Július 2004
Régészet – anyagi kultúra

Sztáncsuj Sándor József

A múlt színeváltozásai

Van egy igen el­ter­jedt köz­fel­fo­gás, mely sze­rint a ré­gé­szet fu­ra, ti­tok­za­tos tu­do­mány – s va­la­hogy ek­kép­pen tart­ják szá­mon mű­ve­lő­it is: kü­lö­nös, vi­lág­tól el­ru­gasz­ko­dott, hó­bor­tos em­be­rek­ként. A ked­ves ol­va­só re­mél­he­tő­leg meg­bo­csát­ja e rend­ha­gyó be­ve­ze­tőt, de hát té­nyek­ről kell be­szél­nünk – és az igaz­ság­hoz ez is hoz­zá­tar­to­zik. A szak­ma mű­ve­lői egyéb­ként tud­hat­ják, mi­re gon­do­lok. Ke­vés a te­re­pen dol­go­zó ré­gész, aki ne ta­lál­ko­zott vol­na mun­ká­ja so­rán hal­vá­nyan mo­soly­gó, ér­tet­len ar­cú, saj­nál­ko­zó vagy ép­pen meg­rö­kö­nyöd­ve ke­resz­tet ve­tő em­ber­tár­sak­kal.

Ko­moly­ra for­dít­va a szót, a ré­gé­szet a múlt tu­do­má­nya. A mo­dern an­gol­szász meg­kö­ze­lí­tés sze­rint az ant­ro­po­ló­gia egyik ága, a le­tűnt ko­rok nép­raj­za. Mi­fe­lénk in­kább a tör­té­ne­lem se­géd­tu­do­má­nyá­nak tart­ják, bár ez a be­so­ro­lás nem egé­szen pon­tos. A tör­té­net­tu­do­mány vég­ső so­ron írott fel­jegy­zé­sek­re ala­poz­va ál­lít­ja fel a múlt­be­li ese­mé­nyek rend­jét – a ré­gé­szet ez­zel szem­ben tár­gyak­kal, fi­zi­kai je­len­sé­gek­kel fog­lal­ko­zik, ha­son­ló­an a ter­mé­szet­tu­do­mány­ok­hoz. Az ál­ta­luk ka­pott ké­pek­nek – ide­á­lis eset­ben – ki kel­le­ne egé­szí­te­ni­ük egy­mást, sze­ren­csé­sebb len­ne te­hát a két tu­do­mány­ág kap­cso­la­tá­ban va­la­mi­lyen mel­lé­ren­delt vi­szony­ról be­szél­ni. Ugyan­ak­kor a ré­gé­szet ál­tal a múlt­ról al­ko­tott ké­pünk nem min­den eset­ben egye­zik a tör­té­net­tu­do­má­nyé­val, s így van ez sok­szor még az írott for­rá­sok­kal bő­ven ren­del­ke­ző kor­szak­ok ese­té­ben is.1 Köz­hely­nek tű­nik, de igaz: a múlt, at­tól füg­gő­en, hogy mi­lyen szem­szög­ből néz­zük, más és más szí­nek­ben mu­tat­koz­hat meg ne­künk.

A kü­lönb­sé­gek a (több­nyi­re) el­té­rő meg­kö­ze­lí­tés­ből és for­rá­sok­ból adód­nak. A ré­gé­szet meg­ke­re­si, fel­szín­re hoz­za, ér­tel­me­zi és meg­óv­ja a múlt fi­zi­kai ér­te­lem­ben meg­ma­radt em­lé­ke­it, cél­ja mind­ezek alap­ján re­konst­ru­ál­ni egy­részt ma­gát az egy­ko­ri em­bert, más­részt an­nak kör­nye­ze­tét, élet­mód­ját, te­vé­keny­sé­gét. Er­re meg­van­nak a ma­ga sa­já­tos mód­sze­rei. Min­de­nek­előtt a for­rá­sok fel­tá­rá­sa – a ré­gé­sze­ti ku­ta­tó­mun­ka el­sőd­le­ges, ma­te­ri­á­lis ré­sze, az ása­tás, le­let­gyűj­tés kü­lön­bö­ző for­mái. A tár­gyak per­sze ma­guk­tól nem­igen mon­da­nak sem­mit, meg kell szó­lal­tat­nunk, ér­tel­mez­nünk őket. Kü­lön­ben is, ha úgy tet­szik, jól vagy rosszul, de ás­ni min­den­ki tud. Egy-két év­szá­zad­dal ez­előtt még nem volt szük­ség kü­lö­nö­sebb fel­ké­szült­ség­re ah­hoz, hogy va­la­ki fel­tá­rást vé­gez­zen. Né­mi ér­dek­lő­dés kel­lett a „ré­gi­sé­gek” iránt és mi­nél több pénz. Ma már azért kö­rül­te­kin­tőb­bek va­gyunk. A ré­gész­nek meg is kell óv­nia a fel­tá­ran­dó em­lé­ke­ket, nem­csak az il­le­ték­te­len rom­bo­lás­tól (ez már kü­lön szak­ma, a mű­em­lék­vé­de­lem dol­ga), ha­nem – mi­lyen fu­rán hang­zik! – ön­ma­gá­tól is. Hi­szen egy ré­gé­sze­ti ása­tás so­rán a múlt nyo­mai több­nyi­re meg­sem­mi­sül­nek. Egyik ked­ves ta­ná­rom gon­do­la­tát köl­csö­nöz­ve: „a ré­gé­szet meg­is­mé­tel­he­tet­len kí­sér­let, amely mi­köz­ben nap­vi­lág­ra hoz­za, egy­ben jó­részt el is pusz­tít­ja vizs­gá­la­tá­nak tárgyát”.2 Vissza­tér­ve azért az ér­tel­me­zés­re, fon­tos­sá­gát jól tük­rö­zi, hogy nap­ja­ink­ban, mi­köz­ben az ása­tá­si tech­ni­kák szin­te egy­sé­ge­sen fej­lőd­nek, a for­rá­sok ér­tel­me­zé­sé­nek mód­jai időn­ként meg­úju­ló vi­ták tár­gyát ké­pe­zik. Mi­e­lőtt azon­ban ezek­re rá­tér­nénk, te­kint­sük át főbb vo­na­lak­ban, me­lyek is ezek a for­rá­sok.

