Balázs László–Benkő Elek Kolozsvár-Szentpéter régészeti emlékei
Kolozsvár középkori történetét a legutóbbi évekig régészeti leletekkel alig lehetett megvilágítani, miközben az erőltetett iramú építkezések felmérhetetlen mennyiségű középkori emléket semmisítettek meg. A pusztulás mértékét csak találgathatjuk, de abban egészen biztosak lehetünk, hogy a belterületen beépített telkeken, illetve számos, lakótelep építésével érintett területen a munkagépek nyomán több régészeti monográfia anyaga vált semmivé.
Az alábbiakban egy kivételről számolhatunk be. Előzménye a Külső-Magyar utca bontása és az 1980-as években emelt lakótelep (Mărăşti negyed) építése volt, melynek során a hivatalos örökségvédelem nem kívánt középkori leletekkel vesződni, már ha egyáltalán felfigyeltek rájuk. Legalábbis Kolozs megye 1992-ben megjelent régészeti repertóriuma a hatalmas lakótelep építése kapcsán egyetlen tárgy előkerüléséről sem emlékezett meg.
Az 1989-es politikai fordulat után megtorpant az építkezés; az egyik utolsóként felhúzott épület a Szent Péter-templomtól délnyugatra, a Szent Erzsébet aggmenház nyugati oldalán emelkedő emeletes blokkház volt (134. sz.). Az épület rácsszerkezetű alapozásának kiásása közben, 1990 augusztusában Balázs László régészeti leleteket fedezett fel, amelyeket a kidobott földből és az árokból összegyűjtött, amíg a vasbeton alapozás el nem készült. Feljegyzése szerint „a kályhacsempék, kályhaszemek, fém- és üvegtárgyak egy erősen vöröses, agyagos rétegből kerültek elő, itt-ott csomókban sármaradványokkal, amely elütött színben és összetételben az őt körülvevő sárgás, homokos-kavicsos rétegektől. A réteg vastagsága 40–60 cm között váltakozott és a talaj szintjétől 1,60 m-től 2,2 m-ig tartott.” A leletek két, jól elkülöníthető területen kerültek elő: a mai járdától mintegy 5 m-rel délre fekvő foltból a középkori edénytöredékek, figurális kályhacsempék és egy fém gyertyatartó jutott napfényre, míg egy másik, valamivel kisebb, a járdától kb. 10 m-re fekvő foltból a rozettadíszes reneszánsz kályhacsempék származnak.
Az előkerült leleteket Balázs László helyszíni megfigyelései és jegyzetei, valamint önzetlen, jó szemű gyűjtőmunkája nyomán Benkő Elek dolgozta fel, aki sajtó alatt lévő munkájában (Kolozsvár magyar külvárosa a középkorban) részletesen kitér a Magyar utca késő középkori, kora újkori történetére is. Az alábbi írás a részletes feldolgozás régészeti fejezete.
Kerámia
Az alapozási árkokból összegyűjtött kerámialeletek jelentős része erősen töredékes, szórvány értékű edénytöredék. A viszonylag apró és esetlegesen napfényre került darabok rétegtani megfigyelések nélkül sajnos szórvány értékűek, értékelésük nyomán ezért messzemenő következtetéseket nem vonhatunk le.
Az áttekintett anyag legkorábbi lelete egy apró szemű, csillámos homokkal soványított, barnásvörös anyagú, kézikorongon formált fazéktöredék, kissé elhegyesedve kihajló peremmel. A kora Árpád-kori jellegű darabhoz hasonló töredékeket a megmentett anyagban nem láttunk, sőt késő Árpád-kori, 13. századi leleteket sem találtunk. Szentpéter falu feltételezhető, de nem bizonyítható Árpád-kori előzményeit a ma rendelkezésünkre álló régészeti leletek nem világítják meg.
Feltűnő a tipológiai meggondolások alapján 14–15. századra datálható leletek számának hirtelen megugrása. Közöttük egy oxidáló tűzben vörösesbarnára égetett, illetve egy redukált égetésű, szürke anyagú edénycsoport különíthető el.
A kvarcos, közepes szemű homokkal érdesre soványított, barna, illetve barnásvörös színű peremtöredékek közül egyes, 14. századi darabokon még a késő Árpád-kori kettős tagolású peremek hatását figyelhetjük meg. Mellettük előfordulnak a 14. századra általában jellemző galléros fazékperemek. A későbbinek tűnő, valószínűleg már 15. századi darabokon legömbölyített peremtípusokat találunk. Ez utóbbiak színe a korábbi barnásvörös helyett már egyenletesebb vörös árnyalatú, a cserepeken pedig a gyorskorong nyomát figyelhetjük meg. Hasonló, érdes homokkal soványított, vörösre égő anyagból készült egy nagyméretű, mély tál, illetve további, szalagszerűen kiszélesedő, esetenként bevagdalt peremmel megformált mély cseréptálak, valamivel kisebb és vékonyabb edényfallal, vélhetően a 15. század második feléből. Az érdes anyagú, vörösesbarnára vagy vörösre égetett főzőfazekak mellett igen kevés hasonló anyagú asztali kerámiatöredék is előkerült. Egy finom szemcsés anyagú, nem fényezett oldaltöredék korsóból vagy kancsóból származik, egy valamivel érdesebb anyagú, kívül halványvörös, belsejében rétegesen világosszürke töredék karéjos peremű kancsóból. Korukra nézve egyelőre csak becslésekre szorítkozhatunk. Székelykeresztúri kutatásaink során úgy tapasztaltuk, hogy a finom, vörös anyagú asztali kerámia a leggyakrabban a 14. század második felétől a 16. század elejéig terjedő időszakban bukkan elő; jobb híján most is ezt a tágabb keltezést javasoljuk.
A 14–15. századi kerámia másik része oxigénszegény, redukáló tűzben szürkére égett. Az alkalmazott égetéstechnika nem volt tökéletes, ugyanis tiszta és egyenletes szürke színt csak viszonylag kevés edény kapott, többségük barnásszürke árnyalatú. Olyan töredéket is láttunk, amelynek csupán a felszíne volt szürke, míg a cserép belseje vörösesbarna maradt. A korábbi darabokon kettős tagolású peremváltozatokat találunk, a későbbiek galléros, illetve legömbölyített, ritkán szögletes kiképzésű peremmel készültek. Figyelemre méltó két peremtöredék, amely azonos peremkiképzéssel készült, de eltérő színű, szürkére, illetve barnára égett. A középkori szürke kerámia jellegzetes alcsoportját alkotják a finoman iszapolt, fényezett vagy simított felületű, keményre és sötétszürkére égetett asztali kerámiamaradványok. Az egyes darabok lapos, hosszában bordázott szalagfüllel ellátott, profilált aljú kancsókból származnak, amelyek oldalát bemélyített barázdákkal, illetve erőteljes hornyolással és bepecsételt mintával díszítették. Ilyen leletekre a román kutatás először az észak-moldvai városok, elsősorban Jászvásár/Iaşi, Karácsonykő/Piatra Neamţ, Moldvabánya/Baia, Románvásár/Roman, Szeret/Siret és Szucsava/Suceava régészeti kutatása nyomán figyelt fel.1 Felismerte a szürke, esetenként bepecsételt (asztali) kerámia közép-európai, elsősorban cseh- és lengyelországi, osztrák és német kapcsolatait, és feltételezte, hogy ennek az edényféleségnek a 14. század végétől nyomon követhető moldvai elterjedése összefügg a Moldvába irányuló német bevándorlással; felmerült az Erdély felől ide érkező szászok hatása is.2 Az úttörő moldvai publikációk nyomán az erdélyi régészeti kutatás is érzékelte, hogy Észak-Erdélyben is kimutatható hasonló leletanyag. A kezdetben még csak Kolozsvár környékére szorítkozó kisebb leletegyüttesek sommás említésekor, hivatkozva a moldvai kutatás eredményeire, egyben a problémát a középkori nyugati bevándorlás szintjére egyszerűsítve, az erdélyi román kutatás szívesen használja a hospeskerámia (ceramica oaspeţilor) terminust, anélkül azonban, hogy részletesebb elemzésbe bocsátkozna.3 A tanulságokra alább még visszatérve, már most felhívjuk arra a különös körülményre a figyelmet, hogy ez alkalommal a „hospeskerámia” Kolozsvár magyar külvárosában került elő, ami önmagában is jelzi, hogy technikai ismérvek, jelen esetben fazekastechnikák nyomán az etnikum- és eredetvizsgálat a régészetben is kockázatos vállalkozásnak számít.
A megmentett kerámialeletek hallatlan esetlegességére utal, hogy a kora újkor időszakát, melyből egyébként számos kályhacsempét ismerünk, alig néhány edénytöredék képviseli. Egy érdesre soványított, vékony falú, jellegzetes 16. századi szalagperemmel megformált főzőfazék kis darabja sorolható ide, továbbá egy halványbarna, finom anyagú, igen vékony falú, 16–17. századi fazéktöredék. Kormos pereme arra utal, hogy főzőedény volt. Egy barna anyagú, lapos hornyolással díszített edényoldalon rácsöppent sárgás mázfoltot láttunk. E kései kor asztali kerámiáját egy vörös anyagú, vállán hornyolt díszű kancsó töredéke képviseli, peremén kívül-belül barnászöld mázzal.
