Május 2004
Oroszok — ma

Vjacseszlav Szereda

A magyarirodalom kalandjai Oroszországban 1989 után

            A lapot még Esterházy sem mentheti meg (csak tudnám, miért                         vannak annyira oda érte!).

            Gleb Sulpjakov kritikus az Inosztrannaja

            Lityeratura 2002. évi publikációiról

 

            Ha Esterházy Péterről csak annyit lehetne elmondani, hogy be-                      kapcsolta (visszavezette?) a magyar irodalmat a világirodalom             kontextusába … már az is nagy eredmény!

                        Lev Annyinszkij kritikus – ugyanarról

 

A kaland szó nem véletlenül került ennek az írásnak a címébe. A kaland mindig kísérlet valamely kevéssé ismert, gyakorta meglepetéseket és csodákat rejtő terület meghódítására. Úgy alakult, hogy 1989 után az orosz és a magyar politikusok és diplomaták, értelmiségiek és írók az „átlagpolgár” hangulatai által részben táplált, részben tudatosan alakított kölcsönös elidegenedés és eltávolodás hosszú, sokéves szakaszát élték meg. Vajon nem ezért érték-e meglepetések még azon keveseket is Oroszországban, akik hosszú éveken keresztül foglalkoztak a volt Szovjetunióban a magyar irodalom fordításával és kiadásával, és foglalkoznak továbbra is ezzel az első pillantásra manapság eléggé hálátlan feladattal?

A magyar irodalom a mai orosz olvasónak sajnos távolról sem jelenti azt, amit húsz évvel ezelőtt jelentett. Súlya és hatása kulturális terünkben jelentősen megváltozott, az pedig, ami e tér határain belül megjelenik, úgy vélem, nem az őt megillető fogadtatásra lel.

A legkifejezőbben a kollapszus szóval jellemezhetjük mindazt, ami a kilencvenes évek elején a magyar irodalom oroszországi kiadásával történt.

A tehetetlenségi erő 1990-ben még segített néhány könyv megjelenésében a Raduga Kiadónál – így láthatott napvilágot Lengyel József Szembesítése és egy válogatás az új prózanemzedék (Nádas Péter, Esterházy Péter, Ács Margit, Balázs József és Ördögh Szilveszter) kisregényeiből, majd egy évre rá a Hudozsesztvennaja Lityeratura Kiadónál Oleg Rosszijanov összeállításában a Nyugat négy költőjének (Babits Mihály, Tóth Árpád, Juhász Gyula, Kosztolányi Dezső) antológiája.

Az állami kiadók eltűnésével a magyar irodalom nem tudott és mind a mai napig nem tud versenyezni az orosz könyvpiacon a nagyobb, mindenekelőtt a nyugati irodalmakkal. Az alatt a csaknem tíz esztendő alatt – amikor egyébként a magyar irodalom sikeres hódításokat tett a nyugati piacon – az orosz kiadók gyakorlatilag nem adták ki magyar szerzők műveit. Kivételt csak Göncz Árpád színműveinek és prózájának vékony kötete jelentett, amelyet a magyar követség anyagi támogatásával a Raduga és a Móra Kiadó azóta már megszűnt közös vállalata, a RAMO adott ki. Meg Rejtő Jenő néhány népszerű könyve a Hudozsesztvennaja Lityeraturánál…

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a magyar irodalom fordítói ölbe tett kézzel vártak volna jobb időkre. Ebben az időben is szorgalmasan publikáltak, de szinte kivétel nélkül és kizárólag az Inosztrannaja Lityeratura című folyóirat hasábjain.

Érdemes felsorolni azokat a műveket, amelyek Jurij Guszev, Jelena Malihina, Vjacseszlav Szereda fordításában a folyóiratban a kilencvenes évek eleje óta megjelentek: Konrád György A látogatója, Bodor Ádám, Nádas Péter, Spiró György, Kornis Mihály, Esterházy Péter, Darvasi László, Tar Sándor, Déry Tibor elbeszélései és esszéi, részletek Márai Sándor naplóiból, Ördögh Szilveszter regénye, a Koponyák hegye, részletek Mándy Iván Zsámboki mozija című könyvéből. Meglehetősen tág teret kapott a folyóiratban a költészet is, ennek eredményeként olvasható a lapban Illyés Gyula költeménye, az Egy mondat a zsarnokságról, valamint Pilinszky János, Oravecz Imre, Petri György, Rakovszky Zsuzsa, Kányádi Sándor versei.

