Május 2004
Oroszok — ma

Dmitrij Lihacsov

Az orosz kultúra két ága, Nagy Péter városépítészeti hagyatéka

Az orosz kultúra két ága

Az orosz kultúra több mint ezeréves. Születése sok más kultúrához hasonlóan történt: két megelőző kultúra összekapcsolódásából jött létre.

Az új kultúrák nem önmaguktól születnek valami izolált térben. Ha ilyesmi megtörténik, akkor az effajta egyedi önfejlődésnek nem lesz eredeti és hosszan tartó eredménye. Összességében minden kultúra valamik „között”, nem pedig üres terepen születik meg.

Az orosz kultúra születésének a következő sajátosságait kell megjegyeznünk.

Az orosz kultúra mindenekelőtt a Kelet-európai-síkság hatalmas térségében jött létre, és óriási kiterjedtsége állandóan végigkísérte politikai koncepcióit, kötődéseit, történetfilozófiai nézeteit, sőt még esztétikai elképzeléseit is.

Továbbá: az orosz kultúra soknemzetiségű talajon született. Északon a Balti-tengertől le egészen délig, a Fekete-tengerig nagyszámú etnikai csoportok éltek: keleti szláv, finnugor, türk, iráni, mongol népek és törzsek. A régi orosz évkönyvírók állandóan hangsúlyozták a régi Rusz sok törzsből álló mivoltát, amivel még büszkélkedtek is.

Oroszország a későbbiekben is mindig megőrizte soknemzetiségű jellegét. Így volt ez az orosz államiság megalakulásától a legutóbbi időkig. A soknemzetiségű jelleg tipikusnak mondható volt az orosz történelemre, az orosz arisztokráciára, az orosz hadseregre és tudományra. A tatárok, grúzok, kalmükök az orosz hadseregen belül önálló alosztályokat képeztek. A grúz és tatár hercegi családok az orosz nemesség több mint felét tették ki a 18–20. században.

Továbbá: a két kultúra találkozása, amiről fentebb beszéltem, e kultúrák kiterjedtsége okán hatalmas energiát követelt. És mindeközben az egymásra ható kultúrák közötti távolság egyre hatalmasabb lett a két (bizánci és skandináv) kultúra típusaiban meglévő számottevő különbségek miatt. Oroszországra dél felől egy magas szellemiségű kultúra, észak felől pedig egy óriási katonai tapasztalattal rendelkező kultúra hatott: Bizánc a kereszténységet, Skandinávia pedig a Rurikok nemzetségét adta. A roppant erők kisülése a 10. század végén következett be, ettől kezdve lehet az orosz kultúra létezéséről beszélni.

A két kultúra: a keresztény-szellemi és a katonai-állami, amit Oroszország délről, illetve északról kapott, meg is maradt, de végleges összeforrottság nélkül. A két kultúra két ága megőrződött az orosz életben is, ami a legutóbbi időkig lehetővé tette, hogy az orosz kultúra egységét kétségbe vonják. Az Oroszországba került bizánci kultúra kapcsolatban állt a bizánci típusú császári hatalommal, ami Oroszországban nem tudott meggyökerezni, a skandináv kultúra pedig összekapcsolódott a Rurikok gyorsan eloroszosodó és a skandináv jelleget elveszítő fejedelmi nemzetségével.

Új formájában a bizánci és a skandináv kultúra nem forrt össze, és kétféle, világosan elkülöníthető formát öltött: Oroszország a bolgár közvetítő nyelv segítségével csak félig-meddig sajátította el a bizánci kultúrát, ami világosan kifejeződő vallásos köntösben jelent meg. A skandináv kultúra viszont az anyagias-praktikus, sőt a materialista jellegű államiság alapjává vált.

Az orosz kultúra mindkét irányának közös vonása, hogy létezésének egész időtartama alatt feszült és állandó elmélkedést folytatott Oroszország sorsáról és küldetéséről, és e kérdés szellemi megoldásait állandóan szembeállította az államiakkal.

A szellemi bizánci és a primitív-praktikus állami, skandináv kultúra mély, elvi különbözősége arra késztette mindkét kultúrát, hogy ideológiailag megalapozza magát. A bizánci egyházi kultúra igaza Oroszország (a nép és az ország) vallásos küldetésének elméletében nyert alapot. Oroszország világi hatalma viszont „jogilag” szilárdította meg magát: az egész fejedelmi nemzetség, esetleg egyik vagy másik ága örökösödési jogával.