Kályhacsempék
A meglepően nagy méretű és változatos töredékekből álló csempe- és kályhaszemanyag áttekintése 18 típus elkülönítésével járt:
1. Mázatlan kályhacsempe töredékei. Homokkal érdesre soványított anyaga barnára, illetve vörösesbarnára égett, törésfelületén szürke csík látszik. Előlapján lekopott szennyesfehér angób bevonat, rajta nyomokban vörös festéknyomok. Pálcataggal kísért egyszerű léckeretben balra néző, nyitott csőrű griff, sematikusan mintázott szárnnyal és leveles indává bomló farokkal, felemelt karmos mellső manccsal. Lapos, hátrész nélküli csempe, hátoldala nem kormos, rajta pelyvás agyagtapasztás odaragadt maradványa. A töredékek két csempéből származnak.
M: 25,5 cm, sz: 19,8 cm.
2. Mázatlan csempetöredék. Érdesre soványított anyaga barnásvörösre égett. Előlapját sötétebb és világosabb szürkére égett réteg fedi, ami fehér angób alapra felvitt vörös festés utólag megégett maradványa lehet. A képmezőt Szent Mihály álló alakja töltötte ki; az ábrázolásból a kötényszerű, lemezsávos, rákozott combvért és a plasztikusan mintázott szárny részlete látható. Hátoldalán ujj- és simításnyomok. Jóllehet a töredéken a csempe széle nem maradt meg, a homorúan ívelődő agyaglap és a hátán látható nyomok arra utalnak, hogy hátrésszel (valószínűleg dongás háttal) készült.
A töredék mérete: 13x13,5 cm.
3. Mázatlan kályhacsempe nagy töredéke. Érdes anyaga vörösesbarnára égett. Egyszerű léckerettel övezett előlapján két női szent baldachin alatt álló, koronával és dicsfénnyel ábrázolt alakja látható. A jobb oldali, derék fölött összefogott ruhája fölött kapcsos palástot viselő szent (Szent Borbála) bal kezében heggyel átlósan felfelé tartott kardot, felemelt jobbjában tornyot tart; a bal oldali, töredékes nőalak bal kezében hegyével a földre támasztott kardot fog, jobb karja és attribútuma hiányzik (Szent Katalin?). Az előlapon rózsaszín angób és vörös festés csekély maradványa. Érdes, simításnyomos hátoldalán koromfolt és letöredezett dongás hátrész csonkja. A hátlap a csempe készítési módját is elárulja: először egy ovális, az előlap tükrét csak hozzávetőlegesen kitöltő agyaglapot nyomtak a dúcba, majd a dúcra illesztették a korongolt, középen kivágott dongás hátrészt, végül agyaggal kitöltötték az előlap és a hátrész között maradt hézagot, egyben erősen egymáshoz tapasztották a két részt.
Töredékes m: 28,5 cm, sz: 23,3 cm.
4. Mázatlan, töredékes kályhacsempe. Homokkal érdesre soványított anyaga világosbarnára égett. Egyszerű léckerettel, azon belül rovátkolt szalaggal szegett előlapját csonkolt ágas fatörzs mellett talapzaton, szoborszerű pózban álló, lemezvértes lovag alakja tölti ki, aki jobbjában földre támasztott pajzsot, baljában hegyével a földre támasztott, egyenes pengéjű kardot tart. Az eredeti ábrázolást a képmező középtengelyének számító fatörzsnél függőleges metszéssel kettévágták; eredetileg feltehetően két alak helyezkedett el a fa két oldalán. Lapos, hátrész nélküli csempe, előlapját foltokban világosbarna agyagmáz fedi, hátoldala ujjnyomos.
M (töredékes): 30,3 cm, sz: 16,8–16,9 cm.
5. Mázatlan kályhacsempe. Kvarcos homokkal érdesre soványított anyaga barnásvörösre égett. Egyszerű léckerettel övezett előlapját lovon ülő, páncélt és csúcsos sisakot viselő dicsfényes Szent György alakja tölti ki, amint felemelt szablyával a ló alatt tekergő sárkányra támad. A töredéken a ló lába alatt a sárkányfarok kis részlete látható. A képmező bal oldalán, Szent György szablyás, magasba emelt karja alá a királylány kisméretű, koronás alakját mintázták, amint mellén összekulcsolt kezekkel imádkozik. A csempe jobb felső sarkában a természeti környezetet sematikusan megmintázott fa jelzi. Az előlapot rózsaszínes árnyalatú bevonat, az egyik töredéken ezenkívül foltokban megmaradt grafitos réteg borítja. Ráma nélküli hátoldala ujjnyomos. Két kályhacsempéből maradt ránk töredék.
M (töredékes): 23,6 cm, sz: 17,4–17,7 cm.
6. Mázatlan kályhacsempe töredéke. Érdes anyaga barnásvörösre égett. Derékban széles övvel összefogott, csuklyás öltözetet viselő, fél térdre ereszkedő alak (angyal?) töredékes alakja díszíti; jobb karja a test mellett, balját felemeli. Előlapján igen kis foltokban fehér angób és vörös festés maradványa, hátoldalán simításnyomok.
A töredék mérete: 15x10,2 cm.
7. Mázatlan kályhacsempe töredéke. Érdes anyaga szürkésbarnára égett. Az oroszlánnal küzdő Sámson motívuma díszítette: páncélos, hosszú hajú férfi szétfeszíti az oroszlán száját. Előlapján csekély megégett angóbmaradvány, hátoldalán simításnyomok.
A töredék mérete: 11,8x6,5 cm.
8. Mázatlan kályhacsempe töredéke. Érdesre soványított anyaga a felszínen barnásszürkére égett, törésfelülete feketésszürke. Pálcataggal bővített léckeretben kanyargó, egymást metsző indapárból virág, illetve szőlőfürt nő ki. A végtelen mintát a csempe tetején elvágták. Előlapját megégett angóbréteg borítja, hátán simításnyomok. A hátrész nélküli csempe feltűnően vaskos és súlyos.
A töredék mérete: 22,7x13,3 cm, szerkesztett szélessége: 28,8 cm.
9a. Mázatlan, töredékes kályhacsempe. Érdesre soványított anyaga barnára égett, törésfelületén, az anyag belsejében sötétszürke sáv húzódik. Lépcsőzetesen mélyülő kerettel szegélyezett előlapját két harcoló férfi alakja tölti ki. A bal oldalon álló férfi arca elmosódott, fején csúcsos sisakot vagy süveget visel. Jobbjával harci csákányt emel a feje fölé, balja ellenfele fegyveres karját fogja le. A jobb oldali, mellvértes és csúcsos sisakos férfi ellenfele övét ragadja meg, és a jobbjában heggyel lefelé tartott karddal vagy tőrrel vállon szúrja. Ráma nélküli hátoldala ujjnyomos, középen kiterjedt koromfolttal. Feltűnően vaskos, súlyos csempe. Peremének bal oldalán agyagtapasztás nyomai a keret belsejében.
Szerkesztett m: 30,1–30,2 cm, sz: 24,3 cm.
9b. Mázas kályhacsempe töredéke. Az előbbi, küzdő férfiakat ábrázoló csempe mázas, azonos méretű változata. Érdes anyaga középbarnára égett, az anyag belsejében sötétszürke sáv húzódik. Borsózöld, kissé megégett mázzal borított előlapján a harcolók lába látszik, ennek segítségével az előbbi csempén látható motívum csaknem teljesen kiegészíthető. A máz a lépcsőzetesen mélyülő keretet csak foltokban borítja. Hátoldalán letöredezett ráma vagy dongás hátrész maradványa látható. Feltűnően vaskos falú csempe.
Sz: 24,3 cm.
10. Mázas kályhacsempe töredéke. Apró szemű homokkal érdesre soványított anyaga barnásvörösre égett. Előlapját vékony angóbréteg fölé vastagon felvitt, borsózöld máz borítja, amely helyenként vöröses árnyalatúra és hólyagosra égett. Előlapja lovon ülő, jobbra néző koronás Szent László királyt ábrázol, melle elé tartott hegyes talpú, kiszélesedő szárú kereszttel díszített pajzzsal. A túlégett máz miatt az ábrázolás nehezen kivehető. A hátoldalon látható nyomok szerint a csempe dongás háttal készült.
A töredék mérete: 12x12 cm.
11. Mázatlan kályhacsempe töredékei. Érdesre soványított anyaga szürkésbarnára égett. Pálcataggal kiegészített léckeretes előlapját erőteljes rácsminta tölti ki. A ráma nélkül készült, meglehetősen vaskos csempe hátoldalát koromfoltok borítják. A töredékek két csempéből származnak; az egyik saroktöredék segítségével a rácsminta részben kiszerkeszthető.
A nagyobbik töredék mérete: 15,6x9,5 cm.
12. Mázatlan kályhacsempe töredéke. Apró szemű, jól iszapolt anyaga vörösesbarnára égett. Előlapját erős kiülésű rombuszminta fedi. Hátoldalán durva textillenyomat.
A töredék mérete: 8,6x5,2 cm.
