Május 2004
Oroszok — ma

F. H.

Orosz liberális birodalom

A 2000 a Doku-mentés rovatban közli Anatolij Csubajsz érdekfeszítő gondolatait (Oroszország küldetése). (Csubajsz előadása a Szentpétervári Állami Műszaki és Közgadaság-tudományi Egyetemen hangzott el, díszdoktorrá avatása alkalmából, 2003. szeptember 25-én.) Bevezető elemzést Sz. Bíró Zoltán ír, ebből idézünk: „Anatolij Csubajsz az oroszországi politikai és gazdasági átalakítás kulcsszereplője, a politikai-gazdasági elit nyugatos és liberális táborának emblematikus alakja (...). A csubajszi elképzelés: itt az ideje őszintén szembenézni a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta az egykori államszövetség területén végbement változásokkal, továbbá az új erőviszonyokkal, melyek az egykori szovjet területeken és globális szinten is kialakultak. Csubajsz kertelés nélkül értésre adja, hogy az egykori szovjet térség átalakulásának egyértelmű nyertese – minden megpróbáltatása és ma is meglévő súlyos gondjai ellenére – Oroszország. (...) Egy ideje az orosz politikai elit nyugatos táborában is hallani olyan véleményeket, hogy a Szovjetunió felbomlásával képződött új államok közül legjobb esetben öt-hat életképes. Ha ebből az öt-hat életképesnek tekintett országcsoportból levonjuk Oroszországot, továbbá az EU-felvételre váró három kis balti államot, úgy a kör elgondolkodtatóan leszűkül. Legfeljebb egy vagy két új állam bizakodhat jövőjében. (...) Ukrajnáról és Kazahsztánról van szó. (...) Csubajsztól azonban távol áll, hogy a szovjet utódállamok többségének lehangoló sorsán keseregjen. Éppen ellenkezőleg. Azt mondja, hogy végre nem elégikusan – »posztszovjet« szemmel –, hanem pragmatikusan – az expanzióban levő és dinamikus orosz gazdaság »önző« szemével – kell a kialakult helyzetet tekintetbe venni, s innen nézve Oroszországnak kesergésre és aggodalomra semmi oka, föltéve, hogy megérti és elfogadja a helyzetből következő kihívást és kialakítja az ennek megfelelő orosz magatartást. Ez a magatartás pedig – Csubajsz szerint – nem lehet más, mint az orosz állam »liberális imperia-lizmusa«. Ez persze egyáltalán nem jelenti a határok erőszakos megváltoztatását (...), ám annál inkább jelent gazdasági expanziót és feltételezi az orosz állam erőteljes aktivitását az orosz tőke és az orosz vállalkozói osztály expanziójának támogatása révén. (...) Csakhogy a jelekből ítélve immár maga Csubajsz sem szereti felhőtlenül azt az államot, amelynek »liberális imperializmusában« korábban még olyannyira bízott. Ő ugyanis alighanem komolyan gondolta, hogy lehetséges az új tulajdonosi osztály és az orosz állam hatékony együttműködése. Ehhez azonban a kölcsönös kompromisszumkészségen túl még valamire szükség lett volna: a tulajdonosi elit önfegyelmére és némi önzetlenségére. (...) Most, hogy a tulajdonosi elit számára is nyilvánvalóvá válik e deficit, alighanem a »liberális imperializmust« is újra kell gondolni.”

 

