Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Kántor Lajos

Szabédi: az irodalom, a határok — és ami később következett

„Ti­zen­egy éves vol­tam és a ko­lozs­vá­ri uni­tá­ri­us gim­ná­zi­um­ba jár­tam, ami­kor meg­tör­tént az imperiumváltozás.” Ezt a tárgy­sze­rű ki­je­len­tést Szabédi Lász­ló (pon­to­sab­ban: még Szé­kely Lász­ló) nap­ló­jegy­ze­te­i­ben ta­lá­lom, az 1929. feb­ru­ár 13-ra dá­tu­mo­zott föl­jegy­zé­sek kö­zött. To­váb­bi té­nyek so­ro­lá­sá­val foly­tat­ja: ap­ja es­küt tett ál­la­mi tiszt­vi­se­lő, két nagy­ap­ja és két nagy­any­ja Er­dély négy kü­lön­bö­ző ré­szé­ből va­ló; föl­té­te­le­zi, hogy „va­la­mi kis pa­raszt­vér is” van ben­ne. Mind­ezt jog­cím­nek te­kin­ti a szó­lás­ra. Meg­jegy­zi, hogy van „olyan ösz­vér, mint pl. M. Zs.” – va­gyis Mó­ricz Zsig­mond. Még in­nen a hu­szon­ket­te­dik szü­le­tés­nap­ján, nagy mű­ve­ket ter­vez, „amik minden­nek, ami ma­gyar em­bert ér­de­kel­het, ún. kö­zös ne­ve­zői vol­ná­nak”. Eb­ben a nap­ló­rész­ben ír Pe­tő­fi­ről és Arany­ról, „Kismagyarról” és Er­dély­ről, az er­dé­lyi ma­gya­rok be­ha­tá­rolt jö­vő­jé­ről és a ro­má­nok tá­gabb kar­ri­er­le­he­tő­sé­gé­ről. A nem tel­je­sen ko­he­rens szö­veg­ben ilyen mon­da­to­kat ta­lá­lunk: „Er­dély ural­ko­dó gon­do­la­ta a vál­to­zat­lan­ság lesz, a múlt­hoz va­ló ra­gasz­ko­dás, a kon­zer­va­ti­viz­mus.” Vagy: „A kép­mu­ta­tás be­lép a tár­sa­da­lom­ba. Aki ir­re­den­ta, sem mond­ja. Az új­sá­gok csu­pa lo­já­lis nyi­lat­ko­za­to­kat kö­zöl­nek. Az új­sá­gon nőtt fi­a­tal­ság már hisz is azok­ban. Tény, hogy a ma­gyar több­re fog­ja tar­ta­ni ma­gát az »oláhnál«.” (Az oláh szót idé­ző­jel­be te­szi.) Nyil­ván a „schisma-pörre” utal­va ír­ja: „Cso­dál­koz­ni fo­gunk, hogy sza­ka­dás­ról be­szél­tek ak­kor, ami­kor Áprily, Reményik, Gyallay sem­mi­ben sem kü­lön­böz­tek ré­gi ma­guk­tól. De csi­nál­ni fog­juk a tör­té­nel­met. A kom­men­tá­rok fon­to­sab­bak lesz­nek a gesz­tu­sok­nál. Ki fog­juk mu­tat­ni, hogy mily szük­ség­sze­rű­ség al­kot­ta meg az er­dé­lyi ma­gyar iro­dal­mat. Azt a fa­tá­lis vé­let­lent, hogy Er­dély ro­mán imperium alá ju­tott, cse­kély fon­tos­sá­gú­nak fog­juk fel­tün­tet­ni. Er­dély szel­le­mét fog­juk ke­res­ni. Csak ér­te­ni kell min­ket, mi nagy oko­sok, nagy mű­vé­szek va­gyunk.” Név sze­rint em­lí­ti az Adyt tá­ma­dó Ra­vasz Lász­lót és az Adyt vé­dő „mi püs­pö­künk” Makkai Sán­dort – és az Er­dély­ben ke­vés szá­mú uni­tá­ri­u­so­kat. Az iró­nia és ön­iró­nia je­len­lét­ét ilyen meg­jegy­zé­sei tu­da­to­sít­ják: „A zűr­za­var nagy lesz, de ha ide­je­ko­rán be­le­ka­pasz­kod­ha­tunk egy kis for­mu­lá­ba, ment­ve van a hely­zet.” Vagy: „Jó­sze­ren­cse, hogy uni­tá­ri­u­sok is lesz­nek, akik fog­ják ol­vas­ni Ra­vaszt, mert ez a püs­pök egy­szer azt mond­ta, hogy Er­dély­ben min­den­ki uni­tá­ri­us egy kis­sé.”

