Május 2004
Oroszok — ma

Igor Kleh

Incidens egy klasszikussal

Ez a fehér lap úgy vakít, mint egy megérinthetetlen mozivászon, amelyik a terembe sugározza a képeket – a fejek és vállak raszterére –, miközben ő maga vakítóan hófehér marad. A mozgó, visszaverődő fényben a terem olyan fehér férgek nyüzsgésére hasonlít, amilyeneket egy szemüveges kisfiú harminc évvel ezelőtt a vasútállomás illemhelyén látott. Kimész a peronra – megcsap a talpfák bűze, füttyögnek a gőzösök, a sínek mindkét irányban a láthatár széle felé hajolnak, a szíved úgy zakatol, hogy a tested rázkódik, mint valami üres olajoshordó. Ó, szülőföldem, Ukrajna!

 

Volt egy ember, akit versíró lévén egészen levert Gogol titka, ezért elhatározta, hogy elmegy egy napra Mirgorodba, hogy magába szippantson valamit azoknak a halálkeménységű álmoknak a pihe-puha tollpihékhez hasonló levegőjéből, amelyek kétszáz évvel ezelőtt behatoltak a zseni vérébe, és fokozatosan átváltoztatták az összetételét.

Végig akart menni annak a nem emberkéz alkotta tócsának a partján, amely elhalványította a Péter vitorlást ringató Markizovának, a Mojnaknak, az Eltonnak és a Baszkuncsaknak, valamint magának a Bajkálnak és a Kaszpi-tengernek a dicsőségét, és meg akarta érinteni a városháza sárgálló falait. Semmi rosszat sem akart. De alighogy megérkezett, az állomás klozetjén elveszítette a kulcscsomóját, saját kulcsait és másokéit, mindenféle kijevi kulcsokat. Első felindulásában azt gondolta, hogy ez rosszabb, minthogyha az igazolványát hagyta volna el. Az csak szörnyű csapásként érte volna a létért való küzdelemben. Miközben állampolgár maradt, néhány hónapra legalábbis – a különféle, többek között szeszélyes körülmények hatására –, megszűnt öntevékeny embernek lenni, mert majdhogynem átcsúszott a hajléktalanok és csavargók világába. A fővárosi élet kemény. Könyörületre ne számíts.

A kulcscsomó az élettől nyüzsgő áthatolhatatlan réteg tetején hevert, az egyik felével fönnakadt valami újságfecnin – a boldogabbik felével, amely alig bírta megtartani a már összeszarozódott másik felét. Egy percet sem volt szabad vesztegetnie. A finom felszíni réteg bármilyen mozgása, a legkisebb tektonikus elcsúszás helyrehozhatatlan eredményre vezethetett volna. Az exkrementumig kézzel elérni nem lehetett, a potyogtató volt vagy két méter mély – úgyhogy valami furcsa, szokatlan látvány tárult fel, mintha csak egy űrhajó kabinablakából, amikor is a nooszféra küldötte fejjel lefelé lóg egy ismeretlen bolygó felszíne fölött, ahol világosan kivehetők a régóta várt élet jelei. A versfaragó elgondolkodott. Szükség volt valami nagyon egyszerű és zseniális alkalmatosságra, valami leleményességre, ami elődeinket mindig kihúzta a csávából. A variációk lázas keresését egy perc múlva határozott arckifejezés váltotta fel. Az ismeretlen városban madzagot és mágnest kellett szereznie. A dolgot csak bonyolította, hogy vasárnap volt: az üzletek zárva, és szieszta ideje lévén, a város ebéd utáni álmát aludta.