A lista mindent egybevetve felettébb reprezentatív, bár a tízezres példányszámban megjelenő Inosztrannaja Lityeratura mai hatása össze sem vethető a peresztrojka előtti időkével, amikor ennek a Szovjetunióban legnépszerűbb folyóiratnak a példányszáma egyes években elérte a hatszázezret is.

Sikerült-e vajon megőrizni ezekkel a publikációkkal az orosz olvasók körében a magyar irodalom egykor igen magas presztízsét? Úgy ítélem, erre a kérdésre egyelőre nem adhatunk optimista választ.

Noha a világban ez mára már megváltozott, nálunk Oroszországban általában, de a kiadók különösen, bizonyos tartózkodással viseltetnek a volt „szocialista tábor” irodalmai iránt, mintha azok „másodrangúak”, érdektelenek, provinciálisak volnának.

2002 őszén (még azelőtt, hogy Kertész Imre megkapta volna a Nobel-díjat), az egyik „kerekasztal-beszélgetésre” készülvén egy egyszerű kísérletet végeztem: felmentem az orosz Yandex keresőprogramra, és felmértem, milyen gyakran említik a különféle irodalmakat az orosz nyelvű interneten.  Mint kiderült, a fontosság, tehát az említések gyakorisága szerint a világirodalom számunkra három szegmentumból áll. Vannak az orosz olvasók számára kétségtelenül fontos irodalmak, amelyeket az orosz neten tízezrével említenek – ez az angol (33 000 említés), a francia és a német (15 000, illetve 17 000). Vannak egyértelműen periferiális irodalmak, amelyek gyakorlatilag kívül esnek az orosz közönség érdeklődési körén, mint mondjuk a nigériai, amelyet mindössze 50 említésre érdemesítettek.

Jóval érdekesebb volt a számomra természetesen a középső szegmentum, tehát azok az irodalmak, amelyeket nálunk hagyományosan ismernek, még ha nem is tartoznak a világ vezető irodalmainak sorába. Az eredménynek nemhogy nem örültem, hanem sokkal inkább megdöbbentett. A magyar irodalmat az orosz interneten mindössze 470 alkalommal említették, hozzávetőleg annyiszor, mint a mongolt, a koreait és a románt. Az albán irodalom 670, tehát másfélszer több említést kapott, a szlovák irodalom 690-et, a szerb 730-at, a török 770-et, a még csak alig néhány évtizede született macedón irodalom 1650-et, a cseh 1800-at, a lengyel – ez mondjuk érthető – 2400-at. Érdekes, hogy az afrikaans nyelvű irodalom – nyilván néhány ismert szerző, mint például Koetzee népszerűségének köszönhetően – a mi hálónkon 1150 alkalommal szerepelt. (Most, hogy megismételtem ezt a vizsgálatot, megállapítottam, hogy a körülbelüli arányok megmaradtak, de az említések gyakorisága a háromszorosára emelkedett, ami nyilván a háló látványos fejlődésével magyarázható. A magyar irodalom kivétel: az említések száma 2300-ra, tehát kis híján az ötszörösére nőtt. A Nobel-díj hatása ebben nyilvánvaló.)

