Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Lupescu Radu

Vajdahunyad, a vár kutatástörténete (19–20. század)

Oly sok íra­tott és mon­da­tott utol­só idő­ben Vajda-Hunyad vá­rá­ról, hogy tán fö­lös­le­ges­nek tet­szik, ha ezen tárgy­hoz szó­lok; de az ily rom­ban he­ve­rő mo­nu­men­tá­lis épü­let olyan, mint a lel­tár nél­kü­li el­ha­gyott könyv­tár, mely­ben a szor­gal­mas bú­vár éve­ken át min­dig új és új fel­fe­de­zé­se­ket te­het.

Schulcz Fe­renc (1869)

 

 

A vajdahunyadi vár na­gyon nagy könyv­tár­nak bi­zo­nyult, és mint az aláb­bi­ak­ból is ki­de­rül, bő­ven adott fel­fe­dez­ni­va­lót épí­té­szek, tör­té­né­szek, mű­vé­szet­tör­té­né­szek és ré­gé­szek szá­má­ra egy­aránt. Kö­zel két év­szá­za­dos ku­ta­tás­tör­té­ne­té­ben a mo­dern tör­té­net­tu­do­mány min­den kor­sza­ka kép­vi­sel­te­ti ma­gát. An­nak, hogy a vár ku­ta­tá­sa ilyen ré­gi és gaz­dag múlt­ra te­kint­het vissza, több oka van: egy­fe­lől leg­ko­ráb­bi bir­to­ko­sa, a Hu­nya­di csa­lád biz­to­sí­tott a vár szá­má­ra örök hír­ne­vet, más­fe­lől pe­dig azon sze­ren­csés kö­zép­ko­ri épü­le­te­ink kö­zé tar­to­zik, ame­lye­ket nem bo­ká­ig érő for­má­ban le­het csak ta­nul­má­nyoz­ni, ha­nem most is tel­jes ki­épí­tett­sé­gé­ben pom­pá­zik – igaz a 19–20. szá­za­di res­ta­u­rá­ció ez irány­ban na­gyon so­kat tett. Egy do­log azon­ban bi­zo­nyos: a vár ku­ta­tás­tör­té­ne­te rop­pant ta­nul­sá­gos, szem­lé­le­tes és iz­gal­mas, akár egy „lel­tár nél­kü­li el­ha­gyott könyv­tár”.

A vár el­ső szor­gal­mas „ku­ta­tó­ja” felsőszálláspataki Kenderesi Fe­renc (†1854) volt, an­nak a csa­lád­nak a le­szár­ma­zott­ja, ame­lyik még Hu­nya­di Já­nos ide­jén vált meg Hunyad me­gyei ke­né­zi ál­la­po­tá­tól, és ke­rült a ma­gyar ne­mes­ség so­rá­ba, ké­sőbb pe­dig az er­dé­lyi ma­gyar kul­tú­ra ne­ves párt­fo­gó­ja lett. Ap­ja, Mi­hály mint a ma­gyar iro­da­lom és szín­mű­vé­szet buz­gó pár­to­ló­ja Wes­se­lé­nyi Mik­lós­sal együtt tet­te le a ko­lozs­vá­ri szín­ház alap­ját. Fe­renc, az apa ál­tal te­rem­tett csa­lá­di ha­gyo­mány mél­tó foly­ta­tó­ja, szá­mos írást pub­li­kált az ak­kor ve­ze­tő idő­sza­ki ki­ad­vány­ok­ban. Vár­me­gyei jegy­ző lé­té­re meg­le­pő­en jó bir­tok­lás­tör­té­ne­tet írt, és el­ső al­ka­lom­mal tet­te köz­zé a vár 1681-ben ké­szült leg­rész­le­te­sebb lajst­ro­mát.1 Te­hát a ma oly nagy nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­dő in­ven­tá­ri­u­mok for­rás­ér­té­ké­re már igen ko­rán fel­fi­gyel­tek még azok is, akik kedv­te­lés­ből fog­lal­koz­tak tör­té­ne­lem­mel. Kenderesi ese­té­ben a ne­vel­te­té­sen kí­vül két­ség­te­le­nül hi­va­ta­li mun­kás­sá­ga te­rem­tet­te meg a tör­té­ne­ti for­rá­sok iránti af­fi­ni­tást. Vajdahunyad irán­ti ér­dek­lő­dé­sé­nek el­ső­sor­ban tör­té­nel­mi mo­ti­vált­sá­ga volt, vi­szont fi­gye­lem­re mél­tó, hogy a vá­rat mint épí­té­sze­ti al­ko­tást is ér­té­kel­te.

A mű­em­lé­kek kü­lön­ben hosszú utat tet­tek meg, míg vé­gül a mű­vé­szet­tör­té­net sa­já­tí­tot­ta ki őket. A tör­té­net­írók mű­ve­ik­ben min­dig is te­ret en­ged­tek egy-egy je­len­tő­sebb épí­té­sze­ti em­lék­nek, igaz, itt az épü­let a tör­té­nel­mi ese­mé­nyek ap­ro­pó­ja volt. A 19. szá­zad ele­jé­től to­vább­lé­pést je­len­tet­tek a tör­té­ne­lem és föld­rajz öt­vö­ző­dé­sé­nek his­tó­ri­ai, geographiai és statistikai le­írás cí­met vi­se­lő ter­mé­kei, ame­lyek elő­fu­tá­rai a ké­sőb­bi mű­em­lék-to­po­grá­fi­ai mű­vek­nek.2 E ko­rai kí­sér­le­te­zé­sek­kel pár­hu­za­mo­san, a kö­zép­kor­ral kap­cso­la­tos ide­ál­ké­pek meg­te­rem­té­sé­ben oly nagy sze­re­pet ját­szó ro­man­ti­kus iro­da­lom úgy­szin­tén ki­vet­te ré­szét az egyes mű­em­lé­kek kul­tu­szá­nak meg­te­rem­té­sé­ben, és egyút­tal a szé­le­sebb ol­va­só­kö­zön­ség fi­gyel­mét is fel­hív­ta a tör­té­nel­mi em­lé­kek je­len­tő­sé­gé­re. „Ha Scott Walter sze­ren­csé­sen tud­ta ha­zá­já­nak haj­da­ni vá­ra­it ér­dek­lő me­sé­i­nek bá­jo­ló tár­gyá­vá ten­ni, mi­ért ne tö­re­ked­hes­se­nek Ma­gyar köl­tő­ink is a va­ló­di tör­té­ne­tet köl­tői le­le­mé­nyek­kel egyben-kötni? – és e’béli munkájokkal a szép-literatura me­ze­jét, mind annyi vi­rá­gok­kal éke­sí­te­ni? – er­re mél­tó tár­gyat bő­ven kap­hat­nak őse­ink tör­té­ne­té­ben, és ha­zánk ré­gi om­la­dé­ka­i­ban.”3  Még ab­ban a kor­ban va­gyunk, ami­kor nem mű­em­lé­ke­ink, ha­nem „ré­gi om­la­dé­ka­ink” vol­tak, és nem mű­vé­szet­tör­té­né­szek­nek vagy ré­gé­szek­nek kel­lett meg­éne­kel­ni ezek di­cső­sé­gét, ha­nem a „szép-literaturának”. A ma­gyar iro­da­lom el­ső ne­ves sze­mé­lyi­sé­ge, akit a vajdahunyadi vár meg­érin­tett, Ka­zin­czy Fe­renc volt: „…meglátván vég­re, s a gi­gá­szi nagy­ság kö­zön­sé­ges em­be­ri alak nagy­sá­gá­vá vál­ván, itéletünk az igaz­ság mér­té­ké­nél is alábbra süllyed, s egy Friedrich, egy Kánt, előt­tünk annyik­ká sor­vad­nak, mint a’mik mi vagyunk…”4 Tordai Len­gyel Ist­ván vár­gond­nok 1823-ban 19 sza­ka­szos vers­ben si­rat­ta meg a vár szo­mo­rú ál­la­po­tát, Pe­tő­fit vi­szont nem annyi­ra a vár, mint in­kább a ben­ne la­ko­zó Hu­nya­di Já­nos szel­le­mi­sé­ge ih­let­te:

Mily hős la­kott itt, a nagy Hu­nya­di!

[...]

It­ten la­kott ő, tán oly­kor ép­pen itt

Gondolkodék e bás­tya te­te­jén.

In­nen te­kin­tett a jö­vő­be ő,

Ahon­nan most a múlt­ba né­zek én.

 

                               (Pe­tő­fi Sán­dor: Vajdahunyadon)

A re­form­kor vé­ge fe­lé vi­szont már meg­je­lent az a nem­ze­dék, amely­nek tag­jai kö­zül egye­sek mint 48-as emig­rán­sok rö­vid, de hasz­nos és ta­nul­sá­gos kül­föl­di ta­nul­mány­utat tet­tek meg, a Bach-rend­szert kö­ve­tő­en ha­za­tér­tek, és az itt­hon mar­adot­tak­kal le­rak­ták a mo­dern ma­gyar ré­gé­szet és mű­vé­szet­tör­té­net alap­ja­it. En­nek a ki­vá­ló ge­ne­rá­ci­ó­nak vol­tak a kép­vi­se­lői Pulszky Fe­renc, Henszlmann Im­re, Rómer Flóris, Ipo­lyi Ar­nold stb. A 19. szá­zad­ban még az ar­che­o­ló­gia fe­dő­ne­ve alatt fog­lal­koz­tak a mű­em­lé­kek­kel, ugyan­is ak­ko­ri­ban nem a mo­dern ré­gé­szet ér­tel­mé­ben hasz­nál­ták ezt a szót, ha­nem ré­gi­sé­gek­kel va­ló fog­lal­ko­zást je­len­tett, az óko­ri és kö­zép­ko­ri épü­le­tek pe­dig ré­gi­ség­nek szá­mí­tot­tak. Sőt az ar­che­o­ló­gi­ai ki­ad­vány­ok­ban (Archaeologiai Köz­le­mé­nyek, Archaeologiai Ér­te­sí­tő), kü­lö­nö­sen a ko­ráb­bi év­fo­lyam­ok­ban el­ső­sor­ban mű­vé­szet­tör­té­ne­ti tár­gyú cik­ke­ket pub­li­kál­tak. Az Archaeologiai Köz­le­mé­nyek al­cí­me is ezt a szem­lé­le­tet tük­rö­zi: A ha­zai mű­em­lé­kek is­mer­te­té­se. A mű­vé­szet­tör­té­net és ré­gé­szet össze­fo­nó­dá­sát jól tük­rö­zi Henszlmann Im­re kar­ri­er­je, aki – ha­bár mű­vé­szet­tör­té­ne­ti mun­ká­kat tett le az asz­tal­ra – úgy­mond ar­che­o­ló­gi­át ta­ní­tott a bu­da­pes­ti egye­te­men, és hosszú ide­ig szer­kesz­tő­je volt az előbb em­lí­tett két ki­ad­vány­nak. Ge­ne­rá­ci­ó­já­nak egyik leg­fon­to­sabb cél­ki­tű­zé­se az épí­té­sze­ti ér­té­kek­kel szem­ben ta­nú­sí­tott kö­zöm­bös ma­ga­tar­tás meg­vál­toz­ta­tá­sa volt, és ezt szol­gál­ta „a ma­gyar mű­em­lék­vé­de­lem gon­do­la­tá­nak szü­le­té­si bi­zo­nyít­vá­nya” is: Fel­szó­lí­tás min­den, a nem­ze­ti be­csü­le­tet szí­vén vi­se­lő ma­gyar­hoz a ha­zai mű­em­lé­kek ügyé­ben.5 Már a fel­szó­lí­tás be­ve­ze­tő mon­da­tá­ból fény de­rül cél­ki­tű­zé­se­ik­re: „Míg más nem­ze­tek múlt­juk mind­azon erek­lyé­it, me­lyek egy­ko­ri míveltségük és fényök fe­lől ta­nú­sá­got tesz­nek, nagy gond­dal, ma­gá­nyos, egye­sü­le­ti és or­szá­gos költ­ség­gel fenn­tart­ják, meg­őr­zik, meg­újít­ják, hű és dí­szes rajz­mun­kák­ban a mívelt vi­lág­gal közlik… ad­dig mi, hi­de­gek ré­gi di­cső­sé­günk s an­nak em­lé­kei iránt, azo­kat is, mi­ket el­múlt szá­za­dok vi­har­jai meg­kí­mél­tek, lel­ket­le­nül vagy ész­re sem vesszük, vagy ma­gunk elveszejtjük, a legtiszteletesb ro­mo­kat szét­hány­juk, hogy új há­za­ink né­hány kő­vel ol­csób­ban épül­je­nek, fal­fest­mé­nye­ket be­me­sze­lünk, hogy azok vagy val­lá­si né­ze­te­in­ket ne bot­rán­koz­tas­sák, vagy tar­kább ké­pek­nek en­ged­je­nek helyt…” Meg­szív­le­len­dő sza­vak, hi­szen saj­nos ma is ak­tu­á­li­sak.

