Május 2004
Oroszok — ma

Tóth István

Paktumok, következmények, sorsok…

                       Nem vagyok rászorulva, hogy megtanuljam a nyelvüket.

            Igor Mojszejevics, egykori szovjet bombázópilóta,
                             tallinni nyugdíjas közlése 1991 nyarán
                                      Riga és Tallinn között a vonaton

 

2004. február 25-én az észt külügyminiszter, Kristina Ojuland Tallinnban találkozott V. A. Csizsov orosz külügyminiszter-helyettessel. A megbeszélés fő témája az észtországi oroszok helyzete volt. Orosz részről aggályosnak nevezték az elsősorban oroszokat sújtó „tömeges hontalanságot”, szorgalmazták az orosz nyelvű oktatás megőrzésének törvényi biztosítását, az orosz nyelvnek a hivatali érintkezésben való használatát azokon a területeken, ahol az oroszok kompakt tömbben élnek, valamint a „legvédtelenebb társadalmi réteg”, az orosz (szovjet) háborús veteránok szociális biztonságának – tulajdonképpen nyugdíjfolyósításának – garantálását.

A hivatalos Moszkva 1991 augusztusa, az észt függetlenség kikiáltása óta többször tanúsított hasonló, hol enyhébb, hol durvább felhanggal kísért érdeklődést az észtországi oroszok iránt. Ez, mármint az érdeklődés és a törődés a határokon túl élő nemzettársak iránt rendjén való (ugyanúgy, mint másutt is az egykori szovjetcsatlós térségben). E történelmi jelenség sajátossága, hogy míg a csatlósait egy táborban tartó Szovjetunió szigorúan belügyként kezelve tudomásul vette, illetve eltűrte az etnikai kizárólagosság jegyeit hordozó csehszlovák és román rezsimek kisebbségelnyomó politikáját, az államnacionalizmust, addig a határokon túli csehek és szlovákok, valamint románok kérdését állami szinten fölvetni nem tartotta kívánatosnak. A palackból kiszabadulva ugyanis e gondolat a jaltai status quót is megkérdőjelezte volna, ezt pedig a moszkvai mellett sem a prágai, sem a bukaresti kommunista vezetés nem akarta.

A Szovjetunió és a kommunista rendszerek összeomlása óta az államformákban, sőt államalakulatokban is megújuló térségben az önállóság mellett az állampolitikákban is lényeges elemként jelent meg az etnikai „ön-összeszedés”. Azaz a határokon túli nemzetrészekkel, nemzettársakkal való törődés – a politika által szentesített, intézmények létrehozásával is megtámogatott – szándéka.

 

Így nem meglepő, ha a hozzávetőlegesen 25 millió határon túli orosz sorsa iránt Oroszország érdeklődést tanúsít. Problémáikkal az orosz közigazgatásban a határon túli honfitársak ügyében illetékes Állami Bizottság foglalkozik. Feltűnő azonban, hogy míg a tizenegymillió ukrajnai és a hatmillió kazahsztáni orosz (utóbbiak elsősorban gazdasági okok miatt tömegesen vándorolnak Oroszországba) sorsa alig ver hullámokat az orosz politikában, addig a baltikumi „közelkülföld” másfél milliós oroszságát kitüntetett érdeklődés övezi Moszkvában. Vizsgáljuk meg e jelenség lehetséges okait.

Moszkva a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján arra számított, hogy a balti országok függetlenségük kikiáltása után is megmaradnak afféle „szatelitállamoknak”, amelyekben jelentős marad az orosz befolyás. Ez nem így történt, ráadásul a kedvező világpolitikai helyzetet s az ehhez társuló nyugat-európai hátszelet kihasználva ezek az országok, köztük Észtország is, igen tudatos és sikeres integrációs politikát kezdtek el folytatni.