Magától értetődik persze, hogy az irodalomban a mennyiség – legyen az a nevek, a kiadványok vagy az említések mennyisége –, ha fontos mutató is, távolról sem a legfőbb. Meggyőződésem szerint a 19. századi magyar irodalom oroszhoni presztízsét egy név, Petőfi neve teremtette meg. A 20. század első fele cseh irodalmáét mindössze egy regény, a ©vejk, a század végiét pedig Milan Kundera könyve, Az élet elviselhetetlen könnyűsége. A hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években rengeteg elsőrangú magyar könyv látott napvilágot oroszul, igen gyakran ragyogó fordításban. De azt az elismerést és népszerűséget, amelyet a magyar irodalom azokban az időkben kétségkívül élvezett, csupán alig néhány név és mű biztosította: Déry Tibor Kedves bópeer…!-e és Nikije, Illyés Gyula Kháron ladikján című könyve, Örkény István prózája és a Tóték című darabja, amelyet vagy tucatszor vittek színre a szovjet színházak, Mesterházi Lajos A Prométheusz-rejtély című regénye, amelynek az orosz olvasók körében jóval nagyobb sikere volt, mint Magyarországon (ennek külön okai voltak, amelyeknek taglalására itt nincs módunk). Még egy nevet említhetünk, a Szabó Magdáét, különösen a Régimódi történet című regényével. Pontosan ezek a könyvek voltak a motorjai a magyar irodalom térnyerésének a volt Szovjetunióban.

Attól még természetesen nem feltétlenül nő a magyar irodalom presztízse Orosz-országban, ha az orosz nyelven kiadott magyar könyvek száma megkétszereződik vagy megháromszorozódik. Sokkal fontosabb volna, ha például Nádas Pétert, Esterházy Pétert, Kertész Imrét vagy Márai Sándort olyan ismert alkotóvá sikerülne tenni Oroszországban, mint Milorad Paviæot vagy a cseh Milan Kunderát, ha el lehetne érni, hogy Hamvas Béla életműve olyan természetességgel épüljön be az orosz kulturális Landschaftba, mint mondjuk a román hagyománykutató, Mircea Eliade munkássága. Akkor bizonnyal megváltoznának a magyar irodalom egészéről formált értékítéletek. (Nem állhatom meg, hogy ne említsek itt két, nem a „magyarok javára szóló” számot: míg Mircea Eliadét az orosz interneten ma 7000 alkalommal említik, addig Hamvas Bélára mindössze 20 esik!)

Ami a könyvkiadókat illeti, a jég úgy négy-öt évvel ezelőtt mégiscsak repedezni kezdett. Mégiscsak kezdtek felfigyelni a mai magyar irodalomra, a magyar szerzők művei kezdtek feltűnni a könyvpiacon. Ebben jelentős szerepe van a magyar államnak, egyebek mellett a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma égisze alatt működő Fordítástámogatási Alapnak, a Magyar Fordítóház Alapítványnak és természetesen a moszkvai Magyar Kulturális Intézetnek. Ha csak a Raduga Kiadót nézzük, Tatyjana Voronkina tolmácsolásában 1999 óta itt jelent meg Örkény István válogatott műveinek kötete, Bitó László trilógiájának két része, az Ábrahám és Izsák, valamint az Izsák tanítása, mint ahogy több gyermekkönyv is. A MIC Kiadó jelentette meg Oleg Rosszijanov fordításában Szabó Magda Az ajtó című regényét (igaz, az egyik legjobb műfordítónk ragyogó fordítása sem volt elegendő, hogy a fogadtatás a könyv francia diadalmenetének akárcsak a nyomába is lépjen). A budapesti Pont Kiadó szintén ad ki magyar könyveket orosz nyelven, de ezeket kizárólag Magyarországon terjesztik. Itt jelent meg többek között Mészöly Miklós novelláskötete és Konrád György A városalapítója (mindkettő Jurij Guszev fordításában). Visszatérve az orosz kiadókhoz, az utóbbi két év néhány fontos kiadványára hívnám fel a figyelmet. Ilyen Kertész Imre elbeszéléseinek kötete, Az angol lobogó (Tyekszt, 2001, Jurij Guszev fordítása) és a Kaddis a meg nem született gyermekért (ugyanott, 2003). Rövid időn belül, szintén Jurij Guszev fordításában megjelenik Kertész fő műve is, a Sorstalanság.