A ré­gé­szet hős­ko­rá­ban jó­for­mán csak a tár­gyi le­le­tek össze­gyűj­té­sé­vel fog­lal­koz­tak. A mai ku­ta­tás a tár­gya­kat in­kább elő­ke­rü­lé­sük tá­gabb kon­tex­tu­sá­ban, hely­ze­tük, egy­más­hoz va­ló vi­szo­nyuk szem­pont­já­ból vizs­gál­ja, a le­let­kör­nye­zet­ből ki­sza­kí­tott tárgy a ré­gész szá­má­ra csu­pán ön­ma­gá­ban nem ren­del­ke­zik kü­lö­nö­sebb for­rás­ér­ték­kel. Kü­lö­nös hang­súly he­lye­ző­dik emel­lett a ré­gé­sze­ti je­len­sé­gek – gya­kor­la­ti­lag min­den em­be­ri lé­te­sít­mény (temp­lom, ház, árok, út, gö­dör stb.) meg­fi­gye­lé­sé­re. A ré­gé­sze­ti le­lő­he­lyek sem pusz­tán a tár­gyak be­gyűj­té­sé­nek hely­szí­nei: mennyi­sé­gük, tí­pu­suk, el­he­lyez­ke­dé­sük, cso­por­to­su­lá­suk a te­le­pü­lés­tör­té­net szá­má­ra nyújt nél­kü­löz­he­tet­len ada­to­kat. Nem ke­vés­bé fon­to­sak az úgy­ne­ve­zett kör­nye­ze­ti le­le­tek sem, az egy­ko­ri em­bert kö­rül­ve­vő élő vagy élet­te­len vi­lág nyo­mai. Je­len­tős in­for­má­ci­ó­val szol­gál­nak ter­mé­sze­te­sen az írott for­rá­sok is, mi­vel nagy­ban meg­könnyí­tik egy ré­gé­sze­ti anyag ér­tel­me­zé­sét, idő­be­li és et­ni­kai be­ha­tá­ro­lá­sát – hogy egyéb elő­nyük­ről ne is be­szél­jünk. Egy fel­ira­tos kő­vel vagy pénz­zel ren­del­ke­ző te­met­ke­zés majd­nem min­den lé­nye­ges ada­tot el­árul. Em­be­ri múl­tunk leg­na­gyobb ré­sze azon­ban kí­vül esik az írás­be­li­ség tar­to­má­nyán, vizs­gá­la­tá­ra így más mód­sze­re­ket kell ki­ta­lál­ni.

Az előb­bi fel­so­ro­lás­ból is ki­tű­nik, hogy a hasz­nált for­rá­sok mér­té­kük, sok­szí­nű­sé­gük mi­att már nem vizs­gál­ha­tók csu­pán a tör­té­ne­ti ku­ta­tás ha­gyo­má­nyos mód­sze­re­i­vel. A ré­gé­szet ma már nagy­mér­ték­ben tá­masz­ko­dik a kü­lön­bö­ző eg­zakt tu­do­má­nyok (csil­la­gá­szat, ma­te­ma­ti­ka, bi­o­ló­gia, ké­mia, geo­ló­gia, in­for­ma­ti­ka és egye­bek) nyúj­tot­ta le­he­tő­sé­gek­re, s nap­ja­ink­ra igen komp­lex, több ág­ra ta­go­ló­dott tu­do­mánnyá nőt­te ki ma­gát. E di­na­mi­kus fej­lő­dés fo­lya­ma­tát, lé­nye­ges össze­te­vő­it ta­lán könnyebb be­mu­tat­ni, ha tör­té­ne­ti meg­kö­ze­lí­tés­ben, idő­ren­di sor­rend­ben vá­zol­juk fel.

