Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Szántai János

Három a kislány !

— Kolozsvár, filmfeszt meg még —

 

El­ső meg­fi­gye­lés

Im­már har­mad­szor ke­rült meg­ren­de­zés­re Ko­lozs­vá­rott a Transilvania Nem­zet­kö­zi Film­fesz­ti­vál. Bár­ho­va né­zett az em­ber, min­de­nütt ott mo­soly­gott a pi­ros­pozs­gás ar­cú, le­ve­gő leb­ben­tet­te szok­nyá­ját le­szo­rí­ta­ni (vagy a fri­vol­ság és nyílt ma­ga­mu­to­ga­tás ha­tá­rán tar­ta­ni) pró­bá­ló Er­dé­lyi Marilyn. A fesz­ti­vál bá­jo­san eset­len klip­je vég­re nem „Mi va­gyunk a leg­fa­szább fi­úk a glóbuszon!” jellegű mioritikus üze­ne­tet su­gallt (ami egyéb­ként oly gyak­ran jel­lem­ző a „ha­zai ter­mék”-ek­re), ha­nem a ren­dez­vény vi­szo­nyát pró­bál­ta vá­zol­ni, mond­juk a na­gyobb fesz­ti­vá­lok­hoz ké­pest, né­mi da­ra­bos ház­tá­ji hu­mor­ral fű­sze­rez­ve. Ezt a meg­kö­ze­lí­tés akár túl­zott sze­rény­ség­nek is ne­vez­he­tő, hi­szen fi­a­tal ko­ra da­cá­ra a ko­lozs­vá­ri fesz­ti­vál je­len­tős sze­rep­re tett szert a ré­gió ha­son­sző­rű ren­dez­vé­nye­i­nek kö­ré­ben. Szép szá­mú fil­met vo­nul­tat­tak fel a szer­ve­zők (a 80-as szám egész kor­rekt), a sta­tisz­ti­kák sze­rint sok-sok em­ber néz­te meg őket, a szer­ve­zés is ola­jo­zot­tab­ban mű­kö­dött, mint ko­ráb­ban – leg­alább­is a te­rem­ből néz­ve. Vol­tak ba­kik, per­sze, de ta­pasz­ta­la­ta­im sze­rint ke­ve­sebb, és ke­vés­bé je­len­tős. A leg­kel­le­met­le­nebb ta­lán az, hogy – mi­vel az idén nem volt ro­mán nagy­film a ver­seny­ben – va­la­hogy „be­lo­pó­dott” egy kis­film-díj. Nos, ezt nem il­lett vol­na, de hát ez van, ahogy mon­da­ni szo­kás. Az is igaz más­fe­lől, hogy a szer­ve­zők min­dent meg­tet­tek an­nak ér­de­ké­ben, hogy a feszt lé­nye­gé­ben nyi­tott, libsi szel­le­mű és amo­lyan hú, de la­za le­gyen, a né­ző szem­szö­gé­ből bár. Az egyik leg­bá­jo­sabb ered­mé­nye en­nek az igye­ke­zet­nek a fesz­tes mo­zik elő­te­ré­ben ki­ál­lí­tott táb­lák for­má­já­ban tár­gyi­a­sult, ame­lyek­re a nagy­ér­de­mű fel­vés­het­te az egyes fil­mek­kel, a fesz­ti­vál­lal meg egy­ál­ta­lán bár­mi­vel kap­csos gon­do­lá­it, ter­mé­sze­te­sen az Örök­lét szá­má­ra. Ér­de­kes meg­fi­gye­lés­nek vé­lem, regionál-kulturál-mentál-habituál-szempontból leg­alább­is, hogy a jedermann-mozizók nagy ré­sze egy­sze­rű­en nem fog­ta fel: ez a ren­dez­vény több, mint sok film arány­lag rö­vid idő alatt tör­té­nő be­mu­ta­tá­sa. Ame­lyek kö­zül el­ső­sor­ban a sztár­fil­me­ket (pl. el­ső­sor­ban a Kill Bill 2, a Von Trier-trilógia, a The Ladykillers, a Before Sunset, etc.) kell meg­néz­ni, ame­lyek­hez kulturális-informacionális szin­ten va­la­mi­fé­le ho­má­lyos, mi­ti­kus elő­kép-kap­cso­la­ta le­het az em­ber­nek. Fu­ra pél­dá­ul, hogy a Kill Bill 2 előtt to­lon­gó nép­nek nem ju­tott eszé­be, hogy ez a film ha­ma­ro­san egy hé­ten ke­resz­tül bá­mul­ha­tó a re­gu­lá­ris mo­zik­ban. Ez­zel szem­ben pél­dá­ul a Két nő­vér tör­té­ne­te va­ló­szí­nű­leg so­ha, vagy ha igen, ak­kor vé­let­le­nül ve­tő­dik el is­mét a ha­zai mo­zik­ba. És a két film kö­zött mi­nő­sé­gi kü­lönb­ség nem­igen van. Na ja, Tarantino ne­vét a ve­re­bek is lel­ke­sen üvöl­tik a pla­tá­nok le­lá­tó­in, míg Kim Jee-woon... ki a franc is ez a po­fa? A je­len­ség egyéb­ként alap­já­ban vé­ve ter­mé­sze­tes­nek mi­nő­sít­he­tő, hi­szen amint a feszt­nek is idő kel­lett, hogy fel­cse­pe­red­jen, a né­zői men­ta­li­tás­nak is fut­nia kell né­hány kört, hogy vi­szo­nyul­ni tud­jon a je­len­ség­hez.