Felfigyelt a magyar irodalomra az egyik vezető humán profilú moszkvai könyvkiadó, a Novoje Lityeraturnoje Obozrenyije is. 2001-ben itt jelent meg jelen sorok szerzőjének összeállításában és fordításában Esterházy esszékötete, az Egy kékharisnya feljegyzései és más szövegek címmel. Egy évvel később pedig szintén itt látott napvilágot – jómagam és Goretity József válogatásában – a 20. századi magyar írók reprezentatív esszékötete, a Magyarok és Európa. Érdeklődni kezdett Esterházy munkássága iránt a pétervári Symposium is, amely 2001-ben Viktoria Popinej fordításában adta ki a Termelési-regényt. Folytatja Esterházy népszerűsítését az Inosztrannaja Lityeratura is: 2002-ben közölt fejezeteket a Harmonia caelestisből, 2003 novemberében pedig a Javított kiadás rövidített változatát tette közzé.

Két könyv jelent meg 2003-ban a Soros Alapítvány egyik projektjének keretében, Szász Béla memoár-vallomása a Rajk-perről, a Minden kényszer nélkül, valamint a már említett Konrád György híres regénye, A cinkos (az előbbi Jelena Malihina, az utóbbi Jurij Guszev fordításában).

A lista, mint láthatjuk, igazán meggyőző. Hamarosan valószínűleg egész sor új kiadvánnyal bővül annak kapcsán, hogy az idén, a magyar kulturális kormányzat kezdeményezésére, az orosz értelmiségi körökben tekintélynek örvendő, novemberi Moszkvai Non/fiction Könyvvásár fő vendége Magyarország lesz. (Készül Esterházy Péter Harmonia caelestisének fordítása, Bibó István válogatott műveinek orosz kiadása, Kányádi Sándor verseinek orosz nyelvű nagy válogatása, Illyés Gyula Oroszországának fordítása, Örkény István Lágerek népe című kötetének orosz változata, Kertész Imre és Nádas Péter esszéinek orosz nyelvű kötete, és talán kijön a vásár idejére oroszul Hamvas Béla Scientia sacrája is.)

A kiadók, az olvasók, a kritikusok figyelmét tehát újra felkeltették a magyar szerzők művei. Érdekes, mennyire megváltoztak az elképzelések, az értékelések, a vélemények arról az irodalomról, amely az orosz irodalmi tudatban egy évtizedig szinte teljes „anabiózisra” ítéltetett, és amelyet most lényegében újra felfedeznek.

