Május 2004
Oroszok — ma

Szabó Róbert Csaba

A referencialitás kérdése Szőcs Géza Költészetében

A rejtett beszédmódoktól az explicit felé. A retorizáltság vége

Szőcs Géza magyarországi recepciójának az a vonala, amely látszólag poétikai kérdésekben próbált dialógust kialakítani a szövegekkel, az asszociációs váltásokkal dolgozó Szőcs Géza-i költészetet gyakran hajlamos volt avantgárd stílusjegyekkel felruházni, anélkül hogy ezek magyarázatába bocsátkozott volna. Az érthetetlenség avantgárd gyökerekre való visszautalása mellett és után az olyan versekre terelődött általában a szó, amelyekbe valamiféle aktualitás, referencialitás volt beleolvasható, és amelyek ily módon a kisebbségi helyzettudatról szóló diskurzusok alapvetően transzszilvanista beszédmódját erősíthették meg a nyolcvanas évek legelején. Szakol-czay Lajos a Párbaj… c. kötetről a következőket írja: „nem a játék, avantgardista szerkesztés, fölvállalt szerepek, hanem a jó versek jellemzik: Délkelet, A hollóvölgyi fegyveresek, Első hallásra is közérthető… mai helyzetsora.”1 A kiemelt versekbe belehallható mai helyzetsor   Szakolczay értelmezésében – elsődlegessé növi ki magát a kötet egészére nézve, egyfajta kanonizációs gyakorlatnak játszva ezzel alá, azt megelőlegezve, oly módon, hogy látszólagos eltávolodást végez a transzszilvanista beszédmódtól. A rendszerváltás utáni első Debreceni Irodalmi Napok (1990. november 15–16.) romániai magyar irodalomról folytatott kerekasztal-beszélgetésének terminológiai konfrontációiból kirajzolható állásfoglalások, pró vagy kontra, a fentebb vázolt rejtett beszédmód köré szerveződnek. A Cs. Gyímesi Éva vitaindító beszédéből2 kiolvasható kritikai viszonyulás azon magyarországi beszédmódhoz, amely meghatározó módon a Sütő Andráshoz és Kányádi Sándorhoz kötött alkotói megnyilatkozást a „kisebbségi körülmények között egyedül jogos változat”-nak tekintette, a rehabilitáció kérdését vetheti fel, illetve az átértékelésnek azon módozatait, amelyeknek fogalmi rendszere más, illetve több irányba képes irányítani a figyelmet; ezáltal a transzszilvanizmus konstrukciója szerint „befogadhatatlan” életművek vagy sokszor csupán: bizonyos alkotások központibb helyet foglalhatnak el. A Debreceni Irodalmi Napok anyagának rövid áttekintése dolgozatom szempontjából azért is tűnhet fontosnak, mivel a fent említett kerekasztal-beszélgetésen részt vevő előadók3 szakmai irányultságuknál fogva a nem magyarországi, elsősorban erdélyi, szűkebben a hetvenes és nyolcvanas évek irodalmával (is) foglalkoznak. Ugyanakkor a kerekasztal-beszélgetés folyamán felmerülni látszott mindannak átgondolása, ami a korábbi húsz év irodalmáról folytatott beszédmódot jellemezte. Az átértékelés igénye és stratégiái elsősorban kritikai viszonyulások alapállásából az erdélyi előadók részéről körvonalazódtak. A Cs. Gyímesi Éva által idézett, Görömbei Andrásnak Szőcs Gézára és nemzedéktársaira vonatkozó fenntartásai4  egy, a transzszilvanista beszédmód irányából elgondolt fogalmi apparátussal operáló értelmezési rendszer körvonalait látszik kibontani, amely meghatározó módon volt jelen a nyolcvanas évek magyarországi kritikai diskurzusaiban, és amelyben Cs. Gyímesi Éva szerint „a közérthetőség, a közösségi gondok felvállalása hiányának a számonkérése fogalmazódik meg implicite”.5 Bertha Zoltán a nyolcvanas években módosuló irodalmi beszédmódot a hetvenes évek ellenpólusaként vázolja fel, a Szőcs Géza-kortársak nemzedéki jegyeiként a posztmodern hagyomány elfogadását jelöli ki, mely elfogadás egyben a modernt képviselő hetvenes évekbeli szerzők alkotáseszményeinek a megkérdőjelezése.6 Bertha Zoltán viszonylag egyszerűsítő tipológiája (két évtized, két szemlélet), illetve ennek a dicho-tómia működési elve szerint elgondolt egymáshoz viszonyítása sok mindent kizárólagossá tesz, elsősorban azt az elgondolást, miszerint a különbözés csak az előző nemzedék poétikai hagyományai elutasításának keretei között lehet érvényes, illetve hogy a szempontpluralizmus kialakításának – furcsa módon – ez egyáltalán nem mond ellent. Ugyanakkor Bertha Zoltán hetvenes és nyolcvanas évek tipológiája azt az utólagos szemléletet is jelezheti, amellyel 1990-ben Szőcs Géza költészetét a nyolcvanas évekhez tartozónak tekintik.

