Május 2004
Oroszok — ma

Bartalis–Bán Judit

A romániai oroszoktatás rövid története és mai helyzete

Az orosz nyelv hazai oktatásának kezdetei Ion Bogdannak, a szlavisztika meghonosítójának a nevéhez fűződnek, aki elsősorban a szláv–román nyelvi kapcsolatok kutatását szorgalmazta. Ami az intézményesített orosz nyelvi oktatást illeti, ennek története három szakaszra tagolódik.

1948 és 1957 között az 1948-as tanügyi reform szellemében bevezetik az orosz nyelv kötelező oktatását az általános iskola negyedik osztályától a főiskolai oktatás valamennyi szakterületéig. Az óriási feladattal természetesen a már oroszul kissebb-nagyobb mértékben tudó tanszemélyzeti tagok nem tudtak megbirkózni, ezért az orosz hadifogságból hazaérkezett értelmiségiek nagy hányada kapcsolódott be az orosz nyelv tanításába-tanulásába. Az orosztanár-szükséglet gyors ütemű további fedezéséről a bukaresti Gorkij-intézet és az ország különböző egyetemein létesített orosz nyelv és irodalom tanszékek és a később létrehozott pedagógiai intézetek gondoskodtak. Az ötvenes évek közepéig Moszkvában és az akkori Szovjetunió más egyetemein tanulók közül is néhányan orosz nyelv és irodalom szakot végeztek, hazatértük után az itthoni orosz tanszékeken kamatoztatva tudásukat. (Itt érdemes megjegyeznünk, hogy az említett nagy létszámú ösztöndíjasnak csupán 1–2 százaléka volt filológus, és ezen az arányon belül csupán néhányan végeztek orosz szakot.) Ugyanakkor az orosz tanszékeken megjelent a többnyire szakdiplomával rendelkező orosz feleségek kategóriája. Ezen hölgyek többségéről elmondhatjuk, hogy egyrészt tudatosították, nincsenek kiváltságos helyzetben, másrészt pedig rájöttek arra, hogy a nyelv tanításakor sajátságos módszertant kell alkalmazniuk, amely a tanulni akarók anyanyelvét veszi alapul. Többnyire eredményes munkát végeztek, megbecsülték, szerették őket.

A korszak köztudott sajátossága volt, hogy a tantervi és módszertani célkitűzések között a didaktika határain kívüli szempon- tok is érvényesültek, mint például a szocialista hazafiság szellemében történő nevelés, a szocialista és kommunista eszmék elsajátítása, munkaversenyekre való buzdítás stb. Az oroszoktatás gyakorlati célja az írás- és beszédkészség kialakítása volt, amely lehetővé teszi a szovjet emberekkel való kommunikálást. Ami a módszereket és a didaktikai anyagot illeti, habár sokat írtak és értekeztek ezekről a korabeli szakemberek, a látványos eredmények elmaradtak. Az olvasmányanyag meghatározó részét a Nagy Honvédő Háború hőseiről szóló szövegek, N. Osztrovszkij Így edződik az acél, A. Fagyejev Ifjú gárda, M. Gorkij Az anya című regényeinek részletei szolgáltatták. Az orosz nyelvi oktatás esetében ekkor még egységes tanítási módszerekről alig lehet beszélni. Habár a tantervek a nyelvoktatás gyakorlati követelményeit hangsúlyozták, az elsajátítandó ismeretek körülhatárolása hiányos volt a részletesen megjelölt nevelési feladatokhoz képest. Az irodalmi szemelvények zöme pedig hiába származott a világirodalomban is elismert orosz és szovjet-orosz írók tollából, mivel a szelektálás fő kritériuma az osztályharcos propagandának való megfelelés volt, a tankönyvekbe a legunalmasabb, a diákok szépérzékére legkevésbé ható szövegek kerültek. A beszédközpontú oktatási módszerek a gyakorlatban szinte egyáltalán nem érvényesültek, helyettük a szemelvények fordítása és az ezekben rejlő nyelvtani információ részletes elemzése szerepelt.

Mielőtt lezárnánk a „gyászos korszak” felidézését, meg kell említenünk azokat a kiváló szakembereket, tudósokat, emberségben is jeleskedőket, akiket az idők sodrása ide-oda taszított, és akik orosztanárokként is megállták a helyüket. Elsősorban Mikó Imrét szeretném megemlíteni, akiről esetleg kevesen tudják, hogy nagyrabecsült orosztanár (és tankönyvszerző) is volt az 1958-ban történt eltávolításáig. Elismerésünkre rászolgált továbbá a valamikori tövényszéki bíró, aki a szakma által elismert nyelvtörténésszé vált, a tekintélyes orosz módszertanoktatóvá lett korábbi francia–olasz szakos tanár vagy az az eredetileg magyar–francia szakot végzett szakember, akiből az orosz irodalom kiváló oktatója lett, és a példákat még sorolhatnánk. Íme néhány név a korszak kiváló oktatóinak sorából: Nina Kuznetzova, Demeter Róza, László Anna, Galbács Mihály, Kis Ilona, Fülöp Sándor.