Ré­gé­sze­ti ása­tá­sok – kez­det­le­ges for­má­ban – már na­gyon ko­rai idők­ben zaj­lot­tak. Az utol­só újbabiloni ki­rály, Nabú-na´id a Kr. e. 6. szá­zad­ban ko­moly ása­tá­so­kat foly­ta­tott me­zo­po­tá­mi­ai temp­lo­mok te­rü­le­tén, épí­té­si fel­irat­ok után ku­tat­va. Ez idő­től fog­va a ré­gi­sé­gek al­kal­mi vagy ép­pen szisz­te­ma­ti­kus gyűj­té­sé­re szá­mos pél­dát le­het fel­so­rol­ni. Assur-bán-apli ninivei ék­írá­sos agyag­táb­la-könyv­tá­ra, a Me­di­ci-gyűj­te­mény vagy a bé­csi Antiken Ka­bi­net mind azo­nos cél­ból jöt­tek lét­re: össze­gyűj­te­ni, meg­őriz­ni a múlt egy em­lék-ka­te­gó­ri­á­ját. Az óko­ri Ró­má­ban már nem­csak gyűj­töt­ték, de má­sol­ták, ha­mi­sí­tot­ták is a mű­tár­gya­kat. A gyűj­tő­szen­ve­dély több­nyi­re rom­bo­lás­sal járt együtt, de akad pél­da ar­ra is, hogy az ilyen kincs­va­dá­szat ja­vá­ra vált a je­len­ko­ri tu­do­mány­nak. Elég csak Hammurápi kő­be vé­sett tör­vény­könyv­ét em­lí­te­ni, amely ta­lán so­sem ma­rad ránk, ha a Kr. e. 12. szá­zad­ban egy elámi ural­ko­dó – rab­lott kincs­ként – ma­gá­val nem hur­col­ja a mai Irán te­rü­le­té­re.

Ma­ga a ré­gé­szet mint önál­ló tu­do­mány tu­laj­don­kép­pen ak­kor szü­le­tett meg, ami­kor a múlt tár­gyi em­lé­ke­it ren­de­zett, mód­sze­res for­má­ban kezd­ték ér­tel­mez­ni. A fo­lya­mat­ban két­ség­kí­vül nagy sze­re­pet ját­szott J. Winckelmann 1764-ben meg­je­lent mű­vé­szet­tör­té­ne­ti össze­fog­la­lá­sa (Geschichte der Kunst des Altertums). Túl kor­szak­al­ko­tó esz­mei újí­tá­sán, mi­sze­rint a tör­té­ne­lem egy­sé­ges fo­lya­mat­ként ér­té­kel­he­tő, e mun­kának köszönhető az is, hogy ha­tá­sá­ra rég nem lá­tott mér­té­kű ér­dek­lő­dés tá­madt az an­tik­vi­tás – rész­ben még ál­ló – em­lé­kei iránt. Meg­szü­le­tett a ré­gé­szet el­ső ága, a klasszi­ka-ar­che­o­ló­gia. A kö­vet­ke­ző száz év so­rán majd­nem szó sze­rint ki­ra­bol­ták az an­tik vi­lág és a Kö­zel­-Ke­let is­mert vagy fel­té­te­le­zett hely­szí­ne­it. Fran­cia, an­gol és né­met ex­pe­dí­ci­ók va­ló­ság­gal ver­se­nyez­tek egy­más­sal az egyip­to­mi és más, kö­zel­-ke­le­ti le­lő­he­lyek fel­tá­rá­sá­ban, s ugyan­ek­kor kezd­ték el be­ha­tó­an ku­tat­ni a „bar­bár” Eu­ró­pa lát­vá­nyos em­lé­ke­it, fő­kép­pen a megalitikus épít­mé­nye­ket és ha­lom­sí­ro­kat.