1990 márciusában először ülésezett az Észt Kongresszus, amelyet a második világháború előtti észt állampolgárok és azok leszármazottai választottak. A Kongresszus az Észt Köztársaság helyreállítását tűzte ki céljául. 1991. augusztus 20-án hivatalosan is helyreállították az Észt Köztársaság függetlenségét, amit a Szovjetunió szeptember 6-án elismert, majd ezt követően az ENSZ is tagjai közé fogadta Észtországot. A Legfelsőbb Tanács és az Észt Bizottság tagjaiból az új alkotmány megalkotására létrehozták az Alkotmányozó Gyűlést, amely 1992 nyarán elfogadta a köztársaság jogi alapdokumentumát. S bár az önállósodás, a Szovjetunió megszűnése s ezt követően Oroszország gazdaságpolitikája nehéz helyzetet teremtett, Észtország 1992-ben bevezette saját konvertibilis valutáját, a koronát. 1993-ban az ország az Európa Tanács tagja lett, majd 1994-ben, abban az esztendőben, amikor az orosz csapatok kivonultak, társult tagja lett az EU-nak és a 28 tagállamot tömörítő Nyugat-Európai Uniónak (WEU), s aláírta a Partnerség a Békéért Programot is. 2003-ban Tallinn csatlakozott a NATO-hoz, majd 2004 májusától az Európai Unió teljes jogú tagjává válik. Ezek a folyamatok távlatosan eldöntötték Észtország nyugat-európai és transzatlanti orientációját, s egyúttal azt is, hogy a térségben az orosz birodalmi törekvések zátonyra futottak.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy Oroszország egyik napról a másikra megváltoztatja balti politikáját. Saját szempontjából ez érthető is, hiszen ebben a térségben határos az EU-val és a NATO-val, s ez a körülmény egyebek között az orosz biztonságpolitikára nézvést is meghatározó. Moszkvában jól tudják, hogy sem az Unió, sem a katonai szövetség döntéseibe nincs beleszólásuk, a baltikumi oroszok érdekvédelmére hivatkozva ezért is szeretnének a nemzetközi szervezetek (ENSZ, EBESZ, az EU különböző bizottságai stb.) útján valamilyen befolyást megőrizni a térségben. Nem közömbös számukra a legnyugatibb orosz felségterület, a Lengyelország és Litvánia közé ékelt, katonai szempontból is fontos Kalinyingrádi Terület sorsa sem. Moszkva, a reálpolitikai szerepzavar tüneteit mutatva, szerette volna elérni az enklávéban élő oroszok vízummentes átutazását az EU-tagállam Litvánián s egyúttal a balti országokban élő állampolgárság nélküli oroszok (számuk 700 000-re tehető) úgyszintén vízummentes beutazását az EU-országokba. Brüsszel azonban hajthatatlan: nem engedélyez vízummentességet. A terület számos tekintetben kockázati tényező: orosz értékelések szerint is rendkívül magas a bűnözési ráta, itt tartják nyilván a legtöbb AIDS-est és tuberkulózissal fertőzött beteget, virágzik a csempészet és a feketegazdaság. Nyilvánvaló, hogy az egyre bezárkózóbb befogadók sem az elvi alapvetések miatt, sem biztonsági okok miatt nem kívánnak Oroszországnak engedményeket tenni.

Diplomáciai körökben megváltozni látszik az az oroszok számára kedvező jelenség, hogy a múlttal való foglalkozás – hivatkozás a 20. századi kétszeri szovjet megszállás borzalmas következményeire – immár idejétmúlt, s a balti államoknak a historizáló érvelés helyett inkább a kisebbségben élő oroszok állítólagos „elnyomásával” kellene felhagynia. Egyre inkább nyilvánvaló ugyanis, hogy Oroszország az orosz nyelvű diaszpórát, az azt alkotók állampolgárságától függetlenül, a befolyásszerzés fontos eszközének tekinti. A térség többségi lakosságának ettől való idegenkedését a közelmúlt történelmi eseményei érthetővé teszik. A bővülő EU-nak pedig jól felfogott politikai érdeke, hogy az új tagállamokon keresztül az Unióba ne nyomulhassanak be Oroszország kétes gazdasági, kereskedelmi viszonyai s ezeken keresztül titkosszolgálati hálózata.