Oroszország és az orosz nép – amely jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy Oroszország szellemi küldetésének minden más eszméi is megszülessenek – vallási elhivatottságának előhírnökeként a 11. század első felében Ilarion kijevi metropolita lépett fel. Elmélkedés a „törvényről” és a „kegyelemről” című munkájában igyekezett rámutatni Oroszországnak világtörténelemben betöltött szerepére.

A fejedelmi nemzetség egyik vagy másik képviselőjének legitimitását az állami hatalomért folytatott küzdelemben „jogi” szempontból a számtalan évkönyvíró igyekezett megalapozni. A krónikaírók figyelemmel kísértek minden mozgást a fejedelmi trónokon, és az összorosz vezető szerepre a maguk fejedelmének „legitimitását” és jogát hirdették.

Az „orosz küldetés” mindkét (szellemi és genealógiai) koncepciója Oroszország egész területén elterjedt, és módosulásokkal a 11. századtól napjainkig megmaradt. Az Oroszországot és legfontosabb városát, Kijevet Konstantinápoly és Jeruzsálem örökösének tekintő Ilarion által megfogalmazott szemléletmód még a 13. században, a tatár hódítás után is tovább élt, Kijev bukására pedig e koncepció bonyolultabbá válásával válaszolt, és Vlagyimirban meg Moszkvában Kijevnek és a Második Rómának, Konstantinápolynak az örökösét látta.

A krónikaíróknak az a felfogása, miszerint a fejedelmi nemzetség Ruriktól származik, a tatár hatalommal való megbékélés jegyében született.

Nem kétséges, hogy az orosz kultúra fejlődésében a szellemi-vallásos vonulat jelentős előnybe került az államival szemben. Gyors ütemben meghonosodtak a szerzetesi kolostorok, a szellemi felvilágosodás energikus melegágaivá váltak. Nőtt a görög hészükizmus hatása, és a kolostorokban meggyökerezett a nemzeti és a vallásos öntudat. Erőteljes fejlődésnek indult a könyviség, sok fordítás készült például görögből.

A 14. század végétől megerősödött a Troice-Szergijev kolostor befolyása, és egy sor kolostor ilyen vagy olyan mértékben a Troice-Szergijevtől való függőségre alapozódott: ezek a későbbiekben majd más kolostorok – az Andronyikov, a Kirillo-Belozerszkij, a Szpaszo-Kamennij, a Valaamszkij, a Szpaszo-Priluckij, a Szoloveckij – működésének kezdetét jelentették. Az új, erős kolostorok elterjedtek az egész északi vidéken.

A tatár elnyomás befejeződésével (feltételesen ez 1476-ra tehető) az orosz kultúra vallásos irányzata mindenben megelőzte az államit, amelyre még össze kellett szednie erőit.

Az egyházi vonulat a pszkovi Jeleazarov kolostor sztarecének, Filofejnek a nyomán tömör, szinte aforisztikus formában megfogalmazta a „Moszkva – a Harmadik Róma” elvet.

Az állami vonulat szintén pontosan megfogalmazta, de tisztán „jogi”, dinasztikus formában az orosz államiság koncepcióját: az orosz cári nemzetség Rurikon keresztül Augustus római császárra vezethető vissza. A moszkvai nagyfejedelmek (cárok) Augustus császár törvényes leszármazottai. Úgy jelentek meg, hogy megkerülték (a Firenzei Unió eredményeként) a pravoszláviától elszakadt Második Rómát… Ez az elmélet fölülkerekedett a moszkvai diplomáciai gyakorlatban. Ezt ábrázolták Oroszország legfőbb székesegyházának, a moszkvai Kremlben álló Uszpenszkij-székesegyháznak cári helyén is.

A későbbiekben a két teória nem vált szét egymástól, összekeveredett, ami egyáltalán nem volt helytálló. Filofej atya elmélete tisztán vallási jellegű, amely nem tart igényt semmiféle új hódításra és csatlakozásra. Csupán leszögezi Moszkva szellemi függőségét a két megelőző keresztény államtól, kinyilvánítja az áldás átöröklését. Szpiridon-Szavva elmélete, A vlagyimiri fejedelmekről viszont tisztán világi jellegű, és azt állítja, hogy Moszkva igényének kiterjesztése Augustus császár minden birtokára jogszerű. Ez az elmélet imperialista jellegű a szónak mind közvetlen, mind átvitt értelmében.

