Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Réti György

Prokop Péter — innen s a Mindeneken túl

Két hó­nap­pal 85. évé­nek be­töl­té­se előtt csönd­ben tá­vo­zott kö­zü­lünk egy rend­kí­vül ter­mé­keny és je­len­tős al­ko­tó: Prokop Pé­ter – ka­to­li­kus pap, fes­tő és író.

1956 sors­for­dí­tó évé­ben ő is kény­te­len volt „ki­tán­to­rog­ni” Ma­gya­ror­szág­ról, hogy több mint negy­ven kül­föld­ön, fő­ként Itá­li­á­ban le­élt év után ha­tal­mas élet­mű­vel tér­jen vissza lel­ké­ben és nyel­vé­ben so­ha el nem ha­gyott ha­zá­já­ba. Ti­zen­ha­to­dik köny­vé­nek vé­gén hat ol­dalt tesz ki ezen élet­mű „szá­raz” fel­so­ro­lá­sa: mint­egy ki­lenc­ezer fest­mé­nyét Itá­li­á­ban há­rom, Ma­gya­ror­szá­gon har­minc­hét gyűj­te­mény mu­tat­ja be, ame­lye­ket több­nyi­re bő­ke­zű ada­ko­zá­sá­val ho­zott lét­re. (Volt ró­mai lak­hely­ét, a Szent Ist­ván-há­zat, majd ké­sőb­bi szál­lá­sát, a cse­pe­li Szent Jó­zsef Ott­hont mű­vé­sze­té­nek va­ló­sá­gos kis „há­zi mú­ze­u­má­vá” ala­kí­tot­ta.) Ké­pe­it más­fél­száz ki­ál­lí­tá­son mu­tat­ták be a vi­lág szin­te min­den tá­ján. Ti­zen­hét köny­ve és hu­szon­öt al­bu­ma tar­tal­maz­za élet­mű­ve leg­fon­to­sabb al­ko­tó­ré­sze­it. El­ső­sor­ban fes­tő, de ízes, a ka­lo­csai ős­ha­zá­tól so­ha­sem el­sza­ka­dó nyel­ve­zet­tel meg­írt köny­ve­i­ben a szó és a gon­do­lat je­len­tős mű­vé­sze­ként is meg­mu­tat­ko­zik.  Már köny­ve­i­nek cí­mei is köl­tő­i­ek és ere­de­ti­ek. Mu­ta­tó­ban csak né­há­nyat so­ro­lunk fel: Ró­mai évek (1985), Ka­vics­do­bá­ló (1987), Fü­ge­fám alól (1989), Tar­ka­bar­ka (1995), Sziromszállingó (1997), In­nen-on­nan ta­lá­lom­ra (1998), Vén ág is hoz vi­rá­got (1999), In­nen s a Min­de­ne­ken túl (2001). Ezek a mű­vek Prokop Pé­ter gon­do­lat­vi­lá­gát tük­rö­zik a 2–3 so­ros  afo­riz­mák­tól a 3–4 ol­da­las  „ér­te­ke­zé­se­kig” és kiállításmegnyitókig. Rö­vid és frap­páns „tu­dó­sí­tá­sok” a ter­mé­szet, az élet és a lé­lek tá­ja­i­ról.

Ta­lán úgy adó­zunk leg­mél­tób­ban em­lé­ké­nek, ha fel­idé­zünk né­há­nyat mag­vas gon­do­la­ta­i­ból.

Gyak­ran és ér­zék­le­te­sen val­lott élet­pá­lyá­já­ról. Íme né­hány idé­zet:

„A pes­ti és a ró­mai fes­tő­is­ko­lá­ban el­sa­já­tít­va a ter­mé­szet­má­so­lás tit­ka­it, föl­hagy­tam az után­zás­sal, és in­kább a bel­sőm aka­rom ki­mon­da­ni. A ki­fe­je­zés ere­jé­nek túl­zá­sai mi­att torz for­má­hoz nyú­lok, hogy job­ban has­son, szí­ven üs­sön, mit mon­da­ni szeretnék…” 

„Az élet­mű a me­zí­te­len lé­lek kép­ru­hák­ban öl­töz­te­tett meg­je­le­ní­té­se. Igaz, a fél­vak fes­tő mun­kái már nem gyer­mek­nad­rág­ban jár­nak. A fi­a­tal, pre­cíz, raj­zos, tel­jes­ség­re tö­rő lá­tás­mód szé­les fol­tok­ká mo­só­dik.” 

