­lom­ban. Ha­son­ló, de sok­kal bo­nyo­lul­tabb je­len­sé­gek há­lóz­zák be a köz­zé­tett írá­so­kat is. E há­ló ré­te­gei na­gyon meg­szí­ne­sí­tik az idé­zet ál­tal elő­hí­vott egész tárgy­kör át­te­kin­té­sét, a rész­le­tei fel­is­me­ré­sét. A kér­dé­sek bo­nyo­lult­sá­gát  – eb­ben a vál­to­zat­ban – még az is te­té­zi, hogy a szer­ző után a szer­kesz­tők, a cen­zo­rok és az ol­va­sók is szem­be­sül­nek a szö­veg­gel – te­hát nem egy-két cím­zett ér­tel­me­zi, ér­té­ke­li a le­ír­ta­kat –, és a szer­kesz­tők meg a cen­zo­rok még be­le is avat­koz­nak, és be­avat­ko­zá­suk­kal – ta­lán akar­va, ta­lán aka­rat­lan  – még a so­rok kö­zöt­ti, szán­dék­ta­lan mon­da­ni­va­lót is mó­do­sít­ják.

E kér­dés­gu­banc elem­zé­se­kor, a mi vi­szo­nya­ink kö­zött (a kö­zép-eu­ró­pai és a levantei eti­ka érint­ke­zé­si zó­ná­já­ban), nem in­dul­ha­tunk ki ab­ból a ké­nyel­mes fel­te­vés­ből, hogy a saj­tó út­ján több­nyi­re egy hú­ron pen­dü­lő, szin­te azo­nos ne­vel­te­té­sű em­be­rek kül­de­nek-fo­gad­nak üze­ne­te­ket. Szá­mí­ta­nunk kell ar­ra, hogy mi­fe­lénk ke­ve­sebb az esély a szán­dé­ko­san el­rej­tett üze­ne­tek fel­is­me­ré­sé­re (ke­ve­sebb, mint egy ho­mo­gé­nebb tár­sa­da­lom­ban), és több esély van szán­dék­ta­lan „üze­ne­tek” fel­fe­de­zé­sé­re. Bo­nyo­lul­tab­bak itt a tisz­tán eti­kai vo­nat­ko­zá­sok is. A meg­ér­tett, „össze­ka­csin­tó” üze­net eti­kai meg­íté­lé­se nem le­het min­dig egy­sé­ges, és a sa­já­to­san eti­kai – meg­fon­tolt vagy ön­kén­te­len – rej­tett üze­net is sok­fé­le (egy­más­sal gyen­gén har­mo­ni­zált) re­zo­nan­ci­át kelt­het.

(Fél­re­ér­té­sek el­ke­rü­lé­se vé­gett: nem csu­pán a román–magyar, cigány–magyar stb. érint­ke­zés­re gon­do­lok, ha­nem hang­sú­lyo­san a magyar–ma-gyarra is, a román–románra is. És ezt el­ső­sor­ban iga­zán nem ki­zá­ró­lag a fe­le­ke­ze­ti tar­ka­ság meg a kü­lön­bö­ző fo­kú is­ko­lá­zott­ság, az el­té­rő tár­sa­dal­mi stá­tu­sok mi­att vé­lem szem­mel tar­tan­dó­nak, ha­nem leg­fő­képp a bal­ká­ni­ság ská­lá­ján el­fog­lalt sze­mé­lyes he­lye­ink kü­lön­bö­ző­sé­ge mi­att, ame­lyet egye­sek mo­dern­sé­günk kü­lön­bö­ző­sé­gé­vel té­vesz­te­nek össze.)

Az itt ép­pen csak fel­mu­ta­tott (és ala­po­sabb ta­nul­má­nyo­zást igény­lő) já­ru­lé­kos bo­nyo­da­lom is oka an­nak, hogy a le­zá­rult kor­szak írói-szerkesztői-olvasói in­for­má­ció­ára­mol­ta­tá­sát és an­nak eti­kai vo­nat­ko­zá­sa­it ne le­hes­sen túl­egy­sze­rű­sí­tő el­mé­le­ti esz­kö­zök­kel he­lye­sen tár­gyal­ni.

És mi­ért len­ne az elrejtés-megtalálás in­tel­lek­tu­á­lis já­ték? Per­sze gyer­mek­nek a tol­vaj-zsan­dár is ha­lá­lo­san ko­moly do­log, bár – fel­nőtt szem­mel  – „csak­” já­ték. Az író­nak is a rej­tett üze­net – a meg­gon­dol­tan el­rej­tett – ha­lá­lo­san ko­moly ügy, akár­csak egy iga­zi já­ték. Ám a töb­bé-ke­vés­bé rej­tett üze­ne­tek je­len­ség­kö­re, egé­szé­ben vé­ve, már év­ti­ze­dek óta nem tisz­tán já­ték és nem „tisz­ta” já­ték. Ezt ál­lít­va nem­csak ar­ra gon­do­lok, hogy kö­zös­sé­gi vo­nat­ko­zás­ban is, egyé­ni vo­nat­ko­zás­ban is az üze­ne­tek sok­kal fon­to­sabb kö­vet­kez­mé­nyek­kel jár­tak (és jár­hat­nak to­vább­ra is!), mint bár­mi­lyen já­ték, ha­nem – hang­sú­lyo­san – ar­ra is gon­do­lok, hogy a rej­tett üze­ne­tek hasz­ná­la­ta ne­megy­szer ha­ta­lom szab­ta fel­adat is volt, ma pe­dig a több­szí­nű párt­ér­de­kek né­me­lyi­két szolgál(hat)ja...

A személyköziség ügyét alig ér­tem. Gon­dol­jak eset­leg ar­ra, hogy az író  tör­té­ne­te­sen is­me­ri a jö­ven­dő cen­zo­rát, és a ve­le kap­cso­la­tos ta­pasz­ta­la­ta­i­tól füg­gő­en ír? Nem jó fel­té­te­le­zés, hi­szen ef­fé­lé­től sem­mi sem vál­hat „mé­lyen eti­ka­i­vá”. (Bár ki tud­ja, tán még ez is elő­for­dul­hat.)