A ki­ásott le­le­te­ket kez­det­ben nem­igen tud­ták idő­rend­be ál­lí­ta­ni, de ha­ma­ro­san e té­ren is át­tö­rés szü­le­tett: 1822-ben J. F. Champollion – a rosette-i kő alap­ján – meg­fej­tet­te az óko­ri Egyip­tom hi­e­rog­lif írá­sát, s ugyan­ezt tet­te H. Rawlinson a me­zo­po­tá­mi­ai ék­írás­sal. Ered­mé­nye­ik ré­vén ak­kor el­ső íz­ben vált le­he­tő­vé be­te­kin­te­ni az ad­dig is­mert tör­té­ne­ti for­rá­sok­nál ko­ráb­bi idők rész­le­te­i­be. Fel­tá­rult a múlt, meg­kez­dőd­he­tett a ko­rai vi­lág va­lós tör­té­ne­ti dá­tu­mo­kon nyug­vó, ab­szo­lút kro­no­ló­gi­á­já­nak fel­ál­lí­tá­sa. Ami Eu­ró­pa hoz­zánk kö­ze­lebb eső tör­té­ne­ti idő­sza­ka­it il­le­ti, a 19. szá­zad kö­ze­pé­től rend­re azo­no­sí­tot­ták az egyes né­pek, nép­cso­port­ok, ko­rok ré­gé­sze­ti em­lék­anya­gát. Eb­ben mi ma­gya­rok sem ma­rad­tunk le: az el­ső hon­fog­la­ló ma­gyar te­met­ke­zést (a ne­ve­ze­tes Bene vi­tézt) 1834-ben is­mer­tet­te meg a vi­lág­gal Jankovich Mik­lós. Az an­tik ré­gé­szet, kü­lö­nö­sen a ró­mai kor ku­ta­tá­sa még en­nél is előbb­re ha­ladt, s ek­kor­tájt már ko­moly ré­gé­sze­ti for­rás­ki­adá­sok, to­po­grá­fi­ai mun­kák lát­tak nap­vi­lá­got.

Az ős­ko­ri Eu­ró­pa em­lé­ke­it nem le­he­tett tör­té­ne­ti ada­tok­hoz kap­csol­ni, itt te­hát más ren­de­ző­elv­re volt szük­ség. A mód­szer alap­ja­it a dán C. J. Thomsen rak­ta le, aki az egyes ré­gé­sze­ti ko­ro­kat az ak­kor ké­szült tár­gyak leg­fon­to­sabb nyers­anya­gai alap­ján osz­tá­lyoz­ta (kő­kor – bronz­kor – vas­kor). Ez a hár­mas fel­osz­tás Eu­ró­pa nagy ré­szé­re el­fo­gad­ha­tó­nak bi­zo­nyult, s ku­ta­tók ké­sőb­bi nem­ze­dé­kei to­vább pon­to­sí­tot­ták. Az ása­tá­si tech­ni­kák fej­lő­dé­sé­vel pár­hu­za­mo­san ala­kul­tak ki a ré­gé­sze­ti ku­ta­tás alap­ve­tő mód­sze­rei is, a stratigráfia és a ti­po­ló­gia. Előb­bi lé­nye­ge ab­ban áll, hogy – a föld­ta­ni ré­te­gek­hez ha­son­ló­an – a ré­gé­sze­ti je­len­sé­ge­ket ma­guk­ban rej­tő kultúrrétegek egy­más­ra ra­kó­dá­sa idő­ren­di össze­füg­gé­sek­kel szol­gál: a mé­lyeb­ben fek­vő ré­te­gek rend­sze­rint ko­ráb­bi­ak a fe­let­tük lé­vők­nél. A ti­po­ló­gi­ai és szeriációs (sor­rend­da­tá­lá­si) mód­szer ki­ala­ku­lá­sá­ban egy má­sik tu­do­mány, a bi­o­ló­gia ját­szott nagy sze­re­pet, ne­ve­ze­te­sen a dar­wi­ni el­ve­ken ala­pu­ló evo­lu­ci­o­nis­ta gon­dol­ko­dás el­ter­je­dé­se, a fel­is­me­rés, hogy a Föl­dön ta­lál­ha­tó élő­lé­nyek­hez ha­son­ló­an a kul­tu­rá­lis ja­vak is kö­zös ere­det­re ve­zet­he­tők vissza, és fi­zi­kai jel­lem­vo­ná­sa­ik alap­ján bi­zo­nyos idő­ren­di, fej­lő­dé­si sor­rend­be ál­lít­ha­tók. Az el­gon­do­lás gya­kor­lat­ba ül­te­té­se fő­kép­pen a ne­ves egyip­to­ló­gus, W. F. Petrie ne­vé­hez fű­ző­dik, aki elő­ször rend­sze­rez­te így egy egyip­to­mi te­me­tő anya­gát.

