Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Balázs László–Benkő Elek

Kolozsvár-Szentpéter régészeti emlékei

Ko­lozs­vár kö­zép­ko­ri tör­té­ne­tét a leg­utób­bi éve­kig ré­gé­sze­ti le­le­tek­kel alig le­he­tett meg­vi­lá­gí­ta­ni, mi­köz­ben az eről­te­tett ira­mú épít­ke­zé­sek fel­mér­he­tet­len mennyi­sé­gű kö­zép­ko­ri em­lé­ket sem­mi­sí­tet­tek meg. A pusz­tu­lás mér­té­két csak ta­lál­gat­hat­juk, de ab­ban egé­szen biz­to­sak le­he­tünk, hogy a bel­te­rü­le­ten be­épí­tett tel­ke­ken, il­let­ve szá­mos, la­kó­te­lep épí­té­sé­vel érin­tett te­rü­le­ten a mun­ka­gé­pek nyo­mán több ré­gé­sze­ti mo­no­grá­fia anya­ga vált sem­mi­vé.

Az aláb­bi­ak­ban egy ki­vé­tel­ről szá­mol­ha­tunk be. Előz­mé­nye a Külső-Magyar ut­ca bon­tá­sa és az 1980-as évek­ben emelt la­kó­te­lep (Mărăşti ne­gyed) épí­té­se volt, mely­nek so­rán a hi­va­ta­los örök­ség­vé­de­lem nem kí­vánt kö­zép­ko­ri le­le­tek­kel ve­sződ­ni, már ha egy­ál­ta­lán fel­fi­gyel­tek rá­juk. Leg­alább­is Kolozs me­gye 1992-ben meg­je­lent ré­gé­sze­ti re­per­tó­ri­u­ma a ha­tal­mas la­kó­te­lep épí­té­se kap­csán egyet­len tárgy elő­ke­rü­lé­sé­ről sem em­lé­ke­zett meg.

Az 1989-es po­li­ti­kai for­du­lat után meg­tor­pant az épít­ke­zés; az egyik utol­só­ként fel­hú­zott épü­let a Szent Pé­ter-temp­lom­tól dél­nyu­gat­ra, a Szent Er­zsé­bet agg­men­ház nyu­ga­ti ol­da­lán emel­ke­dő eme­le­tes blokk­ház volt (134. sz.). Az épü­let rács­szer­ke­ze­tű ala­po­zá­sá­nak ki­ásá­sa köz­ben, 1990 au­gusz­tu­sá­ban Ba­lázs Lász­ló ré­gé­sze­ti le­le­te­ket fe­de­zett fel, ame­lye­ket a ki­do­bott föld­ből és az árok­ból össze­gyűj­tött, amíg a vas­be­ton ala­po­zás el nem ké­szült. Fel­jegy­zé­se sze­rint „a kály­ha­csem­pék, kály­ha­sze­mek, fém- és üveg­tár­gyak egy erő­sen vö­rö­ses, agya­gos ré­teg­ből ke­rül­tek elő, itt-ott cso­mók­ban sár­ma­rad­vá­nyok­kal, amely el­ütött szín­ben és össze­té­tel­ben az őt kö­rül­ve­vő sár­gás, ho­mo­kos-ka­vi­csos ré­te­gek­től. A ré­teg vas­tag­sá­ga 40–60 cm kö­zött vál­ta­ko­zott és a ta­laj szint­jé­től 1,60 m-től 2,2 m-ig tar­tott.” A le­le­tek két, jól el­kü­lö­nít­he­tő te­rü­le­ten ke­rül­tek elő: a mai jár­dá­tól mint­egy 5 m-rel dél­re fek­vő folt­ból a kö­zép­ko­ri edény­tö­re­dé­kek, fi­gu­rá­lis kály­ha­csem­pék és egy fém gyer­tya­tar­tó ju­tott nap­fény­re, míg egy má­sik, va­la­mi­vel ki­sebb, a jár­dá­tól kb. 10 m-re fek­vő folt­ból a ro­zet­ta­dí­szes re­ne­szánsz kály­ha­csem­pék szár­maz­nak.

Az elő­ke­rült le­le­te­ket Ba­lázs Lász­ló hely­szí­ni meg­fi­gye­lé­sei és jegy­ze­tei, va­la­mint ön­zet­len, jó sze­mű gyűj­tő­mun­ká­ja nyo­mán Benkő Elek dol­goz­ta fel, aki saj­tó alatt lé­vő mun­ká­já­ban (Ko­lozs­vár ma­gyar kül­vá­ro­sa a kö­zép­kor­ban) rész­le­te­sen ki­tér a Ma­gyar ut­ca ké­ső kö­zép­ko­ri, ko­ra új­ko­ri tör­té­ne­té­re is. Az aláb­bi írás a rész­le­tes fel­dol­go­zás ré­gé­sze­ti fe­je­ze­te.

 

Ke­rá­mia

Az ala­po­zá­si ár­kok­ból össze­gyűj­tött ke­rá­mia­le­le­tek je­len­tős ré­sze erő­sen tö­re­dé­kes, szór­vány ér­té­kű edény­tö­re­dék. A vi­szony­lag ap­ró és eset­le­ge­sen nap­fény­re ke­rült da­ra­bok ré­teg­ta­ni meg­fi­gye­lé­sek nél­kül saj­nos szór­vány ér­té­kű­ek, ér­té­ke­lé­sük nyo­mán ezért messze­me­nő kö­vet­kez­te­té­se­ket nem von­ha­tunk le.

Az át­te­kin­tett anyag leg­ko­ráb­bi le­le­te egy ap­ró sze­mű, csil­lá­mos ho­mok­kal so­vá­nyí­tott, bar­nás­vö­rös anya­gú, kézikorongon for­mált fa­zék­tö­re­dék, kis­sé el­he­gye­sed­ve ki­haj­ló pe­rem­mel. A ko­ra Ár­pád-ko­ri jel­le­gű da­rab­hoz ha­son­ló tö­re­dé­ke­ket a meg­men­tett anyag­ban nem lát­tunk, sőt ké­ső Ár­pád-ko­ri, 13. szá­za­di le­le­te­ket sem ta­lál­tunk. Szentpéter fa­lu fel­té­te­lez­he­tő, de nem bi­zo­nyít­ha­tó Ár­pád-ko­ri előz­mé­nye­it a ma ren­del­ke­zé­sünk­re ál­ló ré­gé­sze­ti le­le­tek nem vi­lá­gít­ják meg.

Fel­tű­nő a ti­po­ló­gi­ai meg­gon­do­lá­sok alap­ján 14–15. szá­zad­ra da­tál­ha­tó le­le­tek szá­má­nak hir­te­len meg­ug­rá­sa. Kö­zöt­tük egy oxi­dá­ló tűz­ben vö­rö­ses­bar­ná­ra ége­tett, il­let­ve egy re­du­kált ége­té­sű, szür­ke anya­gú edény­cso­port kü­lö­nít­he­tő el.

A kvar­cos, kö­ze­pes sze­mű ho­mok­kal ér­des­re so­vá­nyí­tott, bar­na, il­let­ve bar­nás­vö­rös szí­nű pe­rem­tö­re­dé­kek kö­zül egyes, 14. szá­za­di da­ra­bo­kon még a ké­ső Ár­pád-ko­ri ket­tős ta­go­lá­sú pe­re­mek ha­tá­sát fi­gyel­het­jük meg. Mel­let­tük elő­for­dul­nak a 14. szá­zad­ra ál­ta­lá­ban jel­lem­ző gal­lé­ros fa­zék­pe­re­mek. A ké­sőb­bi­nek tű­nő, va­ló­szí­nű­leg már 15. szá­za­di da­ra­bo­kon le­göm­bö­lyí­tett pe­rem­tí­pu­so­kat ta­lá­lunk. Ez utób­bi­ak szí­ne a ko­ráb­bi bar­nás­vö­rös he­lyett már egyen­le­te­sebb vö­rös ár­nya­la­tú, a cse­re­pe­ken pe­dig a gyors­ko­rong nyo­mát fi­gyel­het­jük meg. Ha­son­ló, ér­des ho­mok­kal so­vá­nyí­tott, vö­rös­re égő anyag­ból ké­szült egy nagy­mé­re­tű, mély tál, il­let­ve to­váb­bi, sza­lag­sze­rű­en ki­szé­le­se­dő, ese­ten­ként be­vag­dalt pe­rem­mel meg­for­mált mély cse­rép­tá­lak, va­la­mi­vel ki­sebb és vé­ko­nyabb edény­fal­lal, vél­he­tő­en a 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­ből. Az ér­des anya­gú, vö­rö­ses­bar­ná­ra vagy vö­rös­re ége­tett fő­ző­fa­ze­kak mel­lett igen ke­vés ha­son­ló anya­gú asz­ta­li ke­rá­mia­tö­re­dék is elő­ke­rült. Egy fi­nom szem­csés anya­gú, nem fé­nye­zett ol­dal­tö­re­dék kor­só­ból vagy kan­csó­ból szár­ma­zik, egy va­la­mi­vel ér­de­sebb anya­gú, kí­vül halványvörös, bel­se­jé­ben ré­te­ge­sen vi­lá­gos­szür­ke tö­re­dék ka­ré­jos pe­re­mű kan­csó­ból. Ko­ruk­ra néz­ve egy­elő­re csak becs­lé­sek­re szo­rít­koz­ha­tunk. Székelykeresztúri ku­ta­tá­sa­ink so­rán úgy ta­pasz­tal­tuk, hogy a fi­nom, vö­rös anya­gú asz­ta­li ke­rá­mia a leg­gyak­rab­ban a 14. szá­zad má­so­dik fe­lé­től a 16. szá­zad ele­jé­ig ter­je­dő idő­szak­ban buk­kan elő; jobb hí­ján most is ezt a tá­gabb kel­te­zést ja­va­sol­juk.

A 14–15. szá­za­di ke­rá­mia má­sik ré­sze oxi­gén­sze­gény, re­du­ká­ló tűz­ben szür­ké­re égett. Az al­kal­ma­zott ége­tés­tech­ni­ka nem volt tö­ké­le­tes, ugyan­is tisz­ta és egyen­le­tes szür­ke színt csak vi­szony­lag ke­vés edény ka­pott, több­sé­gük bar­nás­szür­ke ár­nya­la­tú. Olyan tö­re­dé­ket is lát­tunk, amely­nek csu­pán a fel­szí­ne volt szür­ke, míg a cse­rép bel­se­je vö­rö­ses­bar­na ma­radt.  A ko­ráb­bi da­ra­bo­kon ket­tős ta­go­lá­sú pe­rem­vál­to­za­to­kat ta­lá­lunk, a ké­sőb­bi­ek gal­lé­ros, il­let­ve le­göm­bö­lyí­tett, rit­kán szög­le­tes ki­kép­zé­sű pe­rem­mel ké­szül­tek. Fi­gye­lem­re mél­tó két pe­rem­tö­re­dék, amely azo­nos pe­rem­ki­kép­zés­sel ké­szült, de el­té­rő szín­ű, szür­ké­re, il­let­ve bar­ná­ra égett. A kö­zép­ko­ri szür­ke ke­rá­mia jel­leg­ze­tes al­cso­port­ját al­kot­ják a fi­no­man isza­polt, fé­nye­zett vagy si­mí­tott fe­lü­le­tű, ke­mény­re és sö­tét­szür­ké­re ége­tett asz­ta­li ke­rá­mia­ma­rad­vá­nyok. Az egyes da­ra­bok la­pos, hosszá­ban bor­dá­zott sza­lag­fül­lel el­lá­tott, profilált al­jú kan­csók­ból szár­maz­nak, ame­lyek ol­da­lát be­mé­lyí­tett ba­ráz­dák­kal, il­let­ve erő­tel­jes hor­nyo­lás­sal és be­pe­csé­telt min­tá­val dí­szí­tet­ték. Ilyen le­le­tek­re a ro­mán ku­ta­tás elő­ször az észak-mold­vai vá­ro­sok, el­ső­sor­ban Jászvásár/Iaşi, Karácsonykő/Piatra Neamţ, Moldvabánya/Baia, Románvásár/Roman, Szeret/Siret és Szucsava/Suceava ré­gé­sze­ti ku­ta­tá­sa nyo­mán fi­gyelt fel.1 Fel­is­mer­te a szür­ke, ese­ten­ként be­pe­csé­telt (asz­ta­li) ke­rá­mia kö­zép-eu­ró­pai, el­ső­sor­ban cseh- és len­gyel­or­szá­gi, oszt­rák és né­met kap­cso­la­ta­it, és fel­té­te­lez­te, hogy en­nek az edény­fé­le­ség­nek a 14. szá­zad vé­gé­től nyo­mon kö­vet­he­tő mold­vai el­ter­je­dé­se össze­függ a Mold­vá­ba irá­nyu­ló né­met be­ván­dor­lás­sal; fel­me­rült az Er­dély fe­lől ide ér­ke­ző szá­szok ha­tá­sa is.2 Az út­tö­rő mold­vai pub­li­ká­ci­ók nyo­mán az er­dé­lyi ré­gé­sze­ti ku­ta­tás is ér­zé­kel­te, hogy Észak-Er­dély­ben is ki­mu­tat­ha­tó ha­son­ló le­let­anyag. A kez­det­ben még csak Ko­lozs­vár kör­nyé­ké­re szo­rít­ko­zó ki­sebb leletegyüttesek som­más em­lí­té­se­kor, hi­vat­koz­va a mold­vai ku­ta­tás ered­mé­nye­i­re, egy­ben a prob­lé­mát a kö­zép­ko­ri nyu­ga­ti be­ván­dor­lás szint­jé­re egy­sze­rű­sít­ve, az er­dé­lyi ro­mán ku­ta­tás szí­ve­sen hasz­nál­ja a hospeskerámia (ceramica oaspeţilor) ter­mi­nust, anél­kül azon­ban, hogy rész­le­te­sebb elem­zés­be bo­csát­koz­na.3 A ta­nul­sá­gok­ra alább még vissza­tér­ve, már most fel­hív­juk ar­ra a kü­lö­nös kö­rül­mény­re a fi­gyel­met, hogy ez al­ka­lom­mal a „hospeskerámia” Ko­lozs­vár ma­gyar kül­vá­ro­sá­ban ke­rült elő, ami ön­ma­gá­ban is jel­zi, hogy tech­ni­kai is­mér­vek, je­len eset­ben fazekastechnikák nyo­mán az et­ni­kum- és ere­det­vizs­gá­lat a ré­gé­szet­ben is koc­ká­za­tos vál­lal­ko­zás­nak szá­mít.