13. Mázatlan, közel négyzetes kályhacsempe. Jól iszapolt anyaga világos barnásvörösre égett. Egyszerű léckeretét belül csillagsorral díszített borda szegélyezi. Előlapjának mezejét kettős olaszkoszorúba foglalt, 11 szirmú, erős kiülésű rozetta foglalja el, végükön golyószerűen megvastagodó szirmokkal. A két olaszkoszorút akantuszleveles minta választja el, a sarkokat hasonló motívumból alkotott saroklevelek töltik ki. Az előlap felszínét rózsaszínes, esetenként szürkésfeketére égett angób fedi. Az egyik töredéken rácsöppent zöld mázfolt látható. A csempe 4,7 cm széles hátoldali rámájának két, szemben fekvő oldalát 3-3 helyen még képlékeny állapotban átlyukasztották. Hátoldalát simításnyomok borítják. A töredékek legalább hat csempéből származnak.
M: 22,4–23,6 cm, sz: 19,2–20 cm.
14. Mázatlan, négyzetes kályhacsempe. Jól iszapolt, finom szemcsés, kissé porózus anyaga barnásvörösre vagy világosbarnára égett, törésfelületét sötét sáv tagolja. Az egyik példány felszínén foltokban megmaradt grafitos bevonat, a többin sárgás vagy rózsaszín angóbréteg található. Az egyik töredéken a peremet kiterjedt zöld mázfolt borítja. A csempe egyszerű léckerettel szegett mezejét nagyméretű olaszkoszorú foglalja el, benne erős kiülésű, 12 szirmú rozettával. A sarkokat szabdalt akantuszlevelekből komponált motívumok töltik ki. A koszorú fölött kisméretű reneszánsz címerpajzsban ligatúrás AK monogram, a koszorú alatt hasonló pajzsban MI névbetűk. A csempe 5,1 cm széles hátoldali rámájának két szemközti oldalát 2-2 helyen átlyukasztották. A csempék hátoldala egyes esetekben textillenyomatos, máskor simításnyomok borítják. A töredékek legalább hét csempéből származnak.
M: 21,3–22,1 cm, sz: 20–20,5 cm.
15. Mázatlan kályhacsempe és töredékei. Érdes anyaga világos barnásvörösre égett. Pálcataggal, ezen belül fogsorral szegett, rézsűsen mélyülő keretben olaszkorsóból kinövő virágtő díszíti. Az olaszkorsó két oldalán elmosódott FB monogram. Az F antikva talán egy E javításából, a B pedig egy P átírásából származik. A csempe rézsűit leveles indaminta, a felső rövid rézsűt kiterjesztett kétfejű sas alakja tölti ki. 4,7–4,8 cm széles rámával ellátott hátoldalát ujjnyomok borítják. A töredékek legalább öt csempéből származnak.
M: 26,8 cm, sz: 19,3–20,2 cm.
16. Mázatlan kályhacsempe és töredékei. Érdes anyaga világos barnásvörösre égett. Egyszerű léckerettel övezett, rézsűsen mélyülő tükre díszítetlen. Előlapját vékony rózsaszín angóbréteg borítja. Hátoldali rámája körben letöredezett, a rámacsonk külső felületén agyagtapasztás darabok. Hátán simításnyomok. A töredékek több csempéből származnak.
M: 30,5 cm, sz: 19,7 cm.
17a. Mázatlan kályhacsempe töredékei. Érdesre soványított anyaga világos barnásvörösre égett, törésfelületén szürke csík húzódik. Előlapját vékony, sárgás angóbréteg borítja. Rézsűsen mélyülő tükre díszítetlen. Hátoldali rámával készült.
A legnagyobb töredék mérete: 12,5x5 cm.
17b. Mázas kályhacsempe töredéke. Durva szemű, kvarcos homokkal soványított anyaga világosbarnára égett. Rézsűsen mélyülő, a fenti csempéével azonos előlapját megégett zöld máz borítja. Hátoldali rámával készült.
A töredék mérete: 8x9 cm.
18. Kályhaszemek töredékei. A csempékkel együtt tál alakú, négyzetes peremű kályhaszemek darabjai is előkerültek. A meglehetősen töredékes anyagból kiegészíthető példányokat nem sikerült összeállítani, a töredékek jellegzetességei alapján azonban több csoportjuk is elkülöníthető.
18a. Mázas kályhaszemek töredékei. Anyaguk kis és közepes szemcséjű homokkal soványított, barnásvörösre égett agyag. Az egyes kályhaszemek belsejét bevagdalt, illetve benyomkodott bordapárok tagolják, a két borda között plasztikus girlandokkal. A kályhaszemek belsejét vastag, üveges, sötétzöld máz borítja, amely foltokban sárgászöld, illetve angolvörös árnyalatot ölt. A töredékek két kályhaszemből származnak. Mindkettőt levágták a korongról.
Fenékátmérő: 7,7–8 cm.
18b. Mázatlan kályhaszemek töredéke. Anyaguk általában érdesre soványított, kissé porózusra égetett, barna cserép, törésfelületén végighúzódó szürke vagy fekete csíkkal. Néhány töredék szürke, redukált égetésű kályhaszemből származik; az egyik ilyen darabon a fenék fölött benyomkodások futnak körbe. Az általában vaskos falú töredékek között néhány késői (17. századi), vékony falú és peremű (peremvastagság 0,5–0,7 cm), jól iszapolt, vörösre égetett anyagból készült kályhaszem darabja is előfordul. Az egyik ilyen darab belsejét grafitos bevonat borítja. Az anyag zömét képező vaskosabb kályhaszemek belsejében kétszeres, sima vagy benyomkodott borda fut körbe; a sima, plasztikus bordával tagolt kályhaszemek belső felületét vörös földfestés díszíti.
Fenékátmérő: 9 cm.
A fenti leletek jelentőségét mindenekelőtt az adja, hogy olyan területen kerültek elő, amely az erdélyi csempekutatás számára fehér foltnak számított. Szórványos töredékeket eddig is ismertünk Kolozsvárról,4 az egyik darab a 15. századi budai lovag alakos kályha hatását illusztrálja, ami aligha meglepő az eddigi erdélyi leletek5 és okleveles adatok ismeretében.6 Olyan összefüggő anyag azonban nem volt a birtokunkban, amely a kolozsvári csempék készítésével és használatával kapcsolatos általánosabb kérdésekre is választ adhatott volna. A fehér folt kontrasztját tovább növelte az erdélyi kutatás azon sajátossága, hogy ismereteinket elsősorban távolabbi vidékek (mindenekelőtt a Székelyföld) falusi és mezővárosi településeinek leleteiből, továbbá várak és udvarházak kutatásából merítjük, míg az alapvető jelentőségű városi emlékekről, azok köreiről és műhelyproblémáiról a középkori városi régészet tragikus fejletlensége miatt szinte semmit sem tudunk.
Ezt a kutatási hiányt a kolozsvári magyar külváros csempéi is csak kismértékben pótolhatják. Kétségtelen kapcsolatot teremtenek az igényes városi műhelyek és a népi felhasználók, illetve további vidéki műhelyek felé, egyben vékony szállal kötődve a székelyföldi emlékekhez, hozzájárulnak bizonyos erdélyi kályhatípusok körének megrajzolásához. Mindazonáltal bizonyosak lehetünk abban, hogy a kérdést alapvetően új megvilágításba helyező, rendkívül jelentős leletegyüttesek lappanganak még Kolozsvár földjében.
Alapásáskor előkerült szórványleletekről lévén szó, régészeti lelőkörülményeik sem a keltezéshez, sem pedig az egykori kályhák rekonstrukciójához nem nyújtanak segítséget. Egyedüli támpontunkat a tárgyak stiláris és technikai sajátosságai jelentik. Értékelésüknél így fokozott mértékben kell közelebbi-távolabbi párhuzamokra támaszkodnunk, jóllehet tisztában vagyunk azzal, hogy ezek tanulsága igencsak viszonylagos. Azzá teszi őket az a körülmény, hogy a kolozsvári csempék eredetéről semmit sem tudunk. Nem dönthetjük el, hogy egyáltalán kolozsvári műhely(ek) termékeiről van-e szó, vagy máshonnan származó csempék és dúcok másolataira is gondolnunk kell (erre apró jelek utalnak), és – mint említettük már – keveset tudunk a késő középkor és kora újkor kolozsvári fazekasairól is. Mindez a tárgyak értékelhetőségét nagymértékben megnehezíti.
A legkorábbi szentpéteri csempeleletek késő gótikus töredékekből állnak. Közülük elsőnek egy griffet ábrázoló, kiegészíthető méretű töredéket említünk. A motívum klasszikus megfogalmazása a 15. század közepi budai lovag alakos kályha nyomán terjedt el Magyarországon, illetve a szomszédos Lengyelországban,7 továbbá Cseh-8 és Morvaországban.9 A budai lovag alakos kályha széles körben elfogadott rekonstrukciója a hasáb alakú tűztér legalsó csempesorában váltakozva oroszlánt és griffet ábrázoló csempéket szerepeltet; ez a megoldás még a 16. század húszas éveiből származó német reneszánsz kályhákon is tanulmányozható.10
A budai lovag alakos kályhára és körére nagy figyelmet fordító régészeti kutatás kimutatta, hogy az eredeti budai, mázzal borított példányokról mázatlan másolatok is készültek; ezeket vidéken, egyszerűbb kályhákba építették be.11 A változatok számát később az újramintázott csempék is gazdagították. A griffes kályhacsempék a budai lovag alakos kályha megfelelő motívuma hatására terjedtek el; az erdélyi csempekészítésre főként a lovag alakot és a griffet ábrázoló csempe gyakorolt hatást; Nagyváradon a közelmúltban egy budai típusú griffet ábrázoló kályhacsempe kerámianegatívja is előkerült.12 Az egyre stilizáltabb motívumokból álló sort a Brukenthal Múzeum négyzetes formájú griffes csempéje zárja.13 Ez utóbbi darabot a német kutatás szívesen eredezteti az erdélyi szász népművészetből, a csempe motívuma azonban, népies újramintázása ellenére is, világosan jelzi budai eredetét.