Az „ol­va­sot­tak és nem ol­va­sot­tak” diáriumából ki­sze­mel­ge­tett mon­da­tok­nak a je­len­tő­sé­ge Szabédi Lász­ló egész élet­pá­lyá­já­nak is­me­re­té­ben nő meg. A „kü­lön ke­rék” sors egyes moz­za­na­ta­it már jól is­mer­jük, még­is ér­de­mes időn­ként új hang­sú­lyo­kat ki­ten­ni, egy-egy rész­let­re erő­tel­jes­eb­ben rá­irá­nyí­ta­ni a fi­gyel­met. Kü­lö­nö­sen, ha az a rész­let – az egé­szet vi­lá­gít­ja meg. A 2003-ban Pomogáts Bé­la ál­tal önál­ló, igen je­len­tős kö­tet­té szer­kesz­tett Jel­szó és mí­tosz vi­ta és min­de­nek­előtt az eh­hez kap­cso­ló­dó, Szemlér Fe­renc­nek cím­zett Szabédi-levél ilyen gyúj­tó­pont, ame­lyet ér­de­mes a je­len fe­lől is meg­vizs­gál­ni, és új­ra­gon­dol­ni – leg­alább­is rész­ben – iro­da­lom­tör­té­ne­ti be­ideg­ző­dé­se­in­ket.

(Fi­lo­ló­gi­ai kér­dés, ám több is an­nál, hogy a Pomogáts ál­tal elő­ször az Er­dé­lyi Mú­ze­um rö­vid éle­tű bu­da­pes­ti új fo­lya­má­ban, az 1–2. fü­zet­ben köz­zé­tett és most, a Jel­szó és mí­tosz kö­tet­ben ezt a for­rást meg­adó köz­le­mény, ez a bi­zo­nyos kel­te­zet­len Szabédi-levél ho­gyan is vi­szo­nyul a Szabédi-hagyatékban meg­ta­lált szö­veg­vál­to­za­tok­hoz; ez utób­bi­a­kat a Láz­ár ut­cai ház­ban őr­zik, az el­kül­det­len le­ve­lek dosszi­é­já­ban ta­lál­ha­tók. Szabédi-könyvemben utal­tam már rá, hogy a fenn­ma­radt vál­to­za­tok­ból jel­lem­ző kö­vet­kez­te­té­se­ket von­ha­tunk le Szabédi Lász­ló gon­dol­ko­dás­mód­já­ról, al­ko­tói di­lem­má­i­ról. Az is jel­lem­ző, hogy a Szemlérnek el­kül­dött, ta­nul­mány ter­je­del­mű és ok­fej­té­sű vá­lasz utó­ira­tá­ban töb­bek közt ez áll: „Na­gyon nem bán­nám, ha ezt a le­ve­let meg­őriz­néd szá­mom­ra.”)