A meg­men­tett ke­rá­mia­le­le­tek hal­lat­lan eset­le­ges­sé­gé­re utal, hogy a ko­ra új­kor idő­sza­kát, mely­ből egyéb­ként szá­mos kály­ha­csem­pét is­me­rünk, alig né­hány edény­tö­re­dék kép­vi­se­li. Egy ér­des­re so­vá­nyí­tott, vé­kony fa­lú, jel­leg­ze­tes 16. szá­za­di sza­lag­pe­rem­mel meg­for­mált fő­ző­fa­zék kis da­rab­ja so­rol­ha­tó ide, to­váb­bá egy hal­vány­bar­na, fi­nom anya­gú, igen vé­kony fa­lú, 16–17. szá­za­di fa­zék­tö­re­dék. Kor­mos pe­re­me ar­ra utal, hogy fő­ző­edény volt. Egy bar­na anya­gú, la­pos hor­nyo­lás­sal dí­szí­tett edény­ol­da­lon rá­csöp­pent sár­gás máz­fol­tot lát­tunk. E ké­sei kor asz­ta­li ke­rá­mi­á­ját egy vö­rös anya­gú, vál­lán hor­nyolt dí­szű kan­csó tö­re­dé­ke kép­vi­se­li, pe­re­mén kí­vül-be­lül barnászöld máz­zal.

Kály­ha­csem­pék

A meg­le­pő­en nagy mé­re­tű és vál­to­za­tos tö­re­dé­kek­ből ál­ló csem­pe- és kályhaszemanyag át­te­kin­té­se 18 tí­pus el­kü­lö­ní­té­sé­vel járt:

1. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­kei. Ho­mok­kal ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga bar­ná­ra, il­let­ve vö­rö­ses­bar­ná­ra égett, tö­rés­fe­lü­le­tén szür­ke csík lát­szik. Elő­lap­ján le­ko­pott szennyesfehér angób be­vo­nat, raj­ta nyo­mok­ban vö­rös fes­ték­nyo­mok. Pál­ca­tag­gal kí­sért egy­sze­rű léc­ke­ret­ben bal­ra né­ző, nyi­tott cső­rű griff, se­ma­ti­ku­san min­tá­zott szárnnyal és le­ve­les in­dá­vá bom­ló fa­rok­kal, fel­emelt kar­mos mell­ső manccsal. La­pos, hát­rész nél­kü­li csem­pe, hát­ol­da­la nem kor­mos, raj­ta pely­vás agyag­ta­pasz­tás oda­ra­gadt ma­rad­vá­nya. A tö­re­dé­kek két csem­pé­ből szár­maz­nak.

M: 25,5 cm, sz: 19,8 cm.

2. Má­zat­lan csem­pe­tö­re­dék. Ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga bar­nás­vö­rös­re égett. Elő­lap­ját sö­té­tebb és vi­lá­go­sabb szür­ké­re égett ré­teg fe­di, ami fe­hér angób alap­ra fel­vitt vö­rös fes­tés utó­lag meg­égett ma­rad­vá­nya le­het. A kép­me­zőt Szent Mi­hály ál­ló alak­ja töl­töt­te ki; az áb­rá­zo­lás­ból a kö­tény­sze­rű, le­mez­sá­vos, rá­ko­zott comb­vért és a plasz­ti­ku­san min­tá­zott szárny rész­le­te lát­ha­tó. Hát­ol­da­lán ujj- és si­mí­tás­nyo­mok. Jól­le­het a tö­re­dé­ken a csem­pe szé­le nem ma­radt meg, a ho­mo­rú­an íve­lő­dő agyag­lap és a há­tán lát­ha­tó nyo­mok ar­ra utal­nak, hogy hát­résszel (va­ló­szí­nű­leg don­gás hát­tal) ké­szült.

A tö­re­dék mé­re­te: 13x13,5 cm.

3. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe nagy tö­re­dé­ke. Ér­des anya­ga vö­rö­ses­bar­ná­ra égett. Egy­sze­rű léc­ke­ret­tel öve­zett elő­lap­ján két női szent bal­da­chin alatt ál­ló, ko­ro­ná­val és dics­fénnyel áb­rá­zolt alak­ja lát­ha­tó. A jobb ol­da­li, de­rék fö­lött össze­fo­gott ru­há­ja fö­lött kap­csos pa­lás­tot vi­se­lő szent (Szent Bor­bá­la) bal ke­zé­ben heggyel át­ló­san fel­fe­lé tar­tott kar­dot, fel­emelt jobb­já­ban tor­nyot tart; a bal ol­da­li,  tö­re­dé­kes nő­alak bal ke­zé­ben he­gyé­vel a föld­re tá­masz­tott kar­dot fog, jobb kar­ja és att­ri­bú­tu­ma hi­ány­zik (Szent Ka­ta­lin?). Az elő­la­pon ró­zsa­szín angób és vö­rös fes­tés cse­kély ma­rad­vá­nya. Ér­des, si­mí­tás­nyo­mos hát­ol­da­lán ko­rom­folt és le­tö­re­de­zett don­gás hát­rész csonk­ja. A hát­lap a csem­pe ké­szí­té­si mód­ját is el­árul­ja: elő­ször egy ová­lis, az elő­lap tük­rét csak hoz­zá­ve­tő­le­ge­sen ki­töl­tő agyag­la­pot nyom­tak a dúc­ba, majd a dúc­ra il­lesz­tet­ték a ko­ron­golt, kö­zé­pen ki­vá­gott don­gás hát­részt, vé­gül agyag­gal ki­töl­töt­ték az elő­lap és a hát­rész kö­zött ma­radt hé­za­got, egy­ben erő­sen egy­más­hoz ta­pasz­tot­ták a két részt.

Tö­re­dé­kes m: 28,5 cm, sz: 23,3 cm.

4. Má­zat­lan, tö­re­dé­kes kály­ha­csem­pe. Ho­mok­kal ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga vi­lá­gos­bar­ná­ra égett. Egy­sze­rű léc­ke­ret­tel, azon be­lül ro­vát­kolt sza­lag­gal sze­gett elő­lap­ját cson­kolt ágas fa­törzs mel­lett ta­lap­za­ton, szo­bor­sze­rű póz­ban ál­ló, le­mez­vér­tes lo­vag alak­ja töl­ti ki, aki jobb­já­ban föld­re tá­masz­tott paj­zsot, bal­já­ban he­gyé­vel a föld­re tá­masz­tott, egye­nes pen­gé­jű kar­dot tart. Az ere­de­ti áb­rá­zo­lást a kép­me­ző kö­zép­ten­ge­lyé­nek szá­mí­tó fa­törzs­nél füg­gő­le­ges met­szés­sel ket­té­vág­ták; ere­de­ti­leg fel­te­he­tő­en két alak he­lyez­ke­dett el a fa két ol­da­lán. La­pos, hát­rész nél­kü­li csem­pe, elő­lap­ját fol­tok­ban vi­lá­gos­bar­na agyag­máz fe­di, hát­ol­da­la ujj­nyo­mos.

M (tö­re­dé­kes): 30,3 cm, sz: 16,8–16,9 cm.

5. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe. Kvar­cos ho­mok­kal ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga bar­nás­vö­rös­re égett. Egy­sze­rű léc­ke­ret­tel öve­zett elő­lap­ját lo­von ülő, pán­célt és csú­csos si­sa­kot vi­se­lő dics­fé­nyes Szent György alak­ja töl­ti ki, amint fel­emelt szab­lyá­val a ló alatt te­ker­gő sár­kány­ra tá­mad. A tö­re­dé­ken a ló lá­ba alatt a sár­kány­fa­rok kis rész­le­te lát­ha­tó. A kép­me­ző bal ol­da­lán, Szent György szab­lyás, ma­gas­ba emelt kar­ja alá a ki­rály­lány kismé­re­tű, ko­ro­nás alak­ját min­táz­ták, amint mel­lén össze­kul­csolt ke­zek­kel imád­ko­zik. A csem­pe jobb fel­ső sar­ká­ban a ter­mé­sze­ti kör­nye­ze­tet se­ma­ti­ku­san meg­min­tá­zott fa jel­zi. Az elő­la­pot ró­zsa­szí­nes ár­nya­la­tú be­vo­nat, az egyik tö­re­dé­ken ezen­kí­vül fol­tok­ban meg­ma­radt gra­fi­tos ré­teg bo­rít­ja. Rá­ma nél­kü­li hát­ol­da­la ujj­nyo­mos. Két kály­ha­csem­pé­ből ma­radt ránk tö­re­dék.

M (tö­re­dé­kes): 23,6 cm, sz: 17,4–17,7 cm.

6. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Ér­des anya­ga bar­nás­vö­rös­re égett. De­rék­ban szé­les öv­vel össze­fo­gott, csuk­lyás öl­tö­ze­tet vi­se­lő, fél térdre eresz­ke­dő alak (an­gyal?) tö­re­dé­kes alak­ja dí­szí­ti; jobb kar­ja a test mel­lett, bal­ját fel­eme­li. Elő­lap­ján igen kis fol­tok­ban fe­hér angób és vö­rös fes­tés ma­rad­vá­nya, hát­ol­da­lán si­mí­tás­nyo­mok.

A tö­re­dék mé­re­te: 15x10,2 cm.

7. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Ér­des anya­ga szür­kés­bar­ná­ra égett. Az orosz­lán­nal küz­dő Sám­son mo­tí­vu­ma dí­szí­tet­te: pán­cé­los, hosszú ha­jú fér­fi szét­fe­szí­ti az orosz­lán szá­ját. Elő­lap­ján cse­kély meg­égett angóbmaradvány, hát­ol­da­lán si­mí­tás­nyo­mok.

A tö­re­dék mé­re­te: 11,8x6,5 cm.

8. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga a fel­szí­nen bar­násszür­ké­re égett, tö­rés­fe­lü­le­te fe­ke­tés­szür­ke. Pál­ca­tag­gal bő­ví­tett léc­ke­ret­ben ka­nyar­gó, egy­mást met­sző indapárból vi­rág, il­let­ve sző­lő­fürt nő ki. A vég­te­len min­tát a csem­pe te­te­jén el­vág­ták. Elő­lap­ját meg­égett angóbréteg bo­rít­ja, há­tán si­mí­tás­nyo­mok. A hát­rész nél­kü­li csem­pe fel­tű­nő­en vas­kos és sú­lyos.

A tö­re­dék mé­re­te: 22,7x13,3 cm, szer­kesz­tett szé­les­sé­ge: 28,8 cm.

9a. Má­zat­lan, tö­re­dé­kes kály­ha­csem­pe. Ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga bar­ná­ra égett, tö­rés­fe­lü­le­tén, az anyag bel­se­jé­ben sö­tét­szür­ke sáv hú­zó­dik. Lép­cső­ze­te­sen mé­lyü­lő ke­ret­tel sze­gé­lye­zett elő­lap­ját két har­co­ló fér­fi alak­ja töl­ti ki. A bal ol­da­lon ál­ló fér­fi ar­ca el­mo­só­dott, fe­jén csú­csos si­sa­kot vagy sü­ve­get vi­sel. Jobb­já­val har­ci csá­kányt emel a fe­je fö­lé, bal­ja el­len­fe­le fegy­ve­res kar­ját fog­ja le. A jobb ol­da­li, mellvértes és csú­csos si­sa­kos fér­fi el­len­fe­le övét ra­gad­ja meg, és a jobb­já­ban heggyel le­fe­lé tar­tott kard­dal vagy tőr­rel vál­lon szúr­ja. Rá­ma nél­kü­li hát­ol­da­la ujj­nyo­mos, kö­zé­pen ki­ter­jedt ko­rom­folt­tal. Fel­tű­nő­en vas­kos, sú­lyos csem­pe. Pe­re­mé­nek bal ol­da­lán agyag­ta­pasz­tás nyo­mai a ke­ret bel­se­jé­ben.

Szer­kesz­tett m: 30,1–30,2 cm, sz: 24,3 cm.

9b. Má­zas kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Az előb­bi, küz­dő fér­fi­a­kat áb­rá­zo­ló csem­pe má­zas, azo­nos mé­re­tű vál­to­za­ta. Ér­des anya­ga középbarnára égett, az anyag bel­se­jé­ben sö­tét­szür­ke sáv hú­zó­dik. Bor­só­zöld, kis­sé meg­égett máz­zal bo­rí­tott elő­lap­ján a har­co­lók lá­ba lát­szik, en­nek se­gít­sé­gé­vel az előb­bi csem­pén lát­ha­tó mo­tí­vum csak­nem tel­je­sen ki­egé­szít­he­tő. A máz a lép­cső­ze­te­sen mé­lyü­lő ke­re­tet csak fol­tok­ban bo­rít­ja. Hát­ol­da­lán le­tö­re­de­zett rá­ma vagy don­gás hát­rész ma­rad­vá­nya lát­ha­tó. Fel­tű­nő­en vas­kos fa­lú csem­pe.

Sz: 24,3 cm.

10. Má­zas kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Ap­ró sze­mű ho­mok­kal ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga bar­nás­vö­rös­re égett. Elő­lap­ját vé­kony angóbréteg fö­lé vas­ta­gon fel­vitt, bor­só­zöld máz bo­rít­ja, amely he­lyen­ként vö­rö­ses ár­nya­la­tú­ra és hó­lya­gos­ra égett. Elő­lap­ja lo­von ülő, jobb­ra né­ző ko­ro­nás Szent Lász­ló ki­rályt áb­rá­zol, mel­le elé tar­tott he­gyes tal­pú, ki­szé­le­se­dő szá­rú ke­reszt­tel dí­szí­tett pajzzsal. A túl­égett máz mi­att az áb­rá­zo­lás ne­he­zen ki­ve­he­tő. A hát­ol­da­lon lát­ha­tó nyo­mok sze­rint a csem­pe don­gás hát­tal ké­szült.

A tö­re­dék mé­re­te: 12x12 cm.

11. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­kei. Ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga szür­kés­bar­ná­ra égett. Pál­ca­tag­gal ki­egé­szí­tett léc­ke­re­tes elő­lap­ját erő­tel­jes rács­min­ta töl­ti ki. A rá­ma nél­kül ké­szült, meg­le­he­tő­sen vas­kos csem­pe hát­ol­da­lát ko­rom­fol­tok bo­rít­ják. A tö­re­dé­kek két csem­pé­ből szár­maz­nak; az egyik sa­rok­tö­re­dék se­gít­sé­gé­vel a rács­min­ta rész­ben ki­szer­keszt­he­tő.

A na­gyob­bik tö­re­dék mé­re­te: 15,6x9,5 cm.

12. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Ap­ró sze­mű, jól isza­polt anya­ga vö­rö­ses­bar­ná­ra égett. Elő­lap­ját erős ki­ülé­sű rom­busz­min­ta fe­di. Hát­ol­da­lán dur­va tex­til­le­nyo­mat.

A tö­re­dék mé­re­te: 8,6x5,2 cm.

13. Má­zat­lan, kö­zel négy­ze­tes kály­ha­csem­pe. Jól isza­polt anya­ga vi­lá­gos bar­nás­vö­rös­re égett. Egy­sze­rű léc­ke­re­tét be­lül csil­lag­sor­ral dí­szí­tett bor­da sze­gé­lye­zi. Elő­lap­já­nak me­ze­jét ket­tős olasz­ko­szo­rú­ba fog­lalt, 11 szir­mú, erős ki­ülé­sű ro­zet­ta fog­lal­ja el, vé­gü­kön go­lyó­sze­rű­en meg­vas­ta­go­dó szir­mok­kal. A két olasz­ko­szo­rút akan­tusz­le­ve­les min­ta vá­laszt­ja el, a sar­ko­kat ha­son­ló mo­tí­vum­ból al­ko­tott sa­rok­le­ve­lek töl­tik ki. Az elő­lap fel­szí­nét ró­zsa­szí­nes, ese­ten­ként szür­kés­fe­ke­té­re égett angób fe­di. Az egyik tö­re­dé­ken rá­csöp­pent zöld máz­folt lát­ha­tó. A csem­pe 4,7 cm szé­les hát­ol­da­li rá­má­já­nak két, szem­ben fek­vő ol­da­lát 3-3 he­lyen még kép­lé­keny ál­la­pot­ban át­lyu­kasz­tot­ták. Hát­ol­da­lát si­mí­tás­nyo­mok bo­rít­ják. A tö­re­dé­kek leg­alább hat csem­pé­ből szár­maz­nak.

M: 22,4–23,6  cm, sz: 19,2–20 cm.

14. Má­zat­lan, négy­ze­tes kály­ha­csem­pe. Jól isza­polt, fi­nom szem­csés, kis­sé po­ró­zus anya­ga bar­nás­vö­rös­re vagy vi­lá­gos­bar­ná­ra égett, tö­rés­fe­lü­le­tét sö­tét sáv ta­gol­ja. Az egyik pél­dány fel­szí­nén fol­tok­ban meg­ma­radt gra­fi­tos be­vo­nat, a többin sár­gás vagy ró­zsa­szín angóbréteg ta­lál­ha­tó. Az egyik tö­re­dé­ken a pe­re­met ki­ter­jedt zöld máz­folt bo­rít­ja. A csem­pe egy­sze­rű léc­ke­ret­tel sze­gett me­ze­jét nagy­mé­re­tű olasz­ko­szo­rú fog­lal­ja el, ben­ne erős ki­ülé­sű, 12 szir­mú ro­zet­tá­val. A sar­ko­kat szab­dalt akan­tusz­le­ve­lek­ből kom­po­nált mo­tí­vu­mok töl­tik ki. A ko­szo­rú fö­lött kismé­re­tű re­ne­szánsz cí­mer­pajzs­ban li­ga­tú­rás AK mo­nog­ram, a ko­szo­rú alatt ha­son­ló pajzs­ban MI név­be­tűk. A csem­pe 5,1 cm szé­les hát­ol­da­li rá­má­já­nak két szem­köz­ti ol­da­lát 2-2 he­lyen át­lyu­kasz­tot­ták. A csem­pék hát­ol­da­la egyes ese­tek­ben tex­til­le­nyo­ma­tos, más­kor si­mí­tás­nyo­mok bo­rít­ják. A tö­re­dé­kek leg­alább hét csem­pé­ből szár­maz­nak.

M: 21,3–22,1 cm, sz: 20–20,5 cm.

15. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe és tö­re­dé­kei. Ér­des anya­ga vi­lá­gos bar­nás­vö­rös­re égett. Pál­ca­tag­gal, ezen be­lül fog­sor­ral sze­gett, ré­zsű­sen mé­lyü­lő ke­ret­ben olasz­kor­só­ból ki­nö­vő vi­rág­tő dí­szí­ti. Az olasz­kor­só két ol­da­lán el­mo­só­dott FB mo­nog­ram. Az F an­tik­va ta­lán egy E ja­ví­tá­sá­ból, a B pe­dig egy P át­írá­sá­ból szár­ma­zik. A csem­pe ré­zsű­it le­ve­les in­da­min­ta, a fel­ső rö­vid ré­zsűt ki­ter­jesz­tett két­fe­jű sas alak­ja töl­ti ki. 4,7–4,8 cm szé­les rá­má­val el­lá­tott hát­ol­da­lát ujj­nyo­mok bo­rít­ják. A tö­re­dé­kek leg­alább öt csem­pé­ből szár­maz­nak.

M: 26,8 cm, sz: 19,3–20,2 cm.

 

16. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe és tö­re­dé­kei. Ér­des anya­ga vi­lá­gos bar­nás­vö­rös­re égett. Egy­sze­rű léc­ke­ret­tel öve­zett, ré­zsű­sen mé­lyü­lő tük­re dí­szí­tet­len. Elő­lap­ját vé­kony ró­zsa­szín angóbréteg bo­rít­ja. Hát­ol­da­li rá­má­ja kör­ben le­tö­re­de­zett, a rá­ma­csonk kül­ső fe­lü­le­tén agyag­ta­pasz­tás da­ra­bok. Há­tán si­mí­tás­nyo­mok. A tö­re­dé­kek több csem­pé­ből szár­maz­nak.

M: 30,5 cm, sz: 19,7 cm.

 

17a. Má­zat­lan kály­ha­csem­pe tö­re­dé­kei. Ér­des­re so­vá­nyí­tott anya­ga vi­lá­gos bar­nás­vö­rös­re égett, tö­rés­fe­lü­le­tén szür­ke csík hú­zó­dik. Elő­lap­ját vé­kony, sár­gás angóbréteg bo­rít­ja. Ré­zsű­sen mé­lyü­lő tük­re dí­szí­tet­len. Hát­ol­da­li rá­má­val ké­szült.

A leg­na­gyobb tö­re­dék mé­re­te: 12,5x5 cm.

 

17b. Má­zas kály­ha­csem­pe tö­re­dé­ke. Dur­va sze­mű, kvar­cos ho­mok­kal so­vá­nyí­tott anya­ga vi­lá­gos­bar­ná­ra égett. Ré­zsű­sen mé­lyü­lő, a fen­ti csem­pé­é­vel azo­nos elő­lap­ját meg­égett zöld máz bo­rít­ja. Hát­ol­da­li rá­má­val ké­szült.

A tö­re­dék mé­re­te: 8x9 cm.

 

18. Kály­ha­sze­mek tö­re­dé­kei. A csem­pék­kel együtt tál ala­kú, négy­ze­tes pe­re­mű kály­ha­sze­mek da­rab­jai is elő­ke­rül­tek. A meg­le­he­tő­sen tö­re­dé­kes anyag­ból ki­egé­szít­he­tő pél­dá­nyo­kat nem si­ke­rült össze­ál­lí­ta­ni, a tö­re­dé­kek jel­leg­ze­tes­sé­gei alap­ján azon­ban több cso­port­juk is el­kü­lö­nít­he­tő.

18a. Má­zas kály­ha­sze­mek tö­re­dé­kei. Anya­guk kis és kö­ze­pes szem­csé­jű ho­mok­kal so­vá­nyí­tott, bar­nás­vö­rös­re égett agyag. Az egyes kály­ha­sze­mek bel­se­jét be­vag­dalt, il­let­ve be­nyom­ko­dott bordapárok ta­gol­ják, a két bor­da kö­zött plasz­ti­kus gir­lan­dok­kal. A kály­ha­sze­mek bel­se­jét vas­tag, üve­ges, sö­tét­zöld máz bo­rít­ja, amely fol­tok­ban sár­gás­zöld, il­let­ve an­gol­vö­rös ár­nya­la­tot ölt. A tö­re­dé­kek két kály­ha­szem­ből szár­maz­nak. Mind­ket­tőt le­vág­ták a ko­rong­ról.

Fe­nék­át­mé­rő: 7,7–8 cm.

18b. Má­zat­lan kály­ha­sze­mek tö­re­dé­ke. Anya­guk ál­ta­lá­ban ér­des­re so­vá­nyí­tott, kis­sé po­ró­zus­ra ége­tett, bar­na cse­rép, tö­rés­fe­lü­le­tén vé­gig­hú­zó­dó szür­ke vagy fe­ke­te csík­kal. Né­hány tö­re­dék szür­ke, re­du­kált ége­té­sű kály­ha­szem­ből szár­ma­zik; az egyik ilyen da­ra­bon a fe­nék fö­lött be­nyom­ko­dá­sok fut­nak kör­be. Az ál­ta­lá­ban vas­kos fa­lú tö­re­dé­kek kö­zött né­hány ké­sői (17. szá­za­di), vé­kony fa­lú és pe­re­mű (pe­rem­vas­tag­ság 0,5–0,7 cm), jól isza­polt, vö­rös­re ége­tett anyag­ból ké­szült kály­ha­szem da­rab­ja is elő­for­dul. Az egyik ilyen da­rab bel­se­jét gra­fi­tos be­vo­nat bo­rít­ja. Az anyag zö­mét ké­pe­ző vas­ko­sabb kály­ha­sze­mek bel­se­jé­ben két­sze­res, si­ma vagy be­nyom­ko­dott bor­da fut kör­be; a si­ma, plasz­ti­kus bor­dá­val ta­golt kály­ha­sze­mek bel­ső fe­lü­le­tét vö­rös föld­fes­tés dí­szí­ti.

Fe­nék­át­mé­rő: 9 cm.

 

A fen­ti le­le­tek je­len­tő­sé­gét min­de­nek­előtt az ad­ja, hogy olyan te­rü­le­ten ke­rül­tek elő, amely az er­dé­lyi csem­pe­ku­ta­tás szá­má­ra fe­hér folt­nak szá­mí­tott. Szór­vá­nyos tö­re­dé­ke­ket ed­dig is is­mer­tünk Ko­lozs­vár­ról,4 az egyik da­rab a 15. szá­za­di bu­dai lo­vag ala­kos kály­ha ha­tá­sát il­luszt­rál­ja, ami alig­ha meg­le­pő az ed­di­gi er­dé­lyi le­le­tek5 és ok­le­ve­les ada­tok is­me­re­té­ben.6 Olyan össze­füg­gő anyag azon­ban nem volt a bir­to­kunk­ban, amely a ko­lozs­vá­ri csem­pék ké­szí­té­sé­vel és hasz­ná­la­tá­val kap­cso­la­tos ál­ta­lá­no­sabb kér­dé­sek­re is vá­laszt ad­ha­tott vol­na. A fe­hér folt kont­raszt­ját to­vább nö­vel­te az er­dé­lyi ku­ta­tás azon sa­já­tos­sá­ga, hogy is­me­re­te­in­ket el­ső­sor­ban tá­vo­lab­bi vi­dé­kek (min­de­nek­előtt a Szé­kely­föld) fa­lu­si és me­ző­vá­ro­si te­le­pü­lé­se­i­nek le­le­te­i­ből, to­váb­bá vá­rak és ud­var­há­zak ku­ta­tá­sá­ból me­rít­jük, míg az alap­ve­tő je­len­tő­sé­gű vá­ro­si em­lé­kek­ről, azok kö­re­i­ről és mű­hely­prob­lé­má­i­ról a kö­zép­ko­ri vá­ro­si ré­gé­szet tra­gi­kus fej­let­len­sé­ge mi­att szin­te sem­mit sem tu­dunk.

Ezt a ku­ta­tá­si hi­ányt a ko­lozs­vá­ri ma­gyar kül­vá­ros csem­péi is csak kis­mér­ték­ben pó­tol­hat­ják. Két­ség­te­len kap­cso­la­tot te­rem­te­nek az igé­nyes vá­ro­si mű­he­lyek és a né­pi fel­hasz­ná­lók, il­let­ve to­váb­bi vi­dé­ki mű­he­lyek fe­lé, egy­ben vé­kony szál­lal kö­tőd­ve a szé­kely­föl­di em­lé­kek­hez, hoz­zá­já­rul­nak bi­zo­nyos er­dé­lyi kály­ha­tí­pu­sok kö­ré­nek meg­raj­zo­lá­sá­hoz. Mind­azo­nál­tal bi­zo­nyo­sak le­he­tünk ab­ban, hogy a kér­dést alap­ve­tő­en új meg­vi­lá­gí­tás­ba he­lye­ző, rend­kí­vül je­len­tős leletegyüttesek lap­pan­ga­nak még Ko­lozs­vár föld­jé­ben.

Alap­ásás­kor elő­ke­rült szór­vány­le­le­tek­ről lé­vén szó, ré­gé­sze­ti lelőkörülményeik sem a kel­te­zés­hez, sem pe­dig az egy­ko­ri kály­hák re­konst­ruk­ci­ó­já­hoz nem nyúj­ta­nak se­gít­sé­get. Egye­dü­li tám­pon­tun­kat a tár­gyak sti­lá­ris és tech­ni­kai sa­já­tos­sá­gai je­len­tik. Ér­té­ke­lé­sük­nél így fo­ko­zott mér­ték­ben kell kö­ze­leb­bi-tá­vo­lab­bi pár­hu­za­mok­ra tá­masz­kod­nunk, jól­le­het tisz­tá­ban va­gyunk az­zal, hogy ezek ta­nul­sá­ga igen­csak vi­szony­la­gos. Az­zá te­szi őket az a kö­rül­mény, hogy a ko­lozs­vá­ri csem­pék ere­de­té­ről sem­mit sem tu­dunk. Nem dönt­het­jük el, hogy egy­ál­ta­lán ko­lozs­vá­ri műhely(ek) ter­mé­ke­i­ről van-e szó, vagy más­hon­nan szár­ma­zó csem­pék és dú­cok má­so­la­ta­i­ra is gon­dol­nunk kell (er­re ap­ró je­lek utal­nak), és – mint em­lí­tet­tük már – ke­ve­set tu­dunk a ké­ső kö­zép­kor és ko­ra új­kor ko­lozs­vá­ri fa­ze­ka­sa­i­ról is. Mind­ez a tár­gyak ér­té­kel­he­tő­sé­gét nagy­mér­ték­ben meg­ne­he­zí­ti.