„Vak­me­rő lé­pés nyolc­van­éve­sen ha­za­jön­ni. Tán nem olyan ki­lá­tás­ta­lan, mint negy­ven­nel előbb kül­föld­re men­ni. Él­jen a koc­ká­zat!” 

Még en­nél is gyak­rab­ban  fo­gal­maz­ta meg ars po­e­ti­cá­ját:

„…Gyarlóságom tu­da­tá­ban még­is­csak a leg­föl­ső mér­cé­re vál­lal­ko­zom.”

„A mű­vé­szet ki­sebb-na­gyobb mér­ték­ben rög­tön­zött ima. Inas­ko­dás, se­géd­ke­zés, után­zás a nagy Al­ko­tó mű­ter­mé­ben.”

„Ma­gam is, sza­bad aka­rat­tal bí­ró lény, tő­lem füg­gő­en ala­kí­tom éle­te­met. Anyag és tu­da­tos lé­lek ke­ve­ré­ke­ként, ki­csi­nyí­tett ki­adá­sa let­tem az Örök­ké­va­ló­ság­nak. Szem­te­le­nül az Is­ten kép­má­sa. Mek­ko­ra mél­tó­ság és fe­le­lős­ség hor­do­zó­ja egy csa­pás­ra!”

Több­ször írt mű­vé­sze­té­nek ket­tős jel­le­gé­ről:

„A pec­hem csak az, hogy a la­i­ku­sok rám le­gyin­te­nek: val­lá­sos fes­tő. Az egy­há­zi­ak­nak meg túl vi­lá­gi­as a fes­té­sze­tem. Mind­két vád el­len vé­de­ke­zem. Igaz, meg­al­ku­vó nem le­he­tek, de ugyan­ak­kor pro­fán té­má­im­ban is sű­rí­tek transz­cen­dens ih­le­tet, Krisz­tus szen­ve­dő pél­dá­ját pe­dig em­be­ri­e­sí­tem. Ben­ne és ve­le együtt min­den evi­lá­gi vo­nat­ko­zá­sú tra­gé­di­át oda­kép­ze­lek.”

Két mú­zsá­já­nak egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyu­lá­sá­ról eze­ket ír­ta:

„Be­val­lom hát író­gé­pem­nek, hogy a pa­let­tám­mal au­to­ma­ti­ku­sab­ban bá­nok. Hisz ve­le már fél szá­zad­dal ha­ma­rabb paj­tás­kod­tam. Uj­ja­im ott­ho­no­sab­ban ke­ver­ge­tik és rak­ják föl a szí­ne­ket, míg a bil­len­tyűk be­tű­in gyak­rab­ban té­vesz­tek.”

Mű­vét át- meg át­szö­vi az Evan­gé­li­um­ból me­rí­tett hu­ma­niz­mu­sa:

„Mind­nyá­jan egy em­ber­faj­ta va­gyunk. A hu­ma­nis­ta elv kell hogy test­vér­ré össze­kös­sön. Hí­vőt és ate­is­tát, ke­resz­tényt és hu­ma­nis­tát, né­gert és fe­hé­ret meg sár­gát, el­len­sé­get és ba­rá­tot. A gyű­lö­let­nek nincs lét­jo­ga, mely szét­vá­laszt, el­kü­lö­nít, egye­net­len­sé­ge­ket és há­bo­rú­kat szít. Hagy­juk a tig­ri­sek­nek!”

Hoz­zám in­téz­ve van­nak biz­ta­tó sza­vai az ate­is­ta test­vé­rek szá­má­ra is, akik ugyan hisz­nek a leg­ne­me­sebb esz­mék­ben, de  – a go­nosz annyi di­a­da­la után – nem tud­nak hin­ni az Is­ten­ben és a túl­vi­lág­ban:

„Mit vá­la­szol­hat­nék, Jé­zus sza­vát idé­zem: »Nem jársz messze az Is­ten or­szá­gá­tól. Nem aki mond­ja: ’Uram, Uram!’ megy be a mennyek or­szá­gá­ba, ha­nem aki Atyám aka­ra­tát cselekszi«. A tet­te­ink biz­to­sí­ta­nak a mér­le­gen, nem ra­jon­gó, eset­leg üres ájul­do­zá­sa­ink.”