A ma­gyar mű­em­lék­vé­de­lem eme he­ro­i­kus ko­rá­nak egyik böl­cső­je a Ma­gyar Or­vo­sok és Ter­mé­szet­vizs­gá­lók Tár­sa­sá­ga volt. Henszlmann a tár­sa­sá­gon ke­resz­tül, amely­ben egyéb­ként ott­ho­no­san moz­gott, ugyan­is ere­de­ti­leg or­vos­nak ké­szült, is kí­vánt hat­ni a köz­vé­le­mény­re. Si­ke­re két­ség­te­le­nül nagy volt, hi­szen or­vos­tár­sa­it is meg­nyer­te a mű­em­lék­vé­de­lem ügyé­nek. Ezek kö­zött sze­re­pel Ará­nyi La­jos (†1887) – se­bész –, aki­nek Vajdahunyaddal kap­cso­la­tos mun­kás­sá­ga a vár ku­ta­tás­tör­té­ne­té­nek egy tel­jes fe­je­ze­tét ké­pe­zi.

Kenderesi Fe­renc után jó né­hány év­ti­ze­dig nem akadt ra­jon­gó­ja a vár­nak, vi­szont egy szo­mo­rú ese­mény kö­vet­kez­té­ben az épü­let még­is fel­hív­ta ma­gá­ra a fi­gyel­met: 1854-ben, so­sem tisz­tá­zott kö­rül­mé­nyek kö­zött le­égett. A vár pusz­tu­lá­sá­ra olyan kon­junk­tú­ra­hely­zet­ben ke­rült sor, ami­kor a Ma­gyar­or­szág és Er­dély te­rü­le­tén is il­le­té­kes bé­csi köz­pon­tú Central-Comission zur Erforschung und Erhaltung der Baudenkmale te­vé­keny­sé­gé­nek még a kez­de­tén járt, mű­em­lé­kek­re for­dít­ha­tó sa­ját pénz­ke­ret­tel nem is ren­del­ke­zett. Eb­ben a ki­lá­tás­ta­lan hely­zet­ben Ará­nyi La­jos sze­mé­lyé­ben „or­vo­sá­ra” ta­lált a vár, aki több me­di­kus kol­lé­gá­já­hoz ha­son­ló­an a Ma­gyar Or­vo­sok és Ter­mé­szet­vizs­gá­lók Tár­sa­sá­gán ke­resz­tül kap­cso­ló­dott be a ma­gyar­or­szá­gi mű­em­lék­vé­del­mi moz­ga­lom­ba. Ará­nyi­nak vé­gül si­ke­rült nem­csak a nagy­kö­zön­sé­get, ha­nem az il­le­té­kes szer­ve­ket is meg­moz­gat­nia, igaz, er­re csa­lá­di va­gyo­ná­nak je­len­tős ré­szét ál­doz­ta fel. Több­ször le­uta­zott a vár­hoz, hogy fel­mér­je azt, és hogy ala­pos le­írást ké­szít­sen ró­la, emel­lett szá­mos elő­adást tar­tott a vár­ról, há­rom pél­dány­ban ké­szít­tet­te el a ma­kett­jét, és egy ma for­rás­ér­té­kű köny­vet is ki­adott ró­la.6 „Agitator vagy traceur-féle sze­re­pet vál­lal­tam ma­gam­ra, s a ma­gyar intelligentia szí­vé­re ipar­kod­tam a vég­vo­nag­lás­ban sínlődő v. hu­nya­di vár föl­gyó­gyí­tá­sát köt­ni” – ál­lít­ja ma­gá­ról Ará­nyi, aki a fo­gal­ma­zást te­kint­ve sem ha­zud­tol­ta meg ere­de­ti hi­va­tá­sát.7 Le­szö­gez­he­tő: a vár tör­té­ne­té­nek leg­na­gyobb ívű mo­nog­ra­fi­kus fel­dol­go­zá­sa Ará­nyi La­jos tol­lá­ból szár­ma­zik. 1867 óta mind­má­ig nem je­lent meg ha­son­ló rész­le­tes­sé­gű mű. Köny­ve rend­kí­vü­li al­ko­tás­nak szá­mí­tott ab­ban az idő­ben, ami­hez ma még hoz­zá kell ad­ni a szö­veg és az áb­rák for­rás­ér­té­két, hi­szen az­óta a vá­rat szin­te tel­jes mér­ték­ben res­ta­u­rál­ták. Ér­té­ke te­hát fel­be­csül­he­tet­len a ku­ta­tás szem­pont­já­ból is.

Ará­nyi mun­ká­ját szin­te a nul­lá­ról kezd­te. Kenderesi Fe­renc írá­sain és egy rö­vid né­met nyel­vű össze­fog­la­lón kí­vül csak az írott for­rá­sok és ma­ga a vár csu­pasz fa­la­i­val, azon­ban ku­tat­ha­tó ál­la­po­tá­ban állt ren­del­ke­zé­sé­re.8 A vál­lalt fel­adat nagy­sze­rű­sé­gé­vel, il­let­ve ter­hé­vel tisz­tá­ban volt, és en­nek ma meg­mo­so­lyog­ta­tó pá­tosszal han­got adott mű­vé­nek ele­jén is: „Nagy fát moz­ga­tok. Ál­ma­im tel­je­se­dé­sét igyek­szem elő­moz­dí­ta­ni. Azt ál­mod­tam, hogy a vég­bom­lás­nak in­dult V.-Hunyad vá­rát lát­tam ré­gi fé­nyé­ben tün­dök­le­ni.” A könyv gya­kor­la­ti­lag ala­pos le­írá­sa a vár­nak. Rö­vid tör­té­ne­ti be­ve­ze­tő után olyan rész­le­tes­ség­gel ír­ja le a vár 1866 kö­rü­li ál­la­po­tát, hogy óha­tat­la­nul az or­vos­tu­do­mány pre­cíz mód­sze­re­i­nek ha­tá­sá­ra kell gon­dol­nunk, sze­ren­csé­re, ugyan­is ezek több év­szá­za­dos ta­pasz­ta­lat­ra épül­nek, míg a mű­em­lék­ku­ta­tás mód­szer­ta­na csak ak­kor volt ki­ala­ku­ló­ban. En­nek a kap­cso­lat­nak kü­lön­ben Hippolyte Taine volt a nem­zet­kö­zi hí­rű mű­ve­lő­je, aki kü­lön­fé­le tu­do­mány­ágak­ból vett át fo­gal­ma­kat és mo­del­le­ket. Ará­nyi ki­vá­ló­an tük­rö­zi ezt a szem­lé­le­tet: „mint or­vos ki­tel­he­tő erő­fe­szí­tés­sel meg­vizs­gál­ván a vár­nak kó­ros ál­la­po­tát, azon diagnosist ál­la­pí­tot­tam meg, hogy a vár in agona van, az­az: hogy hal­dok­ló – s a meg­men­tés egyet­len egy esz­mén sar­kal­lik, s ez az, hogy a vá­rat lethargiaba kell mes­ter­sé­ge­sen jut­tat­ni, va­gyis tetszhalotti ál­la­pot­ba, mely­ből azt, mi­kor akar­juk (ter­mé­sze­te­sen a mél­tán re­mél­he­tő leg­fel­sőbb en­ge­dély mel­lett), is­mét élet­be, és­pe­dig vi­rí­tó ép élet­be jut­tat­hat­juk.”9 Mint­ha nem is vár­ról, ha­nem egy em­ber sor­sá­ról len­ne szó. Két­ség­te­len, hogy ab­ban a kor­ban or­vo­si szak­sza­vak­kal job­ban meg­ér­tet­te ma­gát Ará­nyi, mint­ ha ar­che­o­ló­gi­ai ter­mi­nus technicusokat hasz­nált vol­na. A kö­vet­ke­ző fe­je­zet­ben a vár 1681-ben Bajoni Já­nos ál­tal ké­szí­tett in­ven­tá­ri­u­mát te­szi köz­zé, amit Kenderesi Fe­renc pub­li­kált elő­ször, vi­szont te­le hi­bá­val. Ará­nyi nem­csak hogy ki­ja­ví­tot­ta a hi­bák nagy ré­szét, ha­nem a szö­veg­be be­le­szőt­te sa­ját meg­jegy­zé­se­it, így egy má­so­dik rész­le­tes le­írás szü­le­tett a vár­ról. A könyv szö­ve­gét szá­mos áb­ra egé­szí­ti ki, köz­tük a vár mind a négy szint­jé­nek alap­raj­za, táv­la­ti ké­pek, a fon­to­sabb épü­le­tek hossz- és ke­reszt­met­sze­te, az aj­tó- és ab­lak­ke­re­tek raj­zai, bor­da­pro­fi­lok, il­let­ve a fal­de­ko­rá­ció szí­nes­ben ki­nyom­ta­tott must­rái. Mind­ezek jól tük­rö­zik azt a tel­jes­ség­re és tö­ké­le­tes­ség­re va­ló igényt, ami­re Ará­nyi tö­re­ke­dett. Az áb­rák­hoz fű­zött ma­gya­rá­zat ad­ta az al­kal­mat a szer­ző­nek, hogy im­már har­mad­szor­ra is le­ír­ja a vár ré­sze­it, va­la­mint hogy to­váb­bi ki­egé­szí­tő ada­tok­kal szol­gál­jon. Mű­vé­nek át­fe­dé­sek­kel te­li struk­tú­rá­ja kö­vet­kez­té­ben rop­pant ne­héz ben­ne a tá­jé­ko­zó­dás, vi­szont ép­pen emi­att sze­ren­csé­re rész­le­tes le­írást ka­punk egy hosszú és mély­re­ha­tó res­ta­u­rá­lás elé né­ző vár­ról.