A leg­ko­ráb­bi szentpéteri csem­pe­le­le­tek ké­ső gó­ti­kus tö­re­dé­kek­ből áll­nak. Kö­zü­lük el­ső­nek egy grif­fet áb­rá­zo­ló, ki­egé­szít­he­tő mé­re­tű tö­re­dé­ket em­lí­tünk. A mo­tí­vum klasszi­kus meg­fo­gal­ma­zá­sa a 15. szá­zad kö­ze­pi bu­dai lo­vag ala­kos kály­ha nyo­mán ter­jedt el Ma­gya­ror­szá­gon, il­let­ve a szom­szé­dos Len­gye­lor­szág­ban,7 to­váb­bá Cseh-8 és Mor­va­or­szág­ban.9 A bu­dai lo­vag ala­kos kály­ha szé­les kör­ben el­fo­ga­dott re­konst­ruk­ci­ó­ja a ha­sáb ala­kú tűz­tér leg­al­só csem­pe­so­rá­ban vál­ta­koz­va orosz­lánt és grif­fet áb­rá­zo­ló csem­pé­ket sze­re­pel­tet; ez a meg­ol­dás még a 16. szá­zad hú­szas éve­i­ből szár­ma­zó né­met re­ne­szánsz kály­há­kon is ta­nul­má­nyoz­ha­tó.10

A bu­dai lo­vag ala­kos kály­há­ra és kö­ré­re nagy fi­gyel­met for­dí­tó ré­gé­sze­ti ku­ta­tás ki­mu­tat­ta, hogy az ere­de­ti bu­dai, máz­zal bo­rí­tott pél­dá­nyok­ról má­zat­lan má­so­la­tok is ké­szül­tek; eze­ket vi­dé­ken, egy­sze­rűbb kály­hák­ba épí­tet­ték be.11 A vál­to­za­tok szá­mát ké­sőbb az új­ra­min­tá­zott csem­pék is gaz­da­gí­tot­ták. A grif­fes kály­ha­csem­pék a bu­dai lo­vag ala­kos kály­ha meg­fe­le­lő mo­tí­vu­ma ha­tá­sá­ra ter­jed­tek el; az er­dé­lyi csem­pe­ké­szí­tés­re fő­ként a lo­vag­ ala­kot és a grif­fet áb­rá­zo­ló csem­pe gya­ko­rolt ha­tást; Nagy­vá­ra­don a kö­zel­múlt­ban egy bu­dai tí­pu­sú grif­fet áb­rá­zo­ló kály­ha­csem­pe ke­rá­mia­ne­ga­tív­ja is elő­ke­rült.12 Az egy­re sti­li­zál­tabb mo­tí­vu­mok­ból ál­ló sort a Brukenthal Mú­ze­um négy­ze­tes for­má­jú grif­fes csem­pé­je zár­ja.13 Ez utób­bi da­ra­bot a né­met ku­ta­tás szí­ve­sen ere­dez­te­ti az er­dé­lyi szász nép­mű­vé­szet­ből, a csem­pe mo­tí­vu­ma azon­ban, né­pi­es új­ra­min­tá­zá­sa el­le­né­re is, vi­lá­go­san jel­zi bu­dai ere­de­tét.

A bu­dai griff­től és má­so­la­ta­i­tól az er­dé­lyi né­pi­es grif­fe­kig ter­je­dő sor­ba a ko­lozs­vá­ri grif­fes kály­ha­csem­pét nem tud­juk be­il­lesz­te­ni. Alap­ve­tő­en meg­kü­lön­böz­te­ti tő­lük a csem­pe tég­la­lap ala­kú for­má­tu­ma, amely le­he­tő­vé tet­te, hogy az ere­de­ti­leg há­rom lá­bon ál­ló, egyik el­ső man­csát fel­eme­lő grif­fet a heraldikus orosz­lá­nok mód­já­ra fel­ál­lít­sák – va­ló­já­ban meg­le­he­tő­sen fur­csa po­zí­ci­ó­ban a fe­ne­ké­re ül­tet­ték. A bu­dai griff­nél kar­csúbb, hosszú nya­kú és lá­bú ál­lat far­ka nem a hát­só lá­bak kö­zött bú­jik elő­re, ha­nem orosz­lán­fa­rok­ként emel­ke­dik a ma­gas­ba. Ez utób­bi rész­let  a Zsig­mond-ko­ri II. kály­ha­csem­pe-cso­por­ton lát­ha­tó griff­re em­lé­kez­tet, anél­kül azon­ban, hogy kor­ban vagy stí­lus­ban össze­kap­csol­ha­tó len­ne ve­le.14 Az ilyen át­for­mált, ké­sői jel­le­gű griffábrázolások nem is­me­ret­le­nek Er­dély­ben. Daniela Marcu Istrate a bar­ca­sá­gi Föld­vár ré­gé­sze­ti ku­ta­tá­sa so­rán buk­kant ilye­nek kis rész­le­te­i­re; itt a ke­rí­tő­fal egyik tor­nyát a 15. szá­zad­ban, il­let­ve a 16. szá­zad ele­jén fa­ze­kas­mű­hely­nek hasz­nál­ták, mely­nek hul­la­dé­ká­ban szá­mos kály­ha­csem­pe-tö­re­dék is elő­ke­rült, köz­tük ké­sei griffmotívumok is.15

Az architekturális ke­ret­ben, mérműves ár­kád­ívek vagy bal­da­chin alatt áb­rá­zolt szen­tek a gó­ti­kus kály­ha­csem­pék ked­velt té­mái kö­zé tar­toz­nak. A pá­ros áb­rá­zo­lá­sok kö­zött a Szent Pé­tert és Szent Pált, to­váb­bá Szent Bor­bá­lát és Szent Ka­ta­lint16 meg­je­le­ní­tő csem­pék a leg­gya­ko­rib­bak. A ko­lozs­vá­ri csem­pe – bár a bal ol­da­li nő­alak att­ri­bú­tu­ma a tö­re­dék­ről hi­ány­zik – vél­he­tő­en szin­tén Szent Bor­bá­lát és Szent Ka­ta­lint áb­rá­zol­ta. A gon­do­san és rész­le­tez­ve min­tá­zott csem­pe – az er­dé­lyi em­lék­anyag­ban meg­le­he­tő­sen rit­ka mó­don – sti­lá­ris kö­vet­kez­te­té­sek le­vo­ná­sát is le­he­tő­vé te­szi: az eny­hén kör­te for­má­jú arc­cal és csü­csö­rí­tett száj­jal for­má­zott nő­alak­okon az 1400 utá­ni lágy stí­lus je­gyei lát­ha­tók. Ez a csem­pe­dúc ké­szí­té­sé­nek ko­rá­ban (a 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben vagy vé­gén) ugyan már ré­gi­es­nek szá­mí­tott, de a né­pi fel­hasz­ná­lók szá­má­ra fél­re­ért­he­tet­len ta­nul­sá­got hor­do­zott: szerintük a hi­tet és er­köl­csöt meg­tes­te­sí­tő női szen­tek ha­gyo­má­nyo­san így néz­tek ki.17 Ha­son­ló té­má­jú, de rész­le­te­i­ben tel­je­sen el­té­rő kály­ha­csem­pe Er­dély­ből is is­mert: a marosvécsi vár ása­tá­sa so­rán fel­tárt ké­ső gó­ti­kus, don­gás há­tú csem­pék kö­zül az egyik nem­csak te­ma­ti­ká­já­ban, ha­nem mé­re­té­ben is kö­zel áll a ko­lozs­vá­ri­hoz (m: 29,2 cm, sz: 22,5 cm). A ko­lozs­vá­ri és a marosvécsi csem­pe egy­aránt don­gás, kö­zé­pen ki­vá­gott hát­résszel ké­szült, ami ar­ra utal, hogy eze­ket a da­ra­bo­kat egy­kor a kály­ha fel­ső, sok­szö­gű ré­szé­be épí­tet­ték be. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a két női szen­tet, il­let­ve Szent Mi­hályt áb­rá­zo­ló ko­lozs­vá­ri tö­re­dé­kek anya­ga igen kö­zel áll egy­más­hoz, fel­té­te­lez­zük, hogy egy olyan ké­ső gó­ti­kus kály­há­ból szár­maz­nak, amely­nek fel­ső ré­szét szen­tek alak­jai dí­szí­tet­ték. Va­ló­szí­nű­leg egy má­sik csem­pe­so­ro­zat­hoz, egy­ben má­sik kály­há­hoz tar­to­zott a tér­de­lő szen­tet vagy an­gyalt (?), il­let­ve Sám­sont áb­rá­zo­ló má­zat­lan, erő­sen tö­re­dé­kes kály­ha­csem­pe; mind­ket­tő a 15. szá­zad vé­gé­től a 16. szá­zad de­re­ká­ig ter­je­dő idő­szak­ból szár­ma­zik.

Ta­lán még a 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben, eset­leg a 16. szá­zad ele­jén ké­szült a szo­bor­sze­rű póz­ban meg­min­tá­zott vér­tes lo­va­got áb­rá­zo­ló kály­ha­csem­pe, ame­lyen a rá­ko­zott félvértezet, vál­lán nagy „pil­lan­gók­kal”, to­váb­bá a ke­rek ki­vá­gás­sal el­lá­tott, ko­rai tí­pu­sú tár­csa­pajzs raj­za kor­ha­tá­ro­zó je­len­tő­sé­gű. Ál­ta­lá­ban meg­fi­gyel­het­jük, amint ezt az alább tár­gya­lan­dó Szent Györ­gyös kály­ha­csem­pe meg­fe­le­lő rész­le­tei is ta­nú­sít­ják, hogy a ké­ső kö­zép­ko­ri és ko­ra új­ko­ri áb­rá­zo­lá­sok fegy­ver­raj­zai ak­kor kor­sze­rű­nek szá­mí­tó elő­ké­pek nyo­mán ke­let­kez­tek.

A sár­kányt le­győ­ző Szent György mo­tí­vu­ma már a 15. szá­zad ele­jén, a Zsig­mond-kor­ban fel­buk­kan (Bu­da, Vértesszentkereszt).18 A vértesszentkereszti le­le­tek kap­csán Mezősiné Ko­zák Éva ér­te­ke­zett rész­le­te­seb­ben a Szent György-mo­tí­vu­mos kály­ha­csem­pék­ről, rá­mu­tat­va a csem­pe­mo­tí­vum cseh- és mor­va­or­szá­gi pár­hu­za­ma­i­ra, egy­ben ar­ra a fo­lya­mat­ra is, ahogy a kör­nye­ze­tet jel­ző nö­vé­nyi mo­tí­vu­mok­kal ki­e­gé­szü­lő áb­rá­zo­lás fo­ko­za­to­san né­pi­es jel­le­get öl­tött.19 A vértesszentkereszti csem­pe 14. szá­za­di kel­te­zé­sét utóbb Holl Im­re he­lyes­bí­tet­te a 15. szá­zad­ra; ugyanő fel­té­te­lez­te, hogy a mo­tí­vum el­ter­je­dé­se át­té­te­le­sen össze­függ a ma­gyar An­jou-ural­ko­dók Szent György-kul­tu­szá­val, il­let­ve a Zsig­mond ál­tal 1408-ban ala­pí­tott Sár­kány-rend­del, bár ez utób­bi a har­cos vér­ta­nút köz­vet­le­nül nem em­lí­ti, csak ke­resz­tes jel­vé­nyét.20 A Szent György-je­le­net klasszi­kus kom­po­zí­ci­ó­ja bu­dai kály­ha­csem­pén az 1440-es évek tá­ján is ki­mu­tat­ha­tó,21 zöld, il­let­ve ve­gyes má­zas ki­vi­tel­ben pe­dig 15. szá­zad vé­gi, auszt­ri­ai ere­de­tű bu­dai kály­ha­csem­pé­ken sze­re­pel (raurisi-salzburgi cso­port).22

A sár­kány­ölő Szent Györ­gyöt áb­rá­zo­ló csem­pék­nek a 15. szá­zad vé­gé­re, il­let­ve a 16. szá­zad ele­jé­re már erő­tel­je­sen sti­li­zált, né­pi­es vál­to­za­tai ala­kul­tak ki a Du­nán­tú­lon, ahol az egyik leg­jel­lem­zőbb csem­pe­mo­tí­vum­má vált.23 A ko­ráb­bi ku­ta­tás sze­rint e mo­tí­vum Er­dély­ben meg­le­he­tő­sen rit­ka,24 ezt a fel­té­te­le­zést azon­ban a ma ren­del­ke­zé­sünk­re ál­ló le­le­tek fé­nyé­ben mó­do­sí­ta­nunk kell. Er­dély­ben az utób­bi évek­ben jó mi­nő­sé­gű és erő­tel­je­sen sti­li­zált vál­to­za­tok egy­re na­gyobb szám­ban ke­rül­nek elő, ezek azon­ban – a Du­nán­túl­lal el­len­tét­ben – nem al­kot­nak egy­más­sal ro­ko­nít­ha­tó cso­por­to­kat, hi­szen a ké­szí­tők és fel­hasz­ná­lók ta­nult­sá­ga, nem­ze­ti­sé­ge és igé­nye erő­sen el­té­rő volt. A le­le­tek je­len­tős ré­sze szász te­rü­let­ről szár­ma­zik, a 15–16. szá­zad­ból,25 de a szé­kely­föl­di ku­ta­tá­sok nyo­mán is több ha­son­ló ko­rú új le­let ju­tott nap­fény­re.26

A szász­föl­di és szé­kely­föl­di Szent György-áb­rá­zo­lá­sok után most egy har­ma­dik te­rü­let­ről ke­rül­tek elő ilye­nek, me­lyek a töb­bi­hez nem kap­cso­lód­nak. A Szent György-mo­tí­vum­mal dí­szí­tett kály­ha­csem­pék szé­le­sebb kö­rű át­te­kin­té­sé­ből27 az de­rül ki, hogy a ló­há­ton, de lán­dzsa he­lyett ma­gas­ba emelt kard­dal a sár­kány­ra tá­ma­dó Szent György-áb­rá­zo­lá­sok a té­ma ké­sői, 15. szá­zad vé­gi, 16. szá­za­di meg­fo­gal­ma­zá­sai. Ilyen a ko­lozs­vá­ri Szent György is, aki­nek csú­csos hu­szár­si­sak­ja és a mar­ko­lat kö­ze­pé­ig le­haj­ló ke­reszt­vas­sal sze­relt szab­lyá­ja egy­ér­tel­mű­en ké­sei jel­leg­ze­tes­ség. A lo­vas szent plasz­ti­ká­já­nak kva­li­tá­sa ki­eme­li a ko­lozs­vá­ri le­le­tet a  Szent Györ­gyöt áb­rá­zo­ló kály­ha­csem­pék szok­vá­nyos, ese­ten­ként erő­tel­je­sen né­pi­es kö­ré­ből, ugyan­ak­kor a fel­tű­nő­en el­mo­só­dott rész­le­tek azt sej­te­tik, hogy má­so­lat­tal ál­lunk szem­ben. A lo­vas alak élet­len rész­le­tei éles el­len­tét­ben áll­nak a hát­tér üre­sen ma­radt ré­szét el­fog­la­ló, éles raj­zú, pri­mi­tív fa­mo­tí­vum­mal, amellyel va­ló­szí­nű­leg utó­lag „gaz­da­gí­tot­ták” a má­solt agyag­dú­cot (hor­ror vacui).