Mint min­dig, ez­út­tal sem lát­tam az összes fil­met. Ez egyéb­ként le­he­tet­len, sze­rin­tem leg­alább­is, még­hoz­zá ob­jek­tív okok­ból ki­fo­lyó­lag. A lá­tot­tak alap­ján azon­ban úgy vé­lem, ez a film­feszt is csak olyan, mint a töb­bi, ta­lán a ko­rá­ból szár­ma­zó kap­ko­dást el­te­kint­ve. Na­gyobb volt ugyan­is a mi­nő­sé­gi szó­rás, mint a pa­ti­nás fesz­ti­vá­lo­kon. Ami azért nincs rend­jén, mert ha egy ha­son­ló ren­dez­vény tart­ja ma­gát va­la­mi­re, ak­kor ne tűn­jön fel oly szín­ben, mint­ha a hírös-nevezetös fesz­tek vi­zu­á­lis elő­szo­bá­ja len­ne. Az előzsűrit gya­kor­la­ti­lag azért ta­lál­ták ki, hogy ki­ros­tál­ja a bú­za kö­zül a pely­vát. Per­sze tud­juk, hogy a na­gyon-igé­nyes­ség ol­tá­rán időn­ként fel­ál­doz­ta­tik a részben-vagy-majd-egészben-jó is. Más­kor pe­dig át­csú­szik a szi­tán az imén­ti szó­fű­zet el­len­té­te is. És ezen a pon­ton nagy a vég­te­len és re­mény­te­len le­gi­ti­má­ció-vi­tá­ba va­ló be­le­süp­pe­dés koc­ká­za­ta, ezért in­kább ha­gyom, és jöj­je­nek a fil­mek: ked­ven­cek, antikedvencek, jók, majd’ jók, rosszak, szin­te-rosszak ve­gye­sen.