A költő nem vesztegette az idejét, és végigszaladta az utcákat. Az értetlenkedő, felriasztott, feldühített lakók sehogy sem tudták felfogni, mit akar tőlük a város legújabb bolondja. Soha, akármi is legyen, sohasem adnak itt oda semmit azonnal, amit kér az ember. De hősünknek sürgős volt. Lévén intelligens ember, tudata mélyén ő maga is felfogta kérésének ostobaságát és a szituáció egyre növekvő abszurditását, de mivel már elveszítette beszámíthatóságát, továbbrohant a városban, egész utcákat és mellékutcákat vert fel álmukból, kétszer átvágott – és észre sem vette – a központi várostéren, így aztán ismétlésbe bocsátkozott, még egyszer végigfutott a már fölébresztett kis utcákon, amelyeknek mindkét oldaláról, a kerítéseken túlról rosszallóan bámultak képébe a nyugodt, semmiféle sietséget nem ismerő város lakói.

Végre az egyik helyen sikerrel járt. Az egyik kapualjban, ahová betévedt, egy lakodalmi mulatság az utolsó napjához ért. A vőlegény haverjai, akik az elfogyasztott alkoholmennyiség függvényében ugyan egyenlő arányban megosztva hajlottak a jóra és a rosszra, de mivel éppen pillanatnyi akaratgyengeség vett erőt rajtuk, becsületszóra kibuherálták a rádiós lemezjátszóból a mágnest, adtak mellé egy gombolyag házicérnát, és hősünket arra késztették, hogy az ifjú pár egészségére felhajtson egy pohár meleg, zavaros házivodkát. És nagyon elégedettek voltak magukkal ebben a pillanatban. Semmi sem emeli fel olyan magasságokba az embert, mint a nemeslelkűség.

Hősünk rohant vissza az állomásra – és ó, micsoda boldogság, a kulcsok ott voltak a helyükön, a lyukat nem foglalta el senki –, és miután felszerelkezett az eszközeivel, reszkető kézzel, harmadik próbálkozásra végre felcsippentette a kulcsokat.

Több mint fél órán át mosta aztán folyóvízzel a kezét, a mágnest, a kulcsokat: teljes bénultság vett erőt rajta, és mint valami mosómedve, újra és újra dörzsölni kezdte őket, és sehogy se tudta elhatározni magát, hogy az ORRához emelje.

Visszavitte a mágnest, de inni nem ivott, mert világosan fölfogta, hogy szervezetének viszontválasza még csak azt sem fogja megengedni, hogy fogát a pohárhoz koccantsa: mint minden lakodalom, ez is okádásba fullad, beleértve a haverokat, az örömapákat és örömanyákat, a vendégeket, a szomszédokat, a KERÜLETet, a felbolygatott utcák nagy részét, de talán még az egész dicső várost, Mirgorodot is. A nemeslelkűség dühöngeni kezd, ha hálátlansággal találkozik. És hősünknek az eseményeket éppen csak megelőző intelligenciája és okossága, megtoldva az elbágyadó lakodalomnak az eseményektől éppen csak elmaradó, botladozó felfogóképességével, tette lehetővé, hogy hősünk épen-egészségesen – de gyorsan – eltűnjön a kialakuló agresszió helyszínéről, ahol valaha valami semmiségért oly keményen helybenhagyták az azonos nevű író két szereplőjét.

Nincs kizárva, hogy maga az író is, aki akkor még gyermek volt, az egyikük botját behajította a budiba, hogy megnézze, mi sül ki ebből. De unalmas dolog sült csak ki.

A mi hősünk egész Kijevig a fülke felső priccsén feküdt, gondolatban remegett egy cigarettáért, hogy véletlenül rá ne törjön, hogy föl ne bukjon a szeméig és a torkáig az a lehetetlen, kifordított, embertelen, aljas dolog, ami ma olyannyira csúfot űzött a nagy orosz irodalom iránt érzett teljességgel érdek nélküli szeretetéből.

És csak egy többórás, fenyőkivonatos fürdő meg a fővárosban egyhétnyi, a képzeletet elaltató, hasznos hivatali munka tette lehetővé, hogy idővel elfeledje ezt az incidenst.

Goretity József fordítása