A szer­kesz­tő­jét már bi­zo­nyo­sab­ban is­me­ri az író, és a rá vo­nat­ko­zó ko­ráb­bi ta­pasz­ta­la­ta­i­tól függ, hogy szá­mít-e a tá­mo­ga­tá­sá­ra, vagy el­len­ke­ző­leg, a szer­kesz­tő túl­zott óva­tos­sá­gá­val kell szá­mol­nia, vagy ép­pen az el­len­szen­vé­vel vagy a de­nun­ci­áns haj­lan­dó­sá­gá­val. Itt va­ló­ban van sze­mély­kö­zi szí­ne­ze­te a „já­ték­nak”. Ám ha én egy bi­zo­nyos szer­kesz­tő „stí­lu­sá­hoz” iga­zí­tom a ké­szü­lő mű­ve­met, ak­kor egy­részt szin­te ugyan­olyan „er­köl­csö­sen” já­rok el, mint hogy­ha a cen­zo­rom­hoz iga­zod­nék, más­részt még pó­rul is jár­ha­tok, hi­szen egy dik­ta­tú­rá­ban elő­re so­ha biz­to­san nem tud­ha­tom, hogy vé­gül is ki lesz a szer­kesz­tőm és ki lesz a cen­zo­rom.

Az iga­zi part­ner még­is­csak az ol­va­só, fel­té­ve, hogy a ko­ráb­bi part­ne­rek ezt a szem­be­sü­lést meg­en­ge­dik. Az ol­va­só­val va­ló össze­ka­csin­tás (a le­he­tő­sé­ge, a gya­kor­la­ta) min­den­kép­pen a szer­zői eti­ka kö­ré­be tar­to­zik, de a „személyköziség” – itt – va­la­mi egé­szen más je­len­tést kap, mint a hét­köz­na­pi élet töb­bi te­rü­le­tén, hi­szen más a szer­ke­ze­te: egy szer­ző – sok ol­va­só. Az él­mény – a ka­csin­tás fel­is­me­ré­se, ér­té­ke­lé­se – az ol­va­só szem­pont­já­ból sze­mé­lyes él­mény, olyan, mint­ha a szer­ző ne­ki ka­csin­tott vol­na. Er­re a szer­ző szá­mít­hat, és ennyi­ben, az ő szem­pont­já­ból is sze­mély­kö­zi szí­ne­ze­tet kap a tett, az el­rej­tés, de azért ez még­is más, mint amit egy­sze­rű­en személyköziségnek ne­ve­zünk.

Köz­be­ve­tett ma­gya­ráz­ko­dás

Ko­lozs­vár­ra lá­to­ga­tott egy volt ta­ná­rom.

Ta­lál­ko­zá­sunk előtt az el­ső két be­kez­dés­re vo­nat­ko­zó, fen­ti meg­gon­do­lá­sok már majd­nem ké­szen vol­tak. (A har­ma­dik be­kez­dés­hez fű­ző­dő anyag még na­gyon nyers volt.) Meg­mu­tat­tam ne­ki a szin­te vég­le­ges tö­re­dé­ket, hadd lás­sa:  szak­mai „szó­ra­ko­zá­sa­im” mel­lett az ő ér­dek­lő­dé­si kö­ré­ben is kon­tár­ko­dom. Meg­kér­tem, mon­da­ná meg: sze­rin­te mind­ez csak a fi­ók­nak va­ló-e, vagy fel is le­het­ne hasz­nál­ni?

Más­nap annyi­ra vá­rat­lan meg­jegy­zé­se­ket tett, és olyan fur­csa kér­dé­se­ket sze­ge­zett ne­kem, hogy rá­éb­red­tem: az eset­le­ges ol­va­só szá­má­ra nem tet­tem elég­gé ész­re­ve­he­tő­vé írá­som cél­ját.

Je­len ma­gya­ráz­ko­dá­som ezt a mu­lasz­tást pró­bál­ja pó­tol­ni. Túl­kom­pen­zál­ni?

(Meg­gon­dol­tam:  jobb, ha ide ik­ta­tom be, a har­ma­dik be­kez­dés tár­gya­lá­sa elé. Itt töb­bet ké­pes „mon­da­ni” egy eset­le­ges ol­va­só­nak, mint amennyit be­ve­ze­tő­ként mond­hat­na, mert itt már kör­vo­na­la­zó­dik va­la­mennyi­re, hogy mi­re is megy ki ez a já­ték.)

1. Mes­ter Bé­lát vé­let­le­nül is­mer­tem meg, és csak fe­lü­le­te­sen. Nem ba­rá­tom, nem el­len­fe­lem. Tu­dá­sá­ról, em­be­ri ér­té­ke­i­ről csu­pán hoz­zá­ve­tő­le­ges be­nyo­má­so­kat sze­rez­tem. Ezért elég sem­le­ges ob­jek­ti­vi­tás­sal tu­dok vi­szo­nyul­ni a cik­ké­hez. A szer­ző sze­mé­lye – írás köz­ben – csak annyi­ban nem volt kö­zöm­bös, hogy tud­tam ró­la: dok­to­rált (ta­lán fi­lo­zó­fi­á­ból, ta­lán szo­ci­o­ló­gi­á­ból), te­hát nem kell kez­dő­nek te­kin­te­nem; kö­zel­ről is­mer­te Gáll Er­nőt, nem csu­pán a Nap­ló-t ol­vas­ta; nem egy vi­dé­ki kis­vá­ros­ból pró­bál ki­te­kin­tést nyer­ni a mai-teg­na­pi vi­lág­ra.

Amint majd az aláb­bi­ak­ból ki­tű­nik, ezek fon­tos szem­pont­ok vol­tak.

2. Az utób­bi évek so­rán, a ro­má­ni­ai saj­tó­ban több tu­cat­nyi más szer­ző írá­sa­i­ban ta­lál­tam ha­son­ló­an kom­men­tál­ha­tó rész­le­te­ket. Ro­mán la­pok­ban is, ma­gya­rok­ban is. Ha tör­té­ne­te­sen egy má­sik cikk­hez nyú­lok, a kom­men­tár tar­tal­ma más­képp ala­kul, a jel­le­gét és az üze­ne­tét vi­szont ugyan­ilyen­né ala­kít­hat­tam vol­na.

3. Ugyan­is nem Mes­ter Bé­la tel­je­sít­mé­nyé­ről és nem Gáll Er­nő nap­ló­já­ról akar­tam ír­ni. Még csak nem is a szer­kesz­tés­ről és az ül­döz­te­tés­ről. Ezek – mint té­mák – csak be­szé­des pél­dák, ame­lyek meg­en­ge­dik, hogy de­monst­rál­jam az ál­la­po­tunk bi­zo­nyos jel­lem­ző­it.

Mint­hogy a so­rok kö­zöt­ti üze­ne­tek té­má­ja A Hét­ből ki­ra­ga­dott szö­veg­rész­ben hang­sú­lyos sze­re­pet kap, re­mél­tem, si­ke­rül majd úgy kö­rül­jár­nom a ta­lált ki­fe­je­zé­se­ket, ki­je­len­té­se­ket, meg­fo­gal­ma­zá­so­kat, hogy vé­gül nyil­ván­va­ló­vá vál­jék a ki nem mon­dott üze­ne­tem. 