A budai grifftől és másolataitól az erdélyi népies griffekig terjedő sorba a kolozsvári griffes kályhacsempét nem tudjuk beilleszteni. Alapvetően megkülönbözteti tőlük a csempe téglalap alakú formátuma, amely lehetővé tette, hogy az eredetileg három lábon álló, egyik első mancsát felemelő griffet a heraldikus oroszlánok módjára felállítsák – valójában meglehetősen furcsa pozícióban a fenekére ültették. A budai griffnél karcsúbb, hosszú nyakú és lábú állat farka nem a hátsó lábak között bújik előre, hanem oroszlánfarokként emelkedik a magasba. Ez utóbbi részlet a Zsigmond-kori II. kályhacsempe-csoporton látható griffre emlékeztet, anélkül azonban, hogy korban vagy stílusban összekapcsolható lenne vele.14 Az ilyen átformált, késői jellegű griffábrázolások nem ismeretlenek Erdélyben. Daniela Marcu Istrate a barcasági Földvár régészeti kutatása során bukkant ilyenek kis részleteire; itt a kerítőfal egyik tornyát a 15. században, illetve a 16. század elején fazekasműhelynek használták, melynek hulladékában számos kályhacsempe-töredék is előkerült, köztük kései griffmotívumok is.15
Az architekturális keretben, mérműves árkádívek vagy baldachin alatt ábrázolt szentek a gótikus kályhacsempék kedvelt témái közé tartoznak. A páros ábrázolások között a Szent Pétert és Szent Pált, továbbá Szent Borbálát és Szent Katalint16 megjelenítő csempék a leggyakoribbak. A kolozsvári csempe – bár a bal oldali nőalak attribútuma a töredékről hiányzik – vélhetően szintén Szent Borbálát és Szent Katalint ábrázolta. A gondosan és részletezve mintázott csempe – az erdélyi emlékanyagban meglehetősen ritka módon – stiláris következtetések levonását is lehetővé teszi: az enyhén körte formájú arccal és csücsörített szájjal formázott nőalakokon az 1400 utáni lágy stílus jegyei láthatók. Ez a csempedúc készítésének korában (a 15. század második felében vagy végén) ugyan már régiesnek számított, de a népi felhasználók számára félreérthetetlen tanulságot hordozott: szerintük a hitet és erkölcsöt megtestesítő női szentek hagyományosan így néztek ki.17 Hasonló témájú, de részleteiben teljesen eltérő kályhacsempe Erdélyből is ismert: a marosvécsi vár ásatása során feltárt késő gótikus, dongás hátú csempék közül az egyik nemcsak tematikájában, hanem méretében is közel áll a kolozsvárihoz (m: 29,2 cm, sz: 22,5 cm). A kolozsvári és a marosvécsi csempe egyaránt dongás, középen kivágott hátrésszel készült, ami arra utal, hogy ezeket a darabokat egykor a kályha felső, sokszögű részébe építették be. Tekintettel arra, hogy a két női szentet, illetve Szent Mihályt ábrázoló kolozsvári töredékek anyaga igen közel áll egymáshoz, feltételezzük, hogy egy olyan késő gótikus kályhából származnak, amelynek felső részét szentek alakjai díszítették. Valószínűleg egy másik csempesorozathoz, egyben másik kályhához tartozott a térdelő szentet vagy angyalt (?), illetve Sámsont ábrázoló mázatlan, erősen töredékes kályhacsempe; mindkettő a 15. század végétől a 16. század derekáig terjedő időszakból származik.
Talán még a 15. század második felében, esetleg a 16. század elején készült a szoborszerű pózban megmintázott vértes lovagot ábrázoló kályhacsempe, amelyen a rákozott félvértezet, vállán nagy „pillangókkal”, továbbá a kerek kivágással ellátott, korai típusú tárcsapajzs rajza korhatározó jelentőségű. Általában megfigyelhetjük, amint ezt az alább tárgyalandó Szent Györgyös kályhacsempe megfelelő részletei is tanúsítják, hogy a késő középkori és kora újkori ábrázolások fegyverrajzai akkor korszerűnek számító előképek nyomán keletkeztek.
A sárkányt legyőző Szent György motívuma már a 15. század elején, a Zsigmond-korban felbukkan (Buda, Vértesszentkereszt).18 A vértesszentkereszti leletek kapcsán Mezősiné Kozák Éva értekezett részletesebben a Szent György-motívumos kályhacsempékről, rámutatva a csempemotívum cseh- és morvaországi párhuzamaira, egyben arra a folyamatra is, ahogy a környezetet jelző növényi motívumokkal kiegészülő ábrázolás fokozatosan népies jelleget öltött.19 A vértesszentkereszti csempe 14. századi keltezését utóbb Holl Imre helyesbítette a 15. századra; ugyanő feltételezte, hogy a motívum elterjedése áttételesen összefügg a magyar Anjou-uralkodók Szent György-kultuszával, illetve a Zsigmond által 1408-ban alapított Sárkány-renddel, bár ez utóbbi a harcos vértanút közvetlenül nem említi, csak keresztes jelvényét.20 A Szent György-jelenet klasszikus kompozíciója budai kályhacsempén az 1440-es évek táján is kimutatható,21 zöld, illetve vegyes mázas kivitelben pedig 15. század végi, ausztriai eredetű budai kályhacsempéken szerepel (raurisi-salzburgi csoport).22
A sárkányölő Szent Györgyöt ábrázoló csempéknek a 15. század végére, illetve a 16. század elejére már erőteljesen stilizált, népies változatai alakultak ki a Dunántúlon, ahol az egyik legjellemzőbb csempemotívummá vált.23 A korábbi kutatás szerint e motívum Erdélyben meglehetősen ritka,24 ezt a feltételezést azonban a ma rendelkezésünkre álló leletek fényében módosítanunk kell. Erdélyben az utóbbi években jó minőségű és erőteljesen stilizált változatok egyre nagyobb számban kerülnek elő, ezek azonban – a Dunántúllal ellentétben – nem alkotnak egymással rokonítható csoportokat, hiszen a készítők és felhasználók tanultsága, nemzetisége és igénye erősen eltérő volt. A leletek jelentős része szász területről származik, a 15–16. századból,25 de a székelyföldi kutatások nyomán is több hasonló korú új lelet jutott napfényre.26
A szászföldi és székelyföldi Szent György-ábrázolások után most egy harmadik területről kerültek elő ilyenek, melyek a többihez nem kapcsolódnak. A Szent György-motívummal díszített kályhacsempék szélesebb körű áttekintéséből27 az derül ki, hogy a lóháton, de lándzsa helyett magasba emelt karddal a sárkányra támadó Szent György-ábrázolások a téma késői, 15. század végi, 16. századi megfogalmazásai. Ilyen a kolozsvári Szent György is, akinek csúcsos huszársisakja és a markolat közepéig lehajló keresztvassal szerelt szablyája egyértelműen kései jellegzetesség. A lovas szent plasztikájának kvalitása kiemeli a kolozsvári leletet a Szent Györgyöt ábrázoló kályhacsempék szokványos, esetenként erőteljesen népies köréből, ugyanakkor a feltűnően elmosódott részletek azt sejtetik, hogy másolattal állunk szemben. A lovas alak életlen részletei éles ellentétben állnak a háttér üresen maradt részét elfoglaló, éles rajzú, primitív famotívummal, amellyel valószínűleg utólag „gazdagították” a másolt agyagdúcot (horror vacui).
A kolozsvár-szentpéteri leletegyüttes különleges eleme a két harcoló férfi alakjával díszített csempe. A középkori Magyarország emlékanyagában teljesen ismeretlen motívumhoz közelálló ábrázolást csak a morvaországi és sziléziai kályhacsempéken találunk. Brünnben (Brno) már 1834-ben (!), illetve 1888-ban előkerült egy-egy kályhacsempe, amelyen kockázás közben, a játékasztal fölött összeverekedő férfiak láthatók. Az egyik kályhacsempe grafitos agyagból készült.28 Christian Gündel hasonló sziléziai csempéket tett közzé a két világháború között, többek között Boroszlóból (Wroc³aw/Breslau) is; korukat stiláris meggondolásokból a 15. század harmadik negyedére helyezte.29 Utóbb különösen a morvaországi csempék száma nőtt, és az egyre bővülő leletcsoport számos publikációban helyet kapott,30 sőt a cseh–morva kályhacsempe-anyagra különösen jellemző téma részletes feldolgozása is elkészült.31 Számunkra különösen fontos, hogy ez az anyagcsoport tartalmaz olyan 15. századi kályhacsempét is, amelynek harci jelenete már nem kapcsolódik közvetlenül a szerencsejátékhoz.32 Ismeretlen áttételek nyomán valószínűleg egy ilyen kompozíció inspirálta a kolozsvári kályhacsempék dúcát megmintázó mestert is.