Kétségtelen, hogy az elmúlt másfél évtizedben sikeres gazdasági és politikai pályát befutó Észtország hangsúlyozottan demokratikus alapokon markáns nemzetépítő politikát folytat. (Történelmi léptékben hozzájuk másodpercnyi közelségű a bennünket, magyarokat a 18. század végén nemzethalállal riadóztató herderi jóslat.1) Az sem vonható kétségbe, hogy ezzel a szovjet uralom időszakában nyelvi és társadalmi monopolhelyzetben élő oroszajkú lakosság nehezen vagy sehogyan sem tud megbarátkozni. Annak ellenére sem, hogy a társadalmi integrálódás alapvető feltétele, az állampolgárság megszerzése az európai demokráciákban alkalmazott szabványokat követi. Automatikusan kapnak észt állampolgárságot azok az orosz nemzetiségűek, akiknek felmenői már 1940, az első szovjet megszállás előtt is Észtországban éltek, illetve a betelepített oroszok már Észtországban született gyermekei. A többieknek állampolgársági vizsgát kell tenniük: észt nyelvi és állampolgári ismereteikről kell beszámolniuk. Függetlenül attól, hogy észt állampolgárok-e, a helyi oroszok jogai széles körűek: az orosz külügyminisztérium adatai alapján az országban tizennyolc, a koncentrációs táborok egykori kiskorú foglyainak szervezetén kezdve az észtországi orosz iskolák tanítóinak szövetségén keresztül a háborús veteránok érdekeit védő társadalmi egyesülésekig hivatalosan bejegyzett orosz érdekvédelmi szervezet működik Észtországban. Az ország alap- és középfokú közoktatási rendszerében a 730 iskolából 596 észt tannyelvű , 111 orosz tannyelvű és 23 észt és orosz kéttannyelvű volt. Észt nyelven a nappali tagozatos alap- és középfokú oktatási intézményekben 151 478, az orosz nyelvűekben 66 023 tanuló tanult. (Az 1997/98-as tanév adatai.) A felsőoktatás (a középfokú szakiskolák hálózatán alapuló) szak-felsőoktatásra, bakkalareus-, magiszter- és doktori iskolára osztható. 1997-ben Észtországban 6 közoktatási egyetem (a Tartui Egyetem, a Tallinni Műszaki Egyetem, a Tallinni Pedagógiai Egyetem, az Észt Mezőgazdasági Egyetem, az Észt Zeneművészeti Akadémia és az Észt Művészeti Akadémia) (22 231 diák) és 8 szakfőiskola (3285 diák) működött. A felsorolt intézményekben az oktatás nyelve az észt. Az országos médiában az oroszoknak saját országos rádióadójuk van, a televízió gyakran sugároz orosz nyelvű műsorokat, a mozifilmek észt és orosz feliratosak.

Moszkva korunknak megfelelve emberjogi sérelemként aposztrofálja a külföldiekről szóló törvénynek azt a 2003 végén született módosítását, hogy az országban élő orosz háborús veteránok (katonatisztek, valamint az NKVD tagjai) és családtagjaik nem kaphatnak állandó letelepedési engedélyt, a parlamenti választásokon nem vehetnek részt. Sérelmesnek találják továbbá, hogy az egykori katonák és az NKVD alkalmazottai nem kaphatnak állami nyugdíjat. A jelenlegi orosz politika nem hajlandó figyelembe venni a megkülönböztető rendelkezés eredendő okát: az említettek az ország megszállásának, az észt nép ellen elkövetett kegyetlen megtorlásoknak és népirtásnak hatékony eszközei voltak. „Viszonossági alapon” azonban Észtország nem alkalmazott retorziókat velük szemben, csupán egy bírósági eljárást folytattak le, amely nem zárult szabadságvesztéssel.

Az Észtországban 7000-re tehető nyugdíjas korú szovjet hadastyán problémájának napirenden tartása láthatóan a Tallinn-ellenes hangulatkeltés jegyében zajlik. A Szovjetunió jogutódjának, Oroszországnak módjában áll az érintettek támogatása. Ezt az észt törvények nem tiltják, s erre az orosz közigazgatás keretein belül is van mód. Az Orosz Föderáció általános irányelvei a határon túli honfitársakról 2002–2005 címet viselő, 2002. november 28-áról keltezett kormányrendelet kiemelt állami feladatként határozza meg a FÁK tagállamaiban és a balti országokban élő „szociálisan kiszolgáltatott” oroszok támogatását.