Ám tud­va, hogy egy­ko­ri ta­ná­rom ki­tű­nő­en tud ol­vas­ni (már­mint a so­rok kö­zött is), be kel­lett lát­nom:  ha ő nem kap­csolt, ak­kor a cé­lo­mat nem ér­tem el. Így hát leg­alább pár vi­lá­gos szó­ban rá kell mu­tat­nom a szán­dé­kom­ra.

4. A 20. szá­zad el­tün­tet­he­tet­len nyo­mo­kat ha­gyott a nagy­vi­lág­ban is, a mi ki­sebb vi­lá­gunk­ban is és mind­annyi­unk tu­da­tá­ban úgy­szin­tén. En­nek a ter­mé­sze­tes és bár­ki szá­má­ra evi­dens ál­ta­lá­nos­ság­nak most a kö­vet­ke­ző össze­te­vő­it eme­lem ki:

– a tár­sa­dal­mak éle­te bo­nyo­lul­tab­bá vált, és így, a 19. szá­zad­ból ránk tes­tált el­mé­le­ti esz­kö­zök­kel már nem te­kint­he­tő át, sőt még a hellyel-köz­zel al­kal­ma­zott kor­sze­rűbb fo­gal­mak sem egé­szít­he­tik ki szük­sé­ges mér­ték­ben az örök­lött „ar­ze­nált”, ha­nem  -  a mai fo­lya­ma­tok meg­ra­ga­dá­sá­hoz, meg­ér­té­sé­hez  - új mi­nő­sé­gi szin­tet kell el­ér­nünk gon­dol­ko­dá­sunk haj­lé­kony­sá­gá­ban, össze­tett­sé­gé­ben, pon­tos­ság­igé­nyé­ben, fo­ga­lom­kész­le­té­ben, és el­mé­le­ti in­for­mált­sá­gun­kat is rend­be kell szed­nünk;

– az in­for­má­ció­áram­lás (a spon­tán és az in­téz­mé­nyes, a tisz­tá­zó és az össze­za­va­ró, a min­den­ki­nek szó­ló és a meg­cé­lo­zot­tak­nak szó­ló) fon­to­sab­bá vált, mint bár­mely ko­ráb­bi idő­szak­ban; fon­to­sab­bá, kör­mön­fon­tab­bá és min­de­nü­vé be­fér­kő­ző­vé. A tu­da­tok cél­sze­rű ala­kí­tá­sa ma már olyan gyö­ke­res ha­tást ér­het el, ame­lyik ve­tek­szik az egy­ko­ri el­vesz­tett vagy meg­nyert há­bo­rúk ha­tá­sá­val, és ta­lán meg is ha­lad­hat­ja azt;  

– saj­tónk (szer­ző­ink és szer­kesz­tő­ink több­sé­ge) úgy tesz, mint­ha mind­ezt  -  és még annyi más, igé­nyes­sé­get kö­ve­te­lő té­nye­zőt  -  mel­lé­kes­nek le­het­ne te­kin­te­ni, mint­ha köz­gon­dol­ko­dá­sun­kat nem akar­nák hoz­zá­se­gí­te­ni a si­ke­res túl­élés el­en­ged­he­tet­len esz­kö­ze­i­hez, sőt mint­ha tit­kol­ni akar­nák elő­lünk, hogy esz­köz­hi­ány­ban szen­ve­dünk;

– a szer­zők és szer­kesz­tők né­me­lyi­ke azt hoz­hat­ná fel el­len­ér­vül, hogy az ol­va­sók több­nyi­re nem aka­dé­mi­ku­sok és nem idő­mil­li­omos­ok, te­hát könnyen ol­vas­ha­tó szö­ve­get igé­nyel­nek;  iga­zat ad­nék ne­kik, de hoz­zá­ten­ném: a meg­írt – ért­he­tő!  -– cik­ke­ken min­den­kép­pen érez­ni kel­le­ne, hogy a szer­zők je­len­tős ré­sze ér­ti a mai na­pot, mert fel­ké­szült er­re a nagy szel­le­mi tel­je­sít­mény­re, és ár­nyalt fo­gal­mak­kal tud kö­ze­led­ni a je­len­sé­gek­hez stb., az­az nem­csak sze­ret­ne hasz­nos­sá vál­ni, ha­nem va­ló­ban az is;

– az utób­bi más­fél év­ti­zed egyik med­dő, ér­tel­mi­sé­gi jaj­ga­tá­sa azt is­mé­tel­ge­ti, hogy az irat­tá­rak még nem elég hoz­zá­fér­he­tő­ek, és ezért kép­te­le­nek va­gyunk meg­ér­te­ni a dik­ta­tú­rák ide­jén tör­tén­te­ket, ho­lott az a va­ló­ban túl ke­vés do­ku­men­tum, amely már rég hoz­zá­fér­he­tő, kel­lő elem­ző­kész­ség­gel, kel­lő el­mé­le­ti fel­ké­szült­ség­gel és al­kal­mas ku­ta­tói mód­sze­rek­kel fel­dol­goz­va a je­len­le­git messze meg­ha­la­dó rá­lá­tást en­ged­ne a kö­zel­múl­tunk­ra és a je­le­nünk­re.

Nincs ér­tel­me foly­tat­ni.

5. Ta­ná­rom leg­főbb ki­fo­gá­sa az volt, hogy a Mes­ter Bé­la re­cen­zi­ó­já­ból ki­vá­lasz­tott be­kez­dé­sek kö­rül­já­rá­sa köz­ben sem­mit sem bi­zo­nyí­tok, nem vo­nul­ta­tok fel té­nye­ket. Iga­za volt. Ha a konk­rét „kö­te­ke­dé­se­im” egyi­ke-má­si­ka len­ne írá­som tár­gya, ak­kor fel­tét­le­nül meg kel­le­ne szív­lel­nem ezt a ki­fo­gást.

Így vi­szont azt mond­ha­tom: min­den egyes ki­sebb-na­gyobb „kö­te­ke­dé­sem” egy-egy bi­zo­nyí­ték, egy-egy konk­ré­tum, ame­lyik azt pél­dáz­za, amit tu­laj­don­kép­pen fel akar­tam mu­tat­ni: köz­gon­dol­ko­zá­sunk ál­la­po­tá­nak az igé­nyes saj­tó­ban is meg­mu­tat­ko­zó si­ral­mas­sá­gát.

