Réti György Prokop Péter — innen s a Mindeneken túl
Két hónappal 85. évének betöltése előtt csöndben távozott közülünk egy rendkívül termékeny és jelentős alkotó: Prokop Péter – katolikus pap, festő és író.
1956 sorsfordító évében ő is kénytelen volt „kitántorogni” Magyarországról, hogy több mint negyven külföldön, főként Itáliában leélt év után hatalmas életművel térjen vissza lelkében és nyelvében soha el nem hagyott hazájába. Tizenhatodik könyvének végén hat oldalt tesz ki ezen életmű „száraz” felsorolása: mintegy kilencezer festményét Itáliában három, Magyarországon harminchét gyűjtemény mutatja be, amelyeket többnyire bőkezű adakozásával hozott létre. (Volt római lakhelyét, a Szent István-házat, majd későbbi szállását, a csepeli Szent József Otthont művészetének valóságos kis „házi múzeumává” alakította.) Képeit másfélszáz kiállításon mutatták be a világ szinte minden táján. Tizenhét könyve és huszonöt albuma tartalmazza életműve legfontosabb alkotórészeit. Elsősorban festő, de ízes, a kalocsai őshazától sohasem elszakadó nyelvezettel megírt könyveiben a szó és a gondolat jelentős művészeként is megmutatkozik. Már könyveinek címei is költőiek és eredetiek. Mutatóban csak néhányat sorolunk fel: Római évek (1985), Kavicsdobáló (1987), Fügefám alól (1989), Tarkabarka (1995), Sziromszállingó (1997), Innen-onnan találomra (1998), Vén ág is hoz virágot (1999), Innen s a Mindeneken túl (2001). Ezek a művek Prokop Péter gondolatvilágát tükrözik a 2–3 soros aforizmáktól a 3–4 oldalas „értekezésekig” és kiállításmegnyitókig. Rövid és frappáns „tudósítások” a természet, az élet és a lélek tájairól.
Talán úgy adózunk legméltóbban emlékének, ha felidézünk néhányat magvas gondolataiból.
Gyakran és érzékletesen vallott életpályájáról. Íme néhány idézet:
„A pesti és a római festőiskolában elsajátítva a természetmásolás titkait, fölhagytam az utánzással, és inkább a belsőm akarom kimondani. A kifejezés erejének túlzásai miatt torz formához nyúlok, hogy jobban hasson, szíven üssön, mit mondani szeretnék…”
„Az életmű a mezítelen lélek képruhákban öltöztetett megjelenítése. Igaz, a félvak festő munkái már nem gyermeknadrágban járnak. A fiatal, precíz, rajzos, teljességre törő látásmód széles foltokká mosódik.”
„Vakmerő lépés nyolcvanévesen hazajönni. Tán nem olyan kilátástalan, mint negyvennel előbb külföldre menni. Éljen a kockázat!”
Még ennél is gyakrabban fogalmazta meg ars poeticáját:
„…Gyarlóságom tudatában mégiscsak a legfölső mércére vállalkozom.”
„A művészet kisebb-nagyobb mértékben rögtönzött ima. Inaskodás, segédkezés, utánzás a nagy Alkotó műtermében.”
„Magam is, szabad akarattal bíró lény, tőlem függően alakítom életemet. Anyag és tudatos lélek keverékeként, kicsinyített kiadása lettem az Örökkévalóságnak. Szemtelenül az Isten képmása. Mekkora méltóság és felelősség hordozója egy csapásra!”
Többször írt művészetének kettős jellegéről:
„A pechem csak az, hogy a laikusok rám legyintenek: vallásos festő. Az egyháziaknak meg túl világias a festészetem. Mindkét vád ellen védekezem. Igaz, megalkuvó nem lehetek, de ugyanakkor profán témáimban is sűrítek transzcendens ihletet, Krisztus szenvedő példáját pedig emberiesítem. Benne és vele együtt minden evilági vonatkozású tragédiát odaképzelek.”
Két múzsájának egymáshoz való viszonyulásáról ezeket írta:
„Bevallom hát írógépemnek, hogy a palettámmal automatikusabban bánok. Hisz vele már fél századdal hamarabb pajtáskodtam. Ujjaim otthonosabban kevergetik és rakják föl a színeket, míg a billentyűk betűin gyakrabban tévesztek.”
Művét át- meg átszövi az Evangéliumból merített humanizmusa:
„Mindnyájan egy emberfajta vagyunk. A humanista elv kell hogy testvérré összekössön. Hívőt és ateistát, keresztényt és humanistát, négert és fehéret meg sárgát, ellenséget és barátot. A gyűlöletnek nincs létjoga, mely szétválaszt, elkülönít, egyenetlenségeket és háborúkat szít. Hagyjuk a tigriseknek!”
Hozzám intézve vannak biztató szavai az ateista testvérek számára is, akik ugyan hisznek a legnemesebb eszmékben, de – a gonosz annyi diadala után – nem tudnak hinni az Istenben és a túlvilágban:
„Mit válaszolhatnék, Jézus szavát idézem: »Nem jársz messze az Isten országától. Nem aki mondja: ’Uram, Uram!’ megy be a mennyek országába, hanem aki Atyám akaratát cselekszi«. A tetteink biztosítanak a mérlegen, nem rajongó, esetleg üres ájuldozásaink.”