Most, ami­kor iro­da­lom és ha­tá­rok kér­dé­se­it fe­sze­get­jük, Szabédi 1937-es (és ko­ráb­bi és ké­sőb­bi!) ké­tel­ke­dé­se­it hasz­nos fel­idéz­nünk. „Va­jon nem ju­tunk-e kö­ze­lebb egy lé­pés­sel az igaz­ság­hoz – kér­de­zi ta­nul­mány-le­ve­lé­ben Szabédi –, ha transzilván jel­leg­ze­tes­ség he­lyett tri­a­no­ni jel­leg­ze­tes­sé­gek­ről be­szé­lünk?” Nem ab­szo­lút, ha­nem eset­le­ges jel­lem­vo­ná­sa az a bi­zo­nyos er­dé­lyi szel­lem az er­dé­lyi élet­nek. „Ha a ma­gyar iro­dal­mat or­ga­niz­mus­ként fog­juk fel, s az er­dé­lyi írók oe­uv­re-jét en­nek test­ré­sze­ként […], ak­kor az ún. er­dé­lyi iro­da­lom je­len­sé­gei a ma­gyar iro­da­lom szer­ves je­len­sé­ge­i­nek tar­to­zé­ka, s ami jel­leg­ze­tes­nek tű­nik ben­ne, az­az olyan­nak, mint ami meg­kü­lön­böz­te­ti a ma­gyar­or­szá­gi írók oe­uv­re-jé­től, az már nem egész­sé­ges élet­funk­ció, ha­nem a test­rész sé­rü­lé­sé­nek kö­vet­kez­mé­nye, be­teg­sé­gi tünet…” A be­teg­sé­gi tü­ne­te­ket „az egész or­ga­niz­mus szem­pont­já­ból” cél­sze­rű­ek­nek mond­ja, a be­teg­ség­oko­zó csí­rák­ra adott egész­sé­ges fe­le­let­nek – a hős­kor nem­ze­dé­ké­nek transz­szil­va­niz­mu­sát így nem is kér­dő­je­le­zi meg, a ma­ga s a fi­a­ta­lab­bak szá­má­ra vi­szont nem tart­ja kö­ve­ten­dő­nek, jár­ha­tó út­nak. A köz­vet­len elő­dök (Kósék) tör­té­nel­mi ér­ve­i­vel vi­tat­ko­zik, ví­vód­va: „Az, hogy Er­dély 250 évig füg­get­len volt, le­het egy tény, de nem bi­zo­nyos, hogy eb­ből a tény­ből kö­vet­ke­zik is va­la­mi (bár, per­sze, az sem biz­tos, hogy nem kö­vet­ke­zik sem­mi). A tör­té­nel­met egy­sé­ges fo­lya­mat­ként kell te­kin­te­ni, s nem egyes étapjaira mu­tat­ni tíz uj­jal, ha­nem az egész fo­lya­mat irá­nyí­tá­sát kell ke­res­ni.” A har­min­cas évek má­so­dik fe­lé­ben a nem­zet­ál­la­mok lát­sza­nak meg­erő­söd­ni (a Reich – szem­ben a meg­bu­kott Mo­nar­chi­á­val). „Svájc mint tény nem érv, mert ve­le szem­ben mint tény van a je­len­le­gi Ro­má­nia is.”

A kö­vet­ke­zők­ben Szabédi ki­fe­je­zet­ten re­ál­po­li­ti­kus­nak mu­tat­ko­zik. Az ő meg­íté­lé­se sze­rint a transzszilvanista írók kü­lön­ál­lá­sa (1937-ben) „tisz­tá­ra üz­le­ti for­ma­ság”, a Ré­vai ki­adó mo­no­po­li­zál­ta az er­dé­lyi író­kat. Ki­sebb­ség­po­li­ti­ka és nem­zet­po­li­ti­ka össze­füg­gé­sét te­kint­ve Makkai Sán­dor­ral ért egyet. Szabédi szö­ve­ge­zé­sé­ben kü­lö­nös össze­csen­gé­sek fi­gyel­he­tők meg je­le­nünk kér­dés­fel­ve­té­sé­vel. Aki így fo­gal­maz, an­nak már va­ló­ban nin­cse­nek transz­szil­ván il­lú­zi­ói: „A ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ka fő­ten­ge­lye nem Bu­ka­rest, ha­nem ép­pen az a Bu­da­pest, aho­vá annyi­szor kül­de­nek is min­ket. S en­nek az új ala­pok­ra fek­te­tett ki­sebb­sé­gi po­li­ti­ká­nak (amely a múlt­ban a ro­mán­ság szá­má­ra nagy­sze­rű­en be­vált! gon­dolj az Albinára s min­den­re) az ered­mé­nyes­sé­gét, a sú­lyát Ma­gyar­or­szág ha­tal­mi sú­lya ad­ja meg. Leg­fon­to­sabb ér­de­künk te­hát egy erős Ma­gyar­or­szág (s nem önál­ló Er­dély).” El­ső te­en­dő­nek mond­ja „fel­ven­ni szel­le­mi sí­kon a leg­szo­ro­sabb kap­cso­la­tot pl. iro­dal­mi té­ren a ma­gyar írók­kal, tu­do­má­nyos té­ren a ma­gyar tu­do­má­nyos in­téz­mé­nyek­kel stb. Így elő­ké­szí­te­ni a ta­lajt ezek­nek a vi­szo­nyok­nak a hi­va­ta­los el­is­mer­te­té­sé­re is.”