Most köz­be­ik­ta­tok egy ap­ró konk­ré­tu­mot, amely írá­som ko­ráb­bi vál­to­za­tá­ban más he­lyet ka­pott. Ott a szer­kesz­tés „dol­ga­it” kel­lett vol­na il­luszt­rál­nia. Most is az len­ne a fel­ada­ta, de – bár vál­to­zat­lan szö­ve­ge­zés­ben – a fen­ti­ek után he­lyez­ve kis­sé más meg­vi­lá­gí­tást kap, és más­képp „vi­lá­gít”.

Utá­na rá­té­rek Mes­ter Bé­la cik­ké­nek a har­ma­dik be­kez­dé­sé­re mint to­váb­bi bi­zo­nyí­té­kok for­rá­sá­ra.

Az „éra” csúcs­idő­sza­ká­ban na­gyon fon­tos­nak ta­lál­tam egy fris­si­ben meg­je­lent, bu­ka­res­ti köny­vet. Egy meg­le­he­tő­sen jól meg­írt, szín­vo­na­las mű­vet; egy igen fon­tos dol­go­kat  ki­mon­dó, még­is ké­tes esz­mei töl­te­tű köny­vet, ame­lyet nem sze­ret­tem, de je­len­ség­ként rend­kí­vül fi­gye­lem­re­mél­tó­nak vél­tem. Ír­tam ró­la egy re­cen­zi­ót, és ab­ban nem hall­gat­tam el tel­je­sen, hogy a könyv szel­le­mi­sé­ge né­mi­leg ide­gen tő­lem. El­vit­tem egy szer­kesz­tő­ség­be, és – pár nap múl­va – a fő­szer­kesz­tő (nem Gáll Er­nő!) jó­nak mond­ta a kéz­ira­tot, de kért, hogy a vé­gét ír­jam át: te­gyem nyil­ván­va­lób­bá az el­ha­tá­ro­ló­dá­so­mat. Meg­tet­tem, ar­ra gon­dol­va, hogy a je­len­ség ép­pen elég fon­tos ah­hoz, hogy – még né­hány ot­rom­bább mon­dat vál­la­lá­sa árán is – fel­hív­jam rá az ol­va­sók fi­gyel­mét. Ám „a fő­nök” to­vább­ra is elé­ge­det­len volt, és még ke­mé­nyebb el­ha­tá­ro­ló­dást kö­ve­telt. Át­ír­tam, bár az ered­ményt utál­tam és szé­gyell­tem, de a célt annyi­ra fon­tos­nak tar­tot­tam.

Sze­ren­csém­re – vé­gül is – re­cen­zi­óm nem je­lent volt meg. Nyil­ván meg se je­len­he­tett vol­na (de ezt csak ké­sőbb ér­tet­tem meg), hi­szen így már –  más sza­vak­kal, de elég nyíl­tan – azt kür­töl­te vol­na vi­lág­gá, hogy az egyik bu­ka­res­ti könyv­ki­adó –  hall­ga­tó­la­gos párt­ál­la­mi rá­bó­lin­tás­sal – kí­sér­te­te­ket éleszt­get.

Kit szol­gált ez a fő­szer­kesz­tő?

Két­ség­te­len: ügye­sen szol­gál­ta.

A har­ma­dik be­kez­dés:

Nap­ló­já­nak ta­nú­sá­ga sze­rint Gáll Er­nő rég­től fog­va tud­ta, hogy cen­zu­rá­lis vi­szo­nyok kö­zött szer­kesz­tői mun­ká­já­nak egé­sze csu­pán eti­kai ma­ga­tar­tás­ként ér­tel­mez­he­tő, be­le­ért­ve a va­ló­já­ban szak­mai, tech­ni­kai kér­dés­nek szá­mí­tó dol­go­kat is. Már­pe­dig Gáll Er­nő, mint ma­ga is ír­ja, utol­só éve­it le­szá­mít­va egész fel­nőtt éle­tét kü­lön­fé­le po­li­ti­kai rend­őr­sé­gek ár­nyé­ká­ban és hatóköréban töl­töt­te. Eb­ben a vi­lág­ban a kul­tú­ra és a meg­is­me­rés min­den kér­dé­se eti­kai kér­dés­ként ve­tő­dik föl: ha meg­szá­mol­nánk, hány­szor utal a Nap­ló az ép­pen ak­tu­á­lis Ko­runk-szám írá­sa­i­nak szín­vo­nal­ára, és hány­szor be­szél a ki­hú­zan­dó so­rok­ról, »szétvert« lap­szám­ok­ról, és az ilyes­mik­ről va­ló vi­ták­ról »fölfelé«, il­let­ve a szer­zők­kel, va­ló­szí­nű­leg meg­döb­ben­tő arányt kap­nánk.”

Ez a be­kez­dés ke­mény dió, mert lát­szó­lag vi­lá­gos, de alap­já­ban ért­he­tet­len.

Tény: Gáll Er­nő „egész fel­nőtt éle­tét po­li­ti­kai rend­őr­sé­gek ár­nyé­ká­ban” töl­töt­te. Az élet­tör­té­net ele­jét nem is ne­héz meg­ér­te­ni: pol­gá­ri jó­lét és mű­velt­ség, bal­ol­da­li op­ció, „bú­jócs­ka”, de­por­tá­lás, ha­za­té­rés és harc egy jobb tár­sa­dal­mi be­ren­dez­ke­dé­sért. Va­gyis egy okos, tettrekész, lel­ki­is­me­re­tes ér­tel­mi­sé­gi­nek az élet­ve­szé­lyes, de vé­gül is az óhaj­tott irány­ba il­lesz­ke­dő in­du­lá­sa.

Igen ám, de ho­gyan kö­vet­ke­zik eb­ből a foly­ta­tás? Mi az, ami meg­tart­ja Gáll Er­nőt a hi­bás­nak fel­is­mert ke­rék­vá­gás­ban? Mi tart­ja meg a po­li­ti­kai rend­őr­sé­gek ár­nyé­ká­ban és vi­szony­la­gos jó­aka­ra­tá­ban?

Ezt so­ha meg nem ér­tet­tem, és ezt a ké­sőb­bi évek nap­ló­ja sem igyek­szik meg­ma­gya­ráz­ni.

Tud­tom­mal, 1980 óta (de nem tu­dom, va­ló­já­ban mi­ó­ta) Gáll Er­nő  nem ál­lí­tot­ta, hogy – sze­rin­te a po­li­ti­ká­ban – min­den le­he­tő­ség kö­zül a kom­mu­nis­ta op­ció a leg­jobb. Ám ezen a hall­ga­tá­son túl hi­ány­zik min­den vi­lá­gos ma­gya­rá­zat.