Köny­ve kü­lön­ben az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia lét­re­jöt­té­nek a je­gyé­ben szü­le­tett, és e rend­szer meg­va­ló­sí­tó­já­nak, ahogy Ará­nyi ír­ja, „a ha­za nagy fi­á­nak”, De­ák Fe­renc­nek aján­lot­ta. Nem­csak De­ák Fe­renc ne­vét lo­bog­tat­ta meg a vár­ral kap­cso­lat­ban, ha­nem a ma­gyar ki­rá­lyét, Fe­renc Jó­zse­fét is. A ki­egye­zés és a hely­re­ál­lí­tás meg­kez­dé­sé­nek e ma­gasz­tos pil­la­na­tá­ban fel­me­rült ugyan­is an­nak a le­he­tő­sé­ge, hogy Vajdahunyadot va­dász­kas­tély­nak ren­dez­zék be a ki­rály szá­má­ra. Im­már nem oko­zott gon­dot, hogy a Hu­nya­di­ak le­gen­dás csa­lá­di fész­ke an­nak a Habs­burg­nak a va­dász­kas­té­lya le­gyen, aki le­ver­te az 1848-as ma­gyar for­ra­dal­mat. „A vár hely­re­ál­lí­tá­sá­nak cél­ja min­de­nek­fö­lött az, hogy az mint tör­té­ne­ti és mű­em­lék a nem­zet­nek megtartassék; ké­sőbb ben­ne bár­mely in­té­ze­tet el­he­lyez­ni az épü­let­re néz­ve ká­ros len­ne, mint­hogy min­den ilyes in­té­zet sok vál­to­zá­son megy ke­resz­tül, mely vál­to­zá­sok az épü­let­re is be­foly­ná­nak. Ezen mo­nu­men­tum­nak pe­dig a ma­ga tel­jes ép­sé­gé­ben kell fenn­tar­tat­ni, úgy, ahogy a di­cső Hu­nya­di­ak kor­sza­ká­ban volt. Egy cél­ja le­het­ne csak e vár­nak, mely­re ki­es fek­vé­sé­nél fog­va is na­gyon al­kal­mas: k i r á l y i    v á r! Az volt és az le­gyen a jö­ven­dő­ben is! Kor­mány­zó épít­tet­te, ki­rály foly­tat­ta. Ezen épü­let oly szent, hogy ab­ban csak a leg­ma­ga­sabb sze­mély, a ki­rály lakhatik. De kér­dés, hogy az ud­var ré­szé­re len­ne-e ezen nemigen nagy vár­ban elég he­lyi­ség? Er­re azt fe­le­lem, hogy i g e n. A ki­rá­lyi csa­lád és kör­nye­ze­te ré­szé­re van elég hely, a szol­gák se­re­ge és az is­tál­lósze­mély­zet pe­dig, mint a Hu­nya­di­ak ko­rá­ban, úgy ma is az elővárban tanyázhatik; kü­lön­ben is ő Föl­sé­gé­nek er­dé­lyi ki­rán­du­lá­sai – leg­in­kább ud­va­ri va­dá­sza­tok­ra szán­ha­tók, mi­re a vár­hoz tar­to­zó ko­ro­nai er­dő­sé­gek igen al­kal­ma­sak – alig­ha fog­ná­nak na­gyon szá­mos kí­sé­ret­tel tar­tat­ni.”10 E zse­ni­á­lis öt­let mö­gött na­gyon sok ér­dek hú­zó­dott, kezd­ve a vajdahunyadi mun­ka­nél­kü­li­ség csök­ke­né­sé­nek le­he­tő­sé­gé­től egé­szen ad­dig a re­mé­nyig, hogy a vár hely­re­ál­lí­tá­sá­nak tel­jes be­fe­je­zé­sé­re is lesz pénz. Tu­laj­don­kép­pen ez az a pil­la­nat, ami­kor a mű­em­lék­vé­de­lem, a ro­man­ti­kus ha­za­fi­ság és a po­li­ti­ka egy­más­ra ta­lált, és meg­hoz­ta gyü­möl­csét: az or­szá­gos költ­ség­ve­tés­ből pénzt jut­tat­tak a vár hely­re­ál­lí­tá­sá­ra. Sok eset­ben még ma is ez a mű­em­lék-hely­re­ál­lí­tá­sok moz­ga­tó­ru­gó­ja. Ter­mé­sze­te­sen itt fi­gye­lem­be kell ven­ni azt a nagy ha­tá­sú, a Hu­nya­di­ak kö­rül ki­bon­ta­ko­zott kul­tuszt, amely a ro­man­ti­kus tör­té­net­írást jel­le­mez­te, és amely­nek egyik meg­ala­po­zó­ja gróf Te­le­ki Jó­zsef volt, a Hu­nya­di­ak ko­rá­nak leg­na­gyobb mo­nog­rá­fu­sa.11 Eb­ben a lég­kör­ben in­dult meg te­hát a vár hely­re­ál­lí­tá­sa 1868-ban és vált nem­csak a gó­ti­kus ma­gyar épí­té­szet egyik szim­bó­lu­má­vá, ha­nem a ma­gyar mű­em­lék­vé­de­lem egyik pró­ba­kö­vé­vé is.

A res­ta­u­rá­lás el­ső sza­ka­szát Schulcz Fe­renc, majd saj­ná­la­tos ko­rai ha­lá­la után Steindl Im­re, vé­gül pe­dig Piacsek Gyu­la ve­zet­te. Schulcz Fe­renc szem­mel lát­ha­tó­an igye­ke­zett ele­get ten­ni a vár hely­re­ál­lí­tá­sa iránt ta­nú­sí­tott nagy ér­dek­lő­dés­nek, és rend­sze­re­sen jut­ta­tott tu­dó­sí­tá­so­kat mind szak­ki­ad­vány­ok­hoz, mind a saj­tó­nak. Az Ar­chae­o­lo­gi­ai Ér­te­sí­tő és a Szá­za­dok in­kább a szak­em­be­rek­hez szól­tak, és gya­kor­la­ti­lag le­fed­ték a ki­ala­ku­ló­fél­ben le­vő se­géd­tu­do­mány­ok kép­vi­se­lő­i­nek kö­rét, a Va­sár­na­pi Új­ság és egyéb ki­ad­vány­ok pe­dig a szé­le­sebb kö­zön­ség lap­jai voltak. Ez­zel szem­ben Steindl Im­ré­nek tel­je­sen más hoz­zá­ál­lá­sa volt, ami a hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­to­kat il­le­ti. Mint ki­de­rült, a na­gyobb di­cső­sé­get és jö­ve­del­met biz­to­sí­tó egyéb mun­kák job­ban fog­lal­koz­tat­ták, a vár­ral alig tö­rő­dött, és kö­vet­ke­zés­kép­pen so­sem szá­molt be a res­ta­u­rá­lás me­ne­té­ről. A hely­zet nem vál­to­zott a Steindl se­géd­jé­ből épí­tés­ve­ze­tő­vé ki­ne­ve­zett Piacsek Gyu­la alatt sem. Gya­kor­la­ti­lag nem tud­nánk, mi tör­tént ez idő alatt a vár­nál, ha nem író­dott vol­na egy sa­já­tos mű­faj­ba tar­to­zó röp­irat az 1876-ig vég­zett mun­ká­la­tok­ról. A na­gyon pon­tos, hely­szí­ni meg­fi­gye­lé­se­ken ala­pu­ló, de egy­ol­da­lú be­szá­mo­lót Schulcz Jó­zsef és Án­gyán György ír­ta.12 A mű rend­kí­vül fon­tos szá­munk­ra, mi­vel ma már ez az egyet­len for­rá­sunk ar­ra néz­ve, mit vég­zett Steindl Im­re és Piacsek Gyu­la Vajdahunyadon. Et­től füg­get­le­nül óva­to­san kell ke­zel­ni az írást, mi­vel szem­lé­le­tét te­kint­ve rész­re­haj­ló. Schulcz Fe­renc tel­jes te­vé­keny­sé­gét és ter­ve­it a két szer­ző min­den fenn­tar­tás nél­kül el­fo­gad­ta, no­ha ar­ra már Ará­nyi is utalt, hogy Schulcz, ter­ve­it il­le­tő­en, „a kel­lő ha­tárt túl­szár­nyal­ta”. A röp­irat a kor­mány és az or­szág­gyű­lés fi­gyel­mé­be aján­lot­ta egy szak­ér­tők­ből ál­ló bi­zott­ság ki­kül­dé­sét, amely­nek fel­ada­ta lett vol­na meg­ál­la­pí­ta­ni, mi­lyen pénz­ügyi vissza­élé­sek és épí­té­sze­ti jel­le­gű károk tör­tén­tek az 1870 után vég­zett res­ta­u­rá­lás so­rán, ami­kor „be­kö­vet­ke­zett a pöf­fesz­ke­dés, go­rom­ba tu­dat­lan­ság és fenn­hé­ja­zás szé­del­gő kor­sza­ka”. Steindl Im­re és Piacsek Gyu­la Vajdahunyadon ki­fej­tett mun­kás­sá­gá­val kap­cso­lat­ban a két szer­ző kö­vet­kez­te­té­se igen­csak vas­kos: „Ki­vet­kőz­tet­té­tek a vaj­da-hu­nya­di vá­rat min­den tör­té­ne­ti mű­beccsel bí­ró ere­de­ti­sé­gé­ből, láb­bal ta­pod­ta­tok min­den mű­íz­lést, tart­sá­tok sze­ren­csé­tek­nek, ha a nem­zet ne­ve­i­te­ket el­fe­led­he­ti!” Saj­nos ma már ilyen kri­ti­kák nem íród­nak, pe­dig té­ma bő­ven akad­na. Steindl Im­ré­nek nem ada­tott meg az a sze­ren­cse, hogy vajdahunyadi sze­rep­lé­sét a nem­zet el­fe­lejt­se, ta­lán ép­pen e röp­irat­nak kö­szön­he­tő­en. Igaz, a do­log messze­me­nő­en nem ár­nyé­kol­ta be fé­nyes kar­ri­er­jét, ami az Or­szág­ház meg­ter­ve­zé­sé­ben csú­cso­so­dott ki. Egyes szak­mai kö­rök össze­fo­gá­sá­ra jel­lem­ző, hogy Henszlmann Im­re vé­del­mé­be vet­te Steindlt, aki sze­rin­te „szakszerűleg foly­tat­ta a hely­re­ál­lí­tást”, ki­je­len­té­sé­nek megindoklására azon­ban már nem vál­lal­ko­zott.

A vajdahunyadi vár­nál nagy pén­ze­ken meg­in­dult hely­re­ál­lí­tás fo­ko­za­to­san el­la­po­so­dott, Piacsek Gyu­la szo­mo­rú sze­rep­lé­se után pe­dig le­állt. Nem sok­kal ez­után, 1881-ben vég­re meg­szü­le­tett a mű­em­lé­kek vé­del­mé­ről szó­ló, rég­óta várt tör­vény, a Mű­em­lé­kek Or­szá­gos Bi­zott­sá­ga (MOB) pe­dig vég­le­ges for­mát öl­tött. In­téz­mé­nyes és szak­mai hát­tér te­hát lett vol­na a res­ta­u­rá­lás foly­ta­tá­sá­hoz, azon­ban ek­kor már pénz nem volt. Mi­ni­má­lis költ­ség­ve­tés­sel dol­go­zott a vár­nál a MOB má­sod­épí­té­sze, gróf Khuen An­tal (1881–1890 kö­zött), majd ha­lá­la után Schulek Fri­gyes (1896–1899 kö­zött), aki Schulcz Fe­renc és Steindl Im­re mel­lett a pu­ris­ta szem­lé­le­tű res­ta­u­rá­lás épí­tész­mes­te­ré­nek, a bé­csi Schmidt Fri­gyes­nek volt a ta­nít­vá­nya. Schmidt ta­nít­vá­nyai te­hát több mint har­minc éven ke­resz­tül irá­nyí­tot­ták a vajdahunyadi vár hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­ta­it. Nem sze­ren­csés fe­je­ze­te ez a mű­em­lék­vé­de­lem ko­rai sza­ka­szá­nak. Mint min­den kez­de­tet, sok bot­la­do­zás, hely­te­len ér­tel­me­zés jel­le­mez­te, ami vi­szont a leg­rosszabb, hogy azt a pu­ris­ta szem­lé­le­tet kép­vi­sel­te, amely több épí­té­sze­ti stí­lust meg­örö­kí­tő mű­em­lék ese­té­ben vég­ze­tes le­he­tett. Vajdahunyad ese­té­ben ki­zá­ró­lag a gó­ti­kus ré­sze­ket tar­tot­ták meg, a vár nagy­sze­rű­ség­ét pe­dig neo­gó­ti­kus ki­egé­szí­té­sek­kel igye­kez­tek fo­koz­ni. Szem­lé­le­té­ben és mo­ti­vált­sá­gá­ban is rossz volt a Vajdahunyad-terv, azon­ban sze­ren­csé­re az utó­kor ta­nult eb­ből.

