Május 2004
Oroszok — ma

Szántai János

Csipkerózsika és az ő két lovagja

1. A „komolytalan” orosz film

Az ezredvég/-elő orosz filmművésze-     tében egyre inkább teret nyer a, mondjuk Tarkovszkijétól gyökeresen eltérő, könnyed, sőt, megkockáztatom, „komolytalan” stílus. A filmkészítők egyre több idézőjellel kereskednek, amúgy posztmodernül, vagy éppen – személyes véleményem szerint jobb esetben – annyi fáradságot sem vesznek maguknak, hogy különböző ráolvasásokat végezzenek filmjeik csinálása előtt, közben, után. Nem mintha az orosz, korábban szovjet filmtörténet során nem akadtak volna hasonló alkotások, szó sincs róla. Csak mostanában mintha tágulna a terük, miáltal sokkal inkább láthatóvá válnak. És természetesen a könnyedség, a „komolytalanság” korántsem jelenti azt, hogy az illető opusok rosszak lennének. Sőt. Valóságos felüdülést jelentenek (számomra legalábbis) a homályba burkolt szalonok, eső csupálta csatornák és végtelen súlyú metafizikai ballaszt után. Tágabb kontextusba helyezve a dolgot, az orosz filmkészítésben is ugyanaz a folyamat ment végbe, aminek korábban bárhol tanúja lehetett az akár felületes figyelő is. Az art movie és a kommersz szép csendesen egymásba csúszott. A direktorok lemondtak arról, részben legalábbis, hogy az egyetemes mondanivalót egyetemesen kemény vizuális és eszmei diókba csomagolva osszák ki a nagyérdeműnek. A hangsúly fokozatosan eltolódott a „művész” felől a „film” felé. (Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy alaposan átbillent a mérleg nyelve, hanem, hogy az egyensúlyi helyzet felé mozdult el.) Persze bárki azonnal felteheti a kérdést: ha ez így van, akkor mi a magyarázata? Nos, elképzelhető, hogy a kommunista rendszer nihilbe kerülésével az alkotók lassan megtanultak felhőtlenné válni. Vagy az is lehet, hogy a rendszerváltás okozta sokkot jó néhány filmrendező így volt képes feldolgozni. És gondolom, egyéb spekulatív magyarázatokat is lehet találni a jelenségre. Tény azonban, hogy soha ennyi felhőtlen filmet nem láttam, mint éppen ebben a korszakban. Amikor már nem kellett veretes filozófiával, metafizikával, erkölccsel, ellenzékiséggel, hazafisággal, miegymással megtölteni a képeket és a mögöttes rétegeket. Ez azonban korántsem jelenti azt, hogy az említett kategóriák, fogalmak nincsenek jelen ezekben a filmekben, csak éppen felhőtlenül, hogy immár harmadszor használjam ezt a kifejezést. Egyetlen filmet szeretnék kiragadni az említett csoportból: nevezetesen Alexandr Rogozskin 2002-es Kiskakukk című opusát.

2. A sztori

Előrebocsátom, hogy a film alapjában véve nagyon is súlyos témát, témákat dolgoz fel: háború, veszteségek, szerelem, emberség, erkölcs és hasonló egyetemes eszméket. A dolog szépsége, számomra legalábbis, a „hogyan”-nál kezdődik. Ha néminemű szakmai vagy szakmán kívüli szigorral közelítek a dologhoz, azt mondhatnám, hogy a történet csinos kis példabeszéd a béke, a szerelem és a tolerancia fölöttébb szükséges voltáról. Ha viszont lazábban kezelem a sztorit, rövid úton kiderül, hogy mese az egész. Minden rettenetre utaló vizuális és egyéb jel ellenére tündéri, kedves mese.

A történet röviden arról szól, hogy a második világháborúból épp kilépni készülő Finnországban a visszavonuló német megszállók elbánnak egy finn orvlövésszel. Odaláncolják egy sziklához, és sorsára hagyják, miként annak idején az istenek Prométheuszt. A leleményes Veiko azonban szemüvege meg némi nyál segítségével kiszabadítja magát, és elindul haza a festői tájban. Egy közeli kunyhóban éldegél egy lapp menyecske, Anni, aki a dolgok szerencsétlen alakulása folytán megözvegyült, és szabadidejét elesett katonák eltüntetésével tölti. Az egyik hulla azonban csupán látszólag az: valójában sebesült szovjetorosz tiszt, név szerint Iván (mi is lehetne más?). Anni házikójába viszi az oroszt. Közben Veiko is előkerül valahonnét, akit Iván természetesen esküdt ellenségének tekint. És az isten háta mögötti szerelmi történet szép lassan kibontakozik. Ennek önmagában azonban még nincs különösebb hozadéka. A dolog pikantériáját az adja, hogy egyikük sem beszéli a másik nyelvét. Az így megteremtett háromismeretlenes egyenletnek ezer és egy megoldásváltozata van. A miniatűr bábeli hangzavar néhol meghatóan kedves, néhol humoros, időnként pedig megrázó helyzetekbe torkollik. A film végén a két férfi természetesen hazamegy, Anni pedig otthon marad. De nem egymagában: két szőke gyermek szíve dobban az övével együtt. (Sic!)