Sa­ját írói ala­ku­lá­sá­ra vo­nat­koz­tat­va a kér­dést, a ma­gyar iro­da­lom klasszi­ku­sa­it ne­ve­zi meg, ha­tás­sal ők vol­tak rá: Pe­tő­fi, Arany, Ma­dách, Vö­rös­mar­ty. A transz­szil­va­niz­mus? Bi­zo­nyá­ra. Annyi­ra, mint a fran­cia, a la­tin iro­da­lom. A le­vél utó­ira­tá­ban még egy ke­gye­lem­dö­fést ad a transz­szil­ván fel­fo­gás­nak: „…azt a ta­ní­tást, amely az er­dé­lyi né­pek sors­kö­zös­ség­ét és egy­más meg­ér­té­sét hir­det­te, ép­pen az a nem­ze­dék ta­lál­ta ki, ame­lyik nem is ér­tett ro­má­nul, ame­lyik nem is is­mer­te a ro­mán­sá­got.”

Há­rom év­vel ké­sőbb Szabédi meg­ír­ta az Üd­vöz­légy, sza­bad­ság! cí­mű ver­set (az Er­dé­lyi He­li­kon kö­zöl­te, 1940 őszén) – amely­nek ez a kódája:

Kí­méld él­te­tő ned­ved’, a ve­szen­dő

po­ha­rá­ba pa­za­rol­va ne töltsd,

ne­hogy, kin a ke­se­rű rab­ke­nyé­ren

ki­ütött az utá­la­tos csö­mör,

vál­jék rab­ból, fe­led­ve a sze­mé­rem

pa­ran­csát, bosszú­ál­ló bör­tön­őr.

Eh­hez még annyit, hogy 1940 au­gusz­tu­sá­nak leg­vé­gén sza­ba­dult a ro­mán had­se­reg­ből, ugyan­is ké­sei je­lent­ke­zé­se mi­att bün­te­tés­sel együtt kel­lett le­töl­te­nie ka­to­na­ide­jét. És eb­ben az év­ben el­megy ta­ní­tó­nak egy me­ző­sé­gi ro­mán fa­lu­ba; az itt töl­tött hó­na­pok ho­za­má­hoz tar­to­zik a Hosszú le­vél cí­mű Szabédi-vers és a Bá­réi csujogatások cím alatt szá­mon tar­tott ro­mán nép­köl­té­sze­ti for­dí­tás. Az 1942-ben meg­in­dí­tott Ter­més pe­dig már le­he­tő­vé te­szi Szabédi Lász­ló szá­má­ra, hogy az őt rég­óta kín­zó kér­dé­se­ket – egye­bek közt a transz­szil­va­niz­mus­ról, a ma­gyar múlt­ról és je­len­ről, a magyar–román vi­szony­ról – föl­te­gye is­mert er­dé­lyi, il­let­ve ma­gyar­or­szá­gi sze­mé­lyi­sé­gek­nek, töb­bek közt ma­gá­nak Kós Kár­oly­nak.