Jellemző ugyanakkor a vallási és állami hatalom között a 16. században fellángolt harc is. Ez a harc a kulisszák mögött zajlott, hiszen az egyházi hatalom, az egyház prioritását a világi hatalom felett formálisan senki sem vitatta. Mindez az orosz kultúra szellemének megfelelően történt.

A Moszkvai Állam legfontosabb szent helye mindig is a moszkvai Kremlben álló Uszpenszkij-székesegyház volt, vagyis a moszkvai metropoliták temetkezési helye, nem pedig a Kreml Arhangelszkij-székesegyháza, azaz a moszkvai nagyfejedelmek és cárok temetkezési helye.

Jellemző, hogy A vlagyimiri fejedelmekről azon állításának megfelelően, miszerint a moszkvai fejedelmek az Első Rómából, nem pedig a Másodikból eredeztethetők, Moszkva a Kreml építéséhez itáliai építészeket hívott meg, de olyan városokból, amelyek elismerték a pápai hatalom prioritását; elsősorban is Aristotele Fioravantit a pápista Milánóból. A moszkvai Kremlt ugyanolyan fogazatosra építették, mint Milánót, ahol is a fogazat a pápa vallási hatalmát szimbolizálja. A moszkvai Kremlt minden oldalról sasszárnyak csapdosása óvja, ez pedig a ghibellinek jele (ezt a fogazatot nálunk hibásan „fecskefarok”-nak szokás nevezni).

Az orosz kultúra két eredőjének harca a továbbiakban is folytatódott. A harcba bekapcsolódtak az eretnekmozgalmak is. A kolostori élet szétesett az állam ideológiával kapcsolatban álló joszifljai és a nyesztyazsatyeli irányzatra, amely a szellemi és misztikus állapottal, a gazdagság és az állami alárendeltség tagadásával volt összefüggésben.

Végül a joszifljanok kerültek ki győztesként. Rettegett Iván kegyetlenül megtorolta a behódolni nem akaró egyház engedetlenségét. Ő maga akarja szellemileg irányítani az egyházat, írta a cári üzenet. Az orosz egyház fejét, Filipp metropolitát istentisztelet celebrálása közben elfogták, száműzték a Tverszkoj Otrocs kolostorba, majd hamarosan megfojtották.

A törvényes örökös nélkül maradt cári dinasztia kihalása, valamint az utána következő „zavaros időszak”, miként korábban, az orosz állam széttagolódása idején a 12. században, majd a tatár hódoltság alatt, a 13–15. században, ismételten lehetővé tette, hogy a vallási-szellemi eredő felülkerekedjék. Az egyház és ez a szellemi irányultság segített Oroszország megmentésében, amikor általános vallási-szellemi felemelkedést teremtett azzal, hogy pénzt és fegyvert adott. És a vallási újjászületéshez vezető első lépés pedig az volt, hogy 1589-ben lehetővé tették a patriarkátus egyeduralmát, és ezzel megerősítették a személyes vonatkozást az ország egyházi és vallási életének irányításában.

A kultúrában, a nép vallási-szellemi életében a személyes vonatkozás rendkívül fontos.

Oroszország 17. század eleji megújulása után két személy játszott fontos szerepet a kultúra irányításában: a pátriárka és a monarcha.

Az erős személyiségű pátriárka megjelenésének és a monarchia újjászületésének köszönhetően a 17. század új problémákat tárt fel az egyházi és a világi hatalom közötti kölcsönhatásban.

A világi hatalom a megelőző időszakban több megpróbáltatáson esett át, mint az egyházi. Az egyház magára vállalta a világi hatalom több feladatát is. A kiskorú cár, Mihail Fjodorovics Romanov uralkodásának első idejében apja, Filaret pátriárka igyekezett irányítani az államot. A 17. század közepén és második felében azonban sokkal komolyabb ambíciói támadtak Nyikon pátriárkának, aki egyenesen „uralkodónak” titulálta magát.