Észtország hagyományaiban és jelenében is demokratikus jogállam. Ilyen keretek között kezeli a diktatúrák cinikus paktumai által keletkezett, megörökölt, emberek sokaságát sújtó problémákat. Tragikus volt a deportálásoknak, a terrornak, a kényszerű meneküléseknek kitett észtek2 sorsa, de nem mondhatóak szerencséseknek azok a – túlnyomó többségükben alacsony műveltségű, olykor lumpen elemekből összeálló  – orosz iparimunkás-tömegek sem, akiket főleg a múlt század hatvanas éveiben telepítettek be Északkelet-Észtország ipari vidékeire. Lefokozott létviszonyok között máig egyfajta etnikai gettóban élnek. Sorsukat így alakította a korabeli szovjet migrációs politika, rezervátumlétükre azonban hatással volt az észt lakosságnak a politikai helyzetből természetesen következő, távolságtartó magatartása is. Így az, ami a korban a szovjet oroszosító politika sikerének tűnt,3 mára az érintettek hátrányára megváltozott. Nemzeti gyökerek nélküli panellakók egy idegen és nem is mindig barátságos környezetben.

Nem meglepő tehát, hogy Észtországban egy etnikai törésvonalak mentén megosztott, egymástól mentálisan erősen elütő, eltérő politikai beállítottságú, nemzeti értékrendjében különböző, társadalmi presztízsében forgandó szerencséjű nép és egy népcsoport él együtt. Az egyik, az orosz, a diktatúra idejében élhetett, legalábbis a nyelvhasználat és csekély egzisztenciális előnyök vonatkozásában az uralkodó nemzet státusában, a másik, az észt, a demokrácia viszonyai között gyakorolhatja államépítő küldetését.

Észtek és oroszok egyaránt élvezik az 1991 óta bekövetkezett változások előnyeit, a hiánygazdaság megszűnését, a piacgazdaság előretörését, a szólásszabadságot, az életszínvonal emelkedését. A demokratikus átalakulás eddigi eredményeivel azonban már nem egyformán elégedettek. Az észtek érthető lelkesedéssel élik meg újra visszanyert függetlenségüket. Méltán érezhetik úgy, hogy annak kivívásában a kedvező világpolitikai folyamatok mellett áldozataikkal, bátor kiállásukkal maguk is tevőlegesen részt vettek. Az oroszok többsége úgy érzi, hogy az észt triumfálás túlságosan kihívó, a gyorsan és szakszerűen kiépített észt nemzeti intézmények, a közigazgatás csorbítják emberi jogaikat. Sajátos nemzeti sérelemként élik meg a korábban az erőszakos oroszosításban megnyilvánuló szovjet homogenizálás kudarcát, melyet csak fokoz a regionális hatalmi ambíciókat dédelgető Oroszország álságos „támogatása”: az a magatartás és felfogás, amelynek alapján  Moszkva önmagát a szomszédos kormányok és az orosz diaszpóra közötti viták döntőbírájaként állítja be.

Az észt függetlenség visszaállítása óta eltelt bő tíz esztendő nagyjából rögzítette az ország etnikai viszonyait. Nem történt meg az oroszok tömeges elvándorlása Észt-országból – igaz, ezt a demokratikus átmenet során senki sem prognosztizálta –, s ebben a vonatkozásban a jövőben sem várható jelentős változás. Mint ahogyan abban sem, hogy hamarosan eltűnnek a ma meglévő, a generációkban az idők során kialakult előítéletek.

Nem árt azonban azzal is számot vetni, hogy a modern kori államiság kiépítése során, annak szükségszerű fokozataként az észt nép le kívánja dolgozni a nemzetállami megkésettséget. Ne feledjük ugyanis, hogy az első világháború után létrejött észt függetlenség 1940-ben külső agresszióval ért véget.4 A megakasztott fejlődés folytatásának elemi erejű igényét meggátolni súlyos politikai hiba volna. Megnyugtató, hosszú távra érvényes változás mindazonáltal, a viszonyok konszolidálódása – immár az Európai Unióban – az előítéletek, félelmek lassú eltűntétől, az erőszakos külső hatások tartós kiiktatásától remélhető a kompromisszumok jegyében.