A harci jelenetet ábrázoló 9a. csempe feltűnően vaskos, barnásszürkére égetett anyaga igen közel áll a 8. számú, egymáson átmetsződő indákkal és szőlőfürttel díszített csempéhez. Elképzelhető, hogy egyazon, 15. század végi vagy 16. század eleji kályhához tartoztak.
Az eddigi kutatás a Felvidék nyugati részén tárt fel olyan kályhacsempéket, amelyek a cseh–morva csempeanyaggal szorosabb kapcsolatot tükröztek.33 Holl Imre e kört utóbb Szombathellyel bővítette, most pedig Kolozsvárott sikerült kimutatni olyan motívumot és fazekastechnikát (grafitos bevonat), ami morvaországi, illetve ausztriai kapcsolatokra utal. Ez a felismerés aligha függetleníthető azoktól az általánosításra is alkalmas adatoktól, amelyek kolozsvári, illetve Kolozsvár környéki 16. századi bronz- és óntárgyak sziléziai és morvaországi vonatkozásairól34 szólnak.
Lényeges mozzanat, hogy a verekedőket ábrázoló csempének mázas és mázatlan változata is készült, az előbbi hátrésszel, az utóbbi egyszerű, vaskos agyaglapként, ami azt jelzi, hogy azonos motívumokkal díszített csempékből igényesebb és kevéssé igényes kályhás tüzelők is épültek. Székelyföldi megfigyeléseink szerint a mázas, dongás hátú változatok olyan kályhához tartoztak, ahol az egyes csempék klasszikus módon egymásra épülhettek, míg a hátrész nélkül készült, lapos csempéket a tüzelő agyagozott falába tapasztották; ez utóbbiak általában kályhaszemek töredékeivel kerülnek elő, ami arra utal, hogy a kályha sokszögű felépítménye nem dongás hátú csempékből, hanem négyzetes peremű, díszítetlen kályhaszemekből készült.
A szentpéteri korai csempeleletek között egy további mázas kályha töredékeit is megtaláljuk. A zöld mázas, Szent Lászlót ábrázoló csempével együtt olyan négyzetes peremű, belsejükben bordadíszes kályhaszemek is előkerültek, amelyek anyaga és mázazása nagyon közel áll az előbbihez. Korukat illetően csak találgatásokba bocsátkozhatunk. Székelyföldi kutatásaink során úgy tapasztaltuk, hogy a mázas, illetve belsejükben plasztikus bordákkal díszített kályhaszemek viszonylag későiek, általában 16–17. századi leletekkel együtt bukkannak elő.35 Most, ismeretlen városi műhelyről lévén szó, ezt hasonló határozottsággal ugyan nem állíthatjuk, maga a vélhetően dongás hátú kályhacsempe azonban egyértelműen korábbinak tűnik a 17. századnál. A viszonylag kis, felhólyagzott mázzal borított töredéken alig találunk értékelhető stiláris elemet, a kiszélesedő szárú kereszttel kitöltött aszimmetrikus tárcsapajzs a 15. század második felére, végére jellemző.
Keveset mondhatunk az egyszerű rács-, illetve rombuszmintával díszített csempetöredékekről. A gyémántmetszéses mustrából kialakuló rombikus rácsmintát svájci kályhacsempéken már a 15. század második felében alkalmazták,36 és a 15–16. században széles körben elterjedt.37 A végletekig leegyszerűsített, a gyémántmetszésre már nem is emlékeztető, közelebbről keltezhetetlen rácsmintás változataik a késő középkori és kora újkori erdélyi anyagban is gyakran fordulnak elő, anélkül hogy korukat közelebbről meghatározhatnók. Ebben inkább a technikai ismérvek, az anyag és a soványítás, illetve a hátoldal kiképzése lehet segítségünkre. A szentpéteri rácsmintás csempe feltűnően vastag agyaglepényből, de hátrész nélkül készült, ami mindenképpen a 16. század vége előtti keletet sejtet. A másik, rombuszmintás töredékről sajnos még ennyit sem mondhatunk, hiszen keretelésmódját és peremét nem ismerjük, így csak általánosságban keltezhetjük a kora újkorra.
A kolozsvár-szentpéteri kályhacsempe lelet második, stilárisan és topográfiailag is jól elkülönülő része már egyértelműen a késő reneszánsz korában keletkezett. E kései horizont vezérleletei az akantuszleveles koszorúval és saroklevelekkel keretelt nagy rozettás, valamint olaszkorsós motívummal díszített csempék.
A négyzetes formátumú, nagy központi rozettával és saroklevelekkel díszített csempék – korábbi előzmények után – jelentős szerepet kaptak a 16. századi kályhák felépítésében, így a krakkói Wawel még késő gótikus hagyományokat őrző, 16. század eleji, rekonstruált kályháján (ún. királykályha),38 illetve a 16. század első felének német kályháin (Gerolzhofen, Bajorország).39 A kolozsvári csempék akantuszleveles koszorúja és grafitos bevonata inkább azon 16–17. századi kályhacsempék sorozataira emlékeztet, amelyeken hasonló keretben allegorikus alakokat, antik császárokat, illetve korabeli uralkodókat, köztük előszeretettel német választófejedelmeket mintáztak meg.40 E tekintetben különösen jó párhuzamnak számít a salzburgi kályhacsempe-nyomódúc lelet, amelynek a 16. század második felére keltezhető darabjai medaillonos díszítményeit a kolozsvárihoz igen hasonló akantuszkoszorú kereteli.41 Pontosabb korukat lelőkörülményeik alapján nem tudjuk meghatározni. A nagyobbik rozettás, olaszkoszorús csempén látható monogramos címerpajzsok formája és a ligatúrás monogramok a 16. század második felének kolozsvári kőfaragványain,42 továbbá a kor leggyakoribb ábrázolásainak számító 16. századi, ritkábban 17. század eleji erdélyi pénzein mutathatók ki. A szár közepén hurokkal tagolt I betű még a 15. század végi, 16. század eleji, korai humanista kapitálisok hatását tükrözi, míg az ék alakú transversával átkötött A betűk inkább a 16–17. századra jellemzőek. Tekintettel arra, hogy a finoman iszapolt anyag használata, a textillenyomatos hátoldalak és a jellegzetes hátoldali ráma Erdélyben már inkább a 17. századi anyag sajátossága, csempéink korát némi bizonytalansággal a 16. század végére helyezzük. Egy vele jól rokonítható, olaszkoszorúba foglalt nyolcágú rozettát ábrázoló mázatlan kályhacsempe-töredék a malajesdi vár (Hunyad megye) ásatása során került elő. A lelet különlegessége, hogy rajta 1588-as évszám olvasható.43 A vele nagyjából egykorú kolozsvári kályhacsempén feltűnő kétféle monogramos címert csak úgy értelmezhetjük, hogy a negatívon a dúcot készítő asztalos, illetve a csempéket megformáló fazekas is jelölni kívánta magát.
A fenti két csempetípust, rokon anyaguk és egymáshoz igen közel álló méreteik alapján ítélve, együtt építették be 17. századi kályhákba. Felületüket esetenként grafitos agyagos bevonattal látták el; néha csak utólag, a kályha szépítésére használták a grafitos pépet. Ezt az eljárást leggyakrabban Alsó- és Felső-Ausztria, Morvaország,44 illetve Németország45 kora újkori kályhásmesterei alkalmazták.
A centrális motívummal díszített, négyzetes csempék, a fennmaradt 16. századi kályhák (Burg Tirol/Meran, Halberstadt–Dom, Hannover–Leibniz-Haus, Paulinzella/Weimar, Schloß Landsberg/Meiningen, Wittenberg–Melanchton-Haus)46 tanúsága szerint a kályha alsó részén helyezkedtek el, és a hasáb alakú tűztér borítására szolgáltak. A tűztér fölötti felépítmény a fenti esetekben sokszögű volt, és nagyobb, téglalap alakú csempékből állt. Ilyeneket, továbbá a kályhát felül lezáró oromcsempéket a kolozsvári anyagban nem tudtunk egyértelműen azonosítani. Talán azt a magas, téglalap alakú csempét kapcsolhatjuk ide, amelynek rézsűsen mélyülő mezejét díszítetlenül hagyták, rózsaszín angóbos bevonata pedig az egyik rozettás-olaszkoszorús csempe előlapjára emlékeztet. Nagyobb a valószínűsége annak, hogy a tűztér fölött azokból a tál alakú, négyzetes peremű kályhaszemekből rakott felépítmény állt, amelynek grafitbevonatos töredékei a leletanyagban szintén megtalálhatók.
A rézsűsen mélyülő, üresen hagyott tükörrel készülő kályhacsempéket gyakran kvádermintásnak is nevezik, utalva a késő gótikus kályhák négyzetes gyémántmetszéssel díszített sarokcsempéire,47 illetve a reneszánsz építészet jellegzetességére.48 A 16. század elején számos magyarországi vár és udvarház leletanyagában felbukkannak, a kőszegi várban zöld mázas és grafitbevonatos példányai kerültek elő,49 1600 körül kimutathatók a késmárki vár anyagában is.50 A kolozsvári, vélhetően már 17. századi leletek között mázas és mázatlan darabok egyaránt előfordulnak.
