Május 2004
Oroszok — ma

Jurij Bujda

Porosz menyasszony

Amint a lépteket meghallottuk, Matras és én azonnal leguggoltunk, és eltűntünk a görgelékkőből rakott temetőfal árnyékában. A vasúti átjárónál imbolygó lámpa fényében, a gyalogösvényen felbukkant Matras apja. Azzal foglalkozott, hogy titokban eladta a litvánoknak a német sírfedeleket, és bárkit, aki csákánnyal vagy lapáttal megjelent a temető közelében, azzal fenyegetett, hogy felzabáltatja a feldühödött kísértetekkel, akiket csak galócáknak titulált.

– Gyerünk – súgta az ifjabbik Matras, amikor az apja eltűnt a sötétségben. – Oda.

Előregörnyedve haladtunk előre a temető mélye felé a rozsdás, kidőlt-bedőlt rácskerítések között. Leguggoltunk, és zseblámpánkkal megvilágítottuk a zuzmófoltos szürke gránitlapot. Legutóbb, hosszas erőlködés után, sikerült arrébb nyomnunk. Különben most is legalább egyórai munkára volt szükség ahhoz, hogy a keletkezett nyílásba a két sovány, tizenhárom éves sírrabló be tudjon préselődni. Még egy fél óra ráment arra is, hogy egy laposfogó és egy csavarhúzó segítségével le tudják szedni a magas téglaalapzaton álló koporsó fedelét.

– Most kapcsoljuk be – szólt Matras.

– Egy-két-há! – vezényeltem, és megnyomtam a zseblámpa gombját.

Mellén keresztbe tett karral egy fiatal lány feküdt előttünk. Felsőajkán, közel a szája szegletéhez, anyajegy domborodott. A lányon fehér, talán mint a lepkék szárnya, olyasféle anyagból, talán pókhálóból szőtt ruha, lábán szintén fehér, de aranysarkú cipő volt. Bal csuklóján szív alakú karóra ketyegett.

– Mintha csak élne – mondta Matras olyan hangon, mintha a nyelve papírból lett volna. – Ketyeg.

A lány sóhajtott, és légies ruhája meg sima bőre abban a pillanatban porfelhővé változott, amely szép lassacskán leülepedett vékony gerince mentén. Megbabonázva néztük a poros, sárga csontvázat, az idétlenül felmeredő, aranysarkú fehér cipőt, a szív alakú órát, ami továbbra is ketyegett, meg a sűrű haját, amiben mint fészekben bújt meg koponyája sötét sárga tojása. Fekete szemgödréből hirtelen apró lepke röppent ki.

Matras ijedtében elkáromkodta magát.

A húgyhólyagom úgy feszült, hogy alig volt időm letolni a nadrágomat.

Matras sietve lehúzta a csontvázról a karórát, a keresztmedálos nyakláncot és a matt gyűrűt. Kimásztunk a sírgödörből, és minden erőnkkel nekifeszültünk a fedélnek. Végre aztán a helyére került.

– A zseblámpa! – jutott hirtelen eszembe. – Ott maradt a zseblámpa. A koporsóban.

– Rendben. – Matras ideadta a karórát. – Hadd világítson neki, legyen csak vidámabb.

Három év múlva a temetőn exkavátorok vonultak át, mély árkokat hagyva maguk mögött a távhővezetékek számára. Az iskolás gyerekek koponyákat és csontokat hurcoltak magukkal, hogy ijesztgessék velük tanáraikat és az osztálytársnőiket. A melósok borért szalasztották a fiúkat. Bálványunk, Szasa Fidel, egy kétméteres, fekete szakállas srác, foghíjas, banditáéra emlékeztető mosollyal, mielőtt rátapadt volna az üveg szájára, mulatságosan keresztet vetett: hogy a temető kísértetei ne hozzanak rá csuklást. Egyik este az exkavátora kigyulladt, és néhány percig az alvó Szasával együtt égett. Azt állították, hogy amikor elszenesedett testét kivették a fülkéből, a haldokló Szasa szájából utolsó leheletével kirepült egy fekete pillangó, és miután körözött néhányat az emberek feje fölött, eltűnt a sötétségben. Szasát már az új temetőbe temették. A régit otthagyták.