Petrie má­sik nagy ér­de­me, hogy ki­dol­goz­ta a ke­reszt­da­tá­lás mód­sze­rét, amely se­gít­sé­gé­vel le­he­tő­vé vált a dél­ke­let-eu­ró­pai, égeikumi ci­vi­li­zá­ci­ók – ké­sőbb, raj­tuk ke­resz­tül kon­ti­nen­sünk egé­szé­nek – össze­kap­cso­lá­sa az óko­ri Egyip­tom tör­té­ne­ti dá­tu­ma­i­val. Ek­kor­tájt ala­kult ki a ré­gé­sze­ti kul­tú­ra fo­gal­ma is – egy tet­sző­le­ges kor­szak és vi­dék össze­füg­gő ré­gé­sze­ti anya­gá­nak a meg­je­lö­lé­se. A ré­gé­sze­ti kul­tú­rá­kat igye­kez­tek köz­vet­len mó­don is­mert né­pek­hez kap­csol­ni, ahol ez nem volt le­het­sé­ges, ott el­ső­nek fel­fe­de­zett vagy leg­fon­to­sabb le­lő­hely­ük­ről (pél­dá­ul Hallstatt-kultúra) vagy va­la­mi­lyen jel­lem­ző­jük alap­ján (vo­nal­dí­szes ke­rá­mia kul­tú­rá­ja) ne­vez­ték el őket.

A kel­te­zés kö­rü­li prob­lé­mák mel­lett a szak­em­be­re­ket fog­lal­koz­ta­tó má­sik nagy kér­dés a kul­tu­rá­lis ja­vak, is­me­re­tek ter­je­dé­se, egy­ál­ta­lán a kü­lön­bö­ző ci­vi­li­zá­ci­ók fej­lő­dé­sét meg­ha­tá­ro­zó té­nye­zők (pél­dá­ul a ter­me­lő gaz­dál­ko­dás) ere­de­te. Az evo­lú­ci­ós ta­nok ko­rá­ban egy­ér­tel­mű­nek lát­szott a kul­tu­rá­lis ja­vak egy gyö­kér­ről va­ló szár­ma­zá­sa. Mi­vel Egyip­tom és a Kö­zel­-Ke­let ci­vi­li­zá­ci­ói lé­nye­ge­sen fej­let­tebb ké­pet mu­tat­tak a ve­lük egy­ko­rú­nak tar­tott eu­ró­pai vagy tá­vol-ke­le­ti kul­tú­rák­nál, lo­gi­kus­nak tűnt, hogy a fej­lő­dés gyö­ke­rei va­la­hol itt, eb­ben a föld­ben rej­tőz­tek, s in­nen ter­jed­tek szét a ré­gi vi­lág min­den tá­já­ra (in­nen az „ex oriente lux – ke­let­ről jön a fény” köz­is­mert meg­ál­la­pí­tás). A diffuzionizmusnak ne­ve­zett mód­szer el­ső út­tö­rői, mint O. Montelius vagy E. Smith ezt a ter­je­dést még több­nyi­re cél­irá­nyo­san, et­ni­kai moz­gá­sok­kal vagy köz­vet­len kul­tu­rá­lis érint­ke­zés­sel ma­gya­ráz­ták, ké­sőbb az el­mé­let má­sik nagy kép­vi­se­lő­je, az auszt­rál szár­ma­zá­sú V. G. Childe dol­goz­ta ki az ún. mó­do­sí­tott diffuzionizmus el­vét, mely sze­rint az egyes is­me­re­tek lép­cső­ről lép­cső­re, át­té­te­le­sen ter­jed­tek. Ezen el­gon­do­lás­ból, va­la­mint az elő­dei ál­tal meg­ál­la­pí­tott ke­le­ti–dél­ke­le­ti szink­ron­iz­mu­sok­ból ki­in­dul­va Childe és kö­ve­tői fo­ko­za­to­san ki­épí­tet­tek egy egész Eu­ró­pá­ra ér­vé­nyes kro­no­ló­gi­ai rend­szert, amely lo­gi­kus ma­gya­rá­zat­tal szol­gált az egyes ci­vi­li­zá­ci­ós vív­má­nyok ere­de­té­re és el­ter­je­dé­sé­re.