A kolozsvár-szentpéteri leletegyüttes kü­lön­le­ges ele­me a két har­co­ló fér­fi alak­já­val dí­szí­tett csem­pe. A kö­zép­ko­ri Ma­gyar­or­szág em­lék­anya­gá­ban tel­je­sen is­me­ret­len mo­tí­vum­hoz kö­zel­ál­ló áb­rá­zo­lást csak a mor­va­or­szá­gi és szi­lé­zi­ai kály­ha­csem­pé­ken ta­lá­lunk. Brünnben (Brno) már 1834-ben (!), il­let­ve 1888-ban elő­ke­rült egy-egy kály­ha­csem­pe, ame­lyen koc­ká­zás köz­ben, a já­ték­asz­tal fö­lött össze­ve­re­ke­dő fér­fi­ak lát­ha­tók. Az egyik kály­ha­csem­pe gra­fi­tos agyag­ból ké­szült.28 Christian Gündel ha­son­ló szi­lé­zi­ai csem­pé­ket tett köz­zé a két vi­lág­há­bo­rú kö­zött, töb­bek kö­zött Bor­osz­ló­ból (Wroc³aw/Breslau) is; ko­ru­kat sti­lá­ris meg­gon­do­lá­sok­ból a 15. szá­zad har­ma­dik ne­gye­dé­re he­lyez­te.29 Utóbb kü­lö­nö­sen a mor­va­or­szá­gi csem­pék szá­ma nőtt, és az egy­re bő­vü­lő le­let­cso­port szá­mos pub­li­ká­ci­ó­ban he­lyet ka­pott,30 sőt a cseh–mor­va kály­ha­csem­pe-anyag­ra kü­lö­nö­sen jel­lem­ző té­ma rész­le­tes fel­dol­go­zá­sa is el­ké­szült.31 Szá­munk­ra kü­lö­nö­sen fon­tos, hogy ez az anyag­cso­port tar­tal­maz olyan 15. szá­za­di kály­ha­csem­pét is, amely­nek har­ci je­le­ne­te már nem kap­cso­ló­dik köz­vet­le­nül a sze­ren­cse­já­ték­hoz.32 Is­me­ret­len át­té­te­lek nyo­mán va­ló­szí­nű­leg egy ilyen kom­po­zí­ció ins­pi­rál­ta a ko­lozs­vá­ri kály­ha­csem­pék dú­cát meg­min­tá­zó mes­tert is.

A har­ci je­le­ne­tet áb­rá­zo­ló 9a. csem­pe fel­tű­nő­en vas­kos, bar­násszür­ké­re ége­tett anya­ga igen kö­zel áll a 8. szá­mú, egy­má­son át­met­sző­dő in­dák­kal és sző­lő­fürt­tel dí­szí­tett csem­pé­hez. El­kép­zel­he­tő, hogy egy­azon, 15. szá­zad vé­gi vagy 16. szá­zad ele­ji kály­há­hoz tar­toz­tak.

Az ed­di­gi ku­ta­tás a Fel­vi­dék nyu­ga­ti ré­szén tárt fel olyan kály­ha­csem­pé­ket, ame­lyek a cseh–mor­va csem­pe­anyag­gal szo­ro­sabb kap­cso­la­tot tük­röz­tek.33 Holl Im­re e kört utóbb Szom­bat­hellyel bő­ví­tet­te, most pe­dig Ko­lozs­vá­rott si­ke­rült ki­mu­tat­ni olyan mo­tí­vu­mot és fazekastechnikát (gra­fi­tos be­vo­nat), ami mor­va­or­szá­gi, il­let­ve auszt­ri­ai kap­cso­la­tok­ra utal. Ez a fel­is­me­rés alig­ha füg­get­le­nít­he­tő azok­tól az ál­ta­lá­no­sí­tás­ra is al­kal­mas ada­tok­tól, ame­lyek ko­lozs­vá­ri, il­let­ve Ko­lozs­vár kör­nyé­ki 16. szá­za­di bronz- és ón­tár­gyak szi­lé­zi­ai és mor­va­or­szá­gi vo­nat­ko­zá­sa­i­ról34 szól­nak.

Lé­nye­ges moz­za­nat, hogy a ve­re­ke­dő­ket áb­rá­zo­ló csem­pé­nek má­zas és má­zat­lan vál­to­za­ta is ké­szült, az előb­bi hát­résszel, az utób­bi egy­sze­rű, vas­kos agyag­lap­ként, ami azt jel­zi, hogy azo­nos mo­tí­vu­mok­kal dí­szí­tett csem­pék­ből igé­nye­sebb és ke­vés­sé igé­nyes kály­hás tü­ze­lők is épül­tek. Szé­kely­föl­di meg­fi­gye­lé­se­ink sze­rint a má­zas, don­gás há­tú vál­to­za­tok olyan kály­há­hoz tar­toz­tak, ahol az egyes csem­pék klasszi­kus mó­don egy­más­ra épül­het­tek, míg a hát­rész nél­kül ké­szült, la­pos csem­pé­ket a tü­ze­lő agya­go­zott fa­lá­ba ta­pasz­tot­ták; ez utób­bi­ak ál­ta­lá­ban kály­ha­sze­mek tö­re­dé­ke­i­vel ke­rül­nek elő, ami ar­ra utal, hogy a kály­ha sok­szö­gű fel­épít­mé­nye nem don­gás há­tú csem­pék­ből, ha­nem négy­ze­tes pe­re­mű, dí­szí­tet­len kály­ha­sze­mek­ből ké­szült.

A szentpéteri ko­rai csem­pe­le­le­tek kö­zött egy to­váb­bi má­zas kály­ha tö­re­dé­ke­it is meg­ta­lál­juk. A zöld má­zas, Szent Lász­lót áb­rá­zo­ló csem­pé­vel együtt olyan négy­ze­tes pe­re­mű, bel­se­jük­ben bor­da­dí­szes kály­ha­sze­mek is elő­ke­rül­tek, ame­lyek anya­ga és má­za­zá­sa na­gyon kö­zel áll az előb­bi­hez. Ko­ru­kat il­le­tő­en csak ta­lál­ga­tá­sok­ba bo­csát­koz­ha­tunk. Szé­kely­föl­di ku­ta­tá­sa­ink so­rán úgy ta­pasz­tal­tuk, hogy a má­zas, il­let­ve bel­se­jük­ben plasz­ti­kus bor­dák­kal dí­szí­tett kály­ha­sze­mek vi­szony­lag ké­ső­i­ek, ál­ta­lá­ban 16–17. szá­za­di le­le­tek­kel együtt buk­kan­nak elő.35 Most, is­me­ret­len vá­ro­si mű­hely­ről lé­vén szó, ezt ha­son­ló ha­tá­ro­zott­ság­gal ugyan nem ál­lít­hat­juk, ma­ga a vél­he­tő­en don­gás há­tú kály­ha­csem­pe azon­ban egy­ér­tel­mű­en ko­ráb­bi­nak tű­nik a 17. szá­zad­nál. A vi­szony­lag kis, fel­hó­lyag­zott máz­zal bo­rí­tott tö­re­dé­ken alig ta­lá­lunk ér­té­kel­he­tő sti­lá­ris ele­met, a ki­szé­le­se­dő szá­rú ke­reszt­tel ki­töl­tött aszim­met­ri­kus tár­csa­pajzs a 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­re, vé­gé­re jel­lem­ző.

Ke­ve­set mond­ha­tunk az egy­sze­rű rács-, il­let­ve rom­busz­min­tá­val dí­szí­tett csem­pe­tö­re­dé­kek­ről. A gyé­mánt­met­szé­ses must­rá­ból ki­ala­ku­ló rombikus rács­min­tát sváj­ci kály­ha­csem­pé­ken már a 15. szá­zad má­so­dik fe­lé­ben al­kal­maz­ták,36 és a 15–16. szá­zad­ban szé­les kör­ben el­ter­jedt.37 A vég­le­te­kig le­egy­sze­rű­sí­tett, a gyé­mánt­met­szés­re már nem is em­lé­kez­te­tő, kö­ze­lebb­ről kel­tez­he­tet­len rács­min­tás vál­to­za­ta­ik a ké­ső kö­zép­ko­ri és ko­ra új­ko­ri er­dé­lyi anyag­ban is gyak­ran for­dul­nak elő, anél­kül hogy ko­ru­kat kö­ze­lebb­ről meg­ha­tá­roz­hat­nók. Eb­ben in­kább a tech­ni­kai is­mér­vek, az anyag és a so­vá­nyí­tás, il­let­ve a hát­ol­dal ki­kép­zé­se le­het se­gít­sé­günk­re. A szentpéteri rács­min­tás csem­pe fel­tű­nő­en vas­tag agyag­le­pény­ből, de hát­rész nél­kül ké­szült, ami min­den­kép­pen a 16. szá­zad vé­ge előt­ti ke­le­tet sej­tet. A má­sik, rom­busz­min­tás tö­re­dék­ről saj­nos még ennyit sem mond­ha­tunk, hi­szen keretelésmódját és pe­re­mét nem is­mer­jük, így csak ál­ta­lá­nos­ság­ban kel­tez­het­jük a ko­ra új­kor­ra.

A kolozsvár-szentpéteri kály­ha­csem­pe le­let má­so­dik, sti­lá­ri­san és to­po­grá­fi­a­i­lag is jól el­kü­lö­nü­lő ré­sze már egy­ér­tel­mű­en a ké­ső re­ne­szánsz ko­rá­ban ke­let­ke­zett. E ké­sei ho­ri­zont ve­zér­le­le­tei az akan­tusz­le­ve­les ko­szo­rú­val és sa­rok­le­ve­lek­kel keretelt nagy ro­zet­tás, va­la­mint olasz­kor­sós mo­tí­vum­mal dí­szí­tett csem­pék.

A négy­ze­tes for­má­tu­mú, nagy köz­pon­ti ro­zet­tá­val és sa­rok­le­ve­lek­kel dí­szí­tett csem­pék – ko­ráb­bi előz­mé­nyek után – je­len­tős sze­re­pet kap­tak a 16. szá­za­di kály­hák fel­épí­té­sé­ben, így a krak­kói Wawel még ké­ső gó­ti­kus ha­gyo­má­nyo­kat őr­ző, 16. szá­zad ele­ji, re­konst­ru­ált kály­há­ján (ún. ki­rály­kály­ha),38 il­let­ve a 16. szá­zad el­ső fe­lé­nek né­met kály­há­in (Gerolzhofen, Ba­jor­or­szág).39 A ko­lozs­vá­ri csem­pék akan­tusz­le­ve­les ko­szo­rú­ja és gra­fi­tos be­vo­na­ta in­kább azon 16–17. szá­za­di kály­ha­csem­pék so­ro­za­ta­i­ra em­lé­kez­tet, ame­lye­ken ha­son­ló ke­ret­ben al­le­go­ri­kus ala­ko­kat, an­tik csá­szá­ro­kat, il­let­ve ko­ra­be­li ural­ko­dó­kat, köz­tük elő­sze­re­tet­tel né­met vá­lasz­tó­fe­je­del­me­ket min­táz­tak meg.40 E te­kin­tet­ben kü­lö­nö­sen jó pár­hu­zam­nak szá­mít a salz­bur­gi kály­ha­csem­pe-nyo­mó­dúc le­let, amely­nek a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­re kel­tez­he­tő da­rab­jai medaillonos dí­szít­mé­nye­it a ko­lozs­vá­ri­hoz igen ha­son­ló akan­tusz­ko­szo­rú kereteli.41 Pon­to­sabb ko­ru­kat lelőkörülményeik alap­ján nem tud­juk meg­ha­tá­roz­ni. A na­gyob­bik ro­zet­tás, olasz­ko­szo­rús csem­pén lát­ha­tó mo­nog­ra­mos cí­mer­pajzs­ok for­má­ja és a li­ga­tú­rás mo­nog­ra­mok a 16. szá­zad má­so­dik fe­lé­nek ko­lozs­vá­ri kő­fa­rag­vá­nya­in,42 to­váb­bá a kor leg­gya­ko­ribb áb­rá­zo­lá­sa­i­nak szá­mí­tó 16. szá­za­di, rit­káb­ban 17. szá­zad ele­ji er­dé­lyi pén­ze­in mu­tat­ha­tók ki. A szár kö­ze­pén hu­rok­kal ta­golt I be­tű még a 15. szá­zad vé­gi, 16. szá­zad ele­ji, ko­rai hu­ma­nis­ta ka­pi­tá­li­sok ha­tá­sát tük­rö­zi, míg az ék ala­kú transversával át­kö­tött A be­tűk in­kább a 16–17. szá­zad­ra jel­lem­ző­ek. Te­kin­tet­tel ar­ra, hogy a fi­no­man isza­polt anyag hasz­ná­la­ta, a tex­til­le­nyo­ma­tos hát­ol­da­lak és a jel­leg­ze­tes hát­ol­da­li rá­ma Er­dély­ben már in­kább a 17. szá­za­di anyag sa­já­tos­sá­ga, csem­pé­ink ko­rát né­mi bi­zony­ta­lan­ság­gal a 16. szá­zad vé­gé­re he­lyez­zük. Egy ve­le jól ro­ko­nít­ha­tó, olasz­ko­szo­rú­ba fog­lalt nyolc­ágú ro­zet­tát áb­rá­zo­ló má­zat­lan kály­ha­csem­pe-tö­re­dék a malajesdi vár (Hunyad me­gye) ása­tá­sa so­rán ke­rült elő. A le­let kü­lön­le­ges­sé­ge, hogy raj­ta 1588-as év­szám ol­vas­ha­tó.43 A ve­le nagy­já­ból egy­ko­rú ko­lozs­vá­ri kály­ha­csem­pén fel­tű­nő két­fé­le mo­nog­ra­mos cí­mert csak úgy ér­tel­mez­het­jük, hogy a ne­ga­tí­von a dú­cot ké­szí­tő asz­ta­los, il­let­ve a csem­pé­ket meg­for­má­ló fa­ze­kas is je­löl­ni kí­ván­ta ma­gát.