3. A példázat

Ha ebből a szemszögből közelítünk a történethez, a bibliai kapcsolat első ránézésre annyira egyértelmű, hogy szinte ordít. Igaz, a rendező kicsit megfordítja a szerepeket, amennyiben Évát (azaz Annit) nem Ádám (Veiko, Iván, esetleg mindkettő) oldalbordájából származtatja, sőt. Tehát adott a szándékosan paradicsomira sikerített táj, amelyből árad a teremtés hetedik napjának harmóniája. Ebben a tájban ott van Éva, akinek azonban ezúttal egy helyett két Ádám jut. És a három Első Embernek fel kell fedeznie mindent, amit annak idején az igazi Ádám és Éva felfedezett. Ezen a ponton a történet váratlanul leválik a Szentírásról. Rövidesen kiderül ugyanis, hogy Éva a központi figura, az arkhé, vagy ha tetszik, Észak Willendorfjának Vénusza. Ő az, aki szavak nélkül is pontosan érti, mire gondol, mit érez a két férfi. Egyszerű jelenlétével képes feloldani az Iván lelkét marcangoló gyűlöletet. Szüleitől örökölt sámántudománya segítségével pedig visszahozza Veikót a halál torkából, miután az orosz a női princípium jótékony jelenlétének hiányában meglövi. Éva tehát valójában az állandóság jelképe, amelyből árad a korábban már említett béke, szeretet és tolerancia. A történet közben azért visszakanyarodik a Bibliához, mégpedig a két férfi viszonya szintjén. Káin és Ábel története elevenedik meg a néző előtt, a különbség csak annyi, hogy teljes bizonyossággal nem dönthető el, ki is itt Káin, és ki Ábel, noha kétségtelen: az orosz sebzi majdnem-halálra a finnt. A magyarázat egyszerű: az orosz olvasatában a finn cselekedetei legalább olyan bántóak és potenciálisan veszélyesek, mint fordítva. Nos, szép, kerek ez a példázat, csakhogy következetesen így olvasva eléggé együgyű és szájbarágós. A poénok, a történet láncszemei külön-külön működnek, hitelesek is, az összkép azonban reménytelenül egysíkú. A végkövetkeztetés tehát ennek alapján az lenne, hogy a film nem olyan nagyon jó. Pontosabban próbálkozásnak igen, végterméknek már kevésbé. Hiszen szinte nevetve beszél a súlyos dolgokról, ugyanakkor igyekszik megfelelően komolynak tűnni. Ha azonban az ember egy másik megközelítést választ, akkor nagyobb sikerrel értelmezheti a történetet.

4. A mese

„Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy…” Talán ez az a kulcsmondat, amely adott esetben közelebb viheti a nézőt a helyes megfejtéshez. Hiszen a mese az egyetlen olyan környezet, amelyben ki lehet mondani közhelyeket anélkül, hogy azok közhelyessé váljanak. Ha például, teszem azt, Annit úgy értelmezem, mint a vár legmagasabb tornyában szunnyadó Csipkerózsikát, a két katonát pedig a királylány felélesztéséért minden akadályt legyőző lovagokat, akkor a béke, szeretet és tolerancia szemembe ordított üzenete egy csapásra működőképessé válik. (Mellesleg, nagy a gyanúm, hogy a Csipkerózsika-történet is a mindent elsöprő szexuális élmény felfedezéséről szól, csakúgy, mint a Bellini-féle Szent Teréz extázisa.) A film mint olyan, egyik értelmezése – vagyis hogy a film nem annyira arról szól, ahogy valami megtörtént, hanem inkább arról, ahogy megtörténhetett volna – ezen értelmezés segítségére siet. Hiszen miért ne képzelhetnénk el egy olyan párhuzamos világot, amely külsőre ugyanúgy néz ki, mint Finnország, ahol olyan figurák mozognak, mint Rogozskin három hőse, akik a maguk részéről olyan vegytiszta érzelmek által fűtve teszik, amit tesznek, amelyek egy kicsit is valóságközeli értelmezés esetén menthetetlenül közhelyesekké válnak? A valóságon kívüli világban minden figura, cselekvés, érzelem, mondat az, ami. Nem több és nem kevesebb. És ebben az olvasatban a filmvégi két gyermek is megtalálja a helyét, akik bármely más értelmezés esetén lólábként lógnának ki a rendszer alól. Úgy gondolom, Rogozskin dolgozata minden látszat ellenére mesefilm, mégpedig a javából. Annak ellenére, hogy „komolytalan”. Ugyanis ebben az olvasatban a vájt fülűek által felrótt „komolytalanság” váratlan erénnyé válik, mint minden valamire való mese esetében. És ha ez így van, akkor én a magam részéről minél több „komolytalan” filmet kívánok mindenkinek.