A múlt szá­zad má­so­dik fe­lé­ben fel­fe­de­zett ter­mé­szet­tu­do­má­nyos kor­meg­ha­tá­ro­zó mód­sze­rek azon­ban va­ló­ság­gal szét­rob­ban­tot­ták az ad­di­gi lát­vá­nyos egy­sé­get. A leg­for­ra­dal­mibb vál­to­zást a W. Libby ame­ri­kai ké­mi­kus ál­tal ki­fej­lesz­tett, C14 ala­pú da­tá­lá­si mód­szer okoz­ta. Lé­nye­ge az, hogy az élő szer­ve­ze­tek­ben egyen­lő arány­ban meg­lé­vő ra­dio­ak­tív szénizotóp mennyi­ség ezek pusz­tu­lá­sá­val bom­la­ni kezd (fe­le­zé­si ide­je kö­rül­be­lül 5500 év) s e bom­lás mér­té­ke alap­ján meg­ál­la­pít­ha­tó a pusz­tu­lás hoz­zá­ve­tő­le­ges idő­pont­ja. A kü­lön­bö­ző ré­gé­sze­ti le­lő­he­lyek anya­gán el­vég­zett mé­ré­sek ada­tai meg­le­pe­tést okoz­tak: míg a kö­zel­-ke­le­ti és egyip­to­mi kro­no­ló­gi­á­ban alig mu­tat­tak va­la­mi vál­to­zást, a ve­lük pár­hu­zam­ba ho­zott eu­ró­pai kul­tú­rá­kat csak­nem egy év­ez­red­del ve­tet­ték vissza az idő­ben. A mód­szer ha­tal­mas vi­tát ka­vart a ré­gi, ha­gyo­má­nyos kro­no­ló­gia és sa­ját hí­vei kö­zött, kü­lö­nö­sen mi­u­tán egy újabb ter­mé­szet­tu­do­má­nyos el­já­rás, a fa­év­gyű­rűs kel­te­zés (dendrokronológia) se­gít­sé­gé­vel pon­to­sí­tott dá­tu­mok még job­ban meg­nö­vel­ték ezt az idő­be­li eltérést.3 Vi­lá­gos­sá vált, hogy az ad­di­gi kro­no­ló­gi­ai rend­szert je­len­tő­sen át kell gon­dol­ni, s en­nek kap­csán a diffuzionista mo­dellt is sok eset­ben fe­lül­bí­rál­ták, bár né­hány kér­dés­ben, mint pél­dá­ul a me­ző­gaz­da­sá­gi alap­is­me­re­tek ter­je­dé­sét il­le­tő­leg, lé­nye­gé­ben ma is vál­to­zat­lan az ál­lás­pont.

A ha­gyo­má­nyos ré­gé­sze­ti mód­sze­re­ket más té­ren is ki­kezd­te az idő. Meg­dőlt töb­bek közt az egy kul­tú­ra – egy nép té­zi­se, be­bi­zo­nyo­so­dott, hogy az anya­gi kul­tú­rák vál­to­zá­sa­it nem le­het min­den eset­ben tör­té­ne­ti ese­mé­nyek­kel ma­gya­ráz­ni, a tör­té­nel­mi kor­szak­ha­tá­rok gyak­ran nem es­nek egy­be a tár­gyi anyag­ban be­kö­vet­ke­zett át­ala­ku­lá­sok­kal. A rég­óta al­kal­ma­zott his­to­ri­kus szem­lé­let­tel sok te­kin­tet­ben sza­kí­ta­ni kel­lett. A ré­gé­szet­nek ma még az írott for­rá­sok­kal bő­ven ren­del­ke­ző idő­szak­ok ese­té­ben is van mon­da­ni­va­ló­ja, amint azt egyik re­cens ága, a ko­ra új­ko­ri ré­gé­szet bi­zo­nyí­tot­ta.

Az anya­gi kul­tú­ra és az em­be­ri tör­té­ne­lem vi­szo­nya ma is a ré­gé­szet alap­ve­tő kér­dé­se. Ho­gyan ala­kul­tak ki, mi­kép­pen és mi­ért vál­toz­tak az egyes nép­cso­port­ok, tár­sa­dal­mi, po­li­ti­kai for­má­ci­ók, a ci­vi­li­zá­ci­ós fej­lő­dés lép­cső­fo­kai (ter­me­lő gaz­dál­ko­dás, fé­mek is­me­re­te, az írás, a mű­vé­sze­tek stb.), és mi­lyen mó­don tük­rö­ződ­nek e fo­lya­ma­tok a ránk ma­radt ré­gé­sze­ti em­lék­anya­gon, mi a kap­cso­lat a ré­gé­sze­ti kul­tú­rák és nép­cso­port­ok, nyel­vek kö­zött – mind­ezek olyan prob­lé­mák, ame­lyek ma­nap­ság tá­vol­ról sem te­kint­he­tők tisz­tá­zott­nak. A ré­gé­szet múlt szá­zad­ban ki­ala­kult főbb irány­vo­na­lai (új ré­gé­szet, mar­xis­ta, processzuális, posztprocesszuális ré­gé­szet, struk­tu­ra­liz­mus és má­sok) épp a „mi­ért” kér­dés­re adott vá­la­szok men­tén vál­tak el egy­más­tól.