A Devalvált kereszténység című jegyzetében szégyenkezve gyón ifjúkori antiszemita botlásairól:
„Diákként tintásüvegből befröcsköltük a gimnázium bejárata előtti zsinagóga falát. A rabbit kicsúfoltuk. Még büszkélkedtünk is vele: lám, javára írtuk a katolikus ügynek. Ennyit igazán illett hogy megcsináljunk, akik jezsuita nevelést kaptunk. A rikító fitogtatást fölébe helyeztük az igazságnak… Nem a kaszthoz csatlakozás a döntő, hanem ottani viselkedésünk.”
Gyakran foglalkoztatta a technika szédületes fejlődése és annak következményei:
„A számítógép lehet jobb kezed. Lexikon, helyesírási kontroll, kitölti memóriád hiányait… csak oda képtelen a hátát fölkínálni, ahová a pegazusok járnak, ahol a szív dönti el elhatározásodat vagy az Arisztotelész-félék cövekelik az ész előrelépő meglátásait.”
Másik fő témája az öregedés. Itt is megnyilvánul írásművészetének egy rokonszenves jellegzetessége, az önirónia:
„Írás vagy rajz közben nem érzem koromat. Sőt, az utolsó negyven év birtokában gazdagabbnak, sokoldalúbbnak vélem kreációmat. Csak ha reggel, felkelés után tükörbe nézek, fanyalog vissza rám lesajnálón képmásom: mit akarsz még, hajatlan, teliránc öreg? Siettet a mosakodásban, hogy hamarabb odébbálljak.”
A mindig a jobbért lázadó pap sokszor vallott a hatalmasokkal való szembenállásáról:
„Minél messzebbre távolodik római negyven évem, annál elképesztőbb a monsignorék emléke. Tülekedés a rangért a hiúság vásárán, a »szent« gőg diadalán.”
„Külsőleg nem mutathattam, de annál inkább fájt, mikor büszke, de üres monsignorék, a tehetséggel vagy anélkül föltolakodott akarnokok belebirizgáltak életembe…”
„A jópofa komát polcra segíti sorsa. Esetleg magad is rászavaztál. Most onnan fölülről leereszkedve nyújtja mancsát privilégiumaiért csókra. Esetleg elmar, megaláz, orrodra keni fölségsértő hibáidat, mit szótlanná merevülve tűrsz… A lelki terror olykor fájdalmasabb a test kínjainál.”
Gyakran fölmerült benne a kétely életművének jövőjéről és értelméről: „Mit beképzelten kincsnek tartottam, holtom után szélnek megy, mert hulladék…” Panaszkodott művének meg nem értése miatt: „Szívós küzdelmek után, munkáimmal a nyakamon egyre vártam, hogy fölfigyelő szem észrevegyen, és jóakaratú kéz utánam nyúljon… Fogyó erőmmel és vénségemben hiába jajgatok segítség után. Vattával a fülükben vagy anélkül is süketen fordítanak hátat, kiknek feladata volna, hogy kultúrlényekként velem is törődjenek.”
(Itt jegyzem meg, hogy amikor két hónappal ezelőtt utoljára hívtam fel őt, hogy gratuláljak első állami kitüntetéséhez, a Köztársasági Lovagrendhez, a rá jellemző szellemes öniróniával jegyezte meg: „Gyurikám, nagyon roggyant lovag vagyok én már.”)
Gondolatvilágának végkicsengése pozitív:
„A művészkedés belülről fakadó, kényszerítő hivatás, ösztön. Gyermekkoromtól érzem idegeimben. Felnőttként, mint papnak, nem szívesen vették tudomásul efféle szándékaimat. Magam sem tudtam, hogyan alakul a jövőm. Kár, hogy nem élnek akkori ellenzőim: sajnos nem mutathatom nekik életművem: kilencezer képem és tizenöt könyvem. Szenvedéllyel dolgozva nézhetek vissza, ha a boldogság elérhető, hálálkodva nyugtázom múltamat.)”
Az utókor „illetékeseire” bízza életművének megítélését:
„A sok ellenérzés kontrájában, magamban bízva, magamnak csinálva állott össze életművem. A minőség fölötti döntés persze más illetékesek joga, nekem csak a szorgalom marad, melynek szívósságára hivatkozhatom.”
Bár e sorok írója nem érzi magát „illetékesnek”, de festészetének ismeretében, szárnyaló gondolatait olvasva megállapíthatja, hogy az innen a Mindeneken túlra eltávozott Prokop Péter megalkotta a maga szentháromságát: nagy festő, jó író és mindenekelőtt igaz, példázatos életű ember volt, s ekként marad meg emlékezetünkben. A szó legnemesebb értelmében boldog és szent életű Emberként ismertem és szerettem. A nála tett római és csepeli látogatásaimat valóságos zarándokútként fogtam fel. Ha rajtam múlna, ő lenne a magyar katolikus egyház következő szentje…