A Debreceni Irodalmi Napok kerekasztal-beszélgetésének a következő tanulságai fogalmazhatók meg:

1. Az, ami a romániai magyar irodalomról látszik elmondottnak és elmondhatónak a beszélgetés folyamán, lényeges dolgokat árul el a magyarországi recepció fogalmi apparátusáról és módszertanáról is, amellyel az a hetvenes és nyolcvanas évek nem magyarországi irodalmához viszonyul(t), úgymint:

– helyzettudat és esztétikum összefüggéseinek problematizálás nélküli elfogadása/alkalmazása;

– a transzszilvanista ideológia egy rejtettebb beszédmódba ágyazott továbbéltetése;

– nemzedéki tipológiában való gondolkodás.

2. Cs. Gyímesi Éva kritikai viszonyulása a hetvenes és nyolcvanas évek erdélyi magyar irodalma iránt táplált elvárásokhoz és az ennek nyomán kialakuló (számonkérő) diskurzushoz, illetve ezen kritikai viszonyulásból kialakuló konfrontáció7 azt jelzi, hogy az irodalomról való beszédmódnak valóban léteztek olyan módozatai, melyek a kisebbségi irodalom terminusát reprezentatív elemek segítségével próbálták artikulálni. Az ennek ellentmondó elemeket kitermelő poétikai, írói beszédmódok (vagy ugyanazon szerző egyes művei) ebben a diskurzusban csak viszonyítási pontok tételezése szerint váltak leírhatóvá.

3. Szőcs Géza költészetének kanonikus szándékkal való megközelítése elsősorban egyes műveken keresztül történt meg, ami azt jelzi, hogy műveinek nagy része nem felelt meg, tehát kívül rekedt azon a kritikai elváráson, amely a helyzettudat és a kisebbségi lét értékeit kérte számon implicite, ugyanakkor éppen ennek az elvárásnak történő megfelelés felismerése8 volt az, ami megindíthatta a kanonizálás folyamatát, és ami egyben a Szőcs Géza-recepció fáziskésését is magyarázza.

A nyolcvanas évek második felétől (1986–1990) megjelenő, az erdélyi magyar irodalom helyzetéről számot adó tanulmányok9 ugyanakkor Szőcs Géza nemzedékét a legtöbb esetben viszonyítási alapként határozzák meg a nyolcvanas évek irodalmáról való összegzésben, egyrészt a Bertha Zoltán által is körülírt dichotomikus szemléletmód10 keretein belül, másrészt összegző képet nyújtva Szőcs Géza költészetéről,11 illetve emigráns léthelyzetének jelzésével.12 A fent említett tanulmányok, akár a patetikus címadást tekintve is (Égő szekértábor; Az elmúlás tragikus szépsége stb.), a mégis retorikáját léptetik működésbe, ami, ha figyelembe vesszük Szőcs Géza kivándorlását és az ebből származtatható viszonylagos „mellőzést”13 az említett tanulmányok esetében, feltételezhetjük, hogy ez az adott helyzetek, kontextusok változásával Szőcs Géza költészetét akarva-akaratlanul egy másfajta olvasási keretbe menekíti ki a jelen horizontjában, amelyre ez a fajta retorizáltság nem érvényes.

A recepció és a Történet találkozása. Kicsoda Szőcs Géza?

A recepció itt nem a szinte azonnali (vissza)jelzést fejezi ki, hanem azt a némi fáziskéséssel tapasztalható érdeklődést Szőcs Géza és költészete iránt, melynek lecsapódási tere zömmel a nyolcvanas évekre tehető Magyarországon. A nyolcvanas évek magyarországi recepciójára szorítkozva úgy gondolom, hogy láthatóbbá válhat több olyan beszédmódbeli sajátosság, mely meghatározta a nem magyarországi irodalomról való gondolkodást. A Történet kifejezés szándékolt különválasztása a recepciótól a konvencionális jelentéseket, szókapcsolatokat kijátszó, átalakító Szőcs Géza-i költészet sajátosságára kívánja irányítani a figyelmet. Emellett zsargonértékű sztori jelentését is említhetném; ez mindazon eseményekre való utalásokat foglalja magába, amelyek (elsősorban) a kurrens szakirodalomban valamilyen kollektíven tudni vélt történetet képesek generálni, (másodsorban) az oral history körébe tartozó mindazon műfajokat (anekdota, igaztörténet stb.), amelyek látszólag eléggé szorosan kapcsolódnak a Szőcs Géza-i költészetről való gondolkodás(unk)hoz. Kérdésfelvetésem idevágó része: a Szőcs Gézáról szóló történetek mennyiben tekinthetőek olyan alakzatoknak, amelyek költészetének bonyolultságát, kvázi érthetetlenségét felcserélendő, helyettesítendő lépnek működésbe azokban a beszédhelyzetekben, amelyek lehetséges, de artikulálatlanul hagyott irányultsága szövegértő intenció? A probléma még világosabbá tételéhez a következő kérdést javasolnám: kicsoda Szőcs Géza?

A kérdés tárgyalásához Michael Foucault és Paul Ricoeur szerzőre és írásaktusra vonatkozó, a kérdéshez kapcsolódó észrevételeit vázolnám fel röviden. Foucault Mi a szerző?14című tanulmányában a szerzői név klasszifikációs funkciójáról beszél, vagyis a szövegek csoportosíthatóságának egyik szempontját a szerzői névhez köti.15 Kiemeli a befogadásnak a szerző neve által meghatározott aspektusait: „a szerző neve a diskurzus létezésmódjának jellemzésére is szolgál: az a diskurzus, amely egy szerző nevét viseli, amelyről elmondhatjuk, hogy »ez és ez írta«, »ez a valaki a szerzője«, nem csupán közönséges és közömbös, elszálló, elfogyasztható és elfelejthető szavakból áll – olyan beszéd ez, amelyet egy adott kultúrában meghatározott befogadási mód, meghatározott státus illet meg.”16

Paul Ricoeur az írás létrejöttét a beszéd lehetetlenségével magyarázza: „Írás akkor van igazán, ha a létrehozott szöveg sohasem hangzott el s főképp, ha sohasem hangozhatott volna el élőszóban.”17 Ha mindezt átfordítjuk egy olyan kijelentés szintjére, melyben az írást a szóban elhangzó történetnek, az élőszót pedig az olvasásnak feleltetjük meg, vagyis az olvasás lehetetlensége (amely lehet az értő olvasás is, de az aktus fizikai értelmében vett lehetetlensége is egyszerre), be nem következett aktusa a szóban elhangzó történetek létrejöttének lehetőségeit sokszorosítja meg, akkor egy az oral history műfajaiban megmutatkozó kollektív vagy nem kollektív tudás feltételezhető, mely főként a szerző életpályájából merít, illetve ezt az életpályát konstruálja meg.

Az életmű lényegében tizenegy verseskönyvet felölelő szakaszában a fenti kérdés (kicsoda Szőcs Géza?) megválaszolására legmarkánsabban Az uniformis látogatása (1986) című kötet kiadásakor látszott igény. Azon túl, hogy a kötet elején közölt biográfia az Egyesült Államokban élő, tehát a távolság miatt a bemutatás igényét felvető és kielégítő gesztusként, valamint Szőcs Géza ekkori helyzetére (letartóztatás, házi őrizet, kihallgatások) a figyelmet felkelteni szándékozó lépésként tételeződik, a felmutatott, megkonstruált életút olyanképpen játszik alá a kötet műfajilag tekintve eklektikus szövegkorpuszának, hogy a száraz adatok mellett egyfajta háttere bontakozik ki a kötetbe foglaltaknak, az élményanyag konkrétságának hangsúlyozása által hozva létre valamiféle egységet. A forradalmár és ellenálló (h)ős, az Ellenpontok, a rejtélyes letartóztatási történet, a rendőrökkel vívott közelharc, a házi őrizet kijátszása és Kolozsvár elhagyása narratív formában tárja az olvasó elé mindazt, ami természetesebb körülmények között pusztán informatív, a műalkotás megértéséhez nélkülözhető adatok egymásutánisága lenne. Ez a másfajta egymásutániság járulékos elemként szerves részévé válik a kötet anyagának, egyfelől a költemények mellé beszerkesztett politikai jellegű írásokat legitimizáló, háttértudást generáló biográfiává, másrészről a versek élményanyagát egy lehetséges metaforikus szintről referencialitás-értékkel bíró tartomány felé mozdítva ki. A házkutatásról szóló versek (A házkutatók dala; A megoldás; Dal a házkutatásról), a börtönversek (A csipkebokor, Verőember-haiku 1–2,; Levél a börtönbe) a biográfia narratív rendszerébe beágyazódva, másfajta beszédmódban vállalkoznak a részletek kidolgozására. A kötet New York-i kiadása a szerző léthelyzete mellett a Romániában ki nem adható könyv státusaként a nyilvánosság alatt maradó történetek nyilvánossá tevését is jelenti, amennyiben: „a nyilvánosság alatt maradó történetek egy időben jelzik azokat az intézményeket és viszonyokat, amelyek cenzúrát gyakorolnak fölöttük, akárcsak azokat, amelyek a hivatalostól eltérő alternatív csatornákat keresve azonosulnak velük, gondoskodnak róluk”.18

Az uniformis látogatása című kötet egy lényegesen nyíltabb és a metaforizáltságot, illetve a retorikus beszédmódot egyfajta ironikus viszonyulással érvénytelenítő versnyelvet valósít meg, melyben a különböző ellenzéki román szerzők írásai, valamint politikai röpiratok a referencialitást még egyértelműbbé teszik. Vagyis arról van szó, hogy a különböző műfajok egymásmellettisége az eklektikusságon túl, akár vendégszöveg minőségükben egy nagyon markáns és könnyedén körülírható olvasási módot biztosítanak. A politikai és a (tisztán) irodalmi szövegek különválasztása ugyanakkor Szőcs Géza szerzői attitűdjét is képes megvilágítani: a politikai tartalom és a politikai szerep különböző szintjei a kontextusban olvashatóság hatására válhatnak összemoshatóvá, illetve különválaszthatóvá.19 A referencialitás elemei elsősorban a szerző életére jelentenek rámutatást, másodsorban a kontextus és magának a kötetnek a koncepciója mutat fel egy általánosabb helyzetképet. A politikai válaszként való értelmezhetőség egy rejtett retoricitást felváltó nyíltabb retorika elemei szerint áll össze, úgymint: uniformis, hattyúdal, underground, házkutatók, verőember, körözőplakát, robbanás, fogolymadár stb. A konkrétum, a referencialitás azonban érezhetően egy esztétikai-poétikai szint felől is meghatározott, ahol az irónia és az ebből fakadó játék, intertextualitás a Szőcs Géza-i költészet legmeghatározóbb hozadékaként ellenpólust tud nyújtani, ezáltal kizökkenthetővé teszi az abszolút konkrétumokon nyugvó olvasási stratégiát. Vagyis a nyíltabb beszédmód alapvetően a poétikai eszközökön keresztül tágul a referencialitásra figyelés szintjéig.

Példaként szolgálhatnak erre a kötet Kompromittálás-versei, amelyek a kihallgatásokat megjárt emberrel való találkozás, az iránta tanúsított gyanakvás attitűdjeit dolgozzák fel, a „Jól fésült irodalmárok véleménye”-mottó 1983-tól huszonöt év távlatáig ugyanazt fogalmazza meg: a kompromittálástól való félelem viselkedéskultúráját, melynek leolvasható, sírfeliratszerű lecsapódása a következő: „Nem kár értük itt döglenek meg mind egymás he- / gyén-hátán hazájuk ez volt: cipőjük s anya- / nyelvük hát íme most itt feküsznek némán / és mezítláb.” A némaság és a mezítláb léthelyzetei viszont éppen a mottók biztosította, struktúrájában és működésében felismerhetően a pletyka, a rágalmazás műfaját követő (a forrásmegjelölés szándékosan nem tisztázott gesztusával), általában dialógus alapú szövegek révén elutasítódnak, érvényességük áttevődik a jól fésült irodalmárokra. A szándékos túlzásokra mint poétikai eszközökre építő versnyelv magának a rágalmazásnak a működését mutatja be, a megélt és megtapasztalt élmény ilyenformán erőteljesen, a mondanivaló és az elmondás módja szerint is közvetítővé válik. A hogyan és mit kettőssége ebben a perspektívában azonossá válik, az így megvalósított költői beszédmód egyfelől a hazugság látszatát kerüli el, a versbéli beszélő ebben az esetben azonossá válik Szőcs Gézával, másrészt az olvasási módot épp ezáltal személyre vonatkozóvá teszi. Megteremti azt az olvasói nézőpontot, melyben a Szőcs Géza személye, kiléte iránt való érdeklődés fontos szerephez juthat. A kiolvasás (a mi is történik? kérdése) mint meghatározó olvasási stratégia akár az oralitás területére is átfordítható, forgalmazható történeteket produkálhat, ami a mitizálás aktusáig vezet el.

Az életmű egészét tekintve és a fentieket figyelembe véve, 1986 a közlési körülmények megváltozásával olyan ponttá válhat, amely bizonyos tekintetben határvonalat képez a viszonylag rejtettebb költői beszédmód és a relatíve nyíltabb beszédmód használata között. Ebben a perspektívában olyan olvasási szálak válhatnak láthatóvá, amelyek a Szőcs Gézáról tudott történeteket értelmezési helyzetekben becserélhetőnek találhatják, illetve a kiolvasás attitűdjét működtethetik mint a szöveghez való elsődleges viszonyulást. Tanulmányom ezúttal pusztán azokat a tényezőket kívánta felvillantani, melyek, meglátásom szerint, lényegesen elősegíthették Szőcs Géza kanonizációját.

„Az argentin VB-ről beszélek”

Kérdésfelvetésem ebben a fejezetben mindazon verseket érinti, amelyek referencialitásértékük következtében olyan mellékjelentéseiket tárják fel, amelyekkel a rejtett beszédmód szándékos fitogtatása folyamán önmaguk leleplezőjévé válnak – ahogy az Első hallásra is közérthető, éppenséggel felolvasásra szánt helyzetvers, amit egy ismert stíluseszközre építettem című alkotásban. Így a mellékjelentés kétszeres csavarral nemcsak hogy fő jelentéssé avanzsálódik, hanem a rejtett irodalmi beszédmód paródiájaként mindazt a technikát modellálja, mely a fent említett alkotási mód sajátossága. Vagyis nemcsak hogy a konkrét helyzettől a léthelyzetszerű szintre való eljutást képezi le, hanem mindezen sorrend megfordítása lehetőségének jelzésével (egy ismert stíluseszközre építettem) fenntartja azt a jelentést is, amelyik konvencionális értelemben véve elsődlegesnek számít. A futballmeccsről való beszéd kínosan elővigyázatos hangneme („megmutattuk volna az argentinoknak!”), szándékoltan naiv címbéli elszólása az ismert stíluseszközre vonatkozólag tudatosan egy olyan beszédmódot hoz létre, amely egyfelől cinizmussal szemléli a meccset, másrészről ironikus felhanggal nyugtázza a várható vereséget. Az ismert stíluseszköz kiemelése az argentin VB, meccs, Kismogul, Nagyvogul, Fellegvár, Baromvásártér, szélsőjobb, balszél, átigazoló papírok, csapat szavakra irányítja a figyelmet, amelyek tulajdonképpen így a többletjelentés elemeiként funkcionálnak. Mindazonáltal az allegorizáló beszédmódra való reflektálás, annak beismerése kihívóan merész gesztusával mindezen fogalmak többletjelentés nélküli szintjének lehetséges meglétét is fenntartja. Ebben a perspektívában a Délkelet című vers rejtettséget mellőző szókimondósága tulajdonképpen eltávolítást végez a többletjelentéstől, az elsődlegesnek számító réteg átveszi a mögöttes tartalom státusát.

A fentebb említett két költemény mellett a Kérdések a XXVI század költőihez, Nyúl a liliomoskertben, A hollóvölgyi fegyveresek, Konkrét vers az afrikai lópestisről címűek, ahogy már utaltam rá, szinte Szőcs Géza mindegyik verseskönyvéről írt recenzióban, kritikában20 kiemelődnek, a kanonizációban játszott szerepük, úgy tűnik, jelentős.

A Szőcs Géza-i költészetben fellelhető nyílt beszédmódra való ráérzés, a recepció, legalábbis néhány kritikus részéről, elég korán megtörtént. Alföldy Jenő a Kilátótorony és környéke című kötetről írva, a politikai allegóriák keresését, sejtését Szőcs Géza verseiben félreértő olvasáshoz vezetőnek ítéli.21 A Levél Burgosba, Angel Otaeguinek vers kapcsán a következőt írja: „Egészen világosan arról van szó az előbbiben [az említett versben – Sz. R.- Cs.] , amit a cím ígér, ezúttal sem politikai allegóriával állunk szemben – de az a vonatkozás, amit Illyés Gyula publicisztikáiból és verseiből is ismerünk, oly nyilvánvaló, hogy itt sem jogos valami »rejtjelességre« gondolni: »és baszknak születni Spanyolországban bizony nem életbiztosítás«.”22 Alföldy meglátása talán szintén a rejtett irodalmi beszédmód ironikus szemléletéből adódhat, ebben az esetben a nyílt beszédmód az, ami elsődlegesen a vers üzenetét a jelentések felszínén tartja, tehát meghökkentő módon olyan poétikai fogásként tételeződik, amely a megértésre irányuló intencióknak a lehető legkönnyedebb formában enged utat. Az értelmezői stratégiák ilyen szintű megelőlegezésével, elébe kerülésével megjelölt lehetséges olvasat ugyanakkor nem rögzít ki valamilyen mélyebb rétegzettség nélküli művet (olvasatot), hanem a nyílt beszédmód egyben tényleg azt jelenti, hogy a versben megfogalmazottak nem kívül keresendőek, hanem a vers terében. A műalkotás és a jelentések ilyenszerű belakásával a referenciaértékűség a szövegtestben elhelyezett jelek egymásra utalásában merül ki, az olvasói kompetencia hozadékaival egyetemben.

Felhasználva a vendégszövegek alkalmazásából születő művek elemzésének tanulságait, a fentebb felsorolt, a recepció által érzékenyen kiemelt versek értelmezéseit egy a „virágnyelv”23 eszközeit újrafelhasználó és beépítő poétikai gesztus felől látom leírhatónak. Figyelembe véve a cenzúra lehetséges közbelépéseit, a mégis megjelent költemények egyes sorait („Ezt a földet, ezt a megviselt országot / akárhány idegen talp tapossa is / akárhány idegen mancs tépázza is” – Kérdések a XXVI század költőihez; „Így törtek be az országba, melyet elgyöngített a hosszas / háborúskodás” – Délkelet) nem biztos, hogy pusztán csak a cenzúra kijátszásának kell tekintenünk, ami különben is nehezen ismerhető fel, érhető tetten, hanem egy olyan beszédmódra való ráépítkezésként, amely a túlzott patetikus nyelvezettel egy eleve, rejtettségében (virágnyelvében) működő hangnem szerint meghatározott eszköztárat használ fel, dolgoz fel, a forrás megjelölése nélkül, mely megjelölés a(z irodalmi) köztudatba való beleivódottsága által válik szükségtelenné (ahogy az Énekek Éneke beemelt részleteit sem kellett forrásmegjelöléssel ellátni). Ebben a perspektívában a Kérdések a XXVI század költőihez című 1979-es költeményből inkább az adott állapot patetikus és rejtett beszédnem által meghatározott jelene bontakozik ki: „elkotródnak az országrontók / és akkor megint az országépítők / akkor megint ez a szívós emberfajta / ezek az emberek, akik itt a Szamos mellett is / olyan hosszú ideje / de milyen hosszú ideje //  ezek!”

A rejtett beszédmód felismerhető eszközeit, úgymint más korok felé közvetített, a közösségi sorsra rákérdező tendenciát, közösségkialakító szimbólumokat (nyelvemlék, közös ének, tragikus temetés, forrás, ekével felforgatott temetők, lovasszobrok, országépítők) töredékes, félbehagyott mondatszerkezettel, a jövő túlzott kegyetlenséggel felvázolt képeivel és az avantgárdra jellemző társításokkal („És a tenger tragikus temetése, és a / nyolc méter magas, életbe vágó darvak, akik őrt állanak a parton / és a fennsík, ahol a roncs betört reflektoraiban / fehér rablódarazsak és esővíz”) hangsúlyozza ki. A szöveg terében kialakuló referenciapontok ilyenformán mindazon féltő retorikák létrejöttét is leképezik, amelyek egy bizonyos jelent határoznak meg. A töredékes befejezést a humor forrásának is tekinthetjük, a hirtelen felgyülemlő jelzők, erőteljes képek torlódásával mit kezdeni nem tudó beszédhelyzetű, fontos kiemelni: meghatározhatatlannak tűnő, önmagát elrejtő nézőpontú (semleges) leíró magatartás csődjének.

A Délkelet című vers (az 1979-es kötetből), mely Szőcs Géza recepciójának és kanonizációs irányának leginkább kihangsúlyozott eleme, ahogy már utaltam rá, a többletjelentés kialakításának bevett konvencióitól végez eltávolítást. Az avantgárd képzettársítások („villanyégő egy sasmadárban”; „nyírfapad egy metafora piros belsőudvarán”; „kóborló fehér bozót-ing”), a hosszan kinyújtott hasonlatok, jelzőkkel körülírt meghatározások („…tehetetlen országunk, / mely most már csak ennyi: oldalára dőlt, / megrepedt fekete márványdömper / valamilyen elhagyott határátkelőhelyen, ilyen, ilyenszerű, mióta…”; „Hazám, kitépett torkú vére lazac / a kövezetre dobva”; „ Hazám, összezúzódó vörösbegy / a történelmi csalás irdatlan fűtőházában, nagy zöld kazánokban akarnak / megfőzni téged. Hazám, te forróságtól elrepedt foncsoros üvegként izzó / pikk ász egy cinkelt lapokkal játszott partiban. / Szóval mint egy tengeralattjáró”) szövedéke által megképződő hazaképet ezúttal egy mi nézőpontú, tehát a közösség perspektíváját is látszatra beolvasztó beszédmódban működteti. A többes szám első személy azonban egy lényegében egyes szám első személyű gondolkodásból nő ki, az én látószögének kibővüléséről van szó. Az egyéni léthelyzet reflexiói a mi nézőpontját tágítják, jobban mondva a kitágítás által túlozzák el, a szokatlanul hosszú leírások (lásd fenn) egy megfoghatatlan, a konvenciók mellőzése által felismerhetetlen haza-képet határoznak meg, mely éppen a mi perspektívájú fel- illetve ráismerést nehezíti meg („…mi lett belőled, kedves anyaországunk, te…”). Az irónia és a humor eszközeiként könyvelhető el az ismeretlen mondatok felolvasása, amelynek végül is nem a nyelve, hanem a tartalma (mondanivalója) az, aminek megértését feltételezi a versbeli én:

„Vannak, biztosan vannak, akik értik ezt. Meg ezt is:

Ugyanilyen eszközként tételeződik a kisherceg alakjának a felemlítése („És a kisherceggel vajon mi lett?”), illetve a szándékos másra utalás és ennek csattanószerű felismertetése: „Most még üldögélek valameddig a város fölött, / a völgy fölött, melytől aztán búcsút veszek, és… / És, és. Összevissza repedt a szemüveg rajtam, dróttal kötözgettem össze, / a rádiómat is, egyébként. Jó német gyártmányú. A drót.” A véletlenszerű, a költemény szerkezeti és tartalmi menetét, logikáját látszólag nem követő, alapjában véve az avantgárd stílustárából kinövő képek, megoldások valójában nagyon is jól illeszkednek a szöveg szemantikus terébe, az érthetetlen segíti elő az érthetőséget.

Talán a Konkrét vers az afrikai lópestisről című költemény az, amely a legtudatosabban reflektál a rejtett beszédmódot behelyettesítő, pusztán a mű belső terében kialakított referenciapontokat létrehozó nyíltabb versnyelvre. Az indítást („egyszer az északi féltekén / találkozott a nőm s a kém”) rögtön lereagáló, eligazító, a szimbólumok keresését hiábavalónak tartó, ebből kinövő eszmefuttatás az afrikai lópestis elnevezésű állatbetegség tünetei felismerésének utasításait tárgyaló vendégszöveg24 beemelésével (és a forrás lábjegyzetben történő pontos megjelölésével) így tulajdonképpen az olvasás módjának kijelölése történik, a szerzői instrukciók rajzolódnak ki. Az olvasás és az olvasó felszínen tartása egy játékos viszony eredményeképpen jön létre a kétféle beszédmód (rejtett és nyílt) ütköztetéséből. A játékosság elemei: a rímek (féltekén – kém; német – kémet;), az anagrammaszerű szójáté- kok (kolumbusszal – különbusszal), már az Első hallásra is közérthető… című versben tapasztalt, a rejtett beszédmód elutasítására, (le)tagadására való szüntelen reflektálás, a nyílt beszédmód állandó kitartása, vagyis a túlzás megvalósítása, hogy ezáltal a megszokott módon háttérjelentésként működtetett mondanivaló előtérbe lépjen, kerüljön. Az Afrikai Lópestis nagy kezdőbetűs megjelenése a költemény végén az előbb-utóbb szimbólummá váló, a műbe erőszakkal a vers világán kívüli megfeleltetéseket beleértő olvasási módokat villantja fel. Érdekes ezenkívül, hogy rímhelyzetben csakis a kifogásolt, az „átvitt értelem”-re könnyen gyanút ébreszthető kém szó szerepel.

A fent tárgyalt versek szintén jól példázzák a vendégszövegek szerepeltetésével vagy egy másfajta beszédmód elemeit idéző megoldásokkal azt, hogy a szövegköziség meghatározó eleme a Szőcs Géza-i költészetnek, egyik értelmezési szempont sem hagyhatja azt figyelmen kívül.

Ugyanakkor nem kerülheti el a figyelmünket az a tény sem, hogy a fent említett és vizsgált versek tárgyalása a Szőcs Gézáról szóló szakirodalomban az individuális, játékosságában öncélú,25 az első kötetét egyfajta útkeresésnek, „szcenikai előkészületnek”26 tartó megjegyzésekből kialakuló szemléleti mód ellenében (mintegy retorikusan) van jelen a nyolcvanas években. A párbaj motívumának, a Délkelet, a Kérdések a XXVI század költőihez stb. verseknek az ilyenszerű, a közösségi kérdések – ha egy individuálisabb és sajátosabbnak tartott magatartásformával is – felvállalásának tekintése nyomán következhetett be talán az az érdekes, a kérdéshez érdemben viszonyulni nem kívánó Blénesi-féle, Szőcs Gézáról írt monográfiában megfigyelhető hozzáállás. A szóban forgó munka a fenti verseket, a Délkeleten kívül, meg sem említi. A munkából nem érződik ki egyértelműen a másként való értelmezés szándéka sem, a nyolcvanas évek e versekhez viszonyulására való bármilyen szintű reflektálás elmarad. A Délkelet- és a Konkrét vers az afrikai lópestisről típusú versekkel mit kezdeni nem tudó, kitérőszerűen egyéb, a részlegesség érzését keltő szempontok szerint történő elemzés (pl. a Délkelet a durandi rendszer szerinti elemzése, az ég archetípusának kiemelése, illetve a repülőtérrel kapcsolatba hozható repülés képzetének archetípusos elemzése27) láthatóan nem kíván vagy nem képes párbeszédet kialakítani a nyolcvanas évekbeli recepció azon vonalával, amely a közösségi kérdések bizonyos fokú vállalását látta úgy-ahogy megvalósulni az említett versekben.

Az általam felkínált értelmezési lehetőség, amely természetesen nem akarja felvenni a kizárólagosság látszatát, olyan olvasatait kínálhatja a Délkelet típusú verseknek, amelyekben egy az avantgárdra amúgy is jellemző kihívó, ironikus hangnemre figyelő, ebből kiinduló versnyelv által meghatározott belső referenciapontokra kíván összpontosítani. Kikerülhetetlen tényező, akár a recepció által hangsúlyozott meglátás miatt is, hogy a fent tárgyalt verseknek fenntartható egy olyan olvasata is, amely inkább különböző, a mű önálló teréhez szorosan nem tartozó megfeleltetések kitapintásával igyekezett értelmezési képet létrehozni önmaga számára. A Szőcs Géza-i költészet, ebben a pillanatban úgy tűnik, mindezeket a befogadói magatartásokat, mintegy meg is kerülve őket, nagymértékben képes integrálni, ezáltal egy eleve elgondolt, tudatos életmű látszatát keltve, ami elsősorban a reflexiók szintjén teremt párbeszédet a más és más értelmezési stratégiákkal: „és egyszer csak folyton eszembe jutott a rémkirály / akarom mondani az afrikai lópestis / kizárólag csak a konkrét lópestis / a fertőzött lovak nyelve szederjessé válik / s valami rettentő nehéz légzés kínozza őket / és ismertem valakit aki eljutott az újvilágba / kolumbusszal / meg különbusszal / meg így meg úgy: és nem új világ várta / csak afrikai lópestis / s e vers szerkezete nem olyan mint a szendvicsé / és hiányoznak belőle a jelentés mögöttes sípjai” (Konkrét vers az afrikai lópestisről).

JEGYZETEK

1. Szakolczay Lajos: Szőcs Géza: Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás. Kritika 1981. 6. 32.

2. Cs. Gyímesi Éva: Premisszák a vitához. Alföld 1991. 2. 4–12.

3. Az előadók névsora: Bertha Zoltán, Cs. Gyímesi Éva, Czine Mihály, Koczkás Sándor, Láng Gusztáv.

4. Idézi Cs. Gyímesi Éva: „Az ilyen versek közvetlen értelmezése és megértése igen nehéz és az olvasóktól való elszakadás veszélyével fenyeget. Jellemző, hogy szövegeik értelmezését többnyire egymásról írott tanulmányaik, esszéik végzik el. A metanyelv kultuszából következik az is, hogy közösségi, társadalmi gondok nem jelennek meg közvetlenül érthető formában verseikben. Bizonyos steril irodalmárkodás veszélye is fennáll sok esetben itt. A különbözés igénye mintha értelmiségi rezervátumot hozna létre, szándékolt túlbonyolítást eredményezne.” Uo. 11.

5. Cs. Gyímesi. Éva Uo. 10.

6. Bertha Zoltán: A posztmodern felé. Alföld 1991. 2. 31–32.

7. Czine Mihály felszólalása, mely már címében – Vállalni, vallani! – transzszilvanista értékalakzatok és retorikák működését lépteti érvénybe, Cs. Gyímesi Éva előadásával kapcsolatban fenntartásokat fogalmaz meg. Koczkás Sándor felszólalása (A többszólamúság jegyében) viszont nyilvánvalóan „békítési” szándékkal fogalmazza meg a következőket: „…nem azt mondjuk, hogy a közösség és a szabadság esztétikája között van feszültség. Hanem úgy fogalmaznánk, hogy irodalmunkban folyamatosan és hagyományosan észlelhető két irányzat jelenléte s olykor konfrontációja. Egyfelől egy olyan irányzaté, amelynek értékcentrumában a nemzet, a közösség sorsa a meghatározó. Másfelől egy olyan irányzaté, mely a személyiséget helyezi a centrumba.” (Uo. 73.)

8. Lásd Szakolczay: „Az alig egy évvel ezelőtt született prózavers, a Délkelet, a pálya némiképp megváltozott szögéről tudósít. A veszélyeztetettségét az ember sorsában fölvillantó szókép – Sütő Andrásnál láthattunk ilyet – mélyen humánus gondolati kalandjáról.” (Szakolczay Lajos: Nemzedék vagy raj? Kritika 1980. 4. 14.)

9. Bertha Zoltán: Erdélyi magyar irodalom a nyolcvanas években. Tiszatáj 1990. 3. 66–80.; Csapody Miklós: Értelem és remény. Tíz év fiatal erdélyi magyar irodalma. Alföld 1987. 2. 69–86.; Endrődi Szabó Ernő: „Bízom a költészet hatalmában.” Portrévázlat Szőcs Gézáról. Alföld 1986. 7. 65–69.; Pomogáts Béla: Égő szekértábor. Az erdélyi magyar irodalom helyzetéről. Alföld 1988.  3. 59–66.

10. Csapody: i. m. 70. „Azt is konstatálni kell, hogy a hatodik csoportosulás [Szőcs Géza nemzedékét tekinti ötödiknek – Sz. R.-Cs.], pontosabban mindazok, akik az elmúlt években jelentkeztek: gyengébbek, sokszor érthetetlenül és klasszisokkal alatta maradnak a 80-as, korai évek előtti Forrás-teljesítmények átlagának. A 80-as évek fiatal irodalmában a jelentudat már nem valami idillikus, boldog korérzés, hanem erőteljesen történeti jellegű tudat.”

11. Lásd Csapody: i. m. 79.

12. Bertha Zoltán: i. m. 76.

13. A szóban forgó négy tanulmányból egyikben (Endrődi Szabó) egyáltalán nem, kettőben (Bertha, Pomogáts) említésszerűen merül fel Szőcs Géza neve. 

14. Foucault, Michel: Mi a szerző? In: Bevezetés az olvasás „mesterségébe”. Orbán Gyöngyi szerk., Polis Könyvkiadó, Kolozsvár, 2002. 259 – 284.

15. Foucault: uo. 268.

16. Foucault: uo. 268.

17. Ricoeur, Paul: Pillantás az írásaktusra. In: Bevezetés az olvasás „mesterségébe”. Orbán Gyöngyi szerk., Polis Könyvkiadó, Kolozsvár. 2002. 26.

18. Keszeg Vilmos: Homo narrans. Emberek, történetek és kontextusok. Komp-Press Kiadó, Kolozsvár, 2002. 258.

19. lásd még www.rrk.hu/forras/9904/szocs.html_: Nekem a haza tágabb értelmű képzetet jelent. Látomást című Erdélyi Erzsébet és Nobel Iván által Szőcs Gézával készített interjút: „– Máshonnan kezdem. Először is vitatnám azt, hogy az én költészetem jellegzetesen politikai költészet lenne. Az első versköteteimben nem is lehetett nyoma a direkt politizálásnak, hiszen azt nem tűrte volna senki: sem a cenzor, sem a kiadó, tehát meg sem jelenhettek volna. Azt gondolom, hogy a ma írott verseimben sincs nyoma direkt politizálásnak. De vannak olyan helyzetek, amikor az embert – és ez alól nem kivétel a költő sem – olyan morális vagy esztétikai vagy biológiai vagy a természettel összefüggő kérdések foglalkoztatják, amelyek hirtelen megjelennek politizált köntösben is. Most mondok egy légből kapott példát: tegyük föl, hogy valakit a magzat foglalkoztat, vagy mondjuk úgy, hogy az abortusz. Ez nem politikai kérdés. Ezt mondhatjuk morális kérdésnek, etikai kérdésnek, többféleképpen meghatározható. És akkor egyik nap megjelenik egy párt, és a zászlajára tűzi az abortuszkérdést. Abban a pillanatban ez politikai kérdéssé vált. És azok a versek, amelyeket a költő vagy költőnő írt, politikai kérdéssé válnak. Mert itt nem is az a kérdés, hogy mi válik a napi politizálás témájává, hanem az, hogy a bennünket körülvevő valóságban mikor jelennek meg azok az ingerek, amelyekre a válasz mint politikai válasz is értelmezhető.”; Blénesi Éva: Szőcs Géza. Kalligram Könyvkiadó, Pozsony, 2000. 125.

20. Lásd Berkes Erzsébet: Szőcs Géza: A szélnek eresztett bábu. Kritika 1987. 7. 38.; Görömbei András: Szőcs Géza: Párbaj, avagy a huszonharmadik hóhullás. Tiszatáj 1981. 6. 91–93.; Keresztury Tibor: Költő beérkezőben, távolodóban. Szőcs Géza összegyűjtött és új verseiről. Alföld 1987. 6. 92–96.; Pomogáts Béla: A szélnek eresztett bábu. Szőcs Géza versei. Új Tükör 1987. 6/21. 2.; Szakolczay Lajos: Nemzedék vagy raj? Kritika 1980. 4. 14–15.; Széles Klára: Hajó a havazásban. Új Írás 1987. 8. 124–127.

21. Alföldy Jenő: A kilátótorony meg a környéke. Jegyzetek Szőcs Géza új verseskönyvéről. Tiszatáj 1979.  4. 48.

22. Alföldy: i. m. 49.

23. Csiki László: A szélnek eresztett bábú. Könyvvilág 1986. november. 11.

24. A vendégszöveg: „a beteg állat fejét lógatva álmosan közömbösen / a hátát púposítva áll / s mert a feje feltűnően nagy / a betegségnek ezt a válfaját úgy nevezik / hogy dagadtfejűség” (dr. Romváry József: Az afrikai lópestis című tanulmányából idéz Szőcs).

25. Berkes: i. m. 38.

26. Endrődi Szabó: i. m. 67.

27. Blénesi: i. m. 36. és 88.