A le­tar­gi­á­ba ke­rült hely­re­ál­lí­tás­sal szin­te for­dí­tott arány­ban egy­re na­gyobb mé­re­te­ket öl­tött a vár kul­tu­sza, így az egyik leg­is­mer­tebb ma­gyar mű­em­lék lett. Fény­pont­ja az 1896-os mil­len­ni­u­mi ün­nep­ség­so­ro­zat volt, ami­kor a Vá­ros­li­get­ben Alpár Ig­nác ter­vei sze­rint el­ké­szült a jel­leg­ze­tes ma­gyar mű­em­lé­ke­ket és stí­lus­kor­sza­ko­kat be­mu­ta­tó épü­let­cso­port is. Eb­ben a gó­ti­kát nem egy „csúcs­íves” temp­lom, ha­nem a Hu­nya­di­ak­hoz szo­ro­san kö­tő­dő és épen meg­ma­radt al­ko­tás, Hunyad vá­ra kép­vi­sel­te. Két­ség­te­le­nül nagy meg­tisz­tel­te­tés ér­te a vi­lá­gi épí­té­sze­tet egy olyan kor­ban, ami­kor a gó­ti­ka a temp­lom­épí­té­szet­ről szólt. Az ak­ko­ri­ban ide­ig­le­nes­nek szánt ki­ál­lí­tá­si kom­po­zí­ció olyan nép­sze­rű­ség­nek ör­ven­dett, hogy vé­gül kő­ből is meg­épí­tet­ték, a vár is­mert­sé­gé­re pe­dig jel­lem­ző, hogy az egé­szet Vajdahunyad vá­rá­nak ne­vez­ték el.

A 19. szá­zad vé­gén még min­dig az ar­che­o­ló­gia tu­do­má­nya egye­sí­tet­te ma­gá­ban az idő­köz­ben egy­re önál­ló­so­dó ré­gé­sze­tet és mű­vé­szet­tör­té­ne­tet-épí­té­szet­tör­té­ne­tet. En­nek ta­lán az a fő oka, hogy szak­ma­i­lag, de kü­lö­nö­sen a szak­ki­ad­vány­ok te­rén a Ma­gyar Tu­do­má­nyos Aka­dé­mia Ar­che­o­ló­gi­ai Bi­zott­sá­ga ural­ta a me­zőnyt. A kor­mány en­nek a bi­zott­ság­nak és nem a MOB-nak utalt ki pénzt (ja­va­dal­mat, ahogy ak­ko­ri­ban ne­vez­ték), ami­ből fi­nan­szí­roz­ni le­he­tett a ki­ad­vá­nyo­kat. A kor­mány szá­má­ra az Aka­dé­mia je­len­tet­te a meg­fe­le­lő ga­ran­ci­át, hogy a tá­mo­ga­tá­sá­val meg­je­lent pub­li­ká­ci­ók ele­get tesz­nek a szak­mai kí­vá­nal­mak­nak. Az Ar­che­o­ló­gi­ai Bi­zott­ság ad­ta ki to­vább­ra is az Archaeologiai Ér­te­sí­tőt és Köz­le­mé­nye­ket, il­let­ve a na­gyobb épí­té­szet­tör­té­ne­ti mun­kák szá­má­ra új so­ro­za­tot in­dí­tott „archeológusan csen­gő” cím­mel: Ma­gyar­or­szá­gi Ré­gé­sze­ti Mű­em­lé­kek (a nagy­sze­be­ni és szé­kes­fe­hér­vá­ri temp­lo­mok­ról szó­ló kö­tet fő­cí­me: Monumenta Hungariae archaeologica aevi medii). A MOB azon­ban nem ad­ta fel a har­cot, hogy sa­ját ki­ad­ványt in­dít­son a ha­tás­kö­ré­be tar­to­zó mű­em­lé­kek­ről, és így szü­le­tett meg vé­gül, vi­szony­lag ké­sőn, a Ma­gyar­or­szág mű­em­lé­kei cí­mű so­ro­zat. Tu­laj­don­kép­pen ez volt a ma­gyar mű­em­lék­vé­de­lem­nek és gya­kor­la­ti­lag az épí­té­szet­tör­té­ne­ti ku­ta­tá­sok­nak az el­ső sa­ját ki­ad­vá­nya. A vi­lág­há­bo­rú saj­nos ha­mar vé­get ve­tett a so­ro­zat­nak, ami­ből mind­össze négy kö­tet je­lent meg. Mo­nu­men­tá­lis ki­ad­vány­ról van szó, amely mind tar­ta­lom, mind a ki­vi­te­le­zés szem­pont­já­ból hí­ven tük­rö­zi az Osztrák–Magyar Mo­nar­chia ne­he­zen utol­ér­he­tő szel­le­mi és anya­gi erő­for­rá­sa­it. Gerecze Pé­ter szer­kesz­té­sé­ben, a so­ro­zat má­so­dik kö­te­té­ben je­lent meg a mű­em­lé­kek­nek az a hely­raj­zi adat­tá­ra, amely ma is nél­kü­löz­he­tet­len kel­lé­ke a ku­ta­tás­nak. A Hu­nya­di­ak­hoz fű­ző­dő épít­ke­zé­sek prob­le­ma­ti­ká­ja köz­pon­ti sze­re­pet tölt be a má­sik há­rom kö­tet­ben. A ve­lük kap­cso­la­tos szá­mos ta­nul­mány mel­lett itt je­lent meg Möller Ist­ván alap­ve­tő mun­ká­ja is a vajdahunyadi vár épí­tés­tör­té­ne­té­ről, to­váb­bá rend­sze­res be­szá­mo­lók a hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­tok­ról.

Ará­nyi nagy­sza­bá­sú mo­nog­rá­fi­á­ja el­le­né­re még­sem az ő ne­vét örö­kí­tet­te meg az utó­kor a vár­ral kap­cso­lat­ban, ha­nem Möller Ist­vá­nét. Eb­ben több té­nye­ző is köz­re­ját­szott, ezek kö­zül ta­lán a leg­fon­to­sabb, hogy Ará­nyi mű­vé­ből hi­ány­zott a vár épí­tés­tör­té­ne­te, a pe­ri­o­di­zá­ció. Ezt a fel­ada­tot Möller vé­gez­te el negy­ven év­vel ké­sőbb.

Möller Ist­ván min­de­nek­előtt a vár hely­re­ál­lí­tá­sát irá­nyí­tó épí­tész volt, az el­ső és saj­nos az utol­só, aki össze­füg­gő be­szá­mo­lót tett köz­zé kö­vet­kez­te­té­se­i­ről. Kar­ri­er­jé­nek még a leg­ele­jén kap­cso­lat­ba ke­rült a vár­ral, hi­szen ott ta­lál­juk fő­nö­ke, gróf Khuen An­tal ol­da­lán. Na­gyobb szü­net után, 1907-től egé­szen az el­ső vi­lág­há­bo­rú­ig ő ve­zet­te a hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­to­kat. Több év­ti­ze­des it­te­ni mun­kás­sá­ga so­rán nem­csak hogy a vár na­gyon jó is­me­rő­je lett, ha­nem a ko­ráb­bi res­ta­u­rá­lá­sok szá­mos hi­bá­ját ki­ja­ví­tot­ta, ami ál­tal új ar­cot adott a vár­nak, és ami szin­tén na­gyon fon­tos – kü­lön­ben saj­nos rit­ka je­len­ség –, meg­fi­gye­lé­se­it, kö­vet­kez­te­té­se­it pub­li­kál­ta, köz­kinccsé tet­te. Ala­pos, vi­lá­go­san meg­fo­gal­ma­zott, szá­mos il­luszt­rá­ci­ó­val és alap­raj- z­ok­kal ki­egé­szí­tett mun­kát tett le az asz­tal­ra.13 Mód­sze­ré­ről ké­sőbb a kö­vet­ke­ző­kép­pen val­lott: „Mint a vár­nak év­ti­ze­de­ken át res­ta­u­rá­ló épí­té­sze, fel­ada­tom­má tet­tem épí­té­si ko­ra­i­nak fel­ku­ta­tá­sát. Vizs­gá­la­ta­im­nál fi­gye­lem­be vet­tem az alap­raj­zi el­ren­de­zé­se­ket, a fel­épí­tés mó­do­za­ta­it és te­kin­tet­be vet­tem az át­ala­kí­tá­so­kat, me­lyek a tá­ma­dás min­den­ko­ri esz­kö­ze­i­hez al­kal­maz­kod­tak és a nö­ve­ke­dő la­kás­szük­ség­le­tet is ki­elé­gí­tet­ték. Meg­vizs­gál­tam a kö­vek for­mai ala­kí­tá­sát, az épí­té­sze­ti rész­le­te­ket, a pro­fil­kép­zés­nek és az al­kal­ma­zott pro­fil­szer­kesz­tés­nek el­ve­it, de ezen­fe­lül meg­fi­gyel­tem a gya­kor­la­ti szem­pon­to­kat is, a tech­ni­kai ki­vi­telt, a kö­vek kö­zöt­ti ha­barcs össze­té­tel­ét, a fel­hasz­nált épí­tő­anyag­ok mi­ne­mű­ség­ét, ere­de­tét és meg­mun­ká­lá­sát, nem­kü­lön­ben a kö­vek el­he­lye­zé­sé­nek mód­ját. Ezen gya­kor­la­ti szem­pon­to­kat mű­tör­té­né­sze­ink vizs­gá­la­ta­ik­nál ed­dig nem vet­ték fi­gye­lem­be. En­nek tu­laj­do­nít­ha­tó, hogy ott, ahol elég írott adat nem állt ren­del­ke­zés­re, a kor­meg­ha­tá­ro­zás kér­dé­sé­ben mű­tör­té­nel­münk­ben annyi el­lent­mon­dást ta­lá­lunk.”14 Épí­té­szi szem­lé­le­tet tük­rö­ző, el­ső­sor­ban mor­fo­ló­gi­ai je­len­sé­gek­re össz­pon­to­sí­tó mód­sze­rek­ről van szó. En­nek el­le­né­re még­is kor­szak­al­ko­tó, hi­szen eze­ket a mód­sze­re­ket a mű­vé­szet­tör­té­ne­ti és ré­gé­sze­ti ku­ta­tás is ma­gá­é­vá tet­te. Meg­győ­ző­dé­sem, ma is rit­ka az a szak­em­ber, aki a Möller ál­tal fel­so­rolt je­len­sé­gek mind­egyi­ké­re oda­fi­gyel ku­ta­tá­sai so­rán.

Ez az egyik leg­na­gyobb ha­tá­sú könyv a ma­gyar épí­té­szet­tör­té­ne­ti iro­da­lom­ban. A vár­ról az­óta szü­le­tett min­den írás­ban Möller alap­raj­za­i­val és az ál­ta­la el­kü­lö­ní­tett épí­té­si fá­zi­sok­kal ta­lál­ko­zunk. Volt, aki nyíl­tan, volt, aki bur­kol­tan, de min­den­ki Möller mun­ká­já­ra épí­tett, és épí­tünk ma is, őt meg­ke­rül­ni nem le­het. Az­óta csak fi­no­mí­tá­sok­ra ke­rült sor az egyes fá­zi­sok da­tá­lá­sa és a stí­lus­kap­cso­la­tok te­rén, et­től füg­get­le­nül vi­szont szí­ne­sen pub­li­kált pe­ri­o­di­zá­ci­ós alap­raj­zá­nak több­nyi­re si­lány rep­ro­duk­ci­ó­ja min­den ki­ad­vány­ban vissza­kö­szön az ol­va­só­nak.