 

A kalinyingrádi körzetben születtem kilenc évvel a háború után. Gyerekkoromtól fogva hozzászoktam, hogy az utcákat macskakővel vagy téglával rakják ki és járdával szegélyezik. Hozzászoktam a meredek, cserepes háztetőkhöz. A csatornákhoz, zsilipekhez, polderekhez, az állandó nyirkossághoz és az egyenes sorokba ültetett erdőkhöz. A dűnékhez. A tengerhez, amelynek sima víztükre észrevétlenül tűnik át a sima partba. És nem tudtam más módját e világ megismerésének, mint hogy megteremtettem magamnak. Egy alkalommal megtudtam, hogy szülővárosomat valaha nem Znamjonszknak, hanem Welaunak hívták. Németek lakták. Ez itt Kelet-Poroszország volt. Csak cserepek maradtak belőle: a gótika visszhangja, egy csodás alakú ajtókilincs, a homlokzat feliratának töredékei. Ellentétben a nyolckarú polippal, ami gondolkodás nélkül elfoglal egy idegen kagylót, meg kellett tudnom valamit arról az életről, amely az enyémet itt megelőzte, és amely formát adott a létemnek. A tanáraim, de egyáltalán a felnőttek nem voltak ebben segítségemre. Nem mintha nem érdekelte volna őket ennek a földnek a múltja, csak nem volt rá idejük, később meg azt mondták nekik, hogy nincs is szükségük erre az idegen múltra. Ez volt „a militarizmus és az agresszió védőbástyája”, itt élt és halt meg Kant – és ennyi elég is volt. A poroszokat, akik e földet a németek előtt birtokolták, valami oknál fogva szlávoknak tartották. Az őslakosok elmondták, hogy ez az épület a városi iskola volt, az pedig a gyűjtőfogház. Vagy fordítva. Néhányan halványan még emlékeztek arra a nem túl régi időre, amikor az oroszok és a németek együtt éltek itt, aztán a németeket tudja az ég hová, valószínűleg Németországba vitték el. A terület pedig a miénk lett. Mostantól fogva és örökre  – szólt az igazság olyan ízléstelenül, mint a folyami kavics. Néhány könyvben volt néhány szánalomra méltó adat: a porosz földet meghódítja a Lovagrend, aztán Königsberg alapítása, a teutonok szétverése a grünwald-tannenbergi síkon, Nagy Péter bevonul Kelet-Poroszországba, az oroszok megostromolják Gross-Jägersdorfot, a franciák támadása Friedland alatt, a tilsiti béke, ezerkilencszáztizennégy augusztusa, ezerkilencszáznegyvenöt áprilisa... Hát az élet? Miféle élet volt ez itt? Az őslakosok megvonták a vállukat. Meséltek a németek alagútásó szenvedélyéről. A borostyán-teremről. Meg hogy szappannal mosták fel a járdákat. A halászok szédelegtek az éhségtől, de az egész fogást átadták a hatalom képviselőinek. Aztán deportálták őket. Ennyi. Az orosz élet tíz-húsz-harminc éves rétege lebegett a felett a hétszáz évvel korábbi alapítás felett, amiről semmit sem tudtam. És akkor gyermekfejjel képzelegni kezdtem, összeszedegettem annak a letűnt életnek a cserepeit, amelyek a képzelet ereje által képpé formálódtak. Nem volt ez más, mint mítoszteremtés. Mellettem – egy karnyújtásnyira – ott volt egy elvarázsolt világ, vagyis hogy egy elvarázsolt világban éltem, de miközben egy pszkovi vagy rjazanyi orosz ember be tudott lépni a múltnak ebbe az elvarázsolt világába, ami az öröklődés jogán az övé volt, addig kinek tekinthettem én itt magam: egy megoldó-kulcs nélküli, idegen fajtához tartozó, idegen eredetű, nyelvű és hitű embernek. Jobb esetben kincskeresőnek, rosszabb esetben sírrablónak. Az első leheletemre a Poroszország nevű kislány szétporladt. Hallottam a siratóéneket, amit egy maroknyi, fehér köpenybe burkolózó lovas énekelt, aki elhagyta szülőföldjét és idejött Poroszországba, a szörnyűségek országába, ebbe a borzasztó sivatagba, ahol rettenetes háborúság dúlt (ezt írta a keresztesek krónikaírója, Duisburgi Péter). Dörögtek az ágyúk, amikből a történelem előtti időkben keletkezett gleccserek morénáiból kifejtett köveket lődöztek ki. A sötétben Hanza-karavánok kúsztak előre. Valami szörnyűséges Hal formájában maga az ördög mutogatta hátát a Frischen Haff síkságán. Virágzott a galagonya. Meg a csipkebogyó. Almaillat terjengett. Ennek az örökkévalóságnak minden idejében esett az eső, amit a tenger felől hozott a szél.

Porosz idő…

Örökkévalóságban éltem, amit tükörből szemléltem.

Olyan élet volt ez, ami egyúttal álom is volt.

Az álmok ugyanabból az anyagból szövődnek, mint a szavak.