Anatolij Csubajsz 1955-ben született, közgazdász. Egykori Alma Materében szenvedéllyel szónokolt Oroszország feladatáról, szerepéről – a megváltozott világpolitikai viszonyok közepette. Éles kritikai rálátással elemzi a dolgokat, kezdve attól, hogyan viszonyulnak hozzá, a csoportjához Oroszországban, el egészen odáig, hogy hányféle „megváltáselmélet” forog jelenleg az orosz eszmék piacán. Csoportját a lehető legváltozatosabb nevekkel illették: fiatal közgazdászok leningrádi iskolája, Csubajsz csapata, pétervári maffia, a Nemzetközi Valutaalap és a CIA ügynökei, a 20. század legnagyobb szélhámosai, az orosz genocídium kiagyalói stb. Egyvalami tény: Anatolij Csubajsz és társai voltak azok a kulcsfigurák, akik mertek sokkterápiát kezdeményezni Oroszországban (Gajdar-kormány). Benne lévén az események forgatagában, a döntéshozás legfelső szintjeiben, rálátása is egészen egyedi: néhol igencsak emberi, máshol élesen metsző, a keleti, posztkommunista térségben szokatlanul éles kritikai álláspontot képvisel – ugyanakkor minden erejével azon van, hogy a pillanatnyi helyzetkép helyett valami átfogót nyújtson: „Nagyon igyekszem ma kitérni az aktuális, kiélezett politikai problémák elől, az olyan kérdésekre adandó válaszok elől, mint »Mi a véleménye a most zajló választásokról?« (...) Elhatároztam, hogy olyan dolgokról fogok szólni, amilyenekről eddig soha és sehol. (...) Három kérdést próbálok megválaszolni:

1. Mi történt országunkkal a 20. században?

2. Mi történik Oroszországgal jelenleg, mivel zárult legújabb kori történetének utolsó 10–12 éve?

3. És a legfőbb kérdés: mit akarunk a 21. században, miben áll országunk küldetése – már ha egyáltalán van ilyen.”

Előrebocsátja, hogy – mivel nem történész – képtelen szenvtelenül, távolságtartón viszonyulni ezekhez a kérdésekhez: „Semmi effélét nem nyújthatok, mert úgy adódott, hogy az utóbbi 10–12 év során ténylegesen igen szoros kapcsolatban álltam ezzel a mi legújabb kori oroszországi történetünkkel. Éppen ezért nem ígérek sem távolságtartást, sem hideg szenvtelenséget, ígérni csak egyet ígérhetek: abszolút őszinteséget.” Tisztában van azzal, hogy véleménye nem mindenkinek fog tetszeni. Nem bizony, kényes téma Oroszországban arról beszélni, hogy egyetlen század leforgása alatt mekkora változásokon ment át ez az állam – és mekkorát bukott. „Az emberiség egész történetének során egyetlen másik ország sem tett meg olyan fantasztikusan nagy utat, mint amilyent országunk tett meg a 20. század folyamán.” A 20. század hajnalán vajon meg tudta volna mondani Bergyajev, Merezskovszkij, Florenszkij vagy Bulgakov, hogy 50 év múlva milyen lesz Oroszország? Nem. Aztán később, a nagy győztesek, Lenin és Sztálin, vajon ők meg tudták volna mondani, mi történik az országgal 40–50 év alatt? Nem. Felsorolja az iszonyatos emberveszteség tételeit, kertelés nélkül kimondja, hogy a kommunizmus ideje alatt kiirtották Oroszország emberállományának legjavát, tönkretették a parasztságot, felszámolták a nemességet, az értelmiséget stb. De ugyanekkor villamosították egész Oroszországot – ami hamarosan megmutatta jótékony hatásait. Rövid idő alatt megvalósult az ország iparosítása, ami az egyik legelmaradottabb országból a legfejlettebbek közé röpítette Oroszországot. A Szovjetunió megteremtése, a 14 állam csatolása, majd Kelet-Európa csatlakoztatása (11 újabb állam) nem traumatizáló múlt Anatolij Csubajsz számára. A szocialista világrendszer kiépítése, több tucat latin-amerikai, ázsiai és afrikai országgal immár történelmi tétel, úgy is kezeli Csubajsz. Az 1,5 milliárd lakosra kiterjedő fennhatóság nem kesergésre, az emlékképek nem siránkozásra késztetik, hanem bizonyos értelemben büszkévé teszik: „Ilyen léptékű eseményekről, ilyen léptékű történésekről még csak nem is álmodhatott sem Nagy Sándor, sem Timur Lenk, sem Napóleon, sem Hitler... – egyikük sem. Kínától Finnországig, Vietnamtól Kubáig, Indiától Etiópiáig terjedt a birodalom! A példátlan méretű birodalom, amelyben tényleg soha nem nyugodott le a Nap, s amely tényleg minden túlzás nélkül a földkerekség felét tette ki.”