A fen­ti két csem­pe­tí­pust, ro­kon anya­guk és egy­más­hoz igen kö­zel ál­ló mé­re­te­ik alap­ján ítél­ve, együtt épí­tet­ték be 17. szá­za­di kály­hák­ba. Fe­lü­le­tü­ket ese­ten­ként gra­fi­tos agya­gos be­vo­nat­tal lát­ták el; né­ha csak utó­lag, a kály­ha szé­pí­té­sé­re hasz­nál­ták a gra­fi­tos pé­pet. Ezt az el­já­rást leg­gyak­rab­ban Al­só- és Fel­ső-Auszt­ria, Mor­va­or­szág,44 il­let­ve Né­met­or­szág45 ko­ra új­ko­ri kály­hás­mes­te­rei al­kal­maz­ták.

A cent­rá­lis mo­tí­vum­mal dí­szí­tett, négy­ze­tes csem­pék, a fenn­ma­radt 16. szá­za­di kály­hák (Burg Tirol/Meran, Halberstadt–Dom, Hannover–Leibniz-Haus, Paulinzella/Weimar, Schloß Landsberg/Meiningen, Wittenberg–Melanchton-Haus)46 ta­nú­sá­ga sze­rint a kály­ha al­só ré­szén he­lyez­ked­tek el, és a ha­sáb ala­kú tűz­tér bo­rí­tá­sá­ra szol­gál­tak. A tűz­tér fö­löt­ti fel­épít­mény a fen­ti ese­tek­ben sok­szö­gű volt, és na­gyobb, tég­la­lap ala­kú csem­pék­ből állt. Ilye­ne­ket, to­váb­bá a kály­hát felül le­zá­ró orom­csem­pé­ket a ko­lozs­vá­ri anyag­ban nem tud­tunk egy­ér­tel­mű­en azo­no­sí­ta­ni. Ta­lán azt a ma­gas, tég­la­lap ala­kú csem­pét kap­csol­hat­juk ide, amely­nek ré­zsű­sen mé­lyü­lő me­ze­jét dí­szí­tet­le­nül hagy­ták, ró­zsa­szín angóbos be­vo­na­ta pe­dig az egyik ro­zet­tás-olasz­ko­szo­rús csem­pe elő­lap­já­ra em­lé­kez­tet. Na­gyobb a va­ló­szí­nű­sé­ge an­nak, hogy a tűz­tér fö­lött azok­ból a tál ala­kú, négy­ze­tes pe­re­mű kály­ha­sze­mek­ből ra­kott fel­épít­mény állt, amely­nek gra­fit­be­vo­na­tos tö­re­dé­kei a le­let­anyag­ban szin­tén meg­ta­lál­ha­tók.

A ré­zsű­sen mé­lyü­lő, üre­sen ha­gyott tü­kör­rel ké­szü­lő kály­ha­csem­pé­ket gyak­ran kvádermintásnak is ne­ve­zik, utal­va a ké­ső gó­ti­kus kály­hák négy­ze­tes gyé­mánt­met­szés­sel dí­szí­tett sa­rok­csem­pé­i­re,47 il­let­ve a re­ne­szánsz épí­té­szet jel­leg­ze­tes­sé­gé­re.48 A 16. szá­zad ele­jén szá­mos ma­gyar­or­szá­gi vár és ud­var­ház le­let­anya­gá­ban fel­buk­kan­nak, a kő­sze­gi vár­ban zöld má­zas és gra­fit­be­vo­na­tos pél­dá­nyai ke­rül­tek elő,49 1600 kö­rül ki­mu­tat­ha­tók a kés­már­ki vár anya­gá­ban is.50 A ko­lozs­vá­ri, vél­he­tő­en már 17. szá­za­di le­le­tek kö­zött má­zas és má­zat­lan da­ra­bok egy­aránt elő­for­dul­nak.

Egy­ér­tel­mű­en ké­sőbb ke­let­ke­zett a szentpéteri le­let olasz­kor­sós csem­pé­je. Az ilyen mo­tí­vum­mal dí­szí­tett kály­ha­csem­pék ko­rai, 16. szá­zad ele­ji vál­to­za­tát még négy­ze­tes for­má­tu­mú pél­dá­nyok kép­vi­se­lik; töb­bek kö­zött ma­gyar­or­szá­gi le­let­ből, Bu­da Szentpéter kül­vá­ro­sá­ban (Csa­lo­gány ut­ca) elő­ke­rült leletegyüttesből is ma­radt ránk ilyen ko­rai csem­pe.51 Az utóbb tég­la­lap ala­kú­vá vá­ló olasz­kor­sós csem­pék a 16. szá­za­di re­ne­szánsz kály­hák is­mert, de nem kü­lö­nö­seb­ben gya­ko­ri rész­le­té­vé vál­tak.52 Er­dély­ben a 16–17. szá­zad for­du­ló­já­tól kö­vet­he­tő nyo­mon fel­tű­né­sük, a 17. szá­zad­ban rend­kí­vül ked­velt­té és el­ter­jedt­té vál­tak, szá­mos le­lő­hely­ről is­mer­jük őket. Az er­dé­lyi em­lé­kek leg­gaz­da­gabb so­ro­za­ta a ma­ros­vá­sár­he­lyi vár­temp­lom te­rü­le­tén 1960-ban le­zaj­lott ása­tás so­rán ke­rült nap­fény­re. A tég­la­lap ala­kú csem­pé­ket össze­tett, ré­zsű­sen mé­lyü­lő ke­ret öve­zi, az egyes da­ra­bok tük­rét vál­to­za­to­san min­tá­zott olasz­kor­sós mo­tí­vum töl­ti ki. A leg­ko­ráb­bi, év­szám­mal is el­lá­tott da­ra­bo­kon (1600, 1619) a ré­zsűs ol­da­lak még dí­szí­tet­le­nek,53 egy biz­to­san ké­sőb­bi, zöld máz­zal bo­rí­tott csem­pén a hosszan­ti ol­da­la­kat már vi­rá­gos in­da, a fel­ső rö­vid ol­dalt pe­dig ki­ter­jesz­tett szár­nyú két­fe­jű sas fog­lal­ja el.54 A le­le­tet Zrí­nyi End­re ha­tá­ro­zot­tan a Dip­lo­ma Leopoldinum (1691) ki­bo­csá­tá­sa után­ra kel­tez­te, mert vé­le­mé­nye sze­rint Er­dély­ben két­fe­jű sa­sos áb­rá­zo­lás csak azu­tán ke­let­kez­he­tett, hogy a fe­je­de­lem­ség oszt­rák ura­lom alá ke­rült.55

Ez utób­bi ál­lí­tás a ko­lozs­vá­ri le­let pon­to­sabb kel­te­zé­se mi­att kü­lö­nös fi­gyel­met ér­de­mel, ezért rész­le­te­seb­ben is ki kell tér­nünk rá. Köz­is­mert, hogy a 16. szá­za­di Ma­gyar­or­szág nyu­ga­ti, Habs­burg fenn­ha­tó­ság alá ju­tott ré­szén a kétfjű sa­sos kály­ha­csem­pék már a szá­zad má­so­dik fe­lé­ben meg­je­len­tek, és rend­sze­re­sen ki­mu­tat­ha­tók a 17. szá­za­di le­le­tek kö­zött is.56 Fel­tű­nik a két­fe­jű sas az 1601-ben vert bras­sói, il­let­ve az 1605-ben ki­bo­csá­tott nagy­sze­be­ni tal­lé­ro­kon, to­váb­bá Báthori Zsig­mond fe­je­de­lem (1581–1602) több más ve­re­tén, majd a 17. szá­zad el­ső fe­lé­ben a heraldikus két­fe­jű sas kály­ha­csem­pén is fel­buk­kan.57 A tör­té­nel­mi kö­rül­mé­nyek in­do­kolt­tá te­szik, hogy ilyen le­le­tek­kel ne csak a ha­gyo­má­nyo­san Habs­burg-pár­ti Szász­föl­dön szá­mol­junk. Vá­rad tö­rök kéz­re ju­tá­sa (1660) után Ko­lozs­vár vég­vár­rá vált, aho­va Ke­mény Já­nos fe­je­de­lem 1661-ben né­met őr­sé­get he­lye­zett. Az ön­kor­mány­za­tát el­vesz­tett vá­ros­ban Apa­fi Mi­hály ide­jé­ben is ál­lo­má­so­zott né­met őr­ség.58 A rész­ben né­met la­kos­sá­gú vá­ros po­li­ti­ká­ja a 17. szá­zad­ban tö­rök­el­le­nes, a Rá­kó­czi­-sza­bad­ság­harc ide­jén pe­dig ku­ruc­el­le­nes volt. Mind­ez, össze­vet­ve a ko­lozs­vá­ri olasz­kor­sós-két­fe­jű sa­sos kály­ha­csem­pe sti­lá­ris jel­lem­ző­i­vel, ar­ra utal­na, hogy az utób­bi le­le­tet ne a 18. szá­zad ele­jé­re, ha­nem még a 17. szá­zad má­so­dik fe­lé­re, vé­gé­re kel­tez­zük. Bár koc­ká­za­tos rész­le­tes ré­gé­sze­ti ku­ta­tás nél­kül a le­le­tek föld­be ke­rü­lé­sé­nek kö­rül­mé­nye­i­ről szól­ni, el­kép­zel­he­tő­nek lát­juk, hogy a szentpéteri kály­hák pusz­tu­lá­sa össze­függ az 1697., il­let­ve 1704. évi tűz­vésszel, ami­kor Ko­lozs­vár kül­vá­ro­sai is le­ég­tek.59

Az olasz­kor­sós kály­ha­csem­pe FB mo­nog­ram­já­nak F be­tű­jét ál­ta­lá­ban Fa­ze­kas­ra szo­kás ki­egé­szí­te­ni, ami e ké­sei kor­ban, a ko­lozs­vá­ri né­met­ség fo­ko­za­tos asszi­mi­lá­ci­ó­ja kö­ze­pet­te már nem fel­tét­le­nül utal a fa­ze­kas ma­gyar nem­ze­ti­sé­gé­re. Pél­da­ként em­lít­jük e kor­szak ko­lozs­vá­ri em­lék­írói kö­zül Szakál Fe­ren­cet, aki ma­gát kö­vet­ke­ze­te­sen Szakálnak ír­ta, fel­jegy­zé­se­it ma­gyar nyel­ven ve­tet­te pa­pír­ra, an­nak el­le­né­re, hogy ne­vé­nek né­met vál­to­za­ta is fenn­ma­radt (Barth), ő ma­ga pe­dig a ko­lozs­vá­ri szász ná­ció kép­vi­se­le­té­ben töl­tött be fon­tos egy­há­zi és vi­lá­gi tiszt­sé­ge­ket. A ko­lozs­vá­ri csem­pe át­ja­ví­tott név­be­tűi min­den­eset­re azt sej­te­tik, hogy a fa­ze­kas egy má­sik mes­ter szá­má­ra ké­szí­tett dú­cot vett át.

A be­mu­ta­tott ke­rá­mia­anyag leg­fon­to­sabb ta­nul­sá­gát ab­ban a ha­tal­mas el­lent­mon­dás­ban lát­juk, ami a tár­gyak alap­ján meg­fo­gal­maz­ha­tó kép és az írott tör­té­ne­ti for­rá­sok­ból le­szűr­he­tő ta­nul­sá­gok kö­zött fe­szül. A ré­gé­sze­ti ada­tok szá­mos olyan moz­za­na­tot tar­tal­maz­nak, amely anya­gun­kat a kö­zép-eu­ró­pai, el­ső­sor­ban a né­met fa­ze­kas­ság­hoz kö­ze­lí­ti; fe­lü­le­tes vizs­gá­la­tuk­ból akár a ko­lozs­vá­ri ma­gya­rok és né­me­tek kö­zöt­ti et­ni­kai kü­lönb­sé­gek és vi­szá­lyok el­si­mu­lá­sát, egy­ben a vá­ro­si né­pes­ség egy­sé­ge­sü­lé­sét ol­vas­hat­nók ki, ha hi­telt ér­dem­lő írott for­rá­sa­ink nem ta­nús­kod­ná­nak ép­pen az el­len­ke­ző­jé­ről. A ré­gé­sze­ti szem­pont­ból ki­áb­rán­dí­tó ta­nul­ság csak az le­het, hogy a tár­gyi vi­lág ré­gé­sze­ti­leg meg­ra­gad­ha­tó ké­pe nem min­den­kor tük­rö­zi hí­ven a mö­göt­te rej­lő tár­sa­dal­mi-et­ni­kai vi­szo­nyo­kat.