Möller köny­vé­nek meg­je­le­né­se kü­lön­ben na­gyon fel­ka­var­ta a ke­dé­lye­ket, de nem ala­pos­nak tű­nő épí­té­szet­tör­té­ne­ti kö­vet­kez­te­té­sei, ha­nem egy jó­val na­gyobb hor­de­re­jű kér­dés új­bó­li fel­ve­té­se mi­att. Ter­mé­sze­te­sen Hu­nya­di Já­nos szár­ma­zá­sá­ról van szó. A szár­ma­zás egy­re te­re­bé­lye­se­dő prob­le­ma­ti­ká­ja tu­laj­don­kép­pen ré­gi tör­té­net­író­ink ha­gya­té­ka volt, és a mód­sze­re­i­ben le­tisz­tu­ló 19. szá­za­di tör­té­net­tu­do­mány szá­mos kí­sér­le­tet tett a kér­dés meg­vá­la­szo­lá­sá­ra. Nagy sze­mé­lyi­sé­gek ra­gad­tak pen­nát ez ügy­ben, és bo­csát­koz­tak egy­más­sal szen­ve­dé­lyes vi­tá­ba: Te­le­ki Jó­zsef, Réthy Lász­ló, Fraknói Vil­mos, Wertner Mór, Ka­rá­cso­nyi Já­nos és még so­kan má­sok. Varju Elem­ér és Möller – bár egyi­kük sem volt mű­vé­szet­tör­té­nész – ép­pen a Ma­gyar­or­szág mű­em­lé­ke­i­ben meg­je­lent ala­pos ta­nul­má­nya­i­val a mű­vé­szet­tör­té­net-épí­té­szet­tör­té­net is he­lyet biz­to­sí­tott ma­gá­nak eb­ben a ki­mon­dot­tan tör­té­ne­ti­nek tű­nő vi­tá­ban. Amint Fraknói sza­va­i­ból ki­de­rül, a tör­té­né­szek nem is zár­kóz­tak el az „ar­che­o­ló­gia” ál­tal szol­gál­ta­tott ered­mé­nyek­től: „A tör­té­net­írás se­géd­tu­do­má­nyai kö­zött a leg­el­ső he­lyet a ré­gi­ség­tan fog­lal­ja el. Vi­lá­gos­sá­got vet azon kor­szak­ok­ra, ame­lyek­ből írott em­lé­kek nem ma­rad­tak fönn, és a nem­ze­tek éle­té­nek azon meg­nyi­lat­ko­zá­sa­i­ra, ame­lyek­ről a fönn­ma­radt írott em­lé­kek nem be­szél­nek. A tör­té­net­író kö­te­les te­hát a ré­gi­ség­tan mun­ká­sa­i­nak iro­dal­mi te­vé­keny­sé­gét éber ér­dek­lő­dés­sel kí­sér­ni, ered­mé­nyét gon­do­san ér­té­ke­sí­te­ni.”15 Möller szá­má­ra a vajdahunyadi fal­ké­pek kí­nál­ták az al­kal­mat, hogy a Hu­nya­di csa­lád ere­de­té­ről vé­le­mé­nyét köz­zé­te­gye, azok a fal­ké­pek, ame­lye­ket még Ará­nyi fe­de­zett fel 1867 kö­rül az ún. Má­tyás-log­gia eme­le­ti fo­lyo­só­já­nak ár­ká­dos ol­da­lán. A szer­ző sze­rint a fres­kók „vi­lá­gos­sá­got vet­nek Hu­nya­di Já­nos szár­ma­zá­sá­ra, mely ed­dig még bi­zony­ta­lan­ság­ban van”. Möller mes­te­ri meg­győ­ző erő­vel hoz­ta kap­cso­lat­ba a fal­ké­pe­ket Hu­nya­di Já­nos szár­ma­zá­sá­val és if­jú­sá­gá­nak né­hány moz­za­na­tá­val, alá­tá­maszt­va a Zsig­mond­tól va­ló szár­ma­zás­ról szó­ló, von­zóbb tör­té­ne­tet. A vi­ta Hu­nya­di Já­nos szár­ma­zá­sá­ról új­ból fel­lán­golt. Fraknói a Tu­rul­ban ha­tá­ro­zot­tan vissza­uta­sí­tot­ta Möller csa­lád­tör­té­ne­ti fej­te­ge­té­se­it, aki sze­rint „az ér­dem­dús mű­tör­té­nész, mi­kor combinatiók alap­ján tör­té­ne­ti igaz­ság­nak tün­te­ti föl azt, amit a tör­té­net­írás kez­det­től fog­va me­sé­nek tart, il­le­té­kes­sé­ge ha­tá­ra­in tullépett”. Möllernek azon­ban tá­mo­ga­tó­ja is akadt, ép­pen a Ma­gyar­or­szág mű­em­lé­kei szer­kesz­tő­jé­nek, bá­ró Forster Gyu­lá­nak a sze­mé­lyé­ben. Forster Fraknói cik­ké­nek cí­mét szó sze­rint idéz­ve re­a­gált a Tu­rul­ban meg­je­lent kri­ti­ká­ra, fél­re­ért­he­tet­le­nül je­lez­ve írá­sá­nak in­dí­té­kát. Így szü­le­tett két azo­nos cí­met vi­se­lő, de egy­más­sal szem­ben ál­ló cikk, tük­röz­ve azt az egész­sé­ges kri­ti­kai lég­kört, amely an­nak a kor­szak­nak a tör­té­net­tu­do­má­nyát jel­le­mez­te. Nem dön­tet­len­nel vég­ző­dő mér­kő­zés volt ez, ha­nem – mint az a ké­sőb­bi­ek­ben egy­re el­fo­ga­dot­tabb lett – a Karácsonyi–Frak-nói–Varju ál­tal kép­vi­selt, nem olyan fé­nyes, de igaz ro­mán ere­det­el­mé­let győ­zött.

Möllernek kü­lön­ben sok­kal na­gyobb sze­re­pe van a Hu­nya­di Já­nos ne­vé­vel fém­jel­zett épü­le­tek ku­ta­tá­sá­ban, mint a vajdahunyadi vár hely­re­ál­lí­tá­sa és épí­tés­tör­té­ne­té­nek meg­írá­sa. Nem egé­szen vi­lá­gos, hogy a sors ját­szott-e köz­re, vagy tu­da­tos pá­lya­épí­tés­ről van-e szó, de Möller volt az, aki a Hu­nya­di Já­nos­hoz fű­ző­dő leg­több er­dé­lyi épü­let hely­re­ál­lí­tá­sát irá­nyí­tot­ta: a vajdahunyadi vár mel­lett a ko­lozs­vá­ri, egy­ko­ri do­mon­kos és a tö­vi­si, egy­ko­ri fe­ren­ces ko­los­tort, a gyu­la­fe­hér­vá­ri szé­kes­egy­há­zat, a marosszentimrei és alsóorbói temp­lo­mot. Ez­zel szo­ros össze­füg­gés­ben szü­le­tett meg Hu­nya­di Já­nos épít­ke­zé­se­i­nek el­ső össze­fog­la­lá­sa, amit Möller elő­ször a Ma­gyar­or­szág mű­em­lé­kei el­ső kö­te­té­ben pub­li­kált, majd 1929-ben Er­dély ne­ve­ze­te­sebb mű­em­lé­kei cím alatt ki­sebb for­má­tu­mú könyv alak­já­ban is meg­je­len­te­tett.16 Ér­de­me te­hát nem­csak Vajdahunyadra kor­lá­to­zó­dik, ha­nem ő az el­ső je­les szer­ző­je a ma­gyar épí­té­szet­tör­té­net egy ad­dig még meg nem írt fe­je­ze­té­nek. Sőt ez az el­ső önál­ló mun­ka, amely Er­dély épí­té­sze­té­ről szólt.

Az 1905-ben meg­je­lent cikk­ben Hu­nya­di Já­nos­nak tu­laj­do­nít­ja a vajdahunyadi és te­mes­vá­ri vár, a ko­lozs­vá­ri, vajdahunyadi és tö­vi­si fe­ren­ces ko­los­tor, a gyu­la­fe­hér­vá­ri szé­kes­egy­ház, il­let­ve a marosszentimrei és alsóorbói temp­lom épí­té­sét, át­épí­té­sét. Ez­zel szem­ben a könyv­ben to­vább bő­ví­ti a kört a dé­vai vár­ral és a gyu­la­fe­hér­vá­ri Hu­nya­di-sír­em­lé­kek­kel. Szem­lé­le­tes, ahogy res­ta­u­rá­to­ri mun­kás­sá­ga rá­nyom­ta bé­lye­gét e két pub­li­ká­ci­ó­ra: míg az el­ső­ben né­hány mon­dat­ban tár­gyal­ta a vajdahunyadi vá­rat, a má­so­dik­ban már en­nek szán­ta a leg­na­gyobb fi­gyel­met, tük­röz­ve az idő­köz­ben vég­zett hely­re­ál­lí­tá­sok ered­mé­nye­it. A könyv amúgy az egyik leg­szub­jek­tí­vebb mű, ami eb­ben a mű­faj­ban író­dott. Szub­jek­tív a hang­ne­me, és ez ta­lán ért­he­tő is egy olyan em­ber ese­té­ben, aki­től a tri­a­no­ni dön­tés el­vág­ta ad­di­gi fő te­vé­keny­sé­gi te­rü­le­tét. Szub­jek­tív azon­ban az egész mű kon­cep­ci­ó­ja is, mi­vel a könyv ta­nú­sá­ga sze­rint Er­dély­nek mind­össze azok a ne­ve­ze­te­sebb mű­em­lé­kei, ame­lyek­nél ma­ga dol­go­zott. Leg­alább­is eze­ket rész­le­te­sen tár­gyal­ja, míg más épí­té­sze­ti em­lé­ke­ket csak fu­tó­la­go­san em­lít. Et­től füg­get­le­nül vi­szont Möller mind­két írá­sá­nak je­len­tő­sé­ge vi­tat­ha­tat­lan, hi­szen Entz Géz­ára és Vir­gil Vătăşianura is nagy ha­tás­sal volt a Hu­nya­di-fe­je­zet meg­írá­sá­ban.

Möllerrel nagy kor­szak zá­rul le a vár tör­té­ne­té­ben. Ez vo­nat­ko­zik nem­csak a hely­re­ál­lí­tás­ra, ha­nem épí­tés­tör­té­ne­té­nek meg­írá­sá­ra is. Ma­ga a vár is gaz­dát cse­rélt. 1920 után im­már a ro­mán tör­té­ne­ti ku­ta­tás és mű­em­lék­vé­de­lem „ha­tás­kö­ré­be” tar­to­zó vár­ról több­nyi­re ha­za­fi­as ér­zü­le­tű írá­sok je­len­tek meg, és a hely­re­ál­lí­tá­sa is le­állt. Mind­össze Vătăşianu cik­ke emel­ke­dett az át­lag fö­lé,17 né­ze­te­it rész­le­te­seb­ben is ki­fej­tet­te 1959-ben meg­je­lent köny­vé­ben.

A ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­ne­ti iro­da­lom­nak ter­mé­sze­te­sen to­vább­ra is or­ga­ni­kus ré­szét ké­pez­ték az el­csa­tolt te­rü­le­tek mű­em­lé­kei. „Ha ar­ra a szo­mo­rú fe­ke­te vo­nal­ra, a re­ánk erő­sza­kolt tri­a­no­ni ha­tár­ra te­kin­tünk, saj­nál­ko­zás­sal lát­juk, hogy mi­lyen gyé­ren ma­rad­tak Cson­ka-Ma­gya­ror­szá­gon mű­em­lé­kek, s ha azu­tán az el­sza­kí­tott or­szág­ré­szek tér­kép­ét néz­zük, meg­döb­ben­ve lát­juk, hogy mi­lyen nagy szám­ban vet­ték el tő­lünk a ma­gyar épí­tő­mű­vé­szet­nek örök be­csű al­ko­tá­sa­it, ezer­éves kul­tú­ránk­nak kő­be vé­sett ok­má­nya­it. Te­kint­sünk eme ide­gen­be ju­tott em­lé­kek­re olyan ér­zés­sel, hogy azok­nak min­den kö­ve még túl­ról is hoz­zánk be­szél. Tart­suk szá­mon őket, ír­junk és be­szél­jünk ró­luk, mint olya­nok­ról, me­lyek – amíg csak fenn­ál­la­nak – a mi kul­tú­ránk­nak hir­de­tői ma­rad­nak.”18 Az el­ső vi­lág­há­bo­rút kö­ve­tő­en Vajdahunyad vá­rá­nak je­len­tő­sé­gét el­ső­sor­ban Ba­logh Jo­lán hang­sú­lyoz­ta ki. Írá­sai több szem­pont­ból is kor­szak­nyi­tó­ak a vár ku­ta­tás­tör­té­ne­té­ben. Elő­ször is, mert ki­mon­dot­tan mű­vé­szet­tör­té­né­szi szem­mel vizs­gál­ta a vá­rat. Pél­dá­ul a so­kat vi­ta­tott fres­kók ese­té­ben nem annyi­ra a Hu­nya­di-szár­ma­zás  kér­dé­se fog­lal­koz­tat­ta, mint in­kább a fal­ké­pek gó­ti­kus és re­ne­szánsz mo­tí­vu­ma­i­nak az ere­de­te. Sze­rin­te a fres­kók a bu­dai re­ne­szánsz ha­tá­sa alatt ál­ló he­lyi mes­ter al­ko­tá­sai, de né­met­or­szá­gi és ti­ro­li ha­tá­sok is meg­fi­gyel­he­tők.19 A fal­ké­pek te­ma­ti­ká­já­val kap­cso­lat­ban már nem esett szó töb­bet a Hu­nya­di-szár­ma­zás­ról, Genthon Ist­ván és ő is azon a vé­le­mé­nyen vol­tak, mi­sze­rint ud­va­ri-sze­rel­mi je­le­net, tár­sas­já­ték áb­rá­zo­lá­sá­ról van szó. Kü­lön­ben Rómer Flóris már ko­ráb­ban is a lo­va­gi iro­da­lom­ban ke­res­te a fal­ké­pe­ket ih­le­tő for­rást.20 A fal­ké­pek stí­lu­sá­val kap­cso­lat­ban Ba­logh Jo­lán utó­lag ár­nyal­tabb elem­zést vég­zett, és el­kü­lö­ní­tett egy ko­ráb­bi – fran­cia ih­le­té­sű? – gó­ti­kus pe­ri­ó­dust a fo­lyo­só cí­mer­dí­szes észa­ki ol­da­lán, az ár­ká­dos ol­dal fal­ké­pe­it pe­dig va­la­mi­vel ké­sőb­bi­nek tar­tot­ta, ahol „már a renaissance ele­mek is mu­tat­koz­nak”.21 A Möller ál­tal fel­té­te­le­zett egyet­len stí­lus­kap­cso­la­tot, a fran­cia ha­tást nem fo­gad­ta el: „A fran­cia vá­rak­ra jel­lem­ző ha­tal­mas, ke­rek bás­tyák, me­lyek min­dig sza­bá­lyos tá­vol­sá­gok­ban, kö­vet­ke­ze­tes rend­szer­ben van­nak el­he­lyez­ve, Vajdahunyadon hi­á­nyoz­nak.”22 Nem a leg­si­ke­re­sebb kri­ti­ká­ja volt ez, ugyan­is a vár négy ke­rek tor­nyát Hu­nya­di Já­nos sza­bá­lyos tá­vol­ság­ban épít­tet­te, amennyi­re a te­rep­vi­szo­nyok ezt le­he­tő­vé tet­ték. Kü­lön­ben Möller nem is az alap­raj­zi el­ren­de­ző­dés­ből fel­té­te­lez­te a fran­cia kap­cso­la­tot, ha­nem a ká­pol­na kar­za­tá­nak mell­véd­jét dí­szí­tő vakmérmű alap­ján. Hu­nya­di épít­ke­zé­se­in be­lül Ba­logh a gyu­la­fe­hér­vá­ri mű­hely­nek tu­laj­do­ní­tott na­gyobb je­len­tő­sé­get, a vajdahunyadi vár épí­té­se is e mű­hely mun­ká­ja lett vol­na. Egy­faj­ta ko­rai pró­bál­ko­zás volt ez tisz­táz­ni a Hu­nya­di­hoz fű­ző­dő épít­ke­zé­sek köz­ti össze­füg­gést. Ba­logh Jo­lán má­sik ér­de­me, hogy meg­ha­tá­roz­ta a vár he­lyét az er­dé­lyi ko­rai re­ne­szánsz mű­vé­szet­ben. A re­ne­szánsz vi­lá­gi épí­té­szet el­ső er­dé­lyi meg­nyil­vá­nu­lá­sá­nak te­kin­tet­te, és az it­te­ni re­ne­szánsz épít­ke­zé­sek élé­re ál­lí­tot­ta: „az er­dé­lyi épí­té­szet­ben renaissance el­vek, mo­tí­vu­mok – mai tu­dá­sunk sze­rint – elő­ször a vajdahunyadi vá­ron tűn­nek fel, a ké­ső gó­ti­kus rész­le­tek­kel kap­cso­lat­ban.23

Na­gyobb szü­net után iga­zi len­dü­le­tet a vár res­ta­u­rá­lá­sá­ban és ku­ta­tá­sá­ban Hu­nya­di Já­nos ha­lá­lá­nak 500. év­for­du­ló­ja ho­zott, amely egy­aránt moz­gó­sí­tot­ta a ro­mán és ma­gyar szak­em­be­re­ket. 1956-ban a Ro­mán Aka­dé­mia meg­hí­vá­sá­ra ma­gyar tör­té­né­szek is részt vet­tek a Bu­ka­rest­ben tar­tott nem­zet­kö­zi kon­fe­ren­ci­án, az ese­mény kap­csán pe­dig szá­mos cikk és könyv je­lent meg Hu­nya­di­ról. Ezek so­rá­ba il­lesz­ke­dik a ma­gyar­or­szá­gi vár­ku­ta­tás ak­ko­ri szak­te­kin­té­lye, Gerő Lász­ló tol­lá­ból szár­ma­zó cikk is.24 Gerő alig két év­vel ko­ráb­ban je­len­tet­te meg köny­vét a ma­gyar vár­épí­té­szet­ről, és ab­ban nagy ha­tá­sú vár­ti­po­ló­gi­á­já­nak alap­ja­it is le­fek­tet­te.25 A vajdahunyadi vár­ról írt cik­ké­ben elő­ször is eb­be a ti­po­ló­gi­á­ba igye­ke­zett be­il­lesz­te­ni Hu­nya­di Já­nos csa­lá­di re­zi­den­ci­á­ját. Esze­rint Hu­nya­di el­ső vá­ra négy ke­rek tor­nyá­val kül­ső­tor­nyos vár­nak szá­mít, pon­to­sab­ban át­me­ne­tet ké­pez a kül­ső­tor­nyos vá­rak ko­rá­ba, mi­vel a vajdahunyadi tor­nyok még nem ik­tat­ták ki tel­je­sen a holt­te­ret. Ma már ez a ti­po­ló­gia ide­jét­múlt­nak te­kint­he­tő, ugyan­is a ti­po­ló­gi­á­ba nem il­leszt­he­tő szá­mos ki­vé­tel gya­kor­la­ti­lag össze­rop­pan­tot­ta Gerő konst­ruk­ci­ó­ját. Má­sik, jó­val rö­vi­debb éle­tű fel­té­te­le­zé­se Paolo Santini olasz had­mér­nök ál­lí­tó­la­gos rész­vé­te­lé­vel kap­cso­la­tos a vajdahunyadi vár ter­ve­i­nek a ki­dol­go­zá­sá­ban. Gerő sze­rint Hu­nya­di Já­nos a had­mér­nök ja­vas­la­tá­ra ha­gyott fel a vár erő­dí­té­si mun­ká­la­ta­i­val, mi­vel meg­győz­te, hogy fek­vé­sé­nél fog­va az új fegy­ve­rek­kel szem­ben nem véd­he­tő. Gya­kor­la­ti­lag ez olyan ál­lás­pont, amit sem alá­tá­masz­ta­ni, sem meg­cá­fol­ni nem le­het.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú utá­ni ro­mán mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ku­ta­tás­nak két­ség­te­le­nül Vir­gil Vătăşianu volt az egyik leg­meg­ha­tá­ro­zóbb egyé­ni­sé­ge, aki Vajdahunyadról már a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött pub­li­kált egy cik­ket. Ezt ül­tet­te át bi­zo­nyos mó­do­sí­tá­sok­kal a „Ro­mán Or­szá­gok” mű­vé­sze­té­ről írt, 1959-ben meg­je­lent mo­nog­rá­fi­á­já­ba.26 Vătăşianu ez­zel a könyv­vel egy olyan ré­gi adós­sá­gát tör­lesz­tet­te a ro­mán mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ku­ta­tás­nak, ami 1920 óta ál­lan­dó­an te­rí­té­ken volt. A könyv szá­mos ér­de­me kö­zül az egyik leg­fon­to­sabb, hogy hoz­zá­fér­he­tő­vé tet­te a szé­le­sebb ro­mán ol­va­só­kö­zön­ség és a ma­gya­rul nem tu­dó szak­em­be­rek szá­má­ra a ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ku­ta­tás ad­di­gi ered­mé­nye­it is. Emel­lett a szer­ző több meg­fi­gye­lé­sét, ész­re­vé­tel­ét tet­te köz­kinccsé, ami ter­mé­sze­te­sen Vajdahunyad vá­rá­ra is ér­vé­nyes.