Miközben arra törekedett, hogy hatalmát kiterjessze az Oroszországhoz újonnan hozzácsatolt kisorosz–ukrán területekre, ahol az évszázadok során részben katolikus hatásra önálló szertartási szokások alakultak ki, Nyikon elhatározta, hogy az állam régi és új részein megreformálja és egyformává teszi a szertartásrendet.

Ám az egyházi hatalom azon törekvése, hogy maga alá rendelje a világi hatalmat, és megreformálja az egyházat, kudarcot vallott, és ez az elkövetkezendő három évtizedben óriási bajt okozott az orosz kulturális élet számára. A nép nagy része vagy visszautsította a Nyikon-féle reformokat, vagy csak a hitet lohasztó belső elégedetlenséggel fogadta el. Mindez meggyengítette az egyházat. Az óhitűek ellenállása tette lehetővé Péternek, hogy könnyedén eltörölje a patriarkátust, és visszaállítsa az orosz kultúrában a világi eredő elsőbbségét. Ezzel együtt Péter eltemette az egyház irányításában a személyes hatalmat, és a behódoló szinóduson keresztül megteremtette a kollektív, személytelen irányítást. Jól tudjuk, hogy a despotikus hatalomnak való alávetés sokkal könnyebben megszervezhető kollektív, mint egyszemélyi irányítás esetén. Most is így történt. Az egyház az államnak való alárendeltségben találta magát, és rendkívül konzervatívvá vált. A Harmadik Róma nem az előző két Rómával való szellemi kapcsolatok szimbólumának, hanem az állami erők és ambíciók jelképének bizonyult. Oroszország birodalom lett, birodalmi elképzelésekkel.

 

A 18. század közepén Oroszország állami életében csak a világi, „materialista” eredő és főként a prakticizmus uralkodott. A vallási-szellemi eredő újjászületése, mint korábban is, újra Athoszról és néhány balkáni kolostorból indult. Az első és nyilvánvaló sikert a Kalugától nem messze fekvő Optina Pusztiny megszületése jelentette, ami újjáélesztette a Volga menti sztarecek nyesztyazsatyeli vonásait. A második győzelmet a Szarovszki Pusztinya erkölcsös, vallásos élete szolgáltatta, ami a 19. század első felében az orosz szellemi életet a szentté avatott Szerafim Szarovszkijjal ajándékozta meg.

A vallási-szellemi eredő újjáéledése különféle ösvényeken és utakon keresztül zajlott. A vallásos életforma különállóan fejlődött mind az óhitűek, mind az orosz értelmiség körében. Elegendő felidézni olyan írók és költők fényes sorát, mint amilyen Gogol, Tyutcsev, Homjakov, Dosztojevszkij, Konsztantyin Leontyev, Vlagyimir Szolovjov és sokan mások. A 20. században ez már olyan filozófusok (Szergij Bulgakov, Bergyajev, Florenszkij, Frank, Mejer, Zenykovszkij, Jelcsanyinov és mások) tömegét jelentette, akik számára továbbra is alapvető problémaként mutatkozott meg Oroszország, Oroszország sorsa, múltja és jelene. Előbb Oroszországban, majd az emigrációban hoztak létre orosz gondolkodói egyesüléseket és kiadókat.

 

Mi vár a vallási-szellemi és a materialista-állami irányoknak erre az antitézisére a kultúra fejlődésében? Nem kell prófétának lenni ahhoz, hogy kimondjuk, a kultúra állami irányának az összeurópai fejlődési úton kell mennie, mert ezt kívánja a külföldi államokkal tartott állandó kapcsolat. Az állam elveszíti nemzeti jellegét. Már most sem fejezi ki a nép akaratát. A tömegével megjelenő képviselők nem képesek arra, hogy új államelméletet hozzanak létre. Ehhez személyiségekre és személyes hatalomra lenne szükség. Ezenkívül a kollektív irányítás előbb vagy utóbb eljut oda, hogy mindenki a saját érdekeiről kezdjen gondoskodni, és igyekezzen megőrizni betöltött pozícióját. A „parlament mocsara” minden újítás alapvető fékező erejévé válik. A képviselők a választók számára csábító, de megvalósíthatatlan programokra szorítkoznak, kedveznek a nyárspolgári ízlésnek. A pártok már nem tudnak semmiféle nemzeti eszmét kifejezni, a legkülönfélébb módokon csak azon fognak munkálkodni, miként védjék meg képviselői érdekeiket, egyesülésük csak ezen a talajon képzelhető el.