Ko­lozs­vá­ri pél­dánk­nál ma­rad­va, kí­ván­csi­ak vol­tunk rá, hogy a ma­gyar pol­gá­rok 1453. évi össze­írá­sá­ban sze­re­pel­nek-e fa­ze­ka­sok, il­let­ve Fa­ze­kas csa­lád­ne­vet vi­se­lő sze­mé­lyek. Kü­lö­nö­sen ér­de­kes­sé te­szi a kér­dést, hogy eb­ben a jegy­zék­ben sze­re­pel elő­ször a fa­la­kon be­lül fek­vő Fa­ze­kas ut­ca (utóbb Szent­egy­ház ut­ca, ma str. Iuliu Maniu). Meg­lep­ve ta­pasz­tal­tuk, hogy az össze­írás a Fa­ze­kas ut­cá­ban egyet­len fa­ze­kast sem em­lít, ami nyil­ván nem azt je­len­ti, hogy ilye­nek nem is él­tek a ró­luk el­ne­ve­zett ut­cá­ban, ha­nem azt, hogy a né­met ná­ci­ó­hoz tar­toz­tak, ezért kü­lön ír­ták őket össze. Egyet­len fa­ze­kast em­lí­tet­tek ek­kor a Külső-Magyar ut­cá­ban,60 aki – mi­vel sze­re­pel a jegy­zék­ben – biz­to­san ma­gyar nem­ze­ti­sé­gű volt. Az it­te­ni ma­gyar fa­ze­ka­sok szá­ma min­den­kor ala­csony le­he­tett, 1599–1601-ben pél­dá­ul csak a fa­la­kon be­lü­li, ve­gyes la­kos­sá­gú Ma­gyar ut­cá­ban ta­lál­ko­zunk fa­ze­kas­sal.61 Mind­ez ér­te­lem­sze­rű­en azt je­len­ti, hogy a kö­zép­kor fo­lya­mán zöm­mel né­met fa­ze­ka­sok lát­ták el áru­ik­kal a vá­rost, a fel­tárt ko­lozs­vá­ri ke­rá­mia jel­le­ge így el­ső­sor­ban nem a fel­hasz­ná­lók, ha­nem a ké­szí­tők ta­nult­sá­gá­ra és át­té­te­le­sen nem­ze­ti­sé­gi ho­va­tar­to­zás­ára utal. Meg­koc­káz­tat­juk, hogy a Ko­lozs­vár tér­sé­gé­ben fel­tárt, fal­vak­ból vagy vá­rak­ból szár­ma­zó szür­ke, re­du­kált ége­té­sű ke­rá­mia62 is több­sé­gé­ben ko­lozs­vá­ri ere­de­tű le­het, vagy más észak-er­dé­lyi vá­ros, il­let­ve me­ző­vá­ros ter­mé­ke, ami áru­cik­ként el­ter­jedt a kör­nyé­ken a 14–15. szá­zad fo­lya­mán. Elő­for­du­lá­sá­ból – ön­ma­gá­ban – messze­me­nő et­ni­kai kö­vet­kez­te­té­sek nem von­ha­tók le.

Fém­tár­gyak és egyéb le­le­tek

Az ala­po­zá­si ár­kok­ból né­hány na­gyobb mé­re­tű, erő­sen kor­ro­dá­ló­dott vas­tárgy is elő­ke­rült. A me­ző­gaz­da­sá­gi esz­kö­zö­ket egy bal­ta nél­kü­li szőlőmetszőkés (tel­jes hossza 37 cm) és egy vas­kos, hosszú fo­gú ge­reb­lye (szé­les­sé­ge 25,1 cm, a fo­gak hossza 25,6 cm) kép­vi­se­li. Egy aj­tó sa­rok­va­sa­lá­sá­nak nyúj­tott tég­la­lap ala­kú, 14,3 cm hosszú tes­tét há­rom, négy­ze­tes­re for­mált szeg­lyuk tö­ri át. A vas­tár­gyak so­ro­za­tát le­mez­tö­re­dé­kek, va­la­mint kö­ze­pes (8,5 cm) és nagy­mé­re­tű (14,3 cm), pil­lan­gós fe­jű szö­gek egé­szí­tik ki. A két vas­esz­köz ar­ra utal, hogy Szentpéter la­kói sző­lőt is mű­vel­tek, min­den bi­zonnyal a Sza­mos túl­só ol­da­lán fek­vő Szentgyörgy-hegy ol­da­lá­ban. Itt je­gyez­zük meg, hogy kö­zép­ko­ri szőlőmetszőkés szór­vány­le­let­ként a Ma­gyar ut­ca fa­la­kon be­lü­li sza­ka­szán is elő­ke­rült.63

Az össze­gyűj­tött fém­le­le­tek kö­zül a leg­je­len­tő­sebb egy, az alap­ásás­kor ásó­val meg­ron­gált gyer­tya­tar­tó. A 15,3 cm ma­gas tárgy fel­ső, a gyer­tya be­il­lesz­té­sé­re szol­gá­ló ré­szét vi­asz­ve­szej­té­ses el­já­rás­sal bronz­ból ön­töt­ték; bel­se­jé­nek két át­el­le­nes pont­ján a mag és a kül­ső ön­tő­for­ma rög­zí­té­sé­re szol­gá­ló sze­gek ma­rad­vá­nyai lát­ha­tók. Fe­lü­le­tét ön­tés után esz­ter­gán meg­mun­kál­ták. A gyer­tya szá­má­ra ön­tött üreg át­mé­rő­je 2,1 cm. Tal­pát és csepp­fo­gó tá­nyér­ját 0,8 mm vas­tag réz­le­mez­ből nyo­mó­pa­don ala­kí­tot­ták ki, majd az ön­tött és a le­mez­ből for­mált részt egy­más­hoz erő­sí­tet­ték. Ha­rang­sze­rű­en ki­szé­le­se­dő, erő­sen sé­rült tal­pá­nak át­mé­rő­je kb. 13 cm. 

A kolozsvár-szentpéteri gyer­tya­tar­tó tí­pu­sá­nak tá­vo­li előz­mé­nyét a dinanti réz­mű­ves­ség 15. szá­za­di gyer­tya­tar­tói je­len­tik, ame­lyek szá­ra és a gyer­tya be­il­lesz­té­sé­re szol­gá­ló, meg­vas­ta­go­dó csö­ve ön­tött bronz­ból, csepp­fo­gó­ja és erő­tel­je­sen ki­szé­le­se­dő tal­pa nyo­mó­pa­don for­mált le­mez­ből  ké­szült.64

Mi­u­tán a Né­met­al­föld­re tá­ma­dó Me­rész Kár­oly bur­gun­di her­ceg föl­dig rom­bol­ta a Maas men­ti Dinant vá­ro­sát (1466), és a má­sik bronz­ön­tő köz­pont, Lüttich is sú­lyos ká­ro­kat szen­ve­dett (1467), a sár­ga­réz és bronz ipar­sze­rű meg­mun­ká­lá­sát fo­ko­za­to­san más eu­ró­pai köz­pon­tok vet­ték át, ame­lyek te­vé­keny­sé­gé­re az el­ván­do­rolt dinanti ön­tők is szá­mot­te­vő ha­tás­sal vol­tak.65

Né­me­tor­szág­ban Aa­chen, majd Nürn­berg fel­len­dü­lé­se volt szem­be­öt­lő, ahol a réz és a bronz tö­me­ges fel­dol­go­zá­sa, ez­zel együtt a gyer­tya­tar­tók alap­anya­gát is je­len­tő fém­le­me­zek ipa­ri mé­re­tű elő­ál­lí­tá­sa zaj­lott.66 Ez utób­bi vá­ros­ban a réz­tár­gyak, ezen be­lül a gyer­tya­tar­tók tö­meg­ter­me­lé­se és ex­port­ja67 annyi­ra je­len­tős volt, hogy a ku­ta­tás ese­ten­ként haj­la­mos – a kér­dés rész­le­te­sebb elem­zé­sét mel­lőz­ve – a na­gyobb tech­ni­kai tu­dást igény­lő, vé­kony le­mez­ből for­mált gyer­tya­tar­tó­kat ma­gá­tól ér­te­tő­dő­en Nürn­berg­ből ere­dez­tet­ni.68

A szó­ban for­gó, ha­rang ala­kú­nak is ne­ve­zett gyer­tya­tar­tók (Glockenleuchter) jel­leg­ze­te­sen re­ne­szánsz for­ma­vál­to­za­ta ter­mé­sze­te­sen nem­csak Né­me­tor­szág­ban ter­jedt el, és alig­ha itt ala­kult ki: klasszi­kus ará­nyú, vé­sett dí­szí­té­sű pél­dá­nyai meg­je­len­nek a 16. szá­za­di ve­len­cei em­lék­anyag­ban,69 és so­ro­zat­ban gyár­tot­ták őket a 16–17. szá­za­di an­gol,70 fla­mand,71 hol­land72 és dán73 mű­he­lyek is. A ki­vá­ló mi­nő­sé­gű ko­lozs­vá­ri gyer­tya­tar­tó ál­ta­lunk is­mert leg­jobb pár­hu­za­ma egy-egy  17. szá­za­di né­met,74 il­let­ve né­met­al­föl­di gyer­tya­tar­tó,75 ezért a ko­lozs­vá­ri da­ra­bot – anél­kül hogy a res­ta­u­rá­lat­lan tárgy né­met vagy né­met­al­föl­di ere­de­tét el­dönt­het­nénk – 16. szá­zad vé­gi vagy 17. szá­za­di im­port­mun­ká­nak te­kint­jük.

Az ala­po­zá­si mun­ká­la­tok so­rán meg­men­tett tár­gyak kö­zött sze­re­pel egy át­fúrt csont­kor­cso­lya és több üveg­edény-tö­re­dék is, köz­tük egy össze­égett, köl­dö­kös edény­alj és egy ko­ra új­ko­ri, hal­vány­zöld, rom­lat­lan anya­gú pa­lack pe­re­me és váll­rész­le­te.

JEGY­ZE­TEK

  1. Matei 1962. 377–386.; Rădulescu 1972. 227–240.

  2. Leg­utóbb, most már kö­zép-mold­vai (Bakó/Bacău, Egyedhalma/Adjud, Tatros/Trotuş) le­le­tek­re is tá­masz­kod­va:  Artimon 1996.

  3. Pintea 1967.  533–534.; Pascu–Rusu 1968. 167–168.

  4. Ba­logh 1943; Mizgan 2001. 7. kép b–c.

  5. Leg­utóbb Mizgan 2001. passim.

  6. 1506-ban az egy­kor Bu­dán élt Benedictus Kemenczegyartho Désen bir­to­kolt la­kó­in­gat­lant. Entz 1996. 268.

  7. Elő­for­dul a krak­kói Wawel 15. szá­za­di kály­ha­csem­péi kö­zött, Piatkiewicz-Dereniowa 1977. 16, 5. kép.

  8. Holl 1998a. 13. kép 2–3.

  9. Michna 1977. 9. kép.

10. Holl 2002. 382–383.

11. Pl. Ha­hót, Kő­szeg,  Zalavár,:Holl 2002. 382–383.

12. Rusu 1996. 126., 1. kép.

13. Orend 1929. 430., 22. kép a.

14. Mezősiné Ko­zák 1981. 187.

15. Marcu Istrate 2003. 308–310., 10. kép 2–3.

16. 15. szá­zad ele­ji kel­te­zés­sel a bor­osz­lói (Breslau) Ritterplatzról: Gündel 1934. 289. XXII. táb­la 3.; 15. szá­zad vé­gi vagy 16. szá­zad ele­ji kel­te­zés­sel, Szász­se­bes­ről: Marcu Istrate 2002. 90. IV.  kép 1.; Gyu­la­fe­hér­vár­ról: Marcu Istrate 2002. 90.; Rusu 1996. 128–129., 4. kép (Szent Bor­bá­la és Szent Or­so­lya).

17. A sti­lá­ris meg­jegy­zé­se­kért Ma­ro­si Er­nő aka­dé­mi­kus­nak (MTA Mű­vé­szet­tör­té­ne­ti Ku­ta­tó­in­té­ze­te) mon­dok kö­szö­ne­tet.

18. Holl 1990. 77., 23. kép 1.

19. Mezősiné Ko­zák 1984. 187–190.

20. Holl 1990. 77, 81–82.

21. Holl 1990. 84., 35. kép.

22. Holl 2001. 385., 40–41. kép.

23. Ta­má­si 1989. 167–168.

24. Ta­má­si 1989. 168.

25. Is­me­ret­len le­lő­hely­ről szár­ma­zó kály­ha­csem­pe a nagy­sze­be­ni Brukenthal Mú­ze­um­ban: Orend 1929. 22. kép c.; Klusch 1980. 42. kép; Doborka, Föld­vár, Kel­nek, Szász­se­bes: Marcu Istrate 2002. 88.

26. Csíkszentmihály-Cibrefalva (Szőcs Já­nos ása­tá­sa, Csí­ki Szé­kely Mú­ze­um, kö­zö­let­len); Székelykeresztúr: Benkő 1992. 73. táb­la 4.;  Benkő–Demeter–Székely 1997. 44. kép 1, 45. táb­la 2.

27. Strauss 1983. 112–114, 31. táb­la 3 (Worms, 15. szá­zad), 33. táb­la 1–2 (ti­ro­li kály­ha­csem­pék, 16. szá­zad ele­je), 34. táb­la 1 (halberstadti kály­ha­csem­pe, 15. szá­zad vé­ge), 35. táb­la 1 (Mün­chen­ben őr­zött le­let, 1559), 38. táb­la 1 (Stein a. Rhein/Svájc, 15. szá­zad vé­ge) és 2 (Ber­lin­ben őr­zött le­let, 17. szá­zad ele­je).

28. Franz 1903. 165–167., 34–35. kép.

29. Gündel 1934. 290–291., XXI­II. táb­la 1–2.

30. Hrad Rabí, 15–16. szá­zad for­du­ló­ja: Hazlbauer–Vitanovský–Volf 1994. 3. kép 4.; Lichnice, Suąice, 15. szá­zad má­so­dik fe­le: Hazlbauer 1992. 4. kép 5–8.; Hazlbauer 1998. 193, 17. kép, 114. áb­ra.

31. Hazlbauer 1992a.

32. Dolany/Olomouc: Michna 1977. 20. kép.

33. Holl 1998. 294.

34. A Kolozs me­gyei Vár­fal­va uni­tá­ri­us temp­lo­má­nak ha­rang­ját 1515-ben a brünni (Brno) Hieronimus mes­ter (magister geromvs van brun) ön­töt­te, a ko­lozs­vá­ri Tör­té­ne­ti Mú­ze­um 1579-ből szár­ma­zó nagy­mé­re­tű ón­kan­csó­ján Bo- r­osz­ló vá­ros (Wrocław/Breslau) bé­lye­ge ta­lál­ha­tó.