A vár ese­té­ben alap­já­ban vé­ve Möller pe­ri­o­di­zá­ci­ós ja­vas­la­tát fo­gad­ta el, csak he­lyen­ként pró­bált meg raj­ta fi­no­mí­ta­ni. Így ke­rült be Möller a vár­ról írt ké­sőb­bi ro­mán mű­vek bib­li­og­rá­fi­á­já­ba. Az épí­tés leg­ko­ráb­bi sza­ka­szát, amit Möller 13. szá­za­di­nak vélt, Vătăşianu a 14. sz. ele­jé­re da­tál­ta elég so­vány bi­zo­nyí­ték alap­ján. Na­gyon fon­tos meg­fi­gye­lé­se vi­szont Hu­nya­di épít­ke­zé­sei má­so­dik sza­ka­szá­nak egy sa­já­tos vo­ná­sá­ra, az aj­tó­ke­re­tek sar­ka­i­nak a le­ke­re­kí­té­sé­re vo­nat­ko­zó­an. Nem iga­zán tu­dott mit kez­de­ni ve­le, csak annyit ál­la­pí­tott meg, hogy Er­dély­ben el­szi­ge­telt je­len­ség­ről van szó. Két­ség­te­le­nül Hu­nya­di épít­ke­zé­se­i­nek egyik leg­spe­ci­fi­ku­sabb vo­ná­sá­ra fi­gyelt fel. A stí­lus ere­de­tét il­le­tő­en vi­szont na­gyon óva­tos volt, gya­kor­la­ti­lag nem fog­lalt ál­lást. Má­sik fon­tos meg­jegy­zé­se, ami­re Vătăşianutól füg­get­le­nül az újabb ma­gyar ku­ta­tás­ban szin­tén uta­lás tör­tént, hogy a pa­lo­ta er­kély­so­ra va­ló­já­ban Má­tyás-ko­ri épít­ke­zés. Vé­le­mé­nye sze­rint 1452 után kezd­ték el épí­te­ni, és Szil­ágyi Er­zsé­bet fe­jez­tet­te be. Ami eset­leg fel­ró­ha­tó a szer­ző­nek, hogy Gerő 1957-ben meg­je­lent cik­ké­től el­te­kin­tett. Vătăşianu kü­lön­ben rö­vid ide­ig az 1953-ban el­kez­dett hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­tok­nak az Aka­dé­mia ál­tal ki­kül­dött mű­vé­szet­tör­té­ne­ti ta­nács­adó­ja is volt. E mun­ká­la­tok ta­nul­sá­ga­it saj­nos már nem állt mód­já­ban be­le­fog­lal­ni köny­vé­be, amely idő­köz­ben meg­je­lent. A vár bi­zo­nyos ré­sze­i­nek hely­re­ál­lí­tá­sa so­rán szem­be­he­lyez­ke­dett Oliver Velescuval, aki már ko­ráb­ban a vár­nál dol­go­zott. Két, olyan  nagy hor­de­re­jű té­má­ban is kü­lön­bö­zött a vé­le­mé­nyük, ame­lyek je­len­tős mér­ték­ben meg­ha­tá­roz­ták a vár ar­cu­la­tát. A pa­lo­ta eme­le­ti bol­to­za­tá­nak re­konst­ruk­ci­ó­ja so­rán Velescu a föld­szin­ti te­rem­hez ha­son­ló gyám­kö­ves meg­ol­dást ja­va­solt, míg Vătăşianu a gyám­kő nél­kü­li me­ré­szebb meg­ol­dást ta­lál­ta he­lyes­nek. Szin­tén el­té­rő ál­lás­pon­ton vol­tak a log­gia hely­re­ál­lí­tá­sa so­rán is. Velescu sze­rint a log­gi­át tisz­ta re­ne­szánsz for­má­ban kel­lett „hely­re­ál­lí­ta­ni”, míg Vătăşianu ra­gasz­ko­dott egy 1867-ben ké­szült rajz­hoz, amely a hely­re­ál­lí­tá­sok meg­kez­dé­se előtt ké­szült. Mind­két eset­ben Velescu ál­lás­pont­ja ér­vé­nye­sült, amit a vár­ról írt nép­sze­rű­sí­tő mun­ká­já­ban is is­mer­te­tett.27

Szin­tén a hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­tok al­kal­má­val ke­rült sor a vár né­hány ré­szé­nek ré­gé­sze­ti ku­ta­tá­sá­ra is. Ha­bár a vár­nál vég­zett ása­tá­sok­nak nagy ha­gyo­má­nya volt, mind­össze a leg­utol­só ke­rült köz­lés­re. Khuen An­tal ide­jé­ben pél­dá­ul a pa­lo­ta alatt tár­ták fel a ko­ráb­bi vár fa­la­it, 1956–57-ben pe­dig Octavian Floca régészkedett a ká­pol­ná­ban. Saj­nos egyik mun­ká­lat­ról sem je­lent meg pub­li­ká­ció. 1966–67 kö­zött Alexandru Bogdan ásott né­hány szel­vényt a ré­gi ka­pu­to­rony ten­ge­lyé­ben, il­let­ve köz­vet­le­nül a ka­pu­to­rony mel­lett.28 Az it­te­ni ré­teg­je­len­sé­ge­ket nem le­het egy­ér­tel­mű­en a vár kü­lön­bö­ző épí­té­si fá­zi­sa­i­hoz köt­ni, így az ása­tók nagy büsz­ke­sé­ge, egy I. Ulász­ló-ko­ri pénz­ve­ret is csak annyit bi­zo­nyít, hogy a vár a 15. szá­zad kö­ze­pén hasz­ná­lat­ban volt. Ezt az írott for­rá­sok­ból ed­dig is tud­tuk. Ké­sőbb Gheorghe Anghel fog­lal­ta össze a vár épí­tés­tör­té­ne­té­re vo­nat­ko­zó is­me­re­te­ket, több­nyi­re meg­is­mé­tel­ve Vir­gil Vătăşianu és Alexandru Bogdan né­ze­te­it.29 Mind­össze a Nebojsza-torony épí­té­sét he­lyez­te ké­sőbb­re, Hu­nya­di Já­nos má­so­dik épít­ke­zé­se­i­nek fá­zi­sá­ba.

A má­so­dik vi­lág­há­bo­rú után meg­in­dult ré­gé­sze­ti ása­tá­sok és mű­em­lék-hely­re­ál­lí­tá­sok kö­ze­pet­te a vajdahunyadi vár mint egyes re­konst­ruk­ci­ók le­het­sé­ges mo­dell­je új­ból na­pi­rend­re ke­rült. A Gerevich Lász­ló ál­tal ve­ze­tett bu­da­vá­ri ása­tá­sok so­rán egy­re több adat ke­rült a fel­szín­re Zsig­mond ki­rály­nak ad­dig csak írott for­rá­sok­ból és né­hány met­szet alap­ján is­mert ún. Friss-pa­lo­tá­já­ról. A pa­lo­tá­val kap­cso­lat­ban fel­me­rült kér­dé­sek meg­vá­la­szo­lá­sa nagy je­len­tő­sé­gű, ugyan­is Zsig­mond ta­lán leg­fon­to­sabb bu­dai épít­ke­zé­sé­ről van szó, amely hosszú ide­ig meg­ha­tá­roz­ta a vár má­so­dik ud­va­rá­nak ar­cu­la­tát. Ba­logh Jo­lán már ko­ráb­ban utalt a pa­lo­ta és Hu­nya­di Já­nos vajdahunyadi épít­ke­zé­se­i­nek össze­füg­gé­sé­re, amit Gerevich a ma­gyar­or­szá­gi mű­vé­szet tör­té­ne­té­ről írt új össze­fog­la­ló mű­vé­ben meg­is­mé­telt.30 En­nek el­le­né­re a két pa­lo­ta köz­ti kap­cso­lat va­lós alap­ja ho­mály­ban ma­radt, míg­nem Gerevich meg nem je­len­tet­te a bu­da­vá­ri ása­tá­sa­it is­mer­te­tő mo­nog­rá­fi­á­ját.31 A könyv, amely a ma­gyar­or­szá­gi kö­zép­ko­ri ré­gé­szet mód­szer­ta­nát te­rem­tet­te meg, a Friss-pa­lo­ta hom­lok­za­tá­nak el­ső re­konst­ruk­ci­ós raj­zát is tar­tal­maz­za. A raj­zon min­den­ki könnyen rá­is­mer­het a vajdahunyadi pa­lo­ta er­kély­so­ros hom­lok­za­tá­ra, ami­re a szer­ző kü­lön­ben ma­ga is utal. Zsig­mond bu­dai pa­lo­tá­já­nak he­lye, tér­be­osz­tá­sa és ün­ne­pé­lyes hom­lok­za­tá­nak for­má­ja mind­má­ig ak­tu­á­lis té­ma, az­óta a fel­té­te­le­zé­sek pe­dig to­vább­ra is a vajdahunyadi pa­lo­ta hom­lok­za­tá­nak je­gyé­ben szü­let­nek.32

A Buda–Vajdahunyad pá­ros vé­gül re­fe­ren­cia­pont­ja lett a kö­zép­ko­ri ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­net­nek, amit ta­lán Ma­ro­si Er­nő cik­ke tük­röz a leg­egyér­tel­műb­ben.33 A ma­gyar épí­té­szet­tör­té­net egy új fe­je­ze­te kris­tá­lyo­so­dott ki ben­ne, ami­nek alap­ja­it még Möller Ist­ván fek­tet­te le. Hu­nya­di Já­nos nem­csak a ma­gyar tör­té­ne­lem­nek, ha­nem a ma­gyar­or­szá­gi épí­té­szet­tör­té­net­nek te­rem­tet­te meg azt a fe­je­ze­tét, amely két nagy épít­ke­ző ural­ko­dó kö­zé éke­lő­dik. Ará­nya­it te­kint­ve sem Zsig­mond, sem Má­tyás ki­rály épít­ke­zé­se­i­vel nem mér­he­tő össze, vi­szont két­ség­te­len, hogy I. Ulász­ló és V. Lász­ló az épít­ke­zé­sek te­rén ár­nyé­ká­ban ma­rad­tak. Ép­pen ezért az 1437–1458 köz­ti idő­sza­kot il­le­tő­en a mű­vé­szet­tör­té­né­szek fi­gyel­me át­te­vő­dik az ud­va­ri épí­té­szet­ről a fő­úri épít­ke­zé­sek­re, ame­lye­ket el­ső­sor­ban a Hu­nya­di Já­nos ne­vé­hez fű­ző­dő szín­vo­na­las al­ko­tá­sok jel­le­mez­nek.34 Az 1980-as, 90-es évek­ben Ma­ro­si Er­nő ál­tal szer­kesz­tett vagy Entz Gé­za ál­tal írt át­fo­gó mű­vé­szet­tör­té­ne­ti-épí­té­szet­tör­té­ne­ti mun­kák vég­ered­mény­ben ezt a szem­lé­le­tet tük­rö­zik.35

A hom­lok­zat­tal kap­cso­la­tos ku­ta­tá­sok­nak vé­gül Vajdahunyadra néz­ve is je­len­tő­sé­ge volt, ugyan­is ma már egy­ér­tel­mű, hogy az er­kély­sor, amely­re alap­já­ban vé­ve a Buda–Vajdahunyad konst­ruk­ció épült, Má­tyás ki­rály és nem Hu­nya­di Já­nos épít­ke­zé­se­i­nek az ered­mé­nye.36 A vajdahunyadi pa­lo­ta kü­lön­ben nem­csak a bu­dai, ha­nem az esz­ter­go­mi ér­se­ki pa­lo­ta re­konst­ruk­ci­ó­já­hoz is ala­pul szol­gált. Az esz­ter­go­mi­nál vég­zett ku­ta­tá­sok ve­zet­ték Vukov Kons­tan­tint ar­ra a kö­vet­kez­te­tés­re, hogy a vajdahunyadi pa­lo­ta eme­le­ti ter­mét ne két­ha­jós­nak, ha­nem egy­sé­ges te­rű­nek te­kint­se.37 Ve­szé­lyes ke­lep­cé­nek bi­zo­nyult ez az el­mé­let. Az eme­le­ti tér ere­de­ti ál­la­po­tá­ra uta­ló nyo­mok mind­össze Ará­nyi és Velescu köny­vé­ben sze­re­pel­nek, a szer­ző ezek fi­gyel­men kí­vül ha­gyá­sá­val ju­tott amúgy von­zó­nak tű­nő kö­vet­kez­te­té­sé­re.

A vár 16–17. szá­za­di át­épí­té­sé­ről na­gyon ke­vés szó esett a szak­iro­da­lom­ban. A ko­rai re­ne­szánsz vo­ná­sok meg­je­le­né­sét, mint em­lí­tet­tem, Ba­logh Jo­lán ele­mez­te, a ké­sőb­bi­e­ket Möller Ist­ván, újab­ban pe­dig Ko­vács And­rás fog­lal­ta össze.38 A vár­nak két­ség­te­le­nül ez a leg­ke­ve­seb­bet ku­ta­tott ré­sze, ala­pos fel­dol­go­zá­sa még vá­rat ma­gá­ra.