Ebben az időszakban a föld bármely pontján is robbant ki valamilyen fegyveres konfliktus, két igazán nagy birodalom feszült egymásnak: az orosz és az amerikai. Az 1945-ös győzelem után, a 30 milliós emberáldozattal a háta mögött Oroszország szinte akármit megtehetett a világon: „ez nagy erkölcsi tekintélyt szerzett hazánknak”. Iszonyatos ütemben pörgött az orosz történelem kereke: 1961-ben már Gagarin, az űrhajó jelenti a csúcsot, a tetőpontot, „de ahogyan lenni szokott, ugyanebben a pillanatban, ugyanebben a periódusban megindult az ellenkező irányú mozgás. Mind a rendszeren belül, mind azon kívül is.” Vagyis Anatolij Csubajsz kellő megfontoltsággal (és kiváló szónoki képességekkel) rávilágít arra, amire az oroszok többsége szeret emlékezni, a magasztos történelmi (közel)múltra, aztán jön a hideg zuhany. A bukás elmélete rendkívül egyszerű és fájdalmasan tökéletes: nem 1989-ben omlott össze a kommunista rendszer, hanem már valamikor az ötvenes években. „Akkor kezdte felváltani a hierarchikus rendszeren belüli vertikális alárendeltségi viszonyokat az alkuviszony. (...) Az alku alapját mindig valamiféle korlátozások, tilalmak vagy kedvezmények, szabályok képezték, de maguk a szabályok is a bürokratikus rendszeren belüli alku tárgyai voltak. És tulajdonképpen ez jelentette a rendszer végének kezdetét. A párt katonái lépésről lépésre, fokozatosan a párt alkuszaivá váltak. Maga a párt is lépésről-lépésre az alkuszok pártjává vált. Ez egy mélyben zajló folyamat volt, amely az ötvenes évek derekán kezdődött, s azzal zárult, amit Oroszország legújabb kori történetének neveznek.”

A világban is különös dolgok történtek akkoriban. Ki látta volna a berlini felkelésben a szocializmus széthullásának az elője-  lét? Moszkvában 1953-at úgy értékelték: „a ki nem irtott fasiszták műve.” Rögtön utána következett „1956, Magyarország, Budapest, szovjet tüzérségi lövegek – aki járt Budapesten, tudja: jó magas ott a part – a Duna magas partjáról a tüzérek célzott lövésekkel veretik a lakónegyedeket... Budapest felrázta a világot, de áttörést, fordulatot előidézni nem tudott. 1968, Csehszlovákia – ez volt a fordulópont. Ez volt az, ami megtörte országunk erkölcsi tekintélyét az egész világon. »Az apa felszabadító, a fia megszálló« – ezt a jelmondatot bocsátották akkoriban szárnyra, felelni pedig nem volt rá mit.” Innen kezdve a Szovjetunió immár csak hanyatlott. 1970-ben munkásokat lövetnek Lengyelországban – majd 1980-ban ismét, a nyolcvanas évek végén pedig következik a lavina: ledöntik a berlini falat, széthull a Tábor, következnek a bársonyos (csehszlovák) és kevésbé bársonyos (romániai) forradalmak, a KGST-t felszámolják, kiütik a Varsói Szerződést... „Gorbacsov... próbálta volna megállítani a történelmet, de nem tudta: az rábeszélésre nem szokott megállni.” A szocializmus és a kapitalizmus világméretű konfrontációja véget ért, „a szocializmus vereséget szenvedett (...), és minden idők és népek leghatalmasabb birodalma egyszerűen megszűnt létezni. (...) Az az életmód, az értékeknek az a modellje, az a gazdasági-társadalmi formáció, amelyet Oroszország kínált a világnak, megbukott, méghozzá ideológiájával, etikájával és gazdasági rendszerével együtt. Az ország vereséget szenvedett a 20. század világméretű konfrontációjában. Bizonyára eleve erre a vereségre ítéltettünk, mert maguk az értékeink voltak hamisak.”