Egyértelműen később keletkezett a szentpéteri lelet olaszkorsós csempéje. Az ilyen motívummal díszített kályhacsempék korai, 16. század eleji változatát még négyzetes formátumú példányok képviselik; többek között magyarországi leletből, Buda Szentpéter külvárosában (Csalogány utca) előkerült leletegyüttesből is maradt ránk ilyen korai csempe.51 Az utóbb téglalap alakúvá váló olaszkorsós csempék a 16. századi reneszánsz kályhák ismert, de nem különösebben gyakori részletévé váltak.52 Erdélyben a 16–17. század fordulójától követhető nyomon feltűnésük, a 17. században rendkívül kedveltté és elterjedtté váltak, számos lelőhelyről ismerjük őket. Az erdélyi emlékek leggazdagabb sorozata a marosvásárhelyi vártemplom területén 1960-ban lezajlott ásatás során került napfényre. A téglalap alakú csempéket összetett, rézsűsen mélyülő keret övezi, az egyes darabok tükrét változatosan mintázott olaszkorsós motívum tölti ki. A legkorábbi, évszámmal is ellátott darabokon (1600, 1619) a rézsűs oldalak még díszítetlenek,53 egy biztosan későbbi, zöld mázzal borított csempén a hosszanti oldalakat már virágos inda, a felső rövid oldalt pedig kiterjesztett szárnyú kétfejű sas foglalja el.54 A leletet Zrínyi Endre határozottan a Diploma Leopoldinum (1691) kibocsátása utánra keltezte, mert véleménye szerint Erdélyben kétfejű sasos ábrázolás csak azután keletkezhetett, hogy a fejedelemség osztrák uralom alá került.55
Ez utóbbi állítás a kolozsvári lelet pontosabb keltezése miatt különös figyelmet érdemel, ezért részletesebben is ki kell térnünk rá. Közismert, hogy a 16. századi Magyarország nyugati, Habsburg fennhatóság alá jutott részén a kétfjű sasos kályhacsempék már a század második felében megjelentek, és rendszeresen kimutathatók a 17. századi leletek között is.56 Feltűnik a kétfejű sas az 1601-ben vert brassói, illetve az 1605-ben kibocsátott nagyszebeni tallérokon, továbbá Báthori Zsigmond fejedelem (1581–1602) több más veretén, majd a 17. század első felében a heraldikus kétfejű sas kályhacsempén is felbukkan.57 A történelmi körülmények indokolttá teszik, hogy ilyen leletekkel ne csak a hagyományosan Habsburg-párti Szászföldön számoljunk. Várad török kézre jutása (1660) után Kolozsvár végvárrá vált, ahova Kemény János fejedelem 1661-ben német őrséget helyezett. Az önkormányzatát elvesztett városban Apafi Mihály idejében is állomásozott német őrség.58 A részben német lakosságú város politikája a 17. században törökellenes, a Rákóczi-szabadságharc idején pedig kurucellenes volt. Mindez, összevetve a kolozsvári olaszkorsós-kétfejű sasos kályhacsempe stiláris jellemzőivel, arra utalna, hogy az utóbbi leletet ne a 18. század elejére, hanem még a 17. század második felére, végére keltezzük. Bár kockázatos részletes régészeti kutatás nélkül a leletek földbe kerülésének körülményeiről szólni, elképzelhetőnek látjuk, hogy a szentpéteri kályhák pusztulása összefügg az 1697., illetve 1704. évi tűzvésszel, amikor Kolozsvár külvárosai is leégtek.59
Az olaszkorsós kályhacsempe FB monogramjának F betűjét általában Fazekasra szokás kiegészíteni, ami e kései korban, a kolozsvári németség fokozatos asszimilációja közepette már nem feltétlenül utal a fazekas magyar nemzetiségére. Példaként említjük e korszak kolozsvári emlékírói közül Szakál Ferencet, aki magát következetesen Szakálnak írta, feljegyzéseit magyar nyelven vetette papírra, annak ellenére, hogy nevének német változata is fennmaradt (Barth), ő maga pedig a kolozsvári szász náció képviseletében töltött be fontos egyházi és világi tisztségeket. A kolozsvári csempe átjavított névbetűi mindenesetre azt sejtetik, hogy a fazekas egy másik mester számára készített dúcot vett át.
A bemutatott kerámiaanyag legfontosabb tanulságát abban a hatalmas ellentmondásban látjuk, ami a tárgyak alapján megfogalmazható kép és az írott történeti forrásokból leszűrhető tanulságok között feszül. A régészeti adatok számos olyan mozzanatot tartalmaznak, amely anyagunkat a közép-európai, elsősorban a német fazekassághoz közelíti; felületes vizsgálatukból akár a kolozsvári magyarok és németek közötti etnikai különbségek és viszályok elsimulását, egyben a városi népesség egységesülését olvashatnók ki, ha hitelt érdemlő írott forrásaink nem tanúskodnának éppen az ellenkezőjéről. A régészeti szempontból kiábrándító tanulság csak az lehet, hogy a tárgyi világ régészetileg megragadható képe nem mindenkor tükrözi híven a mögötte rejlő társadalmi-etnikai viszonyokat.
Kolozsvári példánknál maradva, kíváncsiak voltunk rá, hogy a magyar polgárok 1453. évi összeírásában szerepelnek-e fazekasok, illetve Fazekas családnevet viselő személyek. Különösen érdekessé teszi a kérdést, hogy ebben a jegyzékben szerepel először a falakon belül fekvő Fazekas utca (utóbb Szentegyház utca, ma str. Iuliu Maniu). Meglepve tapasztaltuk, hogy az összeírás a Fazekas utcában egyetlen fazekast sem említ, ami nyilván nem azt jelenti, hogy ilyenek nem is éltek a róluk elnevezett utcában, hanem azt, hogy a német nációhoz tartoztak, ezért külön írták őket össze. Egyetlen fazekast említettek ekkor a Külső-Magyar utcában,60 aki – mivel szerepel a jegyzékben – biztosan magyar nemzetiségű volt. Az itteni magyar fazekasok száma mindenkor alacsony lehetett, 1599–1601-ben például csak a falakon belüli, vegyes lakosságú Magyar utcában találkozunk fazekassal.61 Mindez értelemszerűen azt jelenti, hogy a középkor folyamán zömmel német fazekasok látták el áruikkal a várost, a feltárt kolozsvári kerámia jellege így elsősorban nem a felhasználók, hanem a készítők tanultságára és áttételesen nemzetiségi hovatartozására utal. Megkockáztatjuk, hogy a Kolozsvár térségében feltárt, falvakból vagy várakból származó szürke, redukált égetésű kerámia62 is többségében kolozsvári eredetű lehet, vagy más észak-erdélyi város, illetve mezőváros terméke, ami árucikként elterjedt a környéken a 14–15. század folyamán. Előfordulásából – önmagában – messzemenő etnikai következtetések nem vonhatók le.
Fémtárgyak és egyéb leletek
Az alapozási árkokból néhány nagyobb méretű, erősen korrodálódott vastárgy is előkerült. A mezőgazdasági eszközöket egy balta nélküli szőlőmetszőkés (teljes hossza 37 cm) és egy vaskos, hosszú fogú gereblye (szélessége 25,1 cm, a fogak hossza 25,6 cm) képviseli. Egy ajtó sarokvasalásának nyújtott téglalap alakú, 14,3 cm hosszú testét három, négyzetesre formált szeglyuk töri át. A vastárgyak sorozatát lemeztöredékek, valamint közepes (8,5 cm) és nagyméretű (14,3 cm), pillangós fejű szögek egészítik ki. A két vaseszköz arra utal, hogy Szentpéter lakói szőlőt is műveltek, minden bizonnyal a Szamos túlsó oldalán fekvő Szentgyörgy-hegy oldalában. Itt jegyezzük meg, hogy középkori szőlőmetszőkés szórványleletként a Magyar utca falakon belüli szakaszán is előkerült.63
Az összegyűjtött fémleletek közül a legjelentősebb egy, az alapásáskor ásóval megrongált gyertyatartó. A 15,3 cm magas tárgy felső, a gyertya beillesztésére szolgáló részét viaszveszejtéses eljárással bronzból öntötték; belsejének két átellenes pontján a mag és a külső öntőforma rögzítésére szolgáló szegek maradványai láthatók. Felületét öntés után esztergán megmunkálták. A gyertya számára öntött üreg átmérője 2,1 cm. Talpát és cseppfogó tányérját 0,8 mm vastag rézlemezből nyomópadon alakították ki, majd az öntött és a lemezből formált részt egymáshoz erősítették. Harangszerűen kiszélesedő, erősen sérült talpának átmérője kb. 13 cm.