A felületes és tájékozatlan szemlélő5 hajlik arra, hogy nagyjából azonosnak tekintse Európa számos kisebbségének sorsát és helyzetét, politikai, gazdasági és kulturális törekvéseit. Ez a vélekedés azonban még a 20. században nagyjából azonos történelmet megért három balti ország, Litvánia, Lettország és Észtország esetében sem állja meg a helyét. Ezért tekinthetnénk helytelennek és történelmietlennek, ha valaki a baltikumi oroszok és a Kárpát-medence magyar nemzetrészei problémáinak megoldására analóg megoldásokat keresne.

JEGYZETEK

1. 1934-ben Észtország lakosságának 88,2%-a volt észt, 8,2%-a pedig orosz (a többi német és svéd). 1989-ben már 61,5% az észtek és 30,3% az oroszok, 3,1% az ukránok és 1,85 a fehéroroszok, azaz 35,45% a zömükben a szovjet időszakban betelepített szlávok aránya. 2000-ben az észtek szempontjából némileg javult ez az arány. A közel 1 400 000 lakosból 65,3% észt, 28,01% orosz.

2. A szovjet rendszer diktatórikus kiépítése idején, 1940 júniusától 1941 júniusáig több mint 10 000 észtet – politikusokat, tiszteket, értelmiségieket és családtagjaikat – deportáltak a Szovjetunió különböző távoli részeibe. Németországnak a Szovjetunió ellen folytatott háborúja idején Észtország 1941 őszén került német megszállás alá. Mindkét hadseregbe több tízezer észt katonát soroztak be. A német uralom alatt az ország függetlenségét nem állították helyre, Tallinnban Berlinnek alárendelt bábkormány alakult. Folytatódott Észtország gazdasági kizsákmányolása és politikai elnyomása. A terrornak sok ezer áldozata volt. A szovjet csapatok 1944-es előrenyomulása idején kb. 70 000-en menekültek el az országból, többségük az Egyesült Államokban, Svédországban és Kanadában telepedett le. Az észtek deportálása 1944 után, az erőszakos kolhozosítás időszakában is folytatódott.

3. A hetvenes évek végén erős oroszosítási program indult. Az eredeti tervek szerint az orosz nyelv tanítását már az óvodában el kellett volna kezdeni – ez azonban az egyre erősödő nemzeti ellenállásnak köszönhetően sohasem valósult meg. A színházakban nőtt az orosz nyelvű darabok száma, a felsőoktatási intézményekben bizonyos tantárgyakat csak oroszul volt szabad tanítani, a hivatalos ügyintézés kizárólag orosz nyelven folyt, a postákról, kórházakból eltűntek az észt nyelvű űrlapok stb.

4. A Ribbentrop–Molotov-paktum (1939. augusztus 23.) után Észtország is szovjet érdekszférába került. A következő nyáron a Vörös Hadsereg megszállása megsemmisítette az észt függetlenséget is. A függetlenségre és a diktatúrákra egyébként oly érzékeny George Orwell – aki kutyájának a Marx nevet adta – Háborús naplójában (Cartaphilus Kiadó, Budapest, 2002.) nagypolitikai nézőpontból ekként rögzíti a tényt: „Még most sincs semmi érdemi hír. A legfőbb esemény, hogy összeült a pánamerikai konferencia, és hogy az oroszok megszállták a balti államokat, ami egyértelműen németellenes lépés.”

5. E sorok szerzője egy ízben a nagyberegi (Kárpátalja) magyar középiskola szaktantermében a tanulók által előállított beregi szőtteseket csodálta meg. Mint köztudott, a tájegység szőtteseinek alapszíne a piros és a kék. Éppen ezért volt feltűnő egy ukrán nemzeti színekben, sárgában és kékben éktelenkedő darab. Az értetlenkedésre a tanárnő zavartan válaszolta, hogy a minap egy EBESZ-küldöttség járt az intézményben, s egyik tagja nem értette, hogy egy ukrajnai népi szőttesen miért nem az ukrán színvilág pompázik. Így keletkezett a szőttes-kakukktojás.