Május 2004
Oroszok — ma

Gál Andrea

Párbeszédek holdtöltekor

Szőcs Géza: A magyar ember és a zombi

 

A drámás történeteket tartalmazó Szőcs Géza-kötet provokatív címét magyarázza a fülszöveg, csinos vers, A zombi és a magyar ember. A kötetcím viszont egyszerűen megfordítja a viszonyt, és ha a cserét komolyan vesszük, akkor így hangzik a fülszöveg (a megváltozott első sor esetleges metrikai vétségéért elnézést kérek): „Föl-le jár a fák között a magyar ember, / Holdtölte van, ő meg föl-le jár, / Mint az óra, amely föl van húzva: / Fölhúzták, de egyszer csak lejár” – és aztán találkoznak, a magyar ember és a zombi, mint két jó ismerős, kérdezgetik egymást hogylétükről. Azon túl, hogy a nem evilági találkozásnak ez a természetessége igen poénos, a magyar ember magyar emberségét írja át, úgy is, mint aki hasonlatos a zombihoz, úgy is, mint aki hihetetlenül toleráns más fajok fiaihoz. És azért fontos, hogy a zombi helyett a magyar ember járjon föl-alá a fák közt, mert két drámás szöveg éppen innen indít, a felpörgetett identitású magyar embertől, aki önmeghatározási kínjában valószínűleg a „magyar ember evés közben nem beszél”-szerű igen bölcs szólásokból is hajlandó lenne nemzettudatát felépíteni. Az 1987 és 2000 között írt tizenkét szövegből kettő szól expliciten erről a kérdésről, de a cím a kötetnek ezt a vonatkozását erősíti fel.

Az 1994-es Kisbereki böszörmények zárt és egyre inkább önmagába forduló közösséget konstruál meg, amelynek tagjai azért, hogy településüket fel ne számolják, a nyugat-afrikai császár látogatására szerecsenekké akarnak válni, és egy sor identitás-átformáló gesztust meg is tesznek ennek érdekében. A groteszk átváltozás végső mozzanata, a bőrátfestés éppen nem sikerül, és foltos zöldekké válnak, kicsit talán a zombikhoz hasonlatossá (ha teljes bizonyossággal lehetne tudni, hogy néz ki egy zombi) – miután közösségi értékeikből csináltak élőhalott hibrid entitást. 

A Ki cserélte el a népet? című színjáték (1996) ugyanebbe az irányba halad, a közösség önazonosságát keresi, térben és időben elbizonytalanítóan tág keretekben, ahol elvileg bármilyen identitás felvétele lehetséges volna. Az első, honfoglaló színben az Árpádok újságot olvasnak, majd két ősapa ártatlanságával – a többes szám ragyogóan bizonytalanítja el az egy és csakis egy eredetmítoszt – arra a „nem is rossz” nyelvre csodálkoznak rá, amit egyébként elég folyékonyan használnak, például a „próbababa” vagy a „kakukkokkal” hangzását kóstolgatják (184.). A történelmi mítoszok relativizációját végzi el a jelenet, az ősapák ráadásul önreflexív passzusokban határozzák meg önmagukat és a nemzet fogalmát.

„Árpád 1: Te, azt hiszed, hogy a nép emlékezni fog rád?

Árpád 2: Bizonyos értelemben igen. Arra az Árpádra fognak emlékezni, amilyennek képzelnek engem a tetteim alapján.

Árpád 1: A tetteink alapján. Amelyek a történelmet jelentik.

Árpád 2: De történelem nincs is.

Árpád 1: De magyarok azért vannak?

Árpád 2: Magyarokról, mivelhogy nincsenek, szó se essék.

Árpád 1: És bolgárok? Besenyők, hunok, kazárok, baszkok, kurdok, morvák, kurvák, görögök? Ők sincsenek?

Árpád 2: Csak a halottak különböző csoportjaival való azonosulások vannak. Ezt nevezzük identitásnak” (191.).