Nem kí­vá­nom ez­út­tal, akár csu­pán váz­lat­sze­rű­en, elő­so­rol­ni Szabédi éle­té­nek és pá­lyá­já­nak újabb for­du­la­ta­it – pár­hu­zam­ban a tér­ség tör­té­nel­mé­nek for­du­la­ta­i­val, egy moz­za­na­tot azon­ban nem hagy­ha­tok ki az iro­da­lom és a ha­tá­rok össze­füg­gé­sé­ről szól­va: 1956-ról, a ma­gyar for­ra­da­lom­ról (ahogy a ko­ra­be­li hi­va­ta­los­ság meg­kö­ve­tel­te, Szabédi 1958-as ön­vé­dő be­szé­dé­ben en­nek meg­fe­le­lő­en „ma­gyar­or­szá­gi el­len­for­ra­dal­mi ese­mé­nyek­ről”) és er­dé­lyi kö­vet­kez­mé­nye­i­ről van szó. Ar­ról a párt ál­tal kez­de­mé­nye­zett, kikényszerített til­ta­ko­zó le­vél­ről, amely a ki­szol­gál­ta­tott­ság és kény­sze­rű meg­al­ku­vás tu­laj­don­kép­pen má­ig fel­dol­go­zat­lan szo­mo­rú bi­zo­nyí­té­ka. Az egye­te­mi párt­alap­szer­ve­zet­ben el­hang­zott fel­szó­la­lá­sá­ban Szabédi a kö­vet­ke­ző­ket mond­ta: „A ro­má­ni­ai ma­gyar írók le­ve­lét va­ló­ban nem ír­tam alá. Ta­lán nem tet­tem he­lye­sen, ta­lán he­lye­sen tet­tem. Azért nem ír­tam alá, mert úgy vél­tem, az után az egy év­ti­ze­den át tar­tó iro­da­lom­po­li­ti­ka után, amely a ro­má­ni­ai ma­gyar író­kat tel­je­sen el­szi­ge­tel­te a ma­gyar­or­szá­gi iro­dal­mi élet­től, ki­ik­tat­ni tö­re­ke­dett a ma­gyar iro­da­lom­ból (Hét év­szá­zad ma­gyar ver­sei, me­lyek közt egyet­len élő er­dé­lyi ma­gyar köl­tő egyet­len ver­se sincs) egy ilyen le­vél­nek hi­ány­zik az az er­köl­csi sú­lya, amely nél­kül nem le­het ha­té­kony.” Szabédi meg­em­lí­ti az egyik bu­ka­res­ti párt­ve­zér, Leonte Răutu ál­tal 1956 de­cem­be­ré­ben su­gallt „ma­gán­le­vél” gon­do­la­tát: Illyés Gyu­lá­hoz kel­lett vol­na cí­mez­nie az in­tő so­ro­kat Szabédinak. Szabédi sze­rint egy ilyen le­vél elő­fel­té­te­le „a ma­gyar­or­szá­gi ma­gyar és a ro­má­ni­ai ma­gyar iro­da­lom vi­szo­nyá­nak át­ren­de­zé­se, a ro­má­ni­ai írók re­á­lis je­len­lé­te Ma­gyar­or­szág kul­tu­rá­lis éle­té­ben. Hi­szen ben­nün­ket a ma­gyar­or­szá­gi ol­va­sók nem is is­mer­nek.”