A De­val­vált ke­resz­tény­ség cí­mű jegy­ze­té­ben szé­gyen­kez­ve gyón if­jú­ko­ri an­ti­sze­mi­ta bot­lá­sa­i­ról:

„Di­ák­ként tin­tás­üveg­ből be­fröcs­köl­tük a gim­ná­zi­um be­já­ra­ta előt­ti zsi­na­gó­ga fa­lát. A rab­bit ki­csú­fol­tuk. Még büsz­kél­ked­tünk is ve­le: lám, ja­vá­ra ír­tuk a ka­to­li­kus ügy­nek. Ennyit iga­zán il­lett hogy meg­csi­nál­junk, akik je­zsu­i­ta ne­ve­lést kap­tunk. A ri­kí­tó fi­tog­ta­tást fö­lé­be he­lyez­tük az igazságnak… Nem a kaszt­hoz csat­la­ko­zás a dön­tő, ha­nem ot­ta­ni vi­sel­ke­dé­sünk.”

Gyak­ran fog­lal­koz­tat­ta a tech­ni­ka szé­dü­le­tes fej­lő­dé­se és an­nak kö­vet­kez­mé­nyei:

„A szá­mí­tó­gép le­het jobb ke­zed. Le­xi­kon, he­lyes­írá­si kont­roll, ki­töl­ti me­mó­ri­ád hiányait… csak oda kép­te­len a há­tát föl­kí­nál­ni, aho­vá a pe­ga­zu­sok jár­nak, ahol a szív dön­ti el el­ha­tá­ro­zá­so­dat  vagy az Arisz­to­te­lész-fé­lék cö­ve­ke­lik az ész elő­re­lé­pő meg­lá­tá­sa­it.”

Má­sik fő té­má­ja az öre­ge­dés. Itt is meg­nyil­vá­nul írás­mű­vé­sze­té­nek egy ro­kon­szen­ves jel­leg­ze­tes­sé­ge, az ön­iró­nia:

„Írás vagy rajz köz­ben nem ér­zem ko­ro­mat. Sőt, az utol­só negy­ven év bir­to­ká­ban gaz­da­gabb­nak, so­kol­da­lúbb­nak vé­lem kre­á­ci­ó­mat. Csak ha reg­gel, fel­ke­lés után  tü­kör­be né­zek, fa­nya­log vissza rám le­saj­ná­lón kép­má­som: mit akarsz még, ha­jat­lan, teliránc öreg? Si­et­tet a mo­sa­ko­dás­ban, hogy ha­ma­rabb odébb­áll­jak.”

A min­dig a job­bért lá­za­dó pap sok­szor val­lott a ha­tal­ma­sok­kal va­ló szem­ben­ál­lá­sá­ról:

„Mi­nél messzebb­re tá­vo­lo­dik ró­mai negy­ven évem, an­nál el­ké­pesz­tőbb a monsignorék em­lé­ke. Tü­le­ke­dés a ran­gért a hi­ú­ság vá­sá­rán, a »szent« gőg di­a­da­lán.”

„Kül­ső­leg nem mu­tat­hat­tam, de an­nál in­kább fájt, mi­kor büsz­ke, de üres monsignorék, a te­het­ség­gel vagy anél­kül föl­to­la­ko­dott akar­no­kok be­le­bi­riz­gál­tak életembe…”

„A jó­po­fa ko­mát polc­ra se­gí­ti sor­sa. Eset­leg ma­gad is rá­sza­vaz­tál. Most on­nan fö­lül­ről le­eresz­ked­ve nyújt­ja man­csát pri­vi­lé­gi­u­ma­i­ért csók­ra. Eset­leg el­mar, meg­aláz, or­rod­ra ke­ni  föl­ség­sér­tő hi­bá­i­dat, mit szót­lan­ná me­re­vül­ve tűrsz… A lel­ki ter­ror oly­kor fáj­dal­ma­sabb a test kín­ja­i­nál.”