De az összeomlás milliók személyes tragédiája volt, ha az orosz ezt nem érti, nem érzi, azt jelenti, hogy „nem érti, nem érzi a saját hazáját”. A szovjet modell bukásánál is fontosabb azonban az, hogy Oroszország mégiscsak egyedülálló vezető szereppel rendelkezett – és rendelkezik, rendelkezhet a továbbiakban is. Ez „az előbbinél nem kevésbé fontos következtetés, és érzésem szerint teljesen elfelejtődött. Elfelejtődött a kommunisták és antikommunisták, a hazafiak és a nyugatosok között dúló álságos viták közben.” Ahhoz azonban, hogy talpra tudjon állni ez az ország, és büszkén vállalhassa (új) szerepét a világban, ismerni kell közelmúltját. Azt, hogy a rendszer összeomlása után mi következett: az átmenet, a maga kínjaival. 1991-ben Anatolij Csubajsz már a leningrádi döntéshozó szférához tartozik. Kíméletlen helyzetképet fest a korról: „Mi is volt abban az időben? Helyesebb lenne azt kérdezni: mi nem volt?” Élelmiszer. Vagy ha volt, csak egy-két napra tervezhettek a városvezetők, ennyi volt a tartalék... Aztán kitört a dohánylázadás: „Afféle életképek ezek abból az időből. Amikor kétnapi tartalékra futotta.” Nem volt nemzeti valutája az országnak (öt jegybank bocsátott ki rubelt!), nem voltak működő minisztériumok, nem volt főhatóság, nem volt kormány, nem volt hadsereg. Végső soron, mondja Anatolij Csubajsz, „mindössze két dolog nem volt: az első – gazdaság, a második – állam”. Nem volt érdemes dolgozni, nem volt érdemes termelni, hiperinfláció volt. Teljes mértékben leállt a gazdaság anyagcseréje. Ezt Csubajsz egyfajta kóma és klinikai halál közötti állapotnak nevezi. „Nem tudom, mi lehet egy nép történetében iszonyúbb, mint olyan két intézmény hiánya, mint az állam és a gazdaság. (...) Hogy hogyan tudtunk mindebből vér nélkül, töméntelenül sok vér nélkül kikeveredni, máig nem egészen értem.”

Akkor Oroszországnak csak „fekete keddjei” voltak, az ország valutatartaléka egymiliárd dollár körül mozgott (ma 63 milliárd!) és „az országot három-négy lépés választotta el a totális pénzügyi összeomlástól. (...) Szó szerint egy, esetleg három-öt nap választott el a teljes kollapszustól.” 1994-et írunk ekkor, Anatolij Csubajsz kesernyésen mosolyogva emlékszik arra, hogy költségvetése sem volt az országnak, hiszen az 1994-es költségvetést 1994 decemberében fogadták el. (Milyen ismerős formula ez Romániában is akkoriban!) Mit tesz ilyenkor felelősségtudatával a politikus? Félredobja, vagy... megrázza magát, és megpróbálja „bármi áron” elrántani az országot a szakadék szélétől. Mi volt ez a „bármi áron”? Kemény liberális, monetarista, megszorító intézkedéscsomag bevezetése. A kérdés immár csak az volt, miként lehet meggyőzni Csernomirgyin kormányfőt, hogy egy olyan gazdasági csomagot alkalmazzon – „amely kihívóan sűríti magába azokat a lépéseket, amelyek megtételével végképp mindenkinek a tyúkszemére taposunk”. Hogy ki is volt ez a Cserno-mirgyin nevű úriember?! „Nem valami chicagói monetarista ő.” És mégis sikerült meggyőzni őt (az egykori szovjet minisztert), és 1995-ben Oroszország legyőzte a hiperinflációt. Miért fogadta el a kemény jobboldali eljárásokat az az ember, „aki erre a legkevésbé sem volt prediszponálva”? Csubajsz szerint minden a felelősségre vezethető vissza... Ezek után „könnyű volt” bírálni a régi miniszterelnökök munkáját, de mindenki ugyanazt tette: „tizenkét esztendeje követ az ország jobboldali gazdaságpolitikát. Egy olyan ország, amely nincs erre prediszponálva. (...) Oroszország magáévá tette ezt az ideológiát, méghozzá visszavonhatatlanul.”