Ele­in­te csak tá­vol­ról is­mer­tem Gáll Er­nőt. El­ső és má­so­dik négy­szem­köz­ti ta­lál­ko­zá­sunk­ra csak né­hány év­vel ké­sőbb ke­rült sor, 1954-ben. Va­la­mi­kor má­jus­ban-jú­ni­us­ban. A má­so­dik al­ka­lom­mal ő – hi­va­ta­lá­nál fog­va – ha­zud­ni kény­sze­rült. Még­pe­dig úgy, hogy sej­tet­te: is­me­rem az igaz­sá­got. Na­gyon meg­könnyeb­bült, ami­kor lát­ta, hogy be­le­me­gyek a já­ték­ba, és el­fo­ga­dom a vá­la­szát. Te­hát a kö­rül­mé­nyek szo­rí­tá­sá­ban mind­ket­ten úgy vi­sel­ked­tünk, mint akik ér­zik: pil­la­nat­nyi­lag nincs más le­he­tő­sé­gük, egy ha­zug­ság­ra kell ala­poz­ni­uk a to­váb­bi­a­kat.

Leg­kö­ze­lebb 1980 tá­ján be­szél­get­tünk.

Gáll Er­nő – ak­kor, ‘54-ben  – tud­ta, hogy mi­ben él, de még re­mél­he­tett. Még ala­poz­hat­ta ar­ra a min­den­nap­ja­it, hogy „ezt még va­la­hogy ki kell bír­ni, amíg si­ke­rül rend­be szed­ni a szo­ci­a­lis­ta or­szá­gok éle­tét”. Csak­hogy ő azok kö­zé tar­to­zott, akik az át­la­gos ér­tel­mi­sé­gi­nél sok­kal job­ban is­mer­ték a tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­to­kat, és akik az át­la­gos ér­tel­mi­sé­gi­nél sok­kal ér­zé­ke­nyeb­bek vol­tak er­köl­csi kér­dé­sek­ben. Ez­zel a két tu­laj­don­sá­gá­val va­jon med­dig ma­rad­ha­tott meg az ere­de­ti, be­csü­le­tes komp­ro­misszum alap­ján? Mi­kor kel­lett el­kez­de­nie az új­faj­ta „bú­jócs­kát”, a ha­ta­lom­mal és az ér­tel­mi­sé­gi ön­ma­gá­val va­ló szem­be­né­zése elő­li bú­jócs­kát?

A vá­laszt alig­ha fog­juk meg­tud­ni. Gya­ní­tom, hogy a ke­let-eu­ró­pai tár­sa­dal­mi fo­lya­ma­tok kom­mu­nis­ta irá­nyú ki­bon­ta­ko­zá­sá­nak re­mény­te­len­sé­gét nem egy­szer­re fog­ta fel. Nem  egy­szer­re sza­kadt rá a fel­is­me­rés, ha­nem ap­rán­ként vált ben­ne tu­da­tos­sá (és rész­ben el­nyo­man­dó­vá). Mond­juk, ‘49 és ‘59 kö­zött. Ami­kor te­hát a Nap­ló két kö­te­tét fag­gat­juk, ak­kor ab­ból kell ki­in­dul­nunk, hogy a szer­ző már rég meg­al­ku­dott ön­ma­gá­val és a hely­ze­té­vel, és ki­ala­kí­tott egy olyan modus vivendit, amellyel vé­gig tud­ta kín­lód­ni a hát­ra­le­vő év­ti­ze­de­ket, és ame­lyik – kö­zös­sé­gi szem­pont­ból – az ak­ko­ri Er­dély egyik leg­ér­de­ke­sebb sze­mé­lyi­sé­gé­vé emel­te.

Ez a ki­vé­te­les tel­je­sít­mény is ma­gya­ráz­za, hogy ke­vés könyv­nek szo­kott ak­ko­ra vissz­hang­ja len­ni, mint en­nek a Nap­ló­nak. Ám a sok re­cen­zens kö­zül az imént vá­zolt  gu­ban­cot bon­to­gat­ta-e va­la­ki?

Új­ból idéz­nem kell az el­ső bekezdésből:... „el­ma­gya­ráz­ni azt, amit a kö­zép-eu­ró­pai em­ber min­dig is sej­tett, de va­la­mi­kép­pen min­dig vi­szoly­gott at­tól, hogy nyíl­tan be­szél­jen, hogy tisz­táz­za.”

Nem cé­lom az el­ma­radt tisz­tá­zás, hi­szen Gáll Er­nő­vel és nap­ló­já­val csak mint pél­dá­val fog­lal­ko­zom. Vi­szoly­gá­som le­győ­zé­se után pe­dig eb­ben a kér­dés­ben a leg­fon­to­sabb mon­da­ni­va­lóm mind­össze ez: aki meg­elég­szik köz­gon­dol­ko­dá­sunk „kur­rens” szín­vo­na­lá­val, az nagy meg­elé­ge­dés­sel ol­vas­hat­ja a Nap­lót, mert a Nap­ló is ezt te­szi, és nem kény­sze­rí­ti ol­va­só­ját vagy re­cen­zen­sét sem­mi több­re. A Nap­ló iga­zán hasz­nos ta­nul­má­nyo­zá­sa vi­szont töb­bet kö­ve­tel!

Vissza­té­rek az idé­zett be­kez­dés­re.

Mes­ter Bé­la e mon­da­tai olya­nok, mint­ha –  sze­rin­te – az ér­tel­mi­sé­gi te­vé­keny­ség­nek len­né­nek ki­vé­te­les moz­za­na­tai, olyan össze­te­vői, ame­lyek „csu­pán eti­kai ma­ga­tar­tás­ként ér­tel­mez­he­tők”. És mint­ha ezek er­köl­csi meg­íté­lé­sét egy­be­té­veszt­het­nénk a meg­íté­lé­sük­kel.

El­ső in­ten­ci­ó­já­ra rá­li­ci­tá­lok:  min­den ki­fe­je­zet­ten ér­tel­mi­sé­gi meg­nyil­vá­nu­lá­sunk­nak fon­tos az eti­kai össze­te­vő­je (eti­kai hát­te­re, eti­kai mo­ti­vá­ci­ó­ja, ha­tá­sá­nak eti­kai vonatkozáshálója...). Enélkül ért­he­tet­len és gya­kor­ta ér­tel­met­len is meg ér­té­kel­he­tet­len is az a meg­nyil­vá­nu­lás. És enélkül ér­té­kel­he­tet­len az ér­tel­mi­ség tel­jes sze­re­pe bár­mi­kor, bár­hol.