A kolozsvár-szentpéteri gyertyatartó típusának távoli előzményét a dinanti rézművesség 15. századi gyertyatartói jelentik, amelyek szára és a gyertya beillesztésére szolgáló, megvastagodó csöve öntött bronzból, cseppfogója és erőteljesen kiszélesedő talpa nyomópadon formált lemezből készült.64
Miután a Németalföldre támadó Merész Károly burgundi herceg földig rombolta a Maas menti Dinant városát (1466), és a másik bronzöntő központ, Lüttich is súlyos károkat szenvedett (1467), a sárgaréz és bronz iparszerű megmunkálását fokozatosan más európai központok vették át, amelyek tevékenységére az elvándorolt dinanti öntők is számottevő hatással voltak.65
Németországban Aachen, majd Nürnberg fellendülése volt szembeötlő, ahol a réz és a bronz tömeges feldolgozása, ezzel együtt a gyertyatartók alapanyagát is jelentő fémlemezek ipari méretű előállítása zajlott.66 Ez utóbbi városban a réztárgyak, ezen belül a gyertyatartók tömegtermelése és exportja67 annyira jelentős volt, hogy a kutatás esetenként hajlamos – a kérdés részletesebb elemzését mellőzve – a nagyobb technikai tudást igénylő, vékony lemezből formált gyertyatartókat magától értetődően Nürnbergből eredeztetni.68
A szóban forgó, harang alakúnak is nevezett gyertyatartók (Glockenleuchter) jellegzetesen reneszánsz formaváltozata természetesen nemcsak Németországban terjedt el, és aligha itt alakult ki: klasszikus arányú, vésett díszítésű példányai megjelennek a 16. századi velencei emlékanyagban,69 és sorozatban gyártották őket a 16–17. századi angol,70 flamand,71 holland72 és dán73 műhelyek is. A kiváló minőségű kolozsvári gyertyatartó általunk ismert legjobb párhuzama egy-egy 17. századi német,74 illetve németalföldi gyertyatartó,75 ezért a kolozsvári darabot – anélkül hogy a restaurálatlan tárgy német vagy németalföldi eredetét eldönthetnénk – 16. század végi vagy 17. századi importmunkának tekintjük.
Az alapozási munkálatok során megmentett tárgyak között szerepel egy átfúrt csontkorcsolya és több üvegedény-töredék is, köztük egy összeégett, köldökös edényalj és egy kora újkori, halványzöld, romlatlan anyagú palack pereme és vállrészlete.
JEGYZETEK
1. Matei 1962. 377–386.; Rădulescu 1972. 227–240.
2. Legutóbb, most már közép-moldvai (Bakó/Bacău, Egyedhalma/Adjud, Tatros/Trotuş) leletekre is támaszkodva: Artimon 1996.
3. Pintea 1967. 533–534.; Pascu–Rusu 1968. 167–168.
4. Balogh 1943; Mizgan 2001. 7. kép b–c.
5. Legutóbb Mizgan 2001. passim.
6. 1506-ban az egykor Budán élt Benedictus Kemenczegyartho Désen birtokolt lakóingatlant. Entz 1996. 268.
7. Előfordul a krakkói Wawel 15. századi kályhacsempéi között, Piatkiewicz-Dereniowa 1977. 16, 5. kép.
8. Holl 1998a. 13. kép 2–3.
9. Michna 1977. 9. kép.
10. Holl 2002. 382–383.
11. Pl. Hahót, Kőszeg, Zalavár,:Holl 2002. 382–383.
12. Rusu 1996. 126., 1. kép.
13. Orend 1929. 430., 22. kép a.
14. Mezősiné Kozák 1981. 187.
15. Marcu Istrate 2003. 308–310., 10. kép 2–3.
16. 15. század eleji keltezéssel a boroszlói (Breslau) Ritterplatzról: Gündel 1934. 289. XXII. tábla 3.; 15. század végi vagy 16. század eleji keltezéssel, Szászsebesről: Marcu Istrate 2002. 90. IV. kép 1.; Gyulafehérvárról: Marcu Istrate 2002. 90.; Rusu 1996. 128–129., 4. kép (Szent Borbála és Szent Orsolya).
17. A stiláris megjegyzésekért Marosi Ernő akadémikusnak (MTA Művészettörténeti Kutatóintézete) mondok köszönetet.
18. Holl 1990. 77., 23. kép 1.
19. Mezősiné Kozák 1984. 187–190.
20. Holl 1990. 77, 81–82.
21. Holl 1990. 84., 35. kép.
22. Holl 2001. 385., 40–41. kép.
23. Tamási 1989. 167–168.
24. Tamási 1989. 168.
25. Ismeretlen lelőhelyről származó kályhacsempe a nagyszebeni Brukenthal Múzeumban: Orend 1929. 22. kép c.; Klusch 1980. 42. kép; Doborka, Földvár, Kelnek, Szászsebes: Marcu Istrate 2002. 88.
26. Csíkszentmihály-Cibrefalva (Szőcs János ásatása, Csíki Székely Múzeum, közöletlen); Székelykeresztúr: Benkő 1992. 73. tábla 4.; Benkő–Demeter–Székely 1997. 44. kép 1, 45. tábla 2.
27. Strauss 1983. 112–114, 31. tábla 3 (Worms, 15. század), 33. tábla 1–2 (tiroli kályhacsempék, 16. század eleje), 34. tábla 1 (halberstadti kályhacsempe, 15. század vége), 35. tábla 1 (Münchenben őrzött lelet, 1559), 38. tábla 1 (Stein a. Rhein/Svájc, 15. század vége) és 2 (Berlinben őrzött lelet, 17. század eleje).
28. Franz 1903. 165–167., 34–35. kép.
29. Gündel 1934. 290–291., XXIII. tábla 1–2.
30. Hrad Rabí, 15–16. század fordulója: Hazlbauer–Vitanovský–Volf 1994. 3. kép 4.; Lichnice, Suąice, 15. század második fele: Hazlbauer 1992. 4. kép 5–8.; Hazlbauer 1998. 193, 17. kép, 114. ábra.
31. Hazlbauer 1992a.
32. Dolany/Olomouc: Michna 1977. 20. kép.
33. Holl 1998. 294.
34. A Kolozs megyei Várfalva unitárius templomának harangját 1515-ben a brünni (Brno) Hieronimus mester (magister geromvs van brun) öntötte, a kolozsvári Történeti Múzeum 1579-ből származó nagyméretű ónkancsóján Bo- roszló város (Wrocław/Breslau) bélyege található.
35. Benkő–Ughy 1984. 21.
36. Kaufmann–Buschor–Gutscher 1994. 244.
37. Minne 1977. 119–120.; Pillin 1990. 122.
38. Piatkiewicz-Dereniowa 1977. 19–20., 7–8. kép.
39. Ramisch 1980. 135., 8–9. kép.
40. Franz 1969. 180–185. kép; Strauss 1969. 253., 53. tábla 1.; Loers 1979. 12–14. kép (1550–1560-as évek); Ramisch 1980. 149., 24–28. kép; Strauss 1983. 131., 117. tábla 1-4. (Speyer, 1540 körül); Arnold–Westphalen–Zubeck 1990. 31–33. kép.
41. Franz 1975. 53–57.
42. Balogh 1985. passim.
43. Eskenasy–Rusu 1982. 84., 13. kép d.
44. Holl 1998. 291, 293.
45. Strauss 1983. 140, 161. tábla 4., olaszkorsós csempe grafitos bevonattal: Büdingen/Hessen, 16. század második fele.
46. Burg Tirol/Meran: Franz 1969. 104. kép; a második világháború során elpusztult 16. századi halberstadti és hannoveri kályhák fényképe: Strauss 1966. 6, 44. kép; Paulinzella, Schloß Landsberg, Wittenberg: Strauss 1972. 53. tábla 2–3, 56. tábla 1, 59. tábla.
47. Kaufmann–Buschor–Gutscher 1994. 244. 96, 237, 242–243.; Holl 1998. 7. kép.
48. Pillin 1990. 120, 126.
49. Holl 1993. ActaArch 257–262, 23. kép.
50. Holl 1993. 277, 44, 46. kép.
51. Holl 1993. 256, 18. kép; Lengyelországból: Gluziñski 1967. 81. kép.
52. Így Linz–Schloß Eferding 1585 körüli, vegyes mázas kályháján, Franz 1969. 363. kép; Büdingen/Hessen, 16. század második fele, grafitos bevonattal: Strauss 1983. 140, 161. tábla 4.
53. Zrínyi 1975. 96–97.
54. Zrínyi 1975. 101., LV. tábla 1.
55. Zrínyi 1975. 102.
56. Kozák 1963. 165–200.
57. A nagyszebeni magángyűjteményben őrzött, BO monogrammal és 1649-es évszámmal ellátott mázatlan kályhacsempe előlapját kétfejű sas díszíti, Klusch 1980. 38. kép.
58. KvEml 1990. 413.
59. Gaal 1995. 8, 28.
60. Szabó 1882. 744.
61. 1601: Fazakas Janos, KvLt Szám 8/VI. 138. A számadáskönyvi feljegyzésért, egyben számos más, rendelkezésünkre bocsátott történeti adatért Kiss Andrásnak tartozunk hálás köszönettel.
62. Mezőszentjakab (Kolozs megye): Pintea 1967. 533–536., 8. kép; Szászfenes-Leányvár (Kolozs megye): Rusu 1993. 291–293.
63. Mitrofan 1965. 661., 6. kép 4.
64. Jarmuth 1967. 101. kép; Baur 1977. 22., 52–54. kép.
65. Jarmuth 1967. 118.; Baur 1977. 12.
66. Jarmuth 1967. 173–174.
67. Egg 1965. 52–59.
68. Jarmuth 1967. 190.
69. Baur 1977. 72–74., 76. kép.
70. Baur 1977. 135. kép; Gentle–Feild 1984. 118–119.
71. Baur 1977. 141. kép.
72. Gentle–Feild 1984. 123–124, 128.
73. Baur 1977. 142. kép.
74. Lockner 1978. 16. kép.
75. Gentle–Feild 1984. 124.
Irodalom
Arnold, Volker–Westphalen, Thomas–Zubeck, Paul: Kachelöfen in Schleswig-Holstein. Heide, 1990.