Az irányítás kollektív formájának (a parlament, a tanácsok, a bizottságok és egyebek vezető szerepének) erőtlensége az állam kulturális kezdeményezésének meggyengüléséhez vezet.

Ezzel ellentétben a vallási-szellemi kultúra az állam beavatkozása híján, igaz, anyagi támogatás nélkül is, a maga módján nyerő pozícióba kerül. Az állami ideológia mindenféle formája – középkori maradvány, és ilyen vagy olyan módon magában hordja a praktikus állami tevékenység számára megengedhetetlen csökevényeket. Az az állam, amelyik nem szűnik meg ideologikusnak lenni, képtelen megvédeni az ember szabadságát. Másfelől az az állam, amelyik megszűnik ideologikusnak lenni, egyszersmind megszűnik ellenséget látni az értelmiségben, nem követ el többé merényletet a szellemi szabadság ellen.

Jelentős kulturális eredmények mindenekelőtt olyan társadalomban lehetségesek, ahol semmi sem akadályozza a szabad és tehetséges személyiségek fejlődését.

Nagy Péter városépítészeti hagyatéka

Sohasem hittem, hogy miután Péterváron születtem, újra ott is találom magam.

A városnak nem egyszerűen csak visszaadták régi nevét. A város újra visszatér alapvető lényegéhez, habár európai jellegének teljes újjászületése még messze van.

Micsoda zseniális városépítő volt Péter! Az, hogy milyen zseniális volt más területeken, mindannyiunk számára jól ismert. De arra idáig még senki sem hívta fel a figyelmet, milyen zseniális volt a városépítés szempontjából is.

Miért telepítették városunkat erre a – gondolhatták volna – városnak alkalmatlan helyre, a Néva torkolatába, ahol ahhoz, hogy végigmenjünk a parton, át kell gázolnunk néhány folyón és csatornán: a Nagy-Néván, a Kis-Néván, a Nagy-Névkán, a Kis-Névkán, a Fontankán, a Mojkán. Miért nem valahol a Finn pályaudvar vagy a Szmolnij környékén építette föl Péter ezt a várost, ott, ahol egyébként is városok álltak, mint például Nieœwie¿? Ott egyik partról a másikra átjutni lényegesen egyszerűbb lett volna. Tradicionálisan, több mint ezer éven át, ott álltak a városok, azon az egyetlen folyón, nem pedig azon a tucatnyin, amelyik beleömlik a Finn-öbölbe.

Miért csinálta ezt Péter? Mert Péter fővárosra, mégpedig kereskedelmi fővárosra gondolt. Rakpartokra volt szüksége. Ezért, ha Pétervárt összehasonlítják más európai vagy Európán kívüli fővárosokkal, kiderül, hogy mindegyik folyóparton terül el. De azokban a városokban a folyó nem kap domináns szerepet. London a Temzére, Párizs a Szajnára épült... Érthető, miért folyókra épültek a városok. A folyók kereskedelmi utat jelentettek.

De minden más fővárostól eltérően Pétervár néhány tucat folyóra épült, olyanokra, amelyek akkor még léteztek, de amelyeknek egy részét később betemették.

Ha megnézik, hogy Európa más fővárosaiban hogyan építették be a folyópartokat, láthatják, hogy kezdetben, a középkorban rakpart nélkül rendezték el őket. A házak egyenesen a vízbe értek, úgy, mint ma Velencében vagy részben Londonban, ahol csak a város gazdag, előkelő negyedének van rakpartja, rakparti átjárója.

Péterváron, minden más várostól eltérően, az összes folyó mentén találhatók rakpartok. Ez több tucat verszta hosszúságú rakpartot jelent. Ezért e hatalmas területeken mindenféle – hadi, kereskedelmi – kikötő könnyűszerrel elhelyezkedhetett. Péter szakított e környék hagyományaival, és nem Nieœwie¿nál kezdte Pétervárt építeni, hanem – úgy tetszhetett – egy igen alkalmatlan, valójában azonban a későbbi fejlődés szempontjából nagyon is megfelelő helyen. Mindezt egy évszázaddal előre gondolva hajtotta végre.