Az idei örök-ked­ven­cem a nor­vég Bent Hamer Salmas fra kjokkenet cí­mű al­ko­tá­sa volt, amely­re a sem­mit­mon­dó an­gol cím (Kitchen Stories) né­mi ár­nyat ve­tett. A szó sze­rin­ti (és ez eset­ben rend­kí­vül fon­tos) for­dí­tás ugyan­is Zsol­tá­rok a kony­há­ból len­ne. A „zsol­tár” ki­ha­gyá­sa nagy ba­ki, hi­szen épp ez a szó, amely a né­zőt az el­ső pil­la­nat­tól kezd­ve be­le­he­lye­zi a fe­lü­le­tes fi­gye­lő szá­má­ra sza­ti­ri­kus­nak tű­nő film vi­lá­gá­ba. A tör­té­net alap­ja ugyan va­ló­ban sza­ti­ri­kus. Az öt­ve­nes évek­ben bi­zo­nyos své­dek, akik­nek er­re is volt ide­jük (ta­lán há­bo­rús sem­le­ges­sé­gük okán, ta­lán nem), azt vizs­gál­ták, mennyit jár egy svéd há­zi­asszony a kony­há­ban éven­te. Nos, a ku­ta­tá­sok ered­mé­nyei sze­rint annyit, hogy ez­zel az erő­vel Kon­gó­ig is el­jut­hat­na. Kö­vet­ke­zett a kö­vet­ke­ző lé­pés: úgy ökonomizálni a kony­hai járdigát, hogy ne­ve­zett svéd há­zi­asszony­nak Kon­gó he­lyett csu­pán Ró­má­ig kell­jen el­men­nie, mint a ha­ran­gok­nak. És ha ez a svéd há­zi­asszony­ok­nál be­vált, ak­kor jö­het­nek, mond­juk a nor­vég agg­le­gé­nyek. A film tu­laj­don­kép­pen ezen a pon­ton in­dul. A konyhaökonómusok meg­fi­gye­lő­ket kül­de­nek ki egy is­ten há­ta mö­göt­ti nor­vég fa­lu­ba, hogy fel­mér­jék, mennyit jár­kál egy hely­be­li agg­le­gény a kony­há­ban. A sza­bá­lyok szi­go­rú­ak: a meg­fi­gye­lő­nek be­le kell ol­vad­nia a kony­há­ba (a nor­má­lis lá­tó­me­zőn kí­vül, egy ma­gas szék­ben ül a he­lyi­ség egyik sar­ká­ban, és nem szól­hat meg­fi­gye­lé­se tár­gyá­hoz – re­mek gro­teszk alap­hely­zet!), hogy mint va­la­mi­fé­le ide­gen is­ten, kö­ves­se a kony­hai (föl­di) lét min­den ap­ró moz­za­na­tát. Ed­dig a sza­ti­ri­kus vo­nal. Tör­té­nik ugyan­is, hogy az egyik meg­fi­gye­lő meg­fi­gyelt­té, az­tán em­be­ri­vé vá­lik, egy só­tar­tó el­moz­dí­tá­sa kap­csán, ké­sőbb pe­dig meg­szó­lí­tot­tá, meg­érin­tet­té, vé­gül egyen­ran­gú­vá, aki – re­mek me­ta­fo­ra – le­száll­hat magasszéki Olüm­po­szá­ról. A két em­ber a kez­de­tek kon­cent­ri­kus kö­rei után, spi­rál­vo­nal­ban kö­ze­le­dik egy­más­hoz, a rend­szer pe­dig egy­re ir­ri­tál­tab­ban fi­gye­li a je­len­sé­get. A két fi­gu­ra vi­szo­nya va­ló­ban úgy van meg­konst­ru­ál­va, mint egy zsol­tár: egy­re fel­jebb száll, egy­re kö­ze­lebb az ég­hez, és iga­zán nem ők te­het­nek ró­la, hogy nem mind­egyik ég az ő egük. Az egyik, az ori­gó, a zsol­tár ge­rin­ce, meg­men­ti a má­sik éle­tét. A má­sik­nak, ta­lán rend­szer­be­li szár­ma­zá­sa mi­att, ez a tett­le­ges ima nem si­ke­rül. Az azon­ban igen, hogy a tu­laj­don­kép­pe­ni ku­dar­cot a ke­reszt vál­la­lá­sá­val, és egy új zsol­tár köl­té­sé­vel si­ker­ré ne­me­sít­se. Gyö­nyö­rű film egy gyö­nyö­rű em­be­ri kap­cso­lat­ról – és ez itt nem köz­hely. Azért sem.