Be­fe­je­zé­sül fel­te­het­jük a kér­dést: mit kez­dünk e tu­do­má­nyok ered­mé­nye­i­vel, jól hasz­nál­juk-e fel őket? „A je­len – ön­ma­gát legitimizálandó – min­dig igyek­szik meg­hosszab­bí­ta­ni ma­gát a múlt­tal” – ír­ja Si­mon Róbert.4 A do­log köz­is­mert a tör­té­ne­lem­ben, bi­zo­nyos ha­tá­ro­kon be­lül nincs is ve­le baj. A múlt ide­o­ló­gi­ai fel­hasz­ná­lá­sá­val azon­ban gyak­ran túl­lé­pik a mér­té­ket. Nem ké­pez ez alól ki­vé­telt a ré­gé­szet­tu­do­mány sem. A je­len­ség alap­ja a ré­gé­sze­ti kul­tú­ra és az egyes né­pek kö­zöt­ti egyen­lő­ség­jel (amellyel, mint fen­tebb em­lí­tet­tük, nincs min­den rend­ben), to­váb­bá a kü­lön­bö­ző, egy­más­hoz kö­ze­lebb-tá­vo­labb eső tör­té­nel­mi kor­szak­ok et­ni­ku­mai köz­ti kon­ti­nu­i­tás. Ha ezt még vál­to­zat­lan tér­be is he­lye­zik, már kész az „itt vol­tunk mi a víz­özön előtt is” hang­za­tos té­te­le. Az ered­mény az­tán al­kal­mas le­het mond­juk a nem­zet­tu­dat erő­sí­té­sé­re, po­li­ti­kai ha­tá­rok, dön­té­sek iga­zo­lá­sá­ra. En­nek je­gyé­ben ala­kult pél­dá­ul a het­ti­ta ré­gé­szet Tö­rö­kor­szág­ban Kemal Atatürk ide­jén, ahol mes­ter­sé­ge­sen ál­lít­tat­ták fel a hettita–török azo­nos­ság el­mé­le­tét, de szá­mos pél­dá­ját le­het­ne fel­so­rol­ni még Egyip­tom, Iz­ra­el, Me­xi­kó, Pe­ru és sok más or­szág esetében.5 Nem fel­ada­tunk itt és most ál­lást fog­lal­ni a dák–római–román kon­ti­nu­i­tás kér­dé­sé­ben, de vélt vagy va­lós tar­tal­má­tól füg­get­le­nül ide­o­ló­gi­ai fel­hasz­ná­lá­sát – kü­lö­nö­sen a mö­göt­tünk ál­ló öt­ven év so­rán – alig­ha le­het­ne tagadni.6

A je­len­ség mind­má­ig ta­lán leg­szél­ső­sé­ge­sebb pél­dá­ja G. Kossina és az in­do­ger­mán ős­tör­té­net ese­te. A né­met tu­dós a múlt szá­zad el­ső fe­lé­ben – kö­vet­ve a kul­tu­rá­lis dif­fú­zió el­vét, de an­nak egé­szen más irányt szab­va – Eu­ró­pát vél­te az alap­ve­tő ci­vi­li­zá­ci­ós vív­má­nyok és az in­do­ger­mán né­pek/nyel­vek ős­ha­zá­já­nak, s el­ter­je­dé­sü­ket e né­pek szét­raj­zá­sá­val ma­gya­ráz­ta. Kossina meg­kö­ze­lí­té­se ön­ma­gá­ban még nem lett vol­na egyéb egy fél­re­si­ke­rült tu­do­má­nyos el­mé­let­nél, csak­hogy azt ha­ma­ro­san szár­nyá­ra kap­ta a ná­ci ide­o­ló­gia. Az el­mé­let­ből szörny­szü­lött lett, a ger­mán faj „vi­lág­tör­té­nel­mi el­hi­va­tott­sá­gá­nak örök szimbóluma”.7

A múlt­ról al­ko­tott egyes ké­pek, úgy lát­szik, oly­kor mé­lyen be­épül­nek a köz­tu­dat­ba. A szak­em­ber iga­zít­hat raj­tuk, de hogy ez a kor­rek­ció mi­lyen mér­ték­ben lesz si­ke­res, az már nem a tu­do­mány ál­lá­sán mú­lik. Ér­de­mes eb­ben a vo­nat­ko­zás­ban meg­em­lé­kez­ni az el­múlt évek egyik nagy ha­zai bot­rá­nyá­ról. Az új­kő­kor vé­gi Cucuteni-kultúra egyik mold­vai le­lő­he­lyén ér­de­kes le­le­tek buk­kan­tak elő. A fel­fe­de­zés­ről a saj­tó­nak nyi­lat­ko­zó sze­mély el­mond­ta azt is, hogy a kul­tú­ra te­rü­le­té­ről mind­má­ig igen ke­vés te­met­ke­zést is­me­rünk, s sze­rin­te ez az ak­ko­ri em­be­rek bi­zo­nyos val­lá­si prak­ti­ká­i­val hoz­ha­tó kap­cso­lat­ba, me­lyek so­rán el­halt tár­sa­ik föl­di ma­rad­vá­nya­it el­fo­gyasz­tot­ták. A saj­tó ré­vén szárny­ra ka­pott hír or­szá­gos köz­fel­há­bo­ro­dást, sőt mi több, po­li­ti­kai bot­rányt vál­tott ki. Hi­szen – vél­ték a ma­gu­kat sér­tett­nek ér­zők – őse­ink, ti. a dá­kok, ro­má­nok ősei nem le­het­tek em­ber­evők, s aki ilyes­mit ál­lít, az egész or­szág imázsát te­szi ne­vet­ség tár­gyá­vá.