A Szabédi-történet foly­ta­tá­sa – jó­val Szabédi Lász­ló ön­gyil­kos­sá­ga (1959) után ér­de­mel fi­gyel­met. Ez rész­ben Szabédival kap­cso­la­tos – no­ha nem fel­tét­le­nül hi­vat­koz­nak rá. Czine Mi­hály pél­dá­ul 1966-ban, a Hét év­szá­zad ma­gyar ver­sei im­már har­ma­dik, bő­ví­tett ki­adá­sát töb­bek közt azért bí­rál­ja, mert a ma­gyar köl­té­szet 1920 utá­ni fej­le­mé­nyei kö­zül csak a ma­gyar­or­szá­gi­ak­ra te­kint, „a szom­szé­dos or­szá­gok­ban szü­le­tett ma­gyar ver­sek­ről alig vesz tu­do­mást”; a kor­társ (élő) hi­ány­zók mel­lett em­lí­ti az 1959-ben ön­kén­te­sen tá­vo­zott Szabédi Lász­lót és a ké­sőbb el­hunyt Tom­pa Lász­lót. Ha nem is a nor­malitás hely­re­ál­lí­tá­sa, de a fe­lé­je va­ló el­in­du­lás ér­de­mi je­gye­it – Szabédi vo­nat­ko­zá­sá­ban – más­fél év­ti­zed­del ké­sőbb re­giszt­rál­hat­juk, ami­kor a Mag­ve­tő­nél (1980-ban) si­ke­rül meg­je­len­tet­ni vá­lo­ga­tott mű­ve­i­nek tes­tes kö­te­tét (Enyém ez a tör­té­ne­lem cím­mel); és ami­kor meg­je­le­nik Pomogáts Bé­la köny­ve a né­pi lí­ra két vi­lág­há­bo­rú köz­ti irány­za­ta­i­ról, az Aka­dé­mi­ai Ki­adó­nál, 1981-ben (A tár­gyi­as köl­té­szet­től a mitologizmusig). A „ha­tá­ron tú­li­ak” el­kü­lö­ní­té­se nyil­ván még hi­va­ta­los kö­ve­tel­mény, Pomogáts azon­ban már a ter­mé­sze­tes (iro­dal­mi) össze­füg­gé­sek­re, bel­ső kap­cso­la­tok­ra mu­tat rá – és így Szabédi Lász­ló bi­zo­nyos vo­nat­ko­zá­sok­ban egy csa­lád­ba ke­rül­het Ady­val és Illyés Gyu­lá­val.