A má­sik nagy ked­ven­cem vér­be­li ve­te­rá­nok dol­go­za­ta: a Coen Bros. ne­vű két­sze­mé­lyes bi­ro­da­lom leg­újabb vi­zu­á­lis tar­to­má­nya. A The Ladykillers cí­mű film­ről van szó. Azt tud­tuk, hogy remake-et lá­tunk: Ale­xan­der Mackendrick azo­nos cí­mű, Green Ealing-es pro­duk­ci­ó­já­nak új­ra­ját­szá­sát. És mint ki­de­rült, a tör­té­net nem író­dott át... Il­let­ve ala­po­san át­író­dott, hi­szen a Coenek „vé­res egy­sze­rű­sé­ge” az el­ső pil­la­nat­tól az utol­só­ig át­itat­ja az opuszt. A fo­lyó­par­ti ka­szi­nó pénz­tá­rát ki­ra­bol­ni szán­dé­ko­zó „Vad­ban­da” min­den egyes fi­gu­rá­ja re­mek­mű a ma­ga ne­mé­ben: a Me­fisz­tó-póz­ban tet­szel­gő ál­pro­fesszor (az ön­ma­gát több­szö­rö­sen meg­ha­la­dó Tom Hanks!), a min­den lé­pé­sé­ben örökbal ezeregymester, a be­épí­tett rapper, a jég­sze­mű, bogarti ci­ga­ret­tá­ját időn­ként le­nye­lő gyil­kos gép, meg a nem tud­ni, mi ok­ból be­vá­lo­ga­tott hokibunkó, no és min­de­nek fe­lett a po­ten­ci­á­lis ál­do­zat, a vas­be­ton hi­tű szén­fe­ke­te Willendorfi Vé­nusz, Min­de­nek Öreg­any­ja ka­land­jai el­ső rá­né­zés­re is pa­rá­dés stí­lus­bra­vúrt ered­mé­nyez­nek. Per­sze, mi­ként az a Coeneknél len­ni szo­kott, a ki­csit bo­lon­dos, ki­csit ci­ni­kus fel­szín alatt ott rej­tő­zik a mo­rá­lis drá­ma: ez eset­ben a bűn és bűn­hő­dés örök prob­le­ma­ti­ká­ja. A csa­pat ön­nön bal­ga­sá­ga vé­gén le­bu­kik, az öreg hölgy rá­jön a tur­pis­ság­ra, és ek­kor a fej úgy dönt, hogy a né­ni­nek men­nie kell. Egyi­kük sem ve­szi ész­re, hogy az Ős­anya prin­cí­pi­u­mát nem le­het át­ver­ni, ak­kor sem, ha an­nak lát­szó­lag fo­gal­ma sincs ar­ról, hogy az éle­té­re tör­nek. És itt lé­pe a kép­be egy má­sik fon­tos sze­rep­lő: egy híd­ról jól lát­szó ví­zi sze­mét­te­lep, a po­kol me­ta­fo­rá­ja. A „Vad­ban­da” tag­jai sor­ra oda­ke­rül­nek: kit a vé­let­len, kit a ban­da­társ küld a más-vi­lág­ra. És, te­kint­ve, hogy a coeni ví­zió eme bugy­rá­ban a rossz­nak nincs he­lye az (újra)teremtésben, a film so­rán el­ve­szett ujj is oda­ke­rül vé­gül, mi­ál­tal a kez­de­ti egyen­súly és har­mó­nia hely­re­áll. Ta­lán unal­mas, de is­mét csak azt tu­dom mon­da­ni, hogy vi­vát, Coen Bros.!

A fil­mek lajst­ro­mo­zá­sa, íz­lel­ge­té­se foly­ta­tó­dik per­sze, hi­szen hol va­gyok még a sok­tól. Ké­rem a nyá­jas ol­va­sót, tart­son ve­lem a kö­vet­ke­ző lap­szám­ban is. És ez nem a rek­lám he­lye: az el­jö­ven­dő fil­me­ké inkább.