Az er­köl­csi­ek ennyi­re hang­sú­lyos je­len­lé­te nem a szo­ci­a­lis­ta kö­rül­mé­nyek kö­vet­kez­mé­nye (mint ahogy a szer­ző sej­te­ti), és nem az ép­pen szó­ban for­gó, konk­rét ér­tel­mi­sé­gi meg­nyil­vá­nu­lás sa­já­tos­sá­ga­in mú­lik, hogy meg­van-e, vagy nincs. Van. Van és kész. A ta­nu­lás­nak is van, az al­ko­tás­nak is van, a köz­éle­ti sze­rep­lés­nek is van, a vissza­vo­nult­ság­nak is van, a kri­ti­kai hoz­zá­ál­lás­nak is van, a szer­kesz­tés­nek is van, a cen­zú­rá­zás­nak is van, a „lec­ke” nyil­vá­nos fel­mon­dá­sá­nak is van, a sza­ba­dab­ban gon­dol­ko­dók el­áz­ta­tá­sá­nak is van, va­la­mennyi­nek van és min­dig van er­köl­csi in­dí­té­ka, er­köl­csi tar­tal­ma, er­köl­csi ér­té­ke, er­köl­csi ha­tá­sa – ki­fe­lé is, be­fe­lé is (visszahatólag).

Amíg nem eb­ből in­du­lunk ki, ad­dig nem vár­hat­juk mű­ve­lő­dé­sünk múlt­já­nak és je­le­né­nek a meg­ér­té­sét: az er­köl­csi­ek­re is fi­gye­lő, ér­té­ke­lő meg­ér­té­sét.

Igen ám, de az ér­té­ke­lés­hez ez csak el­en­ged­he­tet­len. A tar­tal­mi­ak­ra meg a for­ma­i­ak­ra is fel­tét­le­nül fi­gyel­ni kell. És a ha­tás­ra: az óhaj­tott­ra meg az ész­re­ve­he­tő­re.

Egy ma­ga­tar­tás­nak, egy meg­szó­la­lás­nak – akár­csak egy szer­kesz­tői vagy más, ér­tel­mi­sé­gi  tett­nek – a sok­ol­da­lú ér­tel­me­zé­se és ér­té­ke­lé­se csak úgy si­ke­rül­het, ha azt a tör­té­né­sek tá­gabb kon­tex­tu­sá­ba il­leszt­ve szem­lél­jük.

Sa­já­to­sab­ban, egy dik­ta­tú­rá­ban a fő­szer­kesz­tői kö­tél­tánc ese­mé­nye­it és eti­ká­ját hi­ba len­ne úgy mér­le­gel­ni, mint­ha a la­pok és fo­lyó­irat­ok el­szi­ge­tel­ten és ön­cé­lú­an mű­köd­né­nek, és csak a zsan­dár­ko­dó cen­zú­ra ál­tal kö­tőd­né­nek a ha­ta­lom­hoz. (Úgy ta­lán még a meg­ér­tett­ség lát­sza­tát sem le­het­ne el­ér­ni.) Te­hát nem ér­de­mes úgy egy­sze­rű­sí­te­ni egy fő­szer­kesz­tői múlt meg­ér­té­sé­nek kí­sér­le­tét, mint­ha az a szer­kesz­tő­ség meg­le­he­tő­sen önál­ló lett vol­na, és a tár­sa­dal­mat min­dig csak fe­lül­ről szem­lél­ve, Laputaként le­be­gett vol­na a kö­zön­ség és a cen­zú­ra kö­zött. Egy va­ló­sá­gos szer­kesz­tő­ség ezer­nyi szál­lal kö­tő­dött/kö­tő­dik az ép­pen ak­tu­á­lis akkor-és-ott-hoz (amely­be – ter­mé­sze­te­sen – az il­le­té­kes párt­szer­vek, tö­meg­szer­ve­ze­tek és ál­la­mi hi­va­ta­lok is be­le­ér­ten­dők, még az ál­lam­biz­ton­sá­gi­ak is, nem is be­szél­ve ar­ról, hogy már a lap lé­te is párt­ál­la­mi pén­zen mú­lott). Ezért a szer­kesz­tők mun­ká­ját  -  szak­ma­i­lag, eti­ka­i­lag, vé­gül is bár­mi­lyen szem­pont­ból  – csak ak­kor ítél­het­jük meg he­lye­sen, ha e mun­ka komp­lex tár­sa­da­lom­ba ágya­zott­sá­gát va­la­mennyi­re is­mer­jük és fi­gye­lem­be vesszük.

Ma az ilyen le­he­tő­sé­ge­ink hi­á­nyo­sak, mert hi­ány­za­nak az ez­zel fog­lal­ko­zó, el­ső­ran­gú­an kép­zett szak­em­be­re­ink, és hi­á­nyo­sak a szük­sé­ges is­me­re­te­ink. Né­mi­leg szán­dé­ko­san van ez így: hi­á­nyo­sak is, ho­má­lyo­sak is, és egy­ben-más­ban il­lu­zó­ri­ku­sak az is­me­re­te­ink és az „is­me­re­te­ink”. Utó­vég­re a kö­zel­múlt „tit­kai” – köz­tük: az ál­lam, a párt, meg a har­minc­öt-negy­ve­nen fe­lü­li­ek vi­selt dol­gai – ma még fon­tos ér­de­ke­ket érin­te­nek, és ezért – egy­elő­re  – lé­nye­ges át­tö­rést (di­a­dal­mas be­vo­nu­lást az igaz­ság föld­jé­re) nem is re­mél­he­tünk. Az ese­mé­nyek és a sze­mé­lyek „hely­re­té­te­le” ké­sőbb­re ma­rad. Ép­pen csak ar­ra kell ügyel­nünk (de na­gyon!), hogy a fél­me­gol­dás­ok, az alig-is­me­re­tek és a fer­dí­té­sek ne kelt­sék a tisz­tá­zott­ság és a meg­is­mert­ség be­nyo­má­sát; va­gyis ar­ra, hogy a ki­sebb-na­gyobb ha­zug­sá­gok­kal és hall­ga­tá­sok­kal elkeve-redett tény­is­me­ret össze ne nő­jön a ma­gá­ra öl­tött (rész­ben rá­eről­te­tett) igaz­ság-gú­nyák­kal.