35. Benkő–Ughy 1984. 21.

36. Kaufmann–Buschor–Gutscher 1994. 244.

37. Minne 1977. 119–120.; Pillin 1990. 122.

38. Piatkiewicz-Dereniowa 1977. 19–20., 7–8. kép.

39. Ramisch 1980. 135., 8–9. kép.

40. Franz 1969. 180–185. kép; Strauss 1969. 253., 53. táb­la 1.;  Loers 1979. 12–14. kép (1550–1560-as évek); Ramisch 1980. 149., 24–28. kép; Strauss 1983. 131., 117. táb­la 1-4. (Speyer, 1540 kö­rül); Arnold–Westphalen–Zubeck 1990. 31–33. kép.

41. Franz 1975. 53–57.

42. Ba­logh 1985. passim.

43. Eskenasy–Rusu 1982. 84., 13. kép d.

44. Holl 1998. 291, 293.

45. Strauss 1983. 140, 161. táb­la 4., olasz­kor­sós csem­pe gra­fi­tos be­vo­nat­tal: Büdingen/Hessen, 16. szá­zad má­so­dik fe­le.

46. Burg Tirol/Meran: Franz 1969. 104. kép; a má­so­dik vi­lág­há­bo­rú so­rán el­pusz­tult 16. szá­za­di halberstadti és han­no­ve­ri kály­hák fény­ké­pe: Strauss 1966. 6, 44. kép; Paulinzella, Schloß Landsberg, Wit­ten­berg: Strauss 1972. 53. táb­la 2–3, 56. táb­la 1, 59. táb­la.

47. Kaufmann–Buschor–Gutscher 1994. 244. 96, 237, 242–243.; Holl 1998. 7. kép.

48. Pillin 1990. 120, 126.

49. Holl 1993. ActaArch 257–262, 23. kép.

50. Holl 1993. 277, 44, 46. kép.

51. Holl 1993. 256, 18. kép; Len­gye­lor­szág­ból: Gluziñski 1967. 81. kép.

52. Így Linz–Schloß Eferding 1585 kö­rü­li, ve­gyes má­zas kály­há­ján, Franz 1969. 363. kép; Büdingen/Hessen, 16. szá­zad má­so­dik fe­le, gra­fi­tos be­vo­nat­tal: Strauss 1983. 140, 161. táb­la 4.

53. Zrí­nyi 1975. 96–97.

54. Zrí­nyi 1975. 101., LV. táb­la 1.

55. Zrí­nyi 1975. 102.

56. Ko­zák 1963. 165–200.

57. A nagy­sze­be­ni ma­gán­gyűj­te­mény­ben őr­zött, BO mo­nog­ram­mal és 1649-es év­szám­mal el­lá­tott má­zat­lan kály­ha­csem­pe elő­lap­ját két­fe­jű sas dí­szí­ti, Klusch 1980. 38. kép.

58. KvEml 1990. 413.

59. Gaal 1995. 8, 28.

60. Sza­bó 1882. 744.

61. 1601: Fazakas Janos, KvLt Szám 8/VI. 138. A szám­adás­köny­vi fel­jegy­zé­sért, egy­ben szá­mos más, ren­del­ke­zé­sünk­re bo­csá­tott tör­té­ne­ti ada­tért Kiss And­rás­nak tar­to­zunk há­lás kö­szö­net­tel.

62. Mezőszentjakab (Kolozs me­gye): Pintea 1967. 533–536., 8. kép; Szászfenes-Leányvár (Kolozs me­gye): Rusu 1993. 291–293.

63. Mitrofan 1965. 661., 6. kép 4.

64. Jarmuth 1967. 101. kép; Baur 1977. 22., 52–54. kép.

65. Jarmuth 1967. 118.; Baur 1977. 12.

66. Jarmuth 1967. 173–174.

67. Egg 1965. 52–59.

68. Jarmuth 1967. 190.

69. Baur 1977. 72–74., 76. kép.

70. Baur 1977. 135. kép; Gentle–Feild 1984. 118–119.

71. Baur 1977. 141. kép.

72. Gentle–Feild 1984. 123–124, 128.

73. Baur 1977. 142. kép.

74. Lockner 1978. 16. kép.

75. Gentle–Feild 1984. 124.

Iro­da­lom

Ar­nold, Volker–Westphalen, Thomas–Zubeck, Paul: Kachelöfen in Schleswig-Holstein. Heide, 1990.

Artimon, Alexandru: Ceramică fină de uz comun din secolele XIV–XV. descoperită în centrele urbane din sud-vestul Moldovei. Arheologia Medievală 1(1996). 155–170.

Ba­logh Jo­lán: Az er­dé­lyi renaissance. I. Kvár, 1943.

Ba­logh Jo­lán: Ko­lozs­vá­ri kő­fa­ra­gó mű­he­lyek. XVI. szá­zad. Bp., 1985.

Baur, Ve­ro­ni­ka: Kerzenleuchter aus Metall. Mün­chen, 1977.

Benkő Elek–Ughy Ist­ván: Székelykeresztúri kály­ha­csem­pék. 15–17. szá­zad. Buk., 1984.

Benkő Elek–Demeter István–Székely At­ti­la: Kö­zép­ko­ri me­ző­vá­ros a Szé­kely­föl­dön. Kvár, 1997.

Egg, Erich: Nürnberger Messingwaren in Ti­rol. Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums 1965. 52–59.

Entz Gé­za: Er­dély épí­té­sze­te a 14–16. szá­zad­ban. Kvár, 1996.

Eskenasy, Victor–Rusu, Adrian Andrei: Cetatea Mălăieşti şi cnezatul Sălaşului (sec. XIV–XVII). Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie Cluj-Napoca 25(1982). 53–92.

Franz, A.: Alte Ofenkacheln. Zeitschrift des Mährischen Landesmuseums (Brünn) 3(1903). 123–188.

Franz, Rosemarie: Der Kachelofen. Entstehung und kunstgeschichtliche Entwicklung vom Mittelalter bis zum Ausgang des Klassizismus. Graz, 1969.

Franz, Rosemarie: Die Modelfunde aus dem alten Hafnerhaus in der Steingasse 67 in Salz­burg. In: Alte Salzburger Hafnerkunst. Salz­burg, 1975. 1–25.

Gaal György: Ma­gya­rok ut­cá­ja. A ko­lozs­vá­ri egy­ko­ri Bel- és Külmagyar ut­cák tel­kei, há­zai, la­kói. Kvár, 1995.

Gentle, Rupert–Feild, Rachael: Domestic Metalwork 1640–1820. Revised and enlarged by Belinda Gentle. Woodbridge/Suffolk, 1994.

Gündel, Christian: Figürliche Ofenkacheln des 15. Jahrhunderts im Schlesischen Museum für Kunstgewerbe und Altertümer. Altschlesien 4(1934). 288–293.

Hazlbauer, Zdenìk: Sbírka historických kachlù v Muzeu ©umavy v Suąici. Sborník spoleènosti přátel staroľitností (Praha) 3(1992). 135–149.

Hazlbauer, Zdenìk: Středoveká hra vrhcáby ve svetle dobových pramenù. Archaeologia Historica (Brno) 17(1992). 421–445. (Hazlbauer 1992a)

Hazlbauer, Zdenìk: Krá­sa středovìkých kamen. Praha, 1998.

Hazlbauer, Zdenìk–Vitanovský, Michal–Volf, Petr: Stavební rekonstrukce pozdnì gotických kachlových kamen na hradì Rabí, okr. Klatovy. Archaeologia Historica 19(1994). 415–429.

Holl Im­re: Kö­zép­ko­ri kály­ha­csem­pék Ma­gya­ror­szá­gon. IV Archaeologiai Ér­te­sí­tő 117(1990). 58–95.

Holl, Im­re: Renaissance-Öfen. Mittelalterliche Ofenkacheln in Ungarn. V. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 45 (1993) 247–299.

Holl Im­re: Kö­zép­ko­ri kály­ha­csem­pék Ma­gya­ror­szá­gon. VI. Bu­da­pest Ré­gi­sé­gei 32(1998). 291–308.

Holl, Im­re: Spätgotische Öfen aus Österreich. Mittelalterliche Ofenkacheln in Ungarn. IX ActaArch 52(2001). 353–414.

Holl Im­re: Kö­zép­ko­ri kály­ha­csem­pék Ma­gya­ror­szá­gon. X. A bu­dai mű­hely vegyesmázas kály­ha­csem­pé­i­nek kér­dé­se. Bu­da­pest Ré­gi­sé­gei 35(2002). 381–401.

Jarmuth, Kurt: Lichter leuchten im Abendland. Braunschweig, 1967.

Kaufmann, Eva Roth–Buschor, René–Gutscher, Daniel: Spätmittelalterliche reliefierte Ofenkeramik in Bern. Herstellung und Motive. Bern–Stuttgart–Wien, 1994.

Klusch, Horst: Siebenbürgische Töpferkunst. Buk., 1980.

Ko­zák Kár­oly: Két­fe­jű sa­sos kály­ha­csem­pék Ma­gya­ror­szá­gon. Bu­da­pest Ré­gi­sé­gei 20(1963). 165-200.

Ko­lozs­vá­ri em­lék­írók. A be­ve­ze­tő ta­nul­mányt ír­ta Bá­lint Jó­zsef, a for­rá­so­kat vá­lo­gat­ta és jegyzetekkel el­lát­ta Pa­ta­ki Jó­zsef. Buk., 1990.

Lockner, Hermann P.: Hergestellt nach ungeschriebenen Gezetzen. Bronze- und Messingleuchter im 16. und 17. Jahrhundert. Kunst & Antiquitäten 1978. 1. 33–40.

Loers, Veit: Andre Hanntlas und der Meister der Imperatorenkacheln. Zur Bedeutung der Kachelproduktion Straubings im 16. Jahrhundert. Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums 1979. 93–104.

Marcu Istrate, Daniela: Cahle medievale din colecţia Muzeului din Sebeş (sec. XV–XVI.). In: Sub zodia Vătăşianu. Studii de istoria artei. Coord. Marius Porumb, Aurel Chiriac. Cluj-Napoca, 2002. 87–94.

Marcu Istrate, Daniela: Feldioara/Marienburg in the last middle Age. Archaeological contributions to the history of the settlement in the 15th–16th centuries. In: In memoriam Radu Popa. Temeiuri ale civilizaţiei româneşti în context european. Coordonatori: Daniela Marcu Istrate, Angel Istrate, Corneliu Gaiu. Cluj-Napoca, 2003. 305–328.

Matei, Mircea D.: Die graue Keramik von Suceava und einige archäologische Probleme des 14. und 15. Jh. in der Moldau. Da­cia 6(1962). 357–386.

Mezősiné Ko­zák Éva: A vértesszentkereszti ben­cés apát­ság gó­ti­kus kály­ha­csem­péi. II. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1984. 187–204.

Michna, Pavel J.: K vývojové a typologické charakteristice středovìkých kachlù. Sborník památkové péèe v severomoravském kraji 3(1977). 7–44.

Minne, Jean-Paul: La céramique de poêle de l’Alsace médiévale. Strasbourg, 1977.

Mitrofan, Ioan: Descoperiri arheologice în Cluj şi împrejurimi. AMN 2(1965). 657–666.

Mizgan, Vasile: Cahle cu cavaler în turnir descoperite la Bistriţa. Revista Bistriţei 15(2001). 126–140.

Nägler, Thomas: Un depozit de plăci ornamentale descoperite la Roşia (r. Sibiu). Culegere de studii şi comunicări (Braşov) 1(1967). 145–150.

Orend, Misch: Die ältesten figuralen Kacheln der Siebenbürger Sachsen. Bel­ve­dere 8(1929). 430–433.

Pascu, Ştefan–Rusu, Mircea et al.: Cetatea Dăbîca. AMN 5(1968). 153–202.

Piatkiewicz-Dereniowa, Maria: Die Kachelkunst der Renaissancezeit auf dem Wawel. Keramos 76(1977). 15–26.

Pillin, Hans-Martin: Kleinode der Gotik und Renaissance am Oberrhein. Die neuentdeckten Ofenkacheln der Burg Bosenstein aus dem 13. bis 16. Jahrhundert. Kehl–Straßburg–Basel, 1990.

Pintea, V.: Cu privire la aşezarea feudală de la Sopor-Iacobeni. AMN 4(1967). 525–541.

Ramisch, Hans: Bodenfunde von Ofenkacheln des 16. und 17. Jahrhunderts aus Gerolzhofen, Landkreis Schweinfurt. Jahrbuch der Bayerischen Denkmalpflege 34(1980). 127–158.

Rădulescu, Alexandru: Die Keramik von Siret (14. Jh.). Zur archäologischen Erforschung der moldauischer mittelalterlichen Stadt. Da­cia 16(1972). 225–242.

Rusu, Adrian Andrei: Cetatea medievală de la Floreşti (jud. Cluj). Ephemeris Napocensis 3(1993). 281–298.

Rusu, Adrian Andrei: Cahle din Transilvania II Arheologia Medievală 1(1996). 125–153.

Strauss, Konrad: Die Kachelkunst des 15. und 16. Jahrhunderts in Deutschland, Österreich und der Schweitz. I. Straßburg, 1966.

Strauss, Konrad: Die Geschichte der Töpferzunft vom Mittelalter bis zur Neuzeit und die Kunsttöpfereien in Alt-Livland (Estland und Lettland). Ba­sel, 1969.

Strauss, Konrad: Die Kachelkunst des 15. und 16. Jahrhunderts in Deutschland, Österreich, der Schweitz und Skandinavien. II Ba­sel, 1972.

Strauss, Konrad: Die Kachelkunst des 15. bis 17. Jahrhunderts in europäischen Ländern. III. Mün­chen, 1983.

Sza­bó Kár­oly: A ko­lozs­vá­ri ma­gyar pol­gár­ság össze­írá­sa 1453-ból. Tör­té­nel­mi Tár 1882. 525–541, 729–745.

Ta­má­si Ju­dit: Né­pi­es kály­ha­csem­pék a nagy­vá­zso­nyi Ki­ni­zsi-vár­ból. Újabb ada­tok a du­nán­tú­li né­pi­es kály­hás­mű­he­lyek mű­kö­dé­sé­hez. Acta Musei Papensis 2(1989). 149–181.

Zrí­nyi, Andrei: Olarii din Tîrgu Mureş şi produsele lor în lumina cercetării materialului rezultat din săpături. Marisia 5(1975). 93–111.