Artimon, Alexandru: Ceramică fină de uz comun din secolele XIV–XV. descoperită în centrele urbane din sud-vestul Moldovei. Arheologia Medievală 1(1996). 155–170.
Balogh Jolán: Az erdélyi renaissance. I. Kvár, 1943.
Balogh Jolán: Kolozsvári kőfaragó műhelyek. XVI. század. Bp., 1985.
Baur, Veronika: Kerzenleuchter aus Metall. München, 1977.
Benkő Elek–Ughy István: Székelykeresztúri kályhacsempék. 15–17. század. Buk., 1984.
Benkő Elek–Demeter István–Székely Attila: Középkori mezőváros a Székelyföldön. Kvár, 1997.
Egg, Erich: Nürnberger Messingwaren in Tirol. Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums 1965. 52–59.
Entz Géza: Erdély építészete a 14–16. században. Kvár, 1996.
Eskenasy, Victor–Rusu, Adrian Andrei: Cetatea Mălăieşti şi cnezatul Sălaşului (sec. XIV–XVII). Anuarul Institutului de Istorie şi Arheologie Cluj-Napoca 25(1982). 53–92.
Franz, A.: Alte Ofenkacheln. Zeitschrift des Mährischen Landesmuseums (Brünn) 3(1903). 123–188.
Franz, Rosemarie: Der Kachelofen. Entstehung und kunstgeschichtliche Entwicklung vom Mittelalter bis zum Ausgang des Klassizismus. Graz, 1969.
Franz, Rosemarie: Die Modelfunde aus dem alten Hafnerhaus in der Steingasse 67 in Salzburg. In: Alte Salzburger Hafnerkunst. Salzburg, 1975. 1–25.
Gaal György: Magyarok utcája. A kolozsvári egykori Bel- és Külmagyar utcák telkei, házai, lakói. Kvár, 1995.
Gentle, Rupert–Feild, Rachael: Domestic Metalwork 1640–1820. Revised and enlarged by Belinda Gentle. Woodbridge/Suffolk, 1994.
Gündel, Christian: Figürliche Ofenkacheln des 15. Jahrhunderts im Schlesischen Museum für Kunstgewerbe und Altertümer. Altschlesien 4(1934). 288–293.
Hazlbauer, Zdenìk: Sbírka historických kachlù v Muzeu ©umavy v Suąici. Sborník spoleènosti přátel staroľitností (Praha) 3(1992). 135–149.
Hazlbauer, Zdenìk: Středoveká hra vrhcáby ve svetle dobových pramenù. Archaeologia Historica (Brno) 17(1992). 421–445. (Hazlbauer 1992a)
Hazlbauer, Zdenìk: Krása středovìkých kamen. Praha, 1998.
Hazlbauer, Zdenìk–Vitanovský, Michal–Volf, Petr: Stavební rekonstrukce pozdnì gotických kachlových kamen na hradì Rabí, okr. Klatovy. Archaeologia Historica 19(1994). 415–429.
Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon. IV Archaeologiai Értesítő 117(1990). 58–95.
Holl, Imre: Renaissance-Öfen. Mittelalterliche Ofenkacheln in Ungarn. V. Acta Archaeologica Academiae Scientiarum Hungaricae 45 (1993) 247–299.
Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon. VI. Budapest Régiségei 32(1998). 291–308.
Holl, Imre: Spätgotische Öfen aus Österreich. Mittelalterliche Ofenkacheln in Ungarn. IX ActaArch 52(2001). 353–414.
Holl Imre: Középkori kályhacsempék Magyarországon. X. A budai műhely vegyesmázas kályhacsempéinek kérdése. Budapest Régiségei 35(2002). 381–401.
Jarmuth, Kurt: Lichter leuchten im Abendland. Braunschweig, 1967.
Kaufmann, Eva Roth–Buschor, René–Gutscher, Daniel: Spätmittelalterliche reliefierte Ofenkeramik in Bern. Herstellung und Motive. Bern–Stuttgart–Wien, 1994.
Klusch, Horst: Siebenbürgische Töpferkunst. Buk., 1980.
Kozák Károly: Kétfejű sasos kályhacsempék Magyarországon. Budapest Régiségei 20(1963). 165-200.
Kolozsvári emlékírók. A bevezető tanulmányt írta Bálint József, a forrásokat válogatta és jegyzetekkel ellátta Pataki József. Buk., 1990.
Lockner, Hermann P.: Hergestellt nach ungeschriebenen Gezetzen. Bronze- und Messingleuchter im 16. und 17. Jahrhundert. Kunst & Antiquitäten 1978. 1. 33–40.
Loers, Veit: Andre Hanntlas und der Meister der Imperatorenkacheln. Zur Bedeutung der Kachelproduktion Straubings im 16. Jahrhundert. Anzeiger des Germanischen Nationalmuseums 1979. 93–104.
Marcu Istrate, Daniela: Cahle medievale din colecţia Muzeului din Sebeş (sec. XV–XVI.). In: Sub zodia Vătăşianu. Studii de istoria artei. Coord. Marius Porumb, Aurel Chiriac. Cluj-Napoca, 2002. 87–94.
Marcu Istrate, Daniela: Feldioara/Marienburg in the last middle Age. Archaeological contributions to the history of the settlement in the 15th–16th centuries. In: In memoriam Radu Popa. Temeiuri ale civilizaţiei româneşti în context european. Coordonatori: Daniela Marcu Istrate, Angel Istrate, Corneliu Gaiu. Cluj-Napoca, 2003. 305–328.
Matei, Mircea D.: Die graue Keramik von Suceava und einige archäologische Probleme des 14. und 15. Jh. in der Moldau. Dacia 6(1962). 357–386.
Mezősiné Kozák Éva: A vértesszentkereszti bencés apátság gótikus kályhacsempéi. II. Communicationes Archaeologicae Hungariae 1984. 187–204.
Michna, Pavel J.: K vývojové a typologické charakteristice středovìkých kachlù. Sborník památkové péèe v severomoravském kraji 3(1977). 7–44.
Minne, Jean-Paul: La céramique de poêle de l’Alsace médiévale. Strasbourg, 1977.
Mitrofan, Ioan: Descoperiri arheologice în Cluj şi împrejurimi. AMN 2(1965). 657–666.
Mizgan, Vasile: Cahle cu cavaler în turnir descoperite la Bistriţa. Revista Bistriţei 15(2001). 126–140.
Nägler, Thomas: Un depozit de plăci ornamentale descoperite la Roşia (r. Sibiu). Culegere de studii şi comunicări (Braşov) 1(1967). 145–150.
Orend, Misch: Die ältesten figuralen Kacheln der Siebenbürger Sachsen. Belvedere 8(1929). 430–433.
Pascu, Ştefan–Rusu, Mircea et al.: Cetatea Dăbîca. AMN 5(1968). 153–202.
Piatkiewicz-Dereniowa, Maria: Die Kachelkunst der Renaissancezeit auf dem Wawel. Keramos 76(1977). 15–26.
Pillin, Hans-Martin: Kleinode der Gotik und Renaissance am Oberrhein. Die neuentdeckten Ofenkacheln der Burg Bosenstein aus dem 13. bis 16. Jahrhundert. Kehl–Straßburg–Basel, 1990.
Pintea, V.: Cu privire la aşezarea feudală de la Sopor-Iacobeni. AMN 4(1967). 525–541.
Ramisch, Hans: Bodenfunde von Ofenkacheln des 16. und 17. Jahrhunderts aus Gerolzhofen, Landkreis Schweinfurt. Jahrbuch der Bayerischen Denkmalpflege 34(1980). 127–158.
Rădulescu, Alexandru: Die Keramik von Siret (14. Jh.). Zur archäologischen Erforschung der moldauischer mittelalterlichen Stadt. Dacia 16(1972). 225–242.
Rusu, Adrian Andrei: Cetatea medievală de la Floreşti (jud. Cluj). Ephemeris Napocensis 3(1993). 281–298.
Rusu, Adrian Andrei: Cahle din Transilvania II Arheologia Medievală 1(1996). 125–153.
Strauss, Konrad: Die Kachelkunst des 15. und 16. Jahrhunderts in Deutschland, Österreich und der Schweitz. I. Straßburg, 1966.
Strauss, Konrad: Die Geschichte der Töpferzunft vom Mittelalter bis zur Neuzeit und die Kunsttöpfereien in Alt-Livland (Estland und Lettland). Basel, 1969.
Strauss, Konrad: Die Kachelkunst des 15. und 16. Jahrhunderts in Deutschland, Österreich, der Schweitz und Skandinavien. II Basel, 1972.
Strauss, Konrad: Die Kachelkunst des 15. bis 17. Jahrhunderts in europäischen Ländern. III. München, 1983.
Szabó Károly: A kolozsvári magyar polgárság összeírása 1453-ból. Történelmi Tár 1882. 525–541, 729–745.
Tamási Judit: Népies kályhacsempék a nagyvázsonyi Kinizsi-várból. Újabb adatok a dunántúli népies kályhásműhelyek működéséhez. Acta Musei Papensis 2(1989). 149–181.
Zrínyi, Andrei: Olarii din Tîrgu Mureş şi produsele lor în lumina cercetării materialului rezultat din săpături. Marisia 5(1975). 93–111.