Van Pétervárnak még egy sajátossága, mégpedig az, hogy teljesen sík területen fekszik. Amikor fiatalemberként először utaztam Moszkvába, meglepett, hogy ott hol lefelé, hol fölfelé kell menni. Nem szoktam hozzá, hogy érezni kell a talajt a talpam alatt. Péterváron a hidak és járdák olyanok voltak számomra, mint a padló, amit mozgás közben észre sem vesz az ember. Menni sem fölfelé, sem lefelé nem kellett.

És még a Névát sem lehet rendes folyónak mondani. A Néva a Ladoga-tó és a Finn-öböl, a Balti-tenger közötti átfolyás. És ezt az átfolyást már a Régmúlt idők krónikája is egyértelműen megemlíti.

Ott arról esik szó, hogy a Ladoga-tó beleömlik a Balti-tengerbe. Vagyis a Névát a szöveg nem úgy tekinti mint folyót. És valóban, a Névának nincs folyami rendszere. Amikor megkérdeztem Berg akadémikust, hogyan fordulhatott elő ilyen hiba a Régmúlt idők krónikájában (Grekov akadémikus úgy tartotta, hogy a krónikaírók nem ismerték északot, nem tudtak a Néva létezéséről), Berg azt válaszolta: a krónikaírók jobban ismerték északot, mint Grekov akadémikus, és a Néva tényleg nem folyó, hanem a tó torkolata; a Névának nincs a folyókéhoz hasonló vízgazdálkodása, tavasszal és ősszel nincsen áradása, a vízszintje mindig ugyanolyan magas, kivéve a szeptemberi és októberi két hónapot, amikor a tenger felől felkorbácsolt hullámok érkezhetnek. De ez nem a szokásos folyami vízszintemelkedés.

Péterváron a talaj síksága meg a víz síksága és a vízszint állandósága miatt a vízszintes vonalak az uralkodók. Az első vízszintes abszolút pontos: ez a rakpart és a víz találkozása. A következő, ráadásul eléggé alacsony vízszintes a rakpartok teteje, amely mindenütt ugyanazon a szinten áll, sehol sem emelkedik ki vagy esik alá. A harmadik vízszintes a háztetők vonala, amely egy kissé egyenetlen.

Egyszóval Pétervárt a horizontális vonalak uralják. Hogyha vannak benne függőlegesek, akkor azok csak a vízszintesekre húzott merőleges vonalak. Ez nem más, mint a három torony: az Admiralitás, a Péter-Pál-erőd és a Mérnöki Palota tornyai.

Ugyancsak ezzel magyarázható a pétervári utcák egyenessége is, mert egy hegyvidéki, egyenetlen területen nem lehet olyan egyenes utcákat építeni, mint Péterváron. Az egész városrendezés egyenessége ugyancsak ezzel függ össze. Ez Pétervárnak olyan egységes rendszert ad, amilyen egyetlen más városban sincs.

És akkor felmerül egy kérdés. Kétszáz éven keresztül érvényben volt egy törvény, amelyet még Péter hozott: semmit sem szabad a Téli Palotánál magasabbra építeni. Ez megerősítette a vízszinteseknek azt a harmadik vonalát, amelyik ugyan hullámos volt, de sohasem emelkedett túl a Téli Palota vonalán, legalábbis a központban nem. Ezért a kupolák megjelenése – mondjuk, mint az Izsák-székesegyházé – szintén igazolható. Ám ez általános fővárosi jellegzetesség. Ez ugyanolyan jellegzetesség, mint Rómának a Szent Péter-székesegyház kupolája vagy Londonnak a Szent Pál-székesegyház kupolája. Ez még az olyan városokra is jellemző, ahol kettős tornyú gótikus épületek emelkednek, olyanok, mint Párizsban a Notre-Dame.

De az első ember, aki az európai tudományban a horizontális vonalaknak erre az elkerülhetetlen szabályára felhívta a figyelmet, nem volt más, mint Károly walesi herceg. Különben neki volt egy nagyszerű előadása Prága szépségéről is. A háború után csupán egyszer érkezett Prágába, hogy átvegye a Károly Egyetem díszdoktori címét, és előadását Prágának, a város szépségének, e szépség analízisének szentelte.