Egyetlen komoly orosz párt sem követeli a parlamenti demokrácia megszüntetését, a hatalommegosztás elvét is elfogadják – jobboldaliak és szélsőbaloldaliak egyaránt. Nem követelik a magánvállalkozói tevékenység betiltását. A kommunisták a magántulajdonról azt állítják, hogy jogos a léte, „a különböző tulajdonformák egymás mellett élésének a hívei vagyunk”. Csahogy Anatolij Csubajsz emlékeztet egy bizonyos Lenin elvtársra, aki mintha mást mondott volna: fel kell számolni a magántulajdont! „Ejnye, fiúk, félrekanyarodtatok valahogy! Nem különös? Nem, nem különös. Mi kényszerítettük őket félrekanyarodásra. Mert a mai Oroszország jobboldali ideológiát tett magáévá, még ha ez egyelőre nincs is nyíltan kimondva.”

„Az idősebb nemzedékhez tartozók bizonyára emlékeznek rá, hogy úgy 10–15 évvel ezelőtt a »liberális« szót mindig a »rohadt« melléknévvel együtt mondták ki. (...) Napjainkban viszont arról folyik a vita, ki az igazi liberális, s ki a még nem egészen igazi, sőt felbukkannak »hajthatatlan« liberálisok is, akik elmarasztalják a többi, még nem egészen liberálist, s arra biztatják őket, hogy javuljanak meg és kapaszkodjanak fel az igazi liberálisok színvonalára.”

„Évszázadokon át verekedtünk a Nyugattal. Ennek azonban immár vége. Szembetalálkoztunk a folyó fölött átívelő hídon, és minket lehajítottak róla. Sokáig zuhantunk, nagyon megütöttük magunkat, mélyre merültünk, majdnem a vízfenékig. Csodával határos módon azonban sikerült ellöknünk magunkat. Felfelé emelkedve, ha jól számolom, legalább háromszor kis híján megfulladtunk. Végül mégis kidugtuk a fejünket, kiköptük a vizet, kifújtuk magunkat, körbepillantottunk, s feltettük magunknak a kérdést: kik vagyunk, hol vagyunk tulajdonképpen? Feltettük tehát magunknak ezt a klasszikus, történelmi kérdést, amely elvi fontosságú, és valójában a »nemzeti önmeghatározás«, a »nemzeti öntudatra ébredés« feladatát jelenti. A választ voltaképpen az elitnek kellene megadnia, amely erre való.” De mi történt ezzel az orosz elittel? Az országgal együtt zuhant a mélybe, és bizony – mondja Anatolij Csubajsz – alaposan beverte bizonyos testrészeit. Annyira, hogy az orosz elit „jelentős része megszűnt elitnek lenni, egyszerűen nincs reális legitimitása, nincs reális elismertsége saját népe előtt. Más elitjeink azonban nincsenek...” A jelenlegi orosz „intellektuális piaci kínálat” négy útban testesül meg:

1. Előre – azaz hátra, vissza a Szovjetunióhoz.

2. Nacionalista patrióták – orosz fasiszták útja.

3. Eurázsia vonal (mivel a nemzeti-hazafias megközelítés államellenes).

4. Kiiktatva a szovjet periódust, visszatérni „az eredeti orosz forrásokhoz”.

„Az intellektuális piac e négy terméke közül mit kínál ma nekünk a hatalom? Bizony a legegyszerűbbet, s egyszersmind a legképtelenebbet, azt, hogy »mindent egyszerre«. Például »szovjet himnuszt és orosz nemzeti lobogót«... Hazánk fővárosának, Moszkvának a központjában, annak is a legszentebb helyén fekszik egy szimpatikus, pirospozsgás hulla, itt, Péterváron pedig, a Péter-Pál erődben vannak eltemetve azok, akiket ez a hulla, amíg még élt, agyonlövetett a gyerekeikkel együtt. Mindent egyszerre. Mindent egy fazékba. A kompótot és a káposztalevest ugyanabba a vödörbe. Az efféle válasz nem tekinthető válasznak. Én azonban, hogy őszinte legyek, nem kárhoztatnám ezért a hatalmat. A hatalom ugyanis elvileg nem képes megoldani az ilyen jellegű feladatokat. Azokat nem is a hatalomnak, hanem a népnek kell megoldania a saját elitjén keresztül.”

Egy gond volna: az elit maga. Ha az elit „nem működik”, akkor vissza kell nyúlni bizonyos alapértékekhez (magántulajdon, szabadság, állam). Korea és Kuba továbbra is úgy retteg a magántulajdontól és a szabadságtól, mint az ördög a tömjénfüsttől. De Kína már a magántulajdonnal kacérkodik, az állam szavatolja ezt [immár az alkotmánya szerint is]. „Ami a felsorolt értékeket illeti, naivitás lenne nyugatiaknak minősíteni őket. Miért lennének nyugatiak? Japán netán Nyugat? Vagy Új-Zéland és Ausztrália? Vagy a dinamikusan fejlődő Thaiföld? Az értékek nem nyugatiak, hanem általánosan emberiek. Ki tiltja meg nekünk, hogy ezekkel az általános emberi értékekkel éljünk? (...) Az más kérdés, hogy Oroszországban a pénzcsinálás sohasem válik nemzeti eszménnyé, de nem is kell hogy azzá váljék. Minden népnek megvannak a maga prioritásai. Oroszországban az értékek mindig az igazsághoz, az igazságossághoz, a méltányossághoz kötődnek, ezek mindig is magasabbrendűeknek fognak számítani. Az azonban már nem következik ebből, hogy mindent, ami a pénzzel, üzlettel, magánvállalkozással kapcsolatos, félredobjunk, s átengedjünk »imperialista ellen-ségeinknek«. Hagyjuk már ezeket a szélsőséges túlzásokat!”

Erről a kiindulási pontról dobbantva már nyugodtan ki lehet elemezni Oroszország jövőjét, előre lehet tervezni 30–40 évre akár. A reformok ügyében (nyugdíj, adó, közigazgatás, igazságszolgáltatás, katonai) Anatolij Csubajsz bizakodó: minden gond megoldódik a következő négy év alatt. Az igazán nagy gondok Oroszország következő fél évszázada alatt fognak jelentkezni: „Országunk a posztindusztriális fejlődés szakaszába lépett. [...] Kezd teljesen megváltozni a család egész szerkezete és szerepe.” A nő társadalmi szerepe átalakulóban, változik a foglalkoztatottsága, s éppen ezért radikálisan csökken a születések száma. Vagyis a liberális gazdaságpolitika ugyanazokba a szakadékokba vezeti Oroszországot, amelyekkel Nyugatnak immár évtizedek óta szembe kell néznie: elöregedés, demográfiai mutatók kedvezőtlen alakulása, az egészségügyi és a nyugdíjrendszer elavulása... A 19. századi orosz család átlagosan nyolcgyermekes volt. Most egykéznek – az oroszok is. Ez a védelmi rendszert is új kihívás elé állítja: „Elláthatják a kiképzési helyeket stratégiai rakétákkal akár – minden hiába, a család nem adja oda a fiút. Megváltoznak az alapfunkciók, megváltoznak az érdekek, megváltozott a motiváció. Országunknak feltétlenül meg kell oldani azt a problémát, amelynek a neve »hivatásos hadsereg«.” (Anatolij Csubajsz ugyanazt az érvrendszert sorakoztatja fel, amit Nyugaton immár évtizedek óta hangoztatnak.)