Kezdjük azzal, milyen volt a fogadtatása a hírnek, hogy az irodalmi Nobel-díjat Kertész Imre kapta meg. A hazai kritikai életet villámcsapásként érte a bizottság döntése, hiszen országunkban addig Kertész Imrét szinte egyáltalán nem ismerték. Az orosz sajtóban a ITAR-TASSZ tárgyilagos és lakonikus híradása után elhangzott értékelések rendkívül ellentmondásosak voltak, a magyar irodalom helyzetének mai ismeretét, de inkább nem-ismeretét tükrözték. (Nem kísérlem meg e helyütt jellemezni a Kertész Imre munkásságát jól ismerő, kevés számú orosz hungarológus megnyilatkozásait; csupán azt emelném ki, hogy az orosz televízió már az első napon tartalmas interjút sugárzott Jelena Malihina műfordítóval, a Szvoboda rádióállomás orosz nyelvű adása pedig e sorok szerzőjével; Jurij Guszev Auschwitz jegyében címmel írt tanulmányt Kertész Imre munkásságáról, melyet a Voproszi Lityeraturi közölt példás gyorsasággal, s amelyet a folyóirat a 2003. év legjobb dolgozatának kijáró díjban részesített.) Jellemzőek a lapokban, újságokban megjelent vélemények, az orosz média befolyásos recenzenseinek „szakértő” értékelései. Az Izvesztyija szemleírója már 2002. október 10-én így vélekedett: „Kertész Imre senkinek sem ötlött volna az eszébe, mégis éppen ő lett az új irodalmi Nobel-díjas. A Németországban élő, 73 éves Kertészt aligha tekinthetjük nagy írónak. Kitüntetését bizonyára elsősorban tragikus sorsa miatt kapta.” A másik tekintélyes lap, a Nyezaviszimaja Gazeta szerzője elismerte ugyan, hogy „Kertész jó, keserű és felkavaró író”, noha abszolút ismeretlen, de elmarasztalta a Nobel-díj bizottságát felesleges politikai korrektségéért, s úgyszintén azért is, hogy „nem az elért sikerért, hanem bizonyos közmegegyezésnek való megfelelésért ítéli oda a díjat”. „Becsapjuk magunkat, ha azt mondjuk, hogy Oroszország többé már nem irodalomközpontú ország – zárja mondandóját Vlagyimir Berjozin. – Nem mi, hanem a világ helyezte át az irodalmat egy másik minőségbe. Ezzel olyan helyzetet teremtett, amit jól ismernek azok az emberek, akik a szovjethatalom idején a jutalmakat osztogatták: adjuk oda Petrovnak, éppen most szült a felesége” (Nobelevszkaja kasa. In: Nyezaviszimaja Gazeta, 2002. október 17.). Akár a cinizmus és a kritikusi inkompetencia megnyilvánulásainak csúcsaként is olvashatjuk az alábbi megnyilatkozást – az ismert irodalomtudósnak, a Russzkij Zsurnal internetes honlap Krug cstyenyija című rovata szerkesztőjének, Oleg Proszkurinnak a cikkét Nobel lőmester. Az irodalmi Nobel-díj mint a terrorizmus bátorítása címmel. Csupán az elejét és a végét idézem, és nem merülök el a szerző ítéletalkotásának meglehetősen zavaros, a skizofréniával határos emberére jellemző menetébe. „Az irodalmi Nobel-díj kitüntetettjének ez év október 10-i kihirdetése és a Moszkvában két héttel később végrehajtott terrorista akció [a Dubrovkán lévő színházi központ terroristák általi elfoglalása – V. Sz.] között első pillantásra nincs semmi közös. A köztük lévő – ha nem is egyenes, de nagyon szoros – kapcsolat azonban számomra nyilvánvaló.” A nyilatkozat e szavakkal zárul: „A Svéd Akadémia döntésében, ha nem is nyíltan, de suba alatt mindenképpen ott rejlik egyebek mellett az »áldás a terrorizmusra« is. Az utána következő eseményekből ítélve ez egyértelmű. Nem telt el két hét sem a Nobel-díj kitüntetettjének megnevezése után, és mi megkaptuk, amit megkaptunk.” (In: www.russ.ru)

Szerencsére nem az efféle vélekedés volt az általános. Sokkalta gyakrabban találkozhattunk osztatlan érdeklődéssel a kevéssé ismert magyar író munkássága iránt és azon motívumok teljesen más interpretációival, amelyek a svéd akadémikusokat vezették döntésük meghozatalában. „A Nobel-bizottságot szokás elmarasztalni az irodalmi díjak politikai konjunktúrája miatt – írja például Leonyid Citkin szentpétervári kritikus. – Ma Európában Izrael-ellenes és antiszemita érzelmek fakadnak fel, növekszik a jobboldali és nacionalista, köztük félfasiszta pártok befolyása. A díj odaítélése annak a zsidó Kertésznek, aki könyveiben arról írt, hova vitte Európát a harmincas évek »jobboldali diadalmenete«, a Nobel-bizottság azon képességének bizonysága, hogy szembe tud szállni a politikai és intellektuális konjunktúrával.” (L. Citkin: Imre Kertesz: Tyekszti, kotorije pomogajut umiraty. In: Narod moj, Szankt-Petyerburg,. 2002. X. 31. 20. sz.). Felteszem, a Sorstalanság fordításának küszöbön álló megjelenése világosságot teremt majd a Nobel-bizottság elfogultságának kérdésében, és segít elkülöníteni a konjunktúralatolgatásokat a művészi érték magasabb érvei mellől.