Az 1957–58-as tanévtől kezdve az orosz nyelv kötelező jellege megszűnt, és az angol, francia, német mellett választható idegen nyelv lett a közoktatás valamennyi szintjén. Ez időszaktól kezdődően az egyetemi és főiskolai orosztanár képzésben is lényeges újítások történtek. A didaktikai anyag érdekesebb, a tankönyvek szövegei színesebbek lettek; az irodalmi szemelvények közül lényegesen kiküszöbölődtek az ún. nevelő célzatú, túlpolitizált, sematikus szövegek.

Jóllehet a gyakorlati orosz nyelv tanításában még néhány esztendőben a fordításos-grammatizáló módszer különböző változatai voltak használatosak (olvasás, fordítás, kérdés-felelet, nyelvtani elemzés), a hatvanas évek elejétől mind élesebben fogalmazódott meg az idegen nyelvek (közöttük az orosz nyelv) oktatása korszerűsítésének a szükségszerűsége. A nyelvtanítás szakemberei a módszertani szakirodalomban jól ismert ún. közvetítő módszert kezdték alkalmazni, amelynek a lényege a beszédre tanítás, a nyelvtan induktív-koncentrikus adagolása volt. Természetesen ennek a módszernek az eredményes alkalmazása nagymértékben függött a tanárok leleményességétől, felkészültségétől. Mondanunk sem kell, hogy az induktív nyelvtantanítás, a nyelvtan ösztönös, tudattalan elsajátítása mennyire károsan hatott az orosz nyelv oktatására. Jogos volt tehát a nyelvtantanításnak a hetvenes évek elején történt rehabilitációja, a nyelvtan elsajátítása fontosságának a szakirodalomban való tudományos megindoklása, a nyelvtani minimumok kidolgozása. Tudatosodott ugyanakkor az addig eléggé mellőzött anyanyelv-idegen nyelv szembeállítása elvének a döntő szerepe az idegen nyelvek oktatásában. A hetvenes években már a hazai russzisztikai irodalomban is számos jelentős, ún. kontrasztív fonetikai-fonológiai, nyelvtani, szókészlettani tanulmány jelent meg, amelyeket az orosz nyelv oktatásának bármelyik szintjén sikerrel alkalmaztak.

Lényegesen bővült ezekben az években az egyetemi tanszékek feladatköre is, főleg ami az általános és középiskolai tanárok továbbképzését illeti. A tanszékek tagjai közül többen igyekeztek részt venni a hazai és külföldi tudományos rendezvényeken, elsősorban a Szlavisták Nemzetközi Szövetsége által szervezett összejöveteleken. Számos értékes tanulmányt jelentettek meg ugyanakkor a különböző szaklapokban, valamint a kolozsvári tanszék évente megjelenő kiadványában (Studii de limbă, literatură şi metodică) többen jelentkeztek az évek során önálló tanulmánykötettel, egyetemi jegyzettel is.

A 90-es évektől napjainkig a politikai fordulatnak köszönhetően az orosz nyelv oktatása természetesen lényegesen leszűkült. Kolozsváron két középiskolában léteznek még oroszul is tanuló csoportok. A felsőoktatásban, ha csökkent diáklétszámmal is, a nagy egyetemeken továbbra is folytatódik az orosz nyelvben és irodalomban is jártas szakemberek képzése. A kolozsvári Babeş–Bolyai Tudományegyetemen a Szláv filológia tanszékén folyik az orosz nyelv és irodalom oktatása az orosz fő- és mellékszakos, valamint a más karokon tanuló, az orosz nyelv és kultúra iránt érdeklődő diákok számára. Jól képzett, elég fiatal átlagéletkorú tantestület látja el az oktatói feladatokat, Oros Marius Ilie egyetemi professzor vezetésével. Továbbra is megjelenik a katedra tanulmánykötete. A tantestület több tagja is jelentkezett az utóbbi években önálló tanulmánykötettel, monográfiával. Az orosz nyelv mellett a tanszéken a legközelebbi rokonnyelvet, az ukránt is tanítják önálló szakként. Az orosz nyelvet továbbá az alkalmazott nyelveket tanuló diákok is választhatják, valamint a karon belül működő Alpha elnevezésű nyelvközpont nyelvei között is szerepel. A Szláv nyelvek katedrája gyümölcsöző kapcsolatokat tart fenn oroszországi és más külföldi felsőoktatási intézményekkel.