Károly herceg kiadta az A Vision of Britain című könyvét, amit nagyon szerettem volna, ha nálunk is kiadnak. Manapság nem lenne egyszerű a megjelentetése: csupa színes kép az egész. Mellesleg, Károly herceg akvarellista. Akvarelleken ábrázolta a városoknak nemcsak létező, hanem elképzelt elrendezését is. Összeszedett egy csomó fényképet a hallatlanul érdekes megjegyzéseivel együtt, és fotósorozatot állított össze a régi Londonról meg a toronyházakkal tönkretett Londonról. Ezek a fotók párhuzamosan vannak elhelyezve a könyvben: egyik oldalon a régi London, a másikon pedig az a London, amelyben a Szent Pál-székesegyház kupolája már eltűnt, és a toronyházak miatt a város már csak formátlan masszát mutat.

Ezek után az angolok, akiknek pedig nem sok hajlandóságuk van semmiféle rendeletek hozására vagy a háztulajdonosok szabadságának korlátozására, nem építettek tovább toronyházakat Londonban. Ott, ahol szükség van többemeletes épületre, a föld alá rejtik. Igaz, Londont már tönkretették. Mint ahogy tönkretették Párizst is, különösen a Montparnasse-t, azokkal a ronda épületekkel, amelyek magasabbra emelkednek, mint az Eiffel-torony.

A helyzet az, hogy az Eiffel-torony, nem építészeti jellegének köszönhetően, nem rontja el nagyon a városképet. Hiszen Péterváron sem figyelünk a gyárkéményekre, amelyek a házak fölé magasodnak. Mert az nem építészet. Amint a városban gyönyörködünk, szinte kikapcsoljuk ezeket a gyárkéményeket, tévétornyokat, egyebeket. Így az Eiffel-torony sem bántja olyan mértékben a szépérzékünket, mint amennyire a toronyházak, mert ezt az azsúr tornyot nem úgy fogjuk fel, mint építészeti alkotást.

Károly herceg említett könyvében felsorolja a városépítészet tíz olyan alapelvét, amelyek igen fontosak, különösen a mi városunk számára.

Ezek az alapelvek manapság a következők miatt különösen aktuálisak. Ezek az alapelvek a „demokratikus építészet” elvei. Az egyes elvek arról szólnak, hogy az építésznek, amikor hozzáfog egy új épület felvázolásához, tervezéséhez, mindenekelőtt azt kell maga elé képzelnie, tetszeni fog-e vagy sem ez az épület azoknak, akik benne fognak lakni. Tisztelnie kell az egyszerű városlakók véleményét. Az épületet nem az építészek, hanem a lakók, a városlakók számára építi. Ez az elv nálunk egyáltalán nem érvényesül. A városépítésben nálunk tirannikus elvek uralkodnak, vagyis az építész azért építi fel az épületeit, mert ő a szakember, és ő tudja, miként lesz a legjobb. Tudja, mitől lesz szép. Károly herceg az effajta elvet helytelennek, megengedhetetlennek tartja. Ezenkívül a hercegnek van még egy egész sor más elképzelése is, például ez: az építészetben nagyon hasznosak lehetnek a dilettánsok. Dilettánsként említi mindjárt önmagát, akinek a többi angol királytól eltérően nincs építészi képzettsége. A helyzet az, hogy III. Györgynek és más angol királyoknak is benne volt a tantervükben az építészet mint tantárgy. Károly herceg már egy új program szerint tanult, és az ízlését az anyakirálynő, de nem II. Erzsébet, hanem a herceg nagyanyja formálta, akinek egyébként a herceg a könyvét is ajánlotta.

A tegnapi Esti Leningrádban van egy cikk arról, hogy a várost egy újabb „csodával” akarják ékesíteni, egy toronyházzal a Szmolenka folyó partján. Nem más ez, mint teljesen értetlenül szemlélni azt a várost, amelyikben élnek, értetlenül fogadni azokat a benyomásokat, amelyeket a város kivált. Mire is lenne szüksége tulajdonképpen Pétervárnak? Pétervárnak nincs szüksége semmiféle új, speciális építészetre. Pétervárnak „kiegészítő építkezésre” van szüksége, vagyis olyanra, amelyik bizonyos mértékig össze lenne hangolva a központ hagyományos, történelmi építészetével. Pétervárt nem kell átalakítani. Az elveit sem kell átalakítani. Ezeket az elveket lefektette már Péter, mégpedig zseniálisan. De mi lesz a város lakosságának növekedésével?