Az 1868-ban el­kez­dett és ki­sebb-na­gyobb szü­ne­tek­kel az 1960-as éve­kig tar­tó hely­re­ál­lí­tá­si mun­ká­la­tok elem­zé­sé­nek is el­ér­ke­zett az ide­je. Sisa Jó­zsef a 19. szá­za­di hely­re­ál­lí­tá­sok­ról írt egy rö­vid össze­fog­la­lót, ma­gam pe­dig a vár egyik sa­já­tos épü­let­ré­sze, a log­gia elem­zé­sén ke­resz­tül mu­tat­tam be az egy­mást vál­tó hely­re­ál­lí­tá­si né­ze­tek ér­vé­nye­sü­lé­sét.39

Mint a fen­ti­ek­ből is ki­de­rül, Vajdahunyad vá­rá­ról na­gyon „sok íra­tott és mon­da­tott”, van­nak ma már meg­ol­dott­nak te­kint­he­tő épí­tés­tör­té­ne­ti fe­je­ze­tei, több kér­dés azon­ban még tisz­tá­zat­lan ma­radt, an­nak el­le­né­re, hogy a szak­em­be­rek rég­óta elem­zés tár­gyá­vá tet­ték. A szá­mos rész­let­ta­nul­mány ar­ra hív­ja fel a fi­gyel­met, hogy las­san el­ér­ke­zett az ide­je egy új, át­fo­gó vár­tör­té­net meg­írá­sá­nak.

JEGY­ZE­TEK

  1. Kenderesi Fe­renc: Vaj­da Hu­nya­di vár. Árpádia. Ho­ni tör­té­ne­tek zseb­köny­ve. Szerk. Kovacsóczy Mi­hály. Kas­sa. I. (1833) 53–69; Uő: Vaj­da Hu­nya­di Vár Épü­let­nek bel­ső el­ren­del­te­té­se. Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény 5.  Pest, 1830. 25–55; Uő: Vaj­da Hunyadivár kül­ső te­kin­tet­ben, és en­nek tör­té­ne­ti leirása az újabb idő­ig. Tu­do­má­nyos Gyűj­te­mény. 7.  Pest, 1831. 25–44.

  2. A mű­em­lé­kek­nek na­gyobb te­ret szen­telt pél­dá­ul Mocsáry An­tal. Ne­mes Nóg­rád Vár­me­gyé­nek His­tó­ri­ai, Geographiai és Statistikai Esmertetése 4. Pest, 1826.

  3. Ke­mény Jó­zsef: Szent-Léleki vár em­lé­ke. Árpádia. Ho­ni tör­té­ne­tek zseb­köny­ve. Szerk. Kovacsóczy Mi­hály. Kas­sa. I. (1833) 75.

  4. Tö­re­dé­kek Ka­zin­czynak Er­dé­lyi Le­ve­le­i­ből. Tu­do­má­nyos Gyűjtemény.2. Pest, 1817. 94–96.

  5. Ma­ro­si Er­nő (szerk.): A ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­net-írás prog­ram­jai. Bp., 1999. 30–31.

  6. Ará­nyi La­jos: Vajda-Hunyad vá­ra. 1452. 1681. 1866. Szó­ban és kép­ben. Po­zsony, 1867.

  7. Kul­tu­rá­lis Örök­ség­vé­del­mi Hi­va­tal (KÖH), Kéz­irat­tár, 117/1873.

  8. Wilhelm Schmidt: Die Stammburg der Hunyade in Siebenbürgen. Hermannstadt, 1865.

  9. Ará­nyi La­jos: Vajda-Hunyad vá­ra ügyé­ben 10 pont. Va­sár­na­pi Új­ság, 13.52. (1866) 635–636.

10. Schulcz Ferencz elő­adá­sa a Ma­gyar Tör­té­nel­mi Tár­su­lat 1869. már­ci­us 4-i ülé­sén. Szá­za­dok, 3. (1869) 437–438.

11. Te­le­ki Jó­zsef: A Hu­nya­di­ak ko­ra Ma­gya­ror­szá­gon. 1–4. 10–12. Pest, 1852–1854.

12. Schulcz József–Ángyán György: A vaj­da-hu­nya­di vár res­ta­u­rá­lá­sá­nak tör­té­ne­te. Kü­lö­nös te­kin­tet­tel az ott tör­tént károk és vissza­élé­sek­re! Pécs, 1876.

13. Möller Ist­ván: „A vaj­da-hu­nya­di vár épí­té­si ko­rai.” Ma­gyar­or­szág mű­em­lé­kei, 3. Szerk. Forster Gyu­la. Bp., 1913. 77–104.

14. Möller Ist­ván: Er­dély ne­ve­ze­te­sebb mű­em­lé­kei. Bp., 1929. 34.

15. Fraknói Vil­mos: Hu­nya­di Já­nos szár­ma­zá­sa és a vajdahunyadi fres­kók. Tu­rul, 32. 2. (1914) 53.

16. Möller Ist­ván: Er­dély ne­ve­ze­te­sebb mű­em­lé­kei. Bp., 1929.

17. Vir­gil Vătăşianu: Castelul Corvinilor din Hunedoara. Boabe de Grâu, 4. (1933) 420–431.

18. Möller Ist­ván: Er­dély ne­ve­ze­te­sebb mű­em­lé­kei. 3–4.

19. Ba­logh Jo­lán: Az er­dé­lyi renaissance (1460–1541). 1. Kv., 1943. 115, 117. Az északolasz re­ne­szánsz ha­tá­sá­ra már ko­ráb­ban utalt Genthon Ist­ván. Lásd: Az or­to­do­xia mű­vé­sze­te Er­dély­ben. Ma­gyar Szem­le, 22. (1934) 242–248; Uő: Er­dély mű­vé­sze­te. Bp., 1936.

20. Rómer Flóris: Ré­gi fal­ké­pek Ma­gya­ror­szá­gon. Bp., 1874. 146–149.

21. Ba­logh Jo­lán: Má­tyás ki­rály és a mű­vé­szet. Bp., 1985; Uő: A mű­vé­szet Má­tyás ki­rály ud­va­rá­ban. 1. Bp., 1966. 201–202. Újab­ban a „zöld szo­ba” kon­cep­ci­ó­ba il­lesz­tet­te Mikó Ár­pád a log­gia fres­kó­it: Az ádámosi uni­tá­ri­us temp­lom fes­tett fa­mennye­ze­te (1526) és a fa­mennye­zet re­konst­ruk­ci­ó­ja (1985). Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Ér­te­sí­tő, 36. (1987) 86–118.

22. Ba­logh Jo­lán: A ké­ső-gó­ti­kus és a renaissance-kor mű­vé­sze­te. Ma­gyar mű­ve­lő­dés­tör­té­net. 2. Szerk. Domanovszky Sán­dor. 1939. 542.

23. Ba­logh Jo­lán: Az er­dé­lyi renaissance. 78.

24. Gerő Lász­ló: Hu­nya­di Já­nos vajdahunyadi vá­ra. Mű­em­lék­vé­de­lem, 1. (1957) 81–92. A ma­gyar vár­épí­té­szet­ről ad­dig meg­je­lent né­hány szak­jel­le­gű­nek te­kint­he­tő könyv­ben szin­tén he­lyet ka­pott a vár. Lásd Kö­nyö­ki Jó­zsef: A kö­zép­ko­ri vá­rak. Bp., 1906; Varju Elem­ér: Ma­gyar vá­rak. Bp., 1933. 186–193.

25. Gerő Lász­ló: Ma­gyar­or­szá­gi vár­épí­té­szet. Bp., 1955.

26. Vir­gil Vătăşianu: Istoria artei feudale în Ţările Române. 1. Buc., 1959.

27. Oliver Velescu: Castelul de la Hunedoara. Buc., 1961. Az ak­ko­ri hely­re­ál­lí­tás má­so­dik sza­ka­szát rész­le­te­sen is­mer­tet­te Bágyuj La­jos. Lásd Vajdahunyad vá­rá­nak res­ta­u­rá­lá­sa (1965–1968). Ko­runk, 32. 10. (1973) 1608–1617.

28. Alexandru Bogdan: Contribuţii arheologice la cunoaşterea evoluţiei castelului Corvineştilor de la Hunedoara. Buletinul Monumentelor Istorice, 39. (1970) 18–25.

29. Gheorghe Anghel: Castelul de la Hunedoara (Noi puncte de vedere asupra fazelor de construcţie. Sargetia, 12–13. (1974–1975) 363–376; Uő: Fortificaţii medievale de piatră din secolele XI­II-XIV. Cluj-Napoca, 1986. 124–134.

30. Ba­logh Jo­lán:  A késő-gótikus… 542; Gerevich Lász­ló. Ké­ső-gó­ti­ka Ma­gya­ror­szá­gon. A ma­gyar­or­szá­gi mű­vé­szet tör­té­ne­te. Szerk. Dercsényi De­zső. Bp., 1961. (2. ki­ad.). 231.

31. Gerevich Lász­ló: A bu­dai vár fel­tá­rá­sa. Bp., 1966.

32. Buzás Gergely–Végh And­rás: Ada­lé­kok a bu­dai ki­rá­lyi vár­ban ál­ló Zsig­mond-pa­lo­ta hom­lok­zat­re­konst­ruk­ci­ó­já­hoz. Castrum Bene, 2. (1990) 124–131; Feld István–Szekér György: Újabb ada­lé­kok a bu­dai ki­rá­lyi vár Zsig­mond-pa­lo­tá­já­nak és észa­ki be­já­ra­tá­nak re­konst­ruk­ci­ó­já­hoz. Mű­em­lék­vé­de­lem, 35. 4. (1991) 248–257.

33. Ma­ro­si Er­nő: Bu­da és Vajdahunyad, a 15. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi épí­té­szet­tör­té­net tar­tó­pil­lé­rei. Épí­tés-Épí­té­szet­tu­do­mány, 15. (1983) 293–310.

34. Tu­laj­don­kép­pen még nincs tisz­táz­va, hogy Hu­nya­di épít­ke­zé­sei mi­lyen mér­ték­ben fő­úri­ak, il­let­ve ud­va­ri­ak, ugyan­is kor­mány­zó­ként for­ma­i­lag is ele­get tett an­nak, amit „ud­va­ri­nak” szok­tunk ne­vez­ni, to­váb­bá 1446 után olyan or­szá­gos be­vé­te­lek­hez is ju­tott, ami­ket min­den bi­zonnyal me­cé­nás­ko­dás­ra és sa­ját épít­ke­zé­se­i­re is for­dí­tott.

35. Ma­gyar­or­szá­gi mű­vé­szet 1300–1470 kö­rül. 2. Szerk. Ma­ro­si Er­nő. Bp., 1987; Entz Gé­za: Er­dély épí­té­sze­te a 14–16. szá­zad­ban. Kv., 1996.

36. Buzás Ger­gely: A ké­sei Má­tyás-kor ki­rá­lyi épít­ke­zé­sei és a ké­ső gó­ti­kus épí­té­szet stí­lus­áram­la­tai Ma­gya­ror­szá­gon. Arhitectura religioasă medievală din Transilvania. Szerk. Szőcs Pé­ter Le­ven­te. Sa­tu Mare, 1999. 137–138.

37. Vukov Kons­tan­tin: Ké­te­lyek a vajdahunyadi vár lo­vag­ter­mé­nek hely­re­ál­lí­tá­sá­ról (Gon­do­la­tok a XV. szá­za­di ma­gyar­or­szá­gi nagy­ter­mek­ről). Mű­em­lék­vé­de­lem, 32. (1988) 1–7.

38. Ko­vács And­rás: Ké­ső re­ne­szánsz épí­té­szet Er­dély­ben. Bp.–Kv., 2003.

39. Sisa Jó­zsef: Vajdahunyad vá­rá­nak 19. szá­za­di res­ta­u­rá­lá­sá­ról. Ars Hungarica. 28.1. (2000) 97–108; Lupescu Radu: Mű­em­lék­vé­del­mi szem­lé­le­tek ér­vé­nye­sü­lé­se a vajdahunyadi vár ún. Má­tyás-log­gia hom­lok­za­tá­nak hely­re­ál­lí­tá­sa so­rán. In: Em­lék­könyv Kiss And­rás szü­le­té­sé­nek nyolc­va­na­dik év­for­du­ló­já­ra. Kv., 2003. 331–342.