Úgy tűnik, hogy a mai magyar irodalom oroszországi megítélését illetően a kiadó-kritikus-olvasó láncolatban ma a középső a leggyengébb szem. Be kell látnunk, hogy a kritikusok, különösen a fiatalabb nemzedék képviselői még nem tudtak túllépni annak az előítéletnek a sztereotípiáin, amely az utóbbi években a volt „szocialista országok” irodalmai iránt kialakult. „Csak fegyveres őrizet alatt lehet olvasni!” – erre a megvető verdiktre jutott Gleb Sulpjakov Illyés prózájáról szólva, amikor az Inosztrannaja Lityeratura egyik 2003. évi számát szemlézte, amelyben részletek jelentek meg Jurij Guszev – mint mindig: kimagasló – fordításában a Hunok Párizsban című regényből. De még itt, a kritikusok céhében sem annyira reménytelen a helyzet, mint amennyire első pillantásra látszik. Vannak Oroszországban olyan kritikusok is, akik nemcsak a politikai kontextusra, hanem a szöveg művészi értékeire is figyelnek. Az ő véleményükre érdemes adni igazán. Amikor Borisz Kuzminszkij az Inosztrannaja Lityeratura 1997. évi számában megjelent külföldi prózát – elsősorban a mai amerikai próza példáján – elemezte, felfedezett egy általános, az irodalmat elszegényítő tendenciát, a „tények igazságára való törekvést és az esztétikai eszközök hamissága iránti gyűlöletet, ami végeredményben az »eszközöket« mint stíluselemeket semmisíti meg”. Mit állított a recenzens e tendenciával szembe? „Szkülla és Kharübdisz, az északi és a déli pólus között – jegyezte meg – van egy térség, ahol egyszerűen magát a szépirodalmat lehet tanulni, és emberségesen tanítanak is rá. Semmiképpen se lapozzanak át a magyar publikációkon, Darvasi László írásán a februári, Nádas Péterén, Esterházy Péterén, Spiró Györgyén az augusztusi számban” (Borisz Kuzminszkij: Knyigi, kotorije lucsse kupity. Inosztrannaja Lityeratura, 1997. tavasz, nyár és ősz. Kommerszant, 1997. 184. sz.).

Egy másik példa. A Druzsba Narodov 2003. 2. száma közölte – igen nagy késéssel – Nádas Péter Egy családregény vége című regényét Jelena Malihina fordításában. A periodika szemlézői, Andrej Vasziljevszkij és Pavel Krjucskov (a Novij Mir kritikusai) megítélésem szerint nagyon pontosan ragadták meg ennek az egyáltalán nem egyszerű műnek a lényegét: „Rendkívüli, gyújtó erejű próza – írják. – Még ennek a ragyogó fordításnak alapján is csak gyanítani lehet, mekkora gyönyörűség/megrendülés lehet ezt a művet eredetiben olvasni. A kisregényt az akkor harmincéves író 1972-ben írta, és végre hozzánk is elérkezett” (Novij Mir, 2003. 6. sz. 238.).

Ami engem illet, nagyon közel áll hozzám ismert irodalomszociológusunknak, műfordítónknak, számos nagy és kis irodalom kiváló ismerőjének, Borisz Dubinnak a nézőpontja. „Általában szólva – jegyzi meg, s egyébként éppen a fent említett Nádas-regényhez írott előszavában – az a gondolat, hogy nagy irodalom folyamatosan csak nagy országokban születik, a 19. század előítélete. A nemrég véget ért évszázadra, a »peremvidékek lázadásának« korszakára ez az önhitt megállapítás nem érvényes.” Ennek az álláspontnak egyre több követője akad az orosz kritikai életben, s ebben annak biztosítékát látom, hogy ügyünkben, amellyel foglalkozunk, nevezetesen a magyar irodalmi értékek oroszországi népszerűsítésében végső soron mégiscsak sikerre juthatunk.