Ebben az ügyben már kimondtam a véleményemet a sajtóban. Úgy tartottam, és most is úgy tartom, hogy abba kell hagyni Moszkva és Pétervár felduzzasztását, mert a külső kerületek megfojtják a központot, hogy minden építkezést Moszkvából Pétervár irányába, Pétervárról pedig Moszkva irányába kell terelni egy gyorsforgalmi út mentén, aminek az alapjait már le is rakták. A városi önkormányzat meghívott a gyorsforgalmi út alapkövének letételére, és ez az út képes lesz tehermentesíteni a várost, mert a városok és a vonal mentén fekvő állomások lakói így ide tudnak jönni múzeumba és színházba, és nem érzik majd magukat vidékieknek. A gyorsforgalmi út ötletét, amelyet tíz évvel ezelőtt vetettem fel, fokozatosan elfogadták. És ez az út most épül. Ily módon megszűnik annak szükségessége, hogy a város körül újabb kiegészítő utakat építsenek.

Befejezésül vissza szeretnék térni Péterhez. Péter, amikor Pétervárt megalapította, és lefektette városépítészeti elveit, létrehozott még egy zseniális dolgot, amit szintén nem hagyhatunk figyelmen kívül. A városalapítással egy időben, a várostól körülbelül 15–20 versztányira megalapította Peterhofot, Sztrelnát és Oranienbaumot is. Lefektette tehát az elővárosok gyűrűjének alapjait. Ha minden más városnál az elővárosok rendszerint ipari jellegűek, és a városba való belépéskor kaotikus, visszataszító kép tárul elénk, akkor Pétervárt úgy alapították, hogy paloták és parkok gyűrűje vegye körül. Péter nem volt mindenben újító. Sok olyan elve, amelyet újításnak tartanak, megvolt már a régi Oroszországban (Rusz) is. Ha figyelemmel kísérjük azokat a városépítészeti elveket, amelyeket Péter Pétervár építésekor alkalmazott, azt láthatjuk, hogy azok részben felelevenítik Novgorod építészeti elveit. Hiszen minden orosz várost egy folyó egyik oldalára, a magasabbik partjára építettek. Így épült Kijev, Moszkva, Putyivl, Kosztroma, Jaroszlavl és mások. A régi Oroszországban egyszerre a folyó mindkét oldalára csak Novgorod épült. És bizonyos mértékig Novgorod Pétervár elődjének tekinthető, amennyiben ugyanúgy, mint Pétervár, a „varégoktól a görögökig” vivő nagy kereskedelmi útvonal mellett terült el. És Novgorodot kolostorokból álló gyűrű veszi körül. Ez már megvolt a régi orosz építészeti hagyományban. Így épült Pszkov vagy akármelyik más régi orosz város: körülbelül 10–15 versztányi távolságra kolostorgyűrű veszi körül őket. Novgorod körül ez a gyűrű részben megőrződött. Péter idejében Pétervár körül ennek a kolostorgyűrűnek a paloták és parkok gyűrűje felelt meg. Éppen ezért manapság igen fontos lenne, hogy a várost legalább azok között a méretek között megtartsuk, amelyekben a jelen pillanatban létezik. Beépíteni a Pétervár és Peterhof, a Pétervár és Carszkoje Szelo közötti területet semmiképpen sem szabad. Ez annak a városépítészeti elvnek megsértése lenne, amelyet még Péter érvényesített.

Ha szeretjük városunkat, meg kell őriznünk az arculatát, amelyet jelentős részben Nagy Péter alakított ki még a város alapításakor. Legelsősorban is nem szabad olyan toronyházakat építenünk, amilyeneket a legtöbb európai építész már nem épít.

Kövessük Nagy Péter építészeti hagyatékát.

Most pedig áttérek a konklúzióra, úgy, hogy visszatérek ahhoz, amivel kezdtem.

Városunk visszakapta történelmi nevét, a Pétervárt. És reméljük, hogy ezzel a történelmi névvel együtt teljes egészében visszatér kultúrájának európai jellege, az összes európai értékkel együtt: a személyes jelleggel, az univerzalizmussal, a más kultúrák iránti nyitottsággal, a más meggyőződésekkel szembeni toleranciával, azzal, hogy szabadon utazhassunk