A Ki cserélte el a népet? egymáshoz nem a történet szintjén kapcsolódó jelenetekből áll össze, a magyar történelemről szóló szövegeket (Vörösmarty, Jókai, Történelmi kézikönyv, Gárdonyi, Tinódi, Arany) keveri a magyar történelem szempontjából „vendégnek” minősülő szövegekkel (Shakespeare, Pocahontas legendája, Kafka). Szinte szentenciózus ilyen szempontból Pocahontas és John Smith erdélyi nemes beszélgetése, akik az erdélyi magyar indiánok között nevelik majd fel gyerekeiket, hogy jó erdélyi magyar váljék belőlük, bár az „rém furcsa hely [...] A magyarokat viszont sehogy sem lehet azonosítani. Egyszerűen nem tudjuk, mivel azonosak. Nem lehet tetten érni őket, mert időközben elcserélték a nyelvüket, a vallásukat, a királyukat, az isteneiket, s végül mint kiderítettem, ők maguk is el vannak cserélve. Olyan a magyar, mintha vendég volna önmagánál” (226.). Szinte szentenciózus, még szerencse, hogy miközben John Smith ezeket a meglátásait szögezi le, Pocahontas szerelmében félrebeszél, így gyengíti a kinyilatkoztatás erejét. Szőcs Géza szövegei ezt a bizonytalankodást nem úgy állítják szembe a biztos identitással, mint egy jelenségnek a negatív és pozitív végletét. Nem mínusz van és plusz van, de egyszerűen ez van – nemcsak a „magyar ember” kérdéskör szintjén, de a kötetbe foglalt minden drámás szövegben.

A kötet szerkezetét illetően arról írt Szabó Róbert Csaba, hogy a nem kronologikus rendbe szedett szövegek jelzik, nem csupán gyűjteményes kötet a Magyar ember és a zombi, de arra való kísérlet, hogy Szőcs Géza életművének szerves részévé váljanak az elszórtan megjelent drámai szövegek (Krónika Szempont melléklete, 2004. február 21–22.). Így nagyrészt a beidézett történetek, illetve műfaj szerint rendezték el a szövegeket.

Olyan határozott hagyományokat ír át Szőcs Géza, mint a krisztusi történet (A kakas, Karácsonyi játék, Passió – melyek komolyabb regiszterből érkeztek), a Shakespeare-szövegek („Rómeó és Júlia”), Don Quijote (Don Quijote esete Dulcineával), oly módon, hogy adott az alaphelyzet, de azon túl, amint a dráma megkezdődik, bármi történhet, például Sancho Panza lefekhet Dulcineával, s Ophelia szeretheti Rómeót. A fülszövegbeli  „fölhúzták, de egyszer csak lejár” folyamata kapcsolódik ide, a bevett történetek megváltoznak, helyenként a felszámolódáshoz is közel sodródnak. Somogyi Győző groteszk grafikáin a sötét tekintetű, foltos arcú, szerencsétlen testű figurák szintén a felszámolódáshoz állnak legközelebb, hiszen például milyen esélye van a tartós létezésre egy visszataszító arcú Krisztusnak?  

A kötet alcíme, a „drámás történetek” filmnovella, passió, Shakespeare-játék, tragikomédia, opera, irodalmi forgatókönyv, hangjátékok, színjátékok meg néhány, műfajmegjelölés nélkül maradt párbeszédes szöveg közös megnevezése. A szerzői utasítások helyenként éppen a műfajiságot ássák alá azzal, hogy megkérdőjelezik a színpadra állítást – az első szöveg, A kakas például ilyen kitétellel: „ha valaki, valakik egyszer eljátsszák e filmet” (7.). Erre rezonál a Bombázó lányok árnyékában című irodalmi forgatókönyv  bevezetője, „rövid tájékoztató a nézőnek, aki a filmet soha nem fogja látni, és a rendezőnek, aki soha nem fogja megrendezni” (355.), illetve a szöveg- és kötetzáró „rövid összefoglaló a film sztorijáról,  az olvasónak, aki nem ér rá forgatókönyvet olvasni” (402.). Míg az első szöveg utasítása arra utalhat, hogy A kakast olvasásra szánták, az utolsót még arra sem, hiszen a Bombázó lányok árnyékában úgy olvasóbarát, hogy a teljes szövegverziót teszi fakultatívvá.

Néhány szerzői utasítás erőteljesen meghatározza az értelmezés irányát, egyrészt azzal, hogy a szöveg megírását kontex-tualizálja, mint a Karácsonyi játék, amely „készült 1988 októberében, a Szabad Európa Rádió felkérésére”, hozzáfűzve: „le kell szögeznünk, hogy bármely ilyen hasonlóság: nem szándékos. De nem is véletlenszerű. Azt mondhatnók: ilyen hasonlóságok, ha vannak, nem szándékosak és nem véletlenszerűek, hanem szükségszerűek” (13.), vagy a Kisbereki böszörmények, amelyhez a finnugor írók 1991. augusztusi, Finnországban tartott kongresszusán elhangzott előadást kapcsolja. Ezek a szerzői utasítások és szövegmagyarázó függelékek így egy kötetben leközölve a maguk során belépnek a drámai szövegek belső terébe, néhány körrel továbbviszik az ironizáló, öngúnyoló, fintorgó játékot.

 

*Kortárs Kiadó, Bp., 2003.