A tör­té­net most nem szak­mai vo­nat­ko­zás­ban, ha­nem in­kább ide­o­ló­gi­ai, lé­lek­ta­ni hát­te­re mi­att ér­de­kes. Ma már ke­vés ős­tör­té­nész akad, aki bár­mi­lyen neo­li­ti­kus kul­tú­rát ko­mo­lyan össze mer­ne kap­csol­ni mai et­ni­ku­mok­kal. Em­bert en­ni vég­ső so­ron kul­tu­rá­lis és val­lá­sos hoz­zá­ál­lás – no meg, úgy­mond, gyo­mor – kér­dé­se, e prak­ti­kák ős­ko­ri meg­lét­ét bi­zo­nyí­ta­ni tu­do­má­nyos kér­dés, de azo­kat a je­len­nel bár­mi­lyen össze­füg­gés­be hoz­ni, er­ről po­li­ti­kai vi­tát foly­tat­ni már egé­szen más jel­le­gű prob­lé­ma. A múl­tat sok min­den­re fel­hasz­nál­ják, ki is sa­já­tít­ják né­ha. Ezt tu­laj­don­kép­pen min­den­ki­nek jo­gá­ban áll meg­ten­ni. De hogy mi­lyen mér­ték­ben tesszük, az már rész­ben nem­ze­ti iden­ti­tás­ér­ze­tünk, tör­té­ne­ti tu­da­tunk egész­sé­gi ál­la­po­tá­nak a fok­mé­rő­je.

JEGY­ZE­TEK

1. A mód­szer­ta­ni, de­fi­ní­ci­ós kér­dé­sek­hez – és ma­gá­ról a ré­gé­szet­tu­do­mány­ról ál­ta­lá­ban – jó össze­fog­la­lá­sok ol­vas­ha­tók az aláb­bi mun­kák­ban: Renfrew, C.–Bahn, P.: Archaeology. Theories, Methods and Practice. Lon­don, 1996. (Ma­gya­rul: Ré­gé­szet. El­mé­let, mód­szer, gya­kor­lat. Bp., 1999.) Ilon G. – Ughy I.: Be­ve­ze­tés a Kár­pát-me­den­ce ré­gé­sze­té­be. Pá­pa, 1995.

2. T. Biró K.: Szem­le. Az archeometriáról – a bu­da­pes­ti Nem­zet­kö­zi Archeometriai Szim­pó­zi­um kap­csán. Föld­ta­ni Köz­löny, 129/1. 1999. 125–132.

3. A ra­dio­kar­bon da­tá­lás­ról és kö­vet­kez­mé­nye­i­ről: Renfrew, C.: Before Civilisation. Lon­don, 1973. (Ma­gya­rul: A ci­vi­li­zá­ció előtt. A ra­dio­kar­bon-for­ra­da­lom és Eu­ró­pa ős­tör­té­ne­te. Bp., 1995.) A mód­szer­ről jó át­te­kin­tést nyújt Lász­ló A.: Datarea prin radiocarbon în arheologie. Buc., 1997.

4. Si­mon R.: A tör­té­net­tu­do­mány fel­fe­de­zé­se: Ibn Khaldún és az Al-Muqaddima (elő­szó). Ibn Khaldún: Be­ve­ze­tés a tör­té­ne­lem­be. Bp., 1998.

5. Ré­gé­szet és ide­o­ló­gi­ák kap­cso­la­tá­ról: Silberman, N. A.: Between Past and Present. Archaeology, Ideology and Nationalism in the Mo­dern Middle East. New York, 1989.

6. A ro­mán ré­gé­szet és tör­té­net­írás eme vo­nat­ko­zá­sát rész­le­te­sen át­te­kin­ti Boia, L.: Istorie şi mit în conştiinţa românească. Buc., 1997. (Ma­gya­rul: Tör­té­ne­lem és mí­tosz a ro­mán köz­tu­dat­ban. Buk– Kv., 1999.)

7. Az ere­de­ti szö­veg­össze­füg­gés­ben a szim­bó­lum egyéb­ként ma­ga az in­do­ger­mán nyelv. Kossina, G.: Die deutsche Vorgeschichte, eine herrvorragend nationale Wissenschaft. Ber­lin, 1941.