(Is­me­rünk ilyen „tu­dás­sá”, „igaz­ság­gá” csi­no­sí­tott ha­zug­ság­lán­co­la­to­kat a ko­ráb­bi idő­szak­ok kró­ni­ká­já­ban és meg­íté­lé­sé­ben. Ér­vé­nyes­sé ne­me­se­dett ha­mis­sá­guk még más me­ri­di­á­nok men­tén ki­adott köny­vek­ből is ránk vi­gyo­rog. Va­ló­ság­pót­lék jel­le­gük egy­re ke­vés­bé „ki­a­bál”, és ezért a min­den­nap­ja­ink ala­ku­lá­sá­ba is egy­re ha­té­ko­nyabb ál­va­ló­ság­ként szól­hat­nak be­le.)

Egy torz­zá fej­lesz­tett vá­ros­ban, egy ön­ma­gát va­la­mi ter­mé­szet­el­le­ne­sen más­sá épí­tő tör­té­nel­mi tar­to­mány­ban, egy mind sza­ba­dabb­nak mon­dott, de meg­nyo­mo­rí­tott ki­sebb­ség szel­le­mi éle­té­be plán­tál­tan, egy tor­zult tár­sa­da­lom­ba ágya­zot­tan, két or­szág be­teg szel­le­mi köz­éle­té­be vetetten… Ilyen „kör­nye­zet­ben” vé­gez­te a Ko­runk – a szer­kesz­tő­sé­ge, a fő­szer­kesz­tő­je  – a ma­ga mun­ká­ját. Nem pon­to­san a fel­adat­ként meg­sza­bott mun­ká­ját, de va­la­mi ah­hoz ha­son­lót. Tel­je­sít­mé­nyé­nek meg­íté­lé­se még ak­kor is igen ne­héz fel­adat len­ne, ha a lap ki­játsz­ha­tat­lan adott­ság­ként mű­kö­dő „kör­nye­ze­tét” már szak­sze­rű­en fel­tár­ták vol­na, és ha a ka­pott fel­ada­tok egy­más­után­ja is re­konst­ru­ál­ha­tó len­ne. Hi­szen az ér­té­ke­lés kez­dő lé­pé­se  – eb­ben az op­ti­má­lis eset­ben – ilyen­for­ma le­het­ne: lás­suk előbb a fel­adat po­zi­tív ele­me­it meg a ne­ga­tí­va­kat, azu­tán pe­dig lás­suk, mi­ben tér el, mennyi­ben tér el a meg­je­lent lap a ki­sza­bott fel­ada­tok­tól! Lás­suk: mi­lyen szán­dé­kok­ról és mek­ko­ra erő­ről, bá­tor­ság­ról, kö­vet­ke­ze­tes­ség­ről ta­nús­ko­dik ez az el­té­rés! Lás­suk: mi­re volt ké­pes a lap szer­ző­gár­dá­ja és szer­kesz­tő­sé­ge!

Csak­hogy, olyan­for­mán, aho­gyan a szó­ban for­gó év­ti­ze­dek tör­té­ne­té­nek a hi­te­les re­konst­ruk­ci­ó­ja ezer aka­dály­ba üt­kö­zik, a la­pok­nak adott „di­rek­tí­vá­kat” is – most már – csak na­gyon hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen le­het fel­idéz­ni (mind tar­tal­mi, mind idő­ren­di szem­pont­ból). Két­ség­te­len: van­nak irat­tá­rak. Ám a la­pok irá­nyí­tá­sá­ba az ar­ra fel­ha­tal­ma­zot­tak te­le­fo­non is be­le­szól­tak, meg négy­szem­közt is. És nem volt rit­ka eset, hogy az ilyen szó­be­li köz­lés­nek na­gyobb sú­lya le­gyen – még el­vi­ek­ben is, nem­csak konk­ré­tu­mok­ban –, mint az irat­tár­ba le­fű­zött uta­sí­tá­sok­nak (ame­lyek­nek a lé­tét csak fel­té­te­le­zem). Nagy be­fo­lyá­sú szür­ke emi­nen­ci­á­sok és ma­gas ran­gú párt­funk­ci­o­ná­ri­us­ok – egy-két en passant el­ej­tett szó­val – dön­tőb­ben szól­tak be­le a la­pok irá­nyí­tá­sá­ba, mint a ki­ne­ve­zett/meg­vá­lasz­tott „di­rek­tí­va­osz­to­ga­tók”.

Ma­rad te­hát a nyom­ta­tott szö­veg, a szer­kesz­tő­sé­gi map­pák, és ma­rad­nak a szub­jek­tív kom­men­tá­rok. Nem ke­vés, de  -  egyes kér­dé­sek­ben  -  sú­lyo­san elég­te­len. Ezért a té­ma fel­adat ma­rad a kor­sze­rűbb szin­ten dol­go­zó ku­ta­tók szá­má­ra.

A Nap­ló és a re­cen­zen­sek szét­vert lap­szám­ok­ról, hir­te­len jött párt­fel­adat­ok ki­elé­gí­té­sé­ről és a szer­kesz­tői meg a fő­szer­kesz­tői ha­tás­kör­be va­ló rend­sze­res vagy meg­le­pe­tés­sze­rű be­le­szó­lás vál­to­za­tos for­má­i­ról ír­nak. Ezt a be­le­szó­lást min­den­ki cen­zú­rá­nak ne­ve­zi, de sen­ki sem mond­ja ki vi­lá­go­san, hogy ez a szó – itt – egé­szen mást je­lent, mint Leo Strauss ide­jé­ben. En­nek a cen­zú­rá­nak nem az a fő fel­ada­ta, hogy irt­sa a köz­er­köl­csöt bán­tó ki­fe­je­zé­se­ket, meg ha­tárt szab­jon az Őfel­sé­ge (vagy az Őfő­mél­tó­sá­ga) sze­mé­lyét il­le­tő kri­ti­ká­nak, csú­fo­ló­dás­nak, és hogy előz­ze meg a nem­zet­kö­zi bo­nyo­dal­ma­kat ki­vál­tó cik­kek vagy ki­fe­je­zé­sek köz­lé­sét stb.

Az, amit a Nap­ló és mi, akik írunk ró­la, cen­zú­rá­nak ne­ve­zünk, az el­ső­sor­ban a fő­szer­kesz­tői mun­ka­kör ki­sa­já­tí­tá­sa, és csak mel­lé­ke­sen (ré­gi ér­te­lem­ben vett) cen­zú­ra.