További (és Oroszország méretei miatt) világméretű gond: a migráció: „Olyan helyzetbe kerültünk, amelyben a világmigráció tömeges, szűnni nem akaró, egyre dagadó hullámai borítják el Oroszországot minden szomszédja irányából.” Csubajsz sajnálatosnak tartja, hogy Moszkva a régi típusséma szerint reagál a kérdésre: „Hurcold, ahová nem akar menni, és ne ereszd, ahová akar.” Állampolgárságot nem adnak a bevándorlóknak, elkapják őket, repülőgépre teszik, és kitoloncolják őket Moszkvából. A bárgyú adminisztratív megoldások azonban nem hatékonyak. „Nem az a problémánk, hogy bevándorolnak-e majd immigránsok Oroszországba vagy sem. A problémánk az, hogy a bevándorlás folyamata irányítható, legális lesz-e, hogy főként orosz ajkú, munkaképes, dolgozni hajlandó és tudó emberek érkeznek-e, vagy a folyamat irányíthatatlanná, illegálissá, kriminálissá válik, alacsony képzettségű, kriminogén személyek érkeznek, minden ebből adódó következménnyel.” (Az orosz ajkú munkások szókapcsolat a magyar státustörvény körüli hangokra emlékeztetik az olvasót: magyarok érkeznek-e Budapestre – avagy kínaiak, afrikaiak stb. A viszonylagos orosz jólét – a saját vonzáskörzetében – hasonló folyamatot generálhat, mint Angliában, ahol jelenleg attól tartanak, hogy az EU-bővítés valóságos népvándorlást indíthat el Kelet-Európa felől, jobbára a segélyvadászok és társadalmi juttatásokra áhítozók rohanják majd le az országot.) „Úgy alakult, hogy jelenleg a bérek színvonala tekintetében összes szomszédja között Oroszország áll az első helyen, úgy alakult, hogy a nyugdíjak színvonala tekintetében úgyszintén. Ezzel magyarázható a bevándorlási hullám. (...) Oroszország múlt évi GDP-je 346 milliárd dollár volt. Ukrajnáé – 41, Kazahsztáné – 25, Fehéroroszországé – 14, Azerbajdzsáné – 6 milliárd dollár. Az egészen kicsiket nem is említem, nehogy megsértsem őket. (...) Jól tudom, hogy némely barátunkból még ez a ténymegállapítás is hisztérikus reakciót válthat ki. A hisztériát viszont a legcélszerűbb sokkal kezelni, a sokkterápiához pedig, mint tudják, mi aztán értünk valamennyire, ezért hát térjünk át a ténymegállapításról a feladatkitűzésre.”

Oroszország nemcsak hogy vezető erő a világban, hanem képes és köteles is megszilárdítani vezető pozícióit a következő 50 évben. „Oroszország ideológiájává (...) a liberális imperializmus ideológiája kell hogy váljék, az oroszországi állam céljává pedig – egy liberális birodalom felépítése. Tökéletesen tisztában vagyok azzal, mennyire bántóan hat a »birodalom« szó sokakra, mennyire bonyolult manapság a hozzá való viszony, és milyen erősen kompromittálták magát a fogalmat. Tisztában vagyok azzal is, hogy ez a szó sokak számára értelmezhetetlen, különösen ha olyan szavakkal áll egy sorban, mint »civilizáció«, »demokrácia«, »magán-tulajdon«, »piac«, »szabadság«.” Az a 20. század volt. A 21. század más helyzetet jelent Oroszország számára, és ezzel számolnia kell. „Ebben a világban országunk is el kell hogy foglalja helyét. Nem könnyű elhelyezkedni (...) ebben a láncban, bezárva a 21. század nagy demokráciáinak körét. Számunkra azonban ehhez minden szükséges előfeltétel a legmesszebbmenőkig adva van.” (2000, jan., http://www.polit.ru/docs/625760.html)