 

A Márvány faunhoz írott előszavában Henry James Amerikáról beszélt, arról, hogy „milyen nehéz regényt írni olyan országról, ahol nincsenek árnyak, nincsenek régiségek, nincs titok, nincs semmi vonzó, mint ahogy taszítóan hazug sincs, egyáltalában nincs semmi sem… csak a nap vakító, mégis olyan mindennapi a sugárzása; és pontosan így áll a helyzet az én imádott hazámmal is”. És úgy tetszett, pontosan ez a helyzet az én imádott hazámmal is. Azzal, ahol születtem. Az árnyak és a titkok egy másik világhoz tartoztak, amely a nemlétbe süllyedt. De valami furcsa módon ezek a titkok és árnyak – lehet, hogy az árnyak árnya, a titok sejtetése – lelkem vegyületének összetevőjévé váltak. Egy időben kettéhasadtsággal küszködtem. Gyerekkoromban büszke voltam a szlávok és litvánok Grünwaldnál aratott győzelmére, ugyanakkor szomorkodtam a Rend nagymesterének, Ulrich von Jungingennek a sorsa miatt, aki a lengyelek elleni kilátástalan harcban esett el, és Balga várának kápolnájában temették el, a Frischen Haff partján. A későbbiekben felfogtam, hogy a 20. századi orosz értelmiség az orosz múltat illetően pontosan ugyanilyen helyzetbe került. Valószínűleg akkor értettem meg azt is, hogy az álmoknak nincs nemzetiségük. A szavaknak – a szavaknak – van, de nincs a Szónak, amely elmossa a különbséget Schiller és Aiszkhülosz, Tolsztoj és Hölderlin között, sőt mi több, még az élők és a holtak, az olvasó és a régen halott szerző között is. Az író, vagyis az álomlátó nem Znamjonszkban vagy Welauban él, hanem itt is meg ott is egyszerre – Oroszországban, Európában, a világban. Az Izborszk – amit Truvorovij Gorogyiscsének is hívnak – melletti domb tetején ugyanazok az érzések kerítettek hatalmukba, mint a Taran-fokon, Oroszország legnyugatibb csücskén.

Szűkebb hazámnak német múltja, orosz jelene és emberi jövője van.

Kelet-Poroszországon keresztül a német történelem az orosz történelem részévé vált. És megfordítva. És ez törvényszerű, ha belegondolunk, milyen óriási vérkeveredés zajlott le mindig is a Visztula és a Nemunas közötti területen.

Az a kislány, akinek a nyugalmát Matrasszal megzavartuk, menyasszony volt: nem volt még feleség, de már idegen se. Az élők és a holtak között a szerelmi kapcsolat csak mint az emlékezet magasabb rendű megnyilatkozása létezik, vagyis mint az ideális vőlegény és az ideális menyasszony viszonya. Meg még a Szó: az a tűzhely, amelynél a szerelem összetartó habarccsá válik. Az egyik versében Rilke ezt az érzést egy lexikai újítással – Ichbinbeidir – Veledvagyok – fejezte ki.

Schiller az Örömódában így ír erről az isteni erőről:

 

Újra fonjuk szent kötésed,

Mit szokásunk szétszabott,

Egy testvér lesz minden ember,

Hol te szárnyad nyugtatod.

Milliók ti, kart a karba!

Gyúljon csók az ajkakon!

 

Fél évszázaddal később erre egy másik német költő, Gottfried Benn válaszol a sokat mondó Teljesség című versével:

 

Kezdetben fénylőbb volt, amit akartál,

előre mutatott: már-már a hit,

de mikor megláttad azt, ami diktál,

s az Egészre kövülten letekint,

 

már alig volt fény, és tűz is alig volt,

melyhez pillantásod, végső, tapad:

egy szörnyeteg, csupasz fej, csupa vérfolt,

szempilláján egy könnycsepp fennakad.

 

A 20. században az emberek újra felfogták a teljességre törekvés szükségességét, éppúgy, mint azt, hogy ez az út tragikus, viszályon keresztül vezet, ami, paradox módon, a teljességre törekvés kiindulópontját is jelenti. Valószínűleg az egyetlen kiindulópontját.

 

Az a bizonyos kislány természetesen sosem létezett. Csupán mítosz, gyermekkorom egyik mítosza volt. De az óra – szív alakú picinyke órája – még mindig jár (hány óra van? – örökkévalóság). Ott ragyog szája sarkában az anyajegy. Szemgödréből kiröppen egy lepke – az álmok fekete pillangója.

„Ugyanabból az anyagból vagyunk gyúrva, mint az álmaink…” Ez már Shakespeare. Úgy tetszik, ez az angol a menyasszonyom házában él – ami egyébként az örökkévalóság birodalmában lehetetlen.

 

Goretity József fordítása