Gyak­ran föl­me­rült ben­ne a ké­tely élet­mű­vé­nek jö­vő­jé­ről és ér­tel­mé­ről: „Mit be­kép­zel­ten kincs­nek tar­tot­tam, hol­tom után szél­nek megy, mert hulladék…” Pa­nasz­ko­dott mű­vé­nek meg nem ér­té­se mi­att: „Szí­vós küz­del­mek után, mun­ká­im­mal a nya­ka­mon egy­re vár­tam, hogy föl­fi­gye­lő szem ész­re­ve­gyen, és jó­aka­ra­tú kéz utá­nam nyúljon… Fo­gyó erőm­mel és vén­sé­gem­ben hi­á­ba jaj­ga­tok se­gít­ség után. Vat­tá­val a fü­lük­ben vagy anél­kül is sü­ke­ten for­dí­ta­nak há­tat, kik­nek fel­ada­ta vol­na, hogy kultúrlényekként ve­lem is tö­rőd­je­nek.”

(Itt jegy­zem meg, hogy ami­kor két hó­nap­pal ez­előtt utol­já­ra hív­tam fel őt, hogy gra­tu­lál­jak el­ső ál­la­mi ki­tün­te­té­sé­hez, a Köz­tár­sa­sá­gi Lo­vag­rend­hez, a rá jel­lem­ző szel­le­mes ön­iró­ni­á­val je­gyez­te meg: „Gyu­ri­kám, na­gyon roggyant lo­vag va­gyok én már.”)

Gon­do­lat­vi­lá­gá­nak vég­ki­csen­gé­se po­zi­tív:

„A mű­vész­ke­dés be­lül­ről fa­ka­dó, kény­sze­rí­tő hi­va­tás, ösz­tön. Gyer­mek­ko­rom­tól ér­zem ide­ge­im­ben. Fel­nőtt­ként, mint pap­nak, nem szí­ve­sen vet­ték tu­do­má­sul ef­fé­le szán­dé­ka­i­mat. Ma­gam sem tud­tam, ho­gyan ala­kul a jö­vőm. Kár, hogy nem él­nek ak­ko­ri el­len­ző­im: saj­nos nem mu­tat­ha­tom ne­kik élet­mű­vem: ki­lenc­ezer ké­pem és ti­zen­öt köny­vem. Szen­ve­déllyel dol­goz­va néz­he­tek vissza, ha a bol­dog­ság el­ér­he­tő, há­lál­kod­va nyug­tá­zom múl­ta­mat.)”

Az utó­kor „il­le­té­ke­se­i­re” bíz­za élet­mű­vé­nek meg­íté­lé­sét:

„A sok el­len­ér­zés kont­rá­já­ban, ma­gam­ban bíz­va, ma­gam­nak csi­nál­va ál­lott össze élet­mű­vem. A mi­nő­ség fö­löt­ti dön­tés per­sze más il­le­té­ke­sek jo­ga, ne­kem csak a szor­ga­lom ma­rad, mely­nek szí­vós­sá­gá­ra hi­vat­koz­ha­tom.”

Bár e so­rok író­ja nem ér­zi ma­gát „il­le­té­kes­nek”, de fes­té­sze­té­nek is­me­re­té­ben, szár­nya­ló gon­do­la­ta­it ol­vas­va meg­ál­la­pít­hat­ja, hogy az in­nen a Min­de­ne­ken túl­ra el­tá­vo­zott Prokop Pé­ter meg­al­kot­ta a ma­ga szent­há­rom­sá­gát: nagy fes­tő, jó író és min­de­nek­előtt igaz, pél­dá­za­tos éle­tű em­ber volt, s ek­ként ma­rad meg em­lé­ke­ze­tünk­ben. A szó leg­ne­me­sebb ér­tel­mé­ben bol­dog és szent éle­tű Em­ber­ként is­mer­tem és sze­ret­tem. A ná­la tett ró­mai és cse­pe­li lá­to­ga­tá­sa­i­mat va­ló­sá­gos za­rán­dok­út­ként fog­tam fel. Ha raj­tam múl­na, ő len­ne a ma­gyar ka­to­li­kus egy­ház kö­vet­ke­ző szentje…