Az it­te­ni kom­mu­nis­ta rend­szer­ben a ha­gyo­má­nyos fő­szer­kesz­tői mun­ka­kört há­rom rész­re sza­kí­tot­ták. Leg­fon­to­sabb ré­szét át­vet­te az il­le­té­kes párt­bi­zott­ság er­re sza­ko­so­dott em­be­re/iro­dá­ja. Má­sik fon­tos ré­sze a cen­zú­ra ha­tás­kö­ré­be ke­rült. A fő­szer­kesz­tő­nek ki­ne­ve­zett em­ber a ma­ra­dé­kot in­téz­te vi­szony­lag sza­ba­don, a sa­ját be­lá­tá­sa sze­rint. (Jaj, mennyi­re csak vi­szony­lag sza­ba­don!) És rá há­rult a szín­ját­szás fel­ada­ta is: gyen­géb­bek ked­vé­ért úgy ten­ni, mint­ha a fő­szer­kesz­tő irá­nyí­ta­ná a la­pot, va­gyis mint­ha olyan­for­mán di­ri­gál­na, aho­gyan az más tár­sa­dal­mak­ban szo­kás.

Mi kö­ze van e sok­fé­le meg­jegy­zés­nek az idé­zett be­kez­dés­hez?

El­ső­sor­ban a mi­nő­sé­gét jel­lem­zi, de...

Ne­héz el­há­rí­ta­ni ezt a to­la­ko­dó fel­té­te­le­zést: va­jon Mes­ter Bé­la nem azért en­ge­di-e vi­szony­lag sza­bad­já­ra a tol­lát, és azért nem el­len­őr­zi szi­go­rúb­ban min­den le­írt sza­vát, mon­da­tát, mert – tu­da­to­san vagy tu­dat alatt – szá­mít a hi­te­le­sebb múlt­kép le­he­tet­len­sé­gé­re?

Meg kel­le­ne ta­lál­nom a cikk­ben azt a bi­zo­nyí­té­kot, amely­től min­den ef­fé­le hi­po­té­zis süllyesz­tő­be tűn­het­ne. Egy­elő­re ez nem si­ke­rült.

(Ha­son­ló kér­dé­se­ket sok más mai szer­zőnk ese­té­ben sem si­ke­rült meg­nyug­ta­tó­an el­dön­te­nem.)

Rá­adás­ként ki­má­so­lok egy mon­da­tot a ha­to­dik be­kez­dés­ből is:

„A nyílt, ra­ci­o­ná­lis köz­be­széd le­he­tet­len­sé­ge kö­vet­kez­té­ben ugyan­is a szó szo­ros ér­tel­mé­ben min­den kul­tu­rá­lis ügy a ma­gán­vi­szo­nyok er­köl­csé­nek tár­gyá­vá vá­lik.”

A nyílt, ra­ci­o­ná­lis köz­be­széd csak sze­lek­tí­ven volt le­he­tet­len. Egyik idő­szak­ban er­ről, má­sik idő­szak­ban ar­ról le­he­tett be­szél­ni – nyíl­tan, ra­ci­o­ná­li­san, ha­szon­nal. Egyes té­mák­ról azon­ban so­ha. De min­dig kér­dé­ses volt: va­jon ez a sza­bad té­ma (il­let­ve a té­ma bi­zo­nyos meg­kö­ze­lí­té­si mód­ja) med­dig ma­rad sza­bad. És ne­megy­szer ta­lá­lós kér­dés volt az is, hogy ez és ez a ti­lal­mas té­ma vagy ti­lal­mas vé­le­mény va­jon mi­ó­ta vált is­mét en­ge­dé­lye­zet­té, vagy ne­tán csak ar­ról len­ne szó, hogy X-nek meg­en­ged­ték a vé­le­mény­nyil­vá­ní­tást, más­nak vi­szont nem en­ged­nék meg.

Mit je­lent az, hogy egy „kul­tu­rá­lis ügy a ma­gán­vi­szo­nyok er­köl­csé­nek tár­gyá­vá vá­lik”? Ha le­gyin­tek a ma­gam fel­tet­te kér­dés­re, és meg­pró­bá­lom ér­tel­mes­sé ér­te­ni az idé­zett mon­da­tot, ak­kor sem tu­dok egyet­ér­te­ni a ki­há­moz­ha­tó mon­da­ni­va­ló­já­val.

Egy kul­tu­rá­lis ügy köz­ügy is le­het. Rend­sze­rint az. Ha va­ló­ban köz­ügy (vagy köz­üggyé kel­le­ne vál­nia), és ez a jel­le­ge meg is mu­tat­ko­zik, ak­kor  -  nyíl­tan vagy ti­tok­ban  -  fog­lal­ko­zik ve­le egy hi­va­tal, egy párt­iro­da, vagy le­né­zik, el­ha­nya­gol­ják, vagy a sző­nyeg alá seprik. Az az ügy csak né­me­lyik em­ber szá­má­ra vá­lik sze­mé­lyes üggyé (vagy ma­rad meg sze­mé­lyes ügy­nek), és rend­sze­rint még ak­kor sem olyan­for­mán, mint egy ma­gán­vi­szony. 

Sem­mi ér­tel­mét sem lá­tom a to­váb­bi „kö­te­ke­dés­nek”.

Az itt be­mu­ta­tott min­ta és a bár­hon­nan – bár­me­lyik fo­lyó­ira­tunk­ból – ki­üt­kö­ző szám­ta­lan más pél­da át­gon­do­lá­sa min­den ol­va­só­nak le­he­tő­vé te­szi, hogy to­vább töp­reng­jen szel­le­mi fel­ké­szült­sé­günk, igény­szin­tünk, tel­je­sí­tő­ké­pes­sé­günk stb. kér­dé­se­in, és hogy szimp­tó­má­kat, va­la­mint te­en­dő­ket ál­la­pít­son meg.

(Je­len írá­som­mal is te­het ef­fé­lét, hi­szen én is fel­ké­szü­let­len va­gyok.)

Töp­reng­he­tünk a te­en­dő­kön, töp­reng­he­tünk a mód­sze­re­ken, az uta­kon, a for­rá­so­kon, a si­ker ki­lá­tá­sa­in... Ta­lán még a mun­ká­hoz is hoz­zá­lát­ha­tunk.

Jól tu­dom, egy kép­zet­tebb, gya­kor­lot­tabb szer­ző ugyan­er­ről a té­má­ról pon­to­sabb és hasz­nál­ha­tóbb ké­pet vá­zol­ha­tott vol­na. Irány­mu­ta­tót.

Én csak a kér­dés fel­ve­té­sé­re vál­lal­koz­hat­tam (és ar­ra is csak ama­tőr mód­ra), még­is ne­ki­ve­sel­ked­tem, mert úgy érez­tem: már ép­pen ele­get vár­tam, mind­hi­á­ba.