Ha­tá­ro­kon in­nen és túl a köny­vek cse­ré­jé­ben, sze­mé­lyes ta­lál­ko­zá­sok­ban és a nyom­ta­tott nyil­vá­nos­ság­ban is most már el­fojt­ha­tat­lan az igény, hogy együtt lát­ha­tó, lát­tat­ha­tó le­gyen, ami össze­tar­to­zik. Ez per­sze el­len­ke­zett a ko­ra­be­li párt- és ál­lam­po­li­ti­ká­val – amint ezt a vi­szony­lag még ke­vés elő­ke­rült ál­lam­biz­ton­sá­gi je­len­tés, pon­to­sab­ban fel­je­len­tés (rög­zí­tett be­sú­gás) messze­me­nő­en meg­erő­sí­ti. A bu­ka­res­ti ada­tok hi­á­nyá­ban sze­rény ma­gyar­or­szá­gi­ak­ra uta­lok, csu­pán jel­zés­kép­pen, ame­lyek­hez az Ál­lam­biz­ton­sá­gi Szol­gá­la­tok Tör­té­ne­ti Le­vél­tá­rá­nak kö­szön­he­tő­en (2004-ben) ju­tot­tam. Ezek több­sé­ge Ilia Mi­hály sze­mé­lyi dosszi­é­já­hoz kap­cso­ló­dik, nyil­ván­va­ló­an, én több­nyi­re csak sta­tisz­ta sze­rep­hez ju­tok ben­nük. Egy tit­kos meg­bí­zott még 1980. má­jus 14-én is a „tel­je­sí­tett fel­ada­tok” közt szá­mol be ar­ról, hogy az Al­föld és a For­rás „a ha­tá­ra­in­kon tú­li ma­gyar iro­da­lom is­mer­te­té­se vo­nat­ko­zá­sá­ban fel­zár­kó­zott a »Tiszatáj« mel­lé.” En­gem a Jó­zsef At­ti­la és Er­dély cí­mű, a kecs­ke­mé­ti fo­lyó­irat­ban kö­zölt írás, pon­to­sab­ban a „Fel­vi­dék” szó­hasz­ná­lat mi­att ér­de­me­sít a fel­je­len­tés­re, ugyan­is ez „Cseh­szlo­vá­kia vo­nat­ko­zá­sá­ban nem meg­fe­le­lő ki­fe­je­zés, mert Ma­gyar­or­szág ré­gi ha­tá­ra­i­ra utal”. Ilia Mi­hály ezek­ben az évek­ben (1975 után) tá­vo­zott Ti­sza­táj-szer­kesz­tő­ként már nem jár­hat elöl rossz pél­dá­já­val – a sze­ge­di egye­tem ta­ná­ra­ként és utol­ér­he­tet­len le­ve­le­ző­ként azon­ban to­vább hat, meg­ha­tá­ro­zó mó­don, nem utol­só­sor­ban ta­nít­vá­nya­i­ra –, az ál­lam és szo­ci­a­lis­ta rend biz­ton­sá­ga ér­de­ké­ben min­den­eset­re ébe­ren fi­gye­lik, fi­gyel­te­tik to­vább­ra is. Va­la­mennyi­re azo­kat is, akik ve­le ba­rá­ti kap­cso­lat­ban áll­nak. Az én – jó­val ko­rább­ra da­tált – bű­nöm mint „a Ro­mán Szo­ci­a­lis­ta Köz­tár­sa­ság­ban élő kap­cso­lat”, hogy rend­sze­re­sen tá­jé­koz­tat­juk egy­mást az iro­dal­mi élet ese­mé­nye­i­ről. (Jám­bor Im­re rend­őr­had­nagy fog­lal­ja össze a je­len­tést, 1975 ok­tó­be­ré­ben.) Egy elő­ző, ez­út­tal Iliával csak a sze­mé­lyem ál­tal kap­csol­ha­tó je­len­tést őr­nagy ír alá (bi­zo­nyos Kiss Pál), eb­ben pe­dig ez áll: „1974 jú­li­u­sá­ban tu­ris­ta­ként több na­pot töl­tött Bu­da­pes­ten Kán­tor La­jos író, ko­lozs­vá­ri la­kos. Meg­be­szé­lést foly­ta­tott Dr. Czine Mi­hállyal, Csoóri Sán­dor­ral, Pomogáts Bé­lá­val és Kiss Fe­renc­cel, va­la­mint Kósa Lász­ló­val és Sán­ta Fe­renc­cel.” (A fe­je­zet­cím­ben ezt ol­va­som: „Ma­gya­ror­szág­ra tör­té­nő be­uta­zá­sok”.)

A (fel)jelentésben elő­so­rol­tak vagy pél­dá­ul az itt ép­pen nem sze­rep­lő Bo­ri Im­re, az új­vi­dé­ki egye­tem ta­ná­ra, a Híd fő­szer­kesz­tő­je és még jó né­há­nyan, akik fon­tos­nak tar­tot­tuk a ma­gyar iro­da­lom ha­tá­rok fö­lött meg­va­ló­sí­tan­dó kap­cso­lat­rend­sze­rét – az Illyés Gyu­la ál­tal meg­fo­gal­ma­zott „Ha­za a ma­gas­ban” szel­le­mé­ben –, a ha­son­ló sze­mé­lyi dosszi­ék­ból győződhet(né)nek meg ar­ról, hogy mun­ká­juk nem ma­radt ész­re­vét­len. Az iga­zi je­len­tő­sé­ge per­sze an­nak volt/van, amit Czine Mi­hály és Bo­ri, Ilia Mi­hály és Pomogáts Bé­la a nyil­vá­nos­ság előtt ér­vé­nye­sí­tett: kri­ti­ká­ban és ta­nul­mány­ban, fo­lyó­irat-szer­kesz­tés­ben. Így vagy úgy, Szabédi Lász­ló szel­le­mé­ben dol­goz­tak és dol­goz­nak – akik köz­tünk le­het­nek –, hogy a „sza­ka­dás” el­tűn­jön a ma­gyar iro­da­lom­ból, a ha­tá­rok ala­kí­tot­ta ré­szek­ből.