Végül álljunk meg még két példánál, amelyek véleményem szerint megerősítenek e várakozásunkban, és arról tanúskodnak, hogy a magyar irodalom „kalandjai” a mai orosz könyvkiadás útvesztőiben eséllyel válhatnak állandó jelenlétté az orosz irodalmi köztudatban. Utalnék itt számos orosz recenzensnek (és olvasónak!) a fentebb már említett Magyarok és Európa című kötetről nyilvánított élénk és értő reakciójára, amelyben egyebek mellett Kosztolányi Dezső és Hamvas Béla, Németh László és Márai Sándor, Nádas Péter és Márton László esszéit tettük közzé. Az esszékötetről szóló, három folyóiratban és az interneten is olvasható reakciókból oldalakon át idézhetnénk. E helyütt ezek közül csupán egyet, egy személyesen hozzám szóló véleményt idéznék: „Szeretném elmondani – írta nekem  Borisz Dubin 2003 februárjában –, hogy újra végigolvastam a Magyarok és Európá-t (most a munkám miatt: a könyvet ugyanis felvettem annak a XX századi kelet-európai értelmiségről szóló előadásnak az irodalomjegyzékébe, amely annak a kurzusnak a része, amit a Moszkvai Társadalomtudományi és Gazdasági Főiskolán fogok vezetni), és oldalról oldalra nőtt a csodálkozásom, ahogy ráismertem a mi problémáinkra, s egyben elbűvölt a diagnózis hallatlan pontossága és a gondolkodás méltósága… Ez nemcsak az én véleményem… Úgyhogy indul, indul a magyar hullám.”

Ami a másik példát, Esterházy legújabb folyóiratközléseit illeti, különösen a Javított kiadás részleteinek múlt évi megjelenését az Inosztrannaja Lityeraturában, a kritikai visszhang elemzése túlságosan is sok helyet igényelne. Lev Annyinszkijnek, az orosz kritika egyik patriarchájának a Harmonia caelestis és a Javított kiadás közzétett részletei alapján írott terjedelmes tanulmánya a lap ez évi 5. számában jelenik meg. A Javított kiadás mélyen megérintette a jó szemű kritikust, Szergej Kosztirkót is. Ez egyike azoknak az eseteknek, amikor egy más nyelven írott mű arra késztet bennünket, hogy magunkba nézzünk, mérlegre tegyük a saját életünket, értékeljük a helyzetet a magunk irodalmában is. Vegyük csak az utolsó bekezdését annak a terjedelmes szövegnek, amely az elektronikus Russzkij Zsurnalban olvasható: „Úgy általában Európa nem létezik – minden esetben konkrét történelmi és nemzeti formában ölt testet. Ugyanezt mondhatjuk a »mai európai irodalomról« is. És az európai irodalom orosz változata (a valódi irodalomé s nem az imitációjáé, nem az Umberto Eco és Perez-Revarta szellemében folytatott játéké) csak a szó legszélesebb értelmében vett »Esterházy-féle változatot« követheti. Tehát olyan irodalom legyen, amelyik nem a védekezés eszköze a ránk nehezedő borzalom és rettenet ellen, hanem elfogadásának, átélésének, legyőzésének módja, megértve, miért volt sorsunk ez a megpróbáltatás – és ezzel ez a megszabadulás irodalma legyen.” (In: www.russ.ru)

És érkezett egy teljesen váratlan reagálás – ritkaság a mai időkben a folyóiratok életében – a szerkesztőségbe egy fehérorosz kisvárosból, Szmorogonyból, amelyet csak a nagyon részletes térképek tüntetnek fel. A harmincnégy éves Tatyjana Szkarinkina, akinek a levelét szíves engedélyével idézem, az Inosztrannaja Lityeratura múlt évi számait elemezvén így ír: „Ami valósággal megragadta a képzeletemet, az Esterházy Péter Javított kiadása. Grand prix! Éjszakákon át nem aludtam, s ha rövid időre elnyomott is az álom, valaki a kulisszák mögül hangosan hívott: »Péter! Péter!« Aztán egy induló hangjaira törpék léptek a színre. De a kivilágítatlan teremben senki sem volt. Felébredtem, és nem értettem: miféle Péter? Nem jöttem rá tüstént, hogy a tébolyító könyv szerzője. Hogyan él most? Ír-e? Az idő gyógyít, tudjuk. De ez teljesen friss seb még. Soha semmi ehhez foghatót nem olvastam és már aligha fogok. Szegény apa, szegény fiú és szegények mi, valamennyien.”

Nemrég pedig teljesen véletlenül jutott tudomásomra, hogy egy színész a rigai rádió orosz nyelvű adásában részleteket olvas fel a Harmoniából.

Jelen van tehát a magyar szó az orosz irodalmi közegben. Szükség van rá. És nem csak Oroszországban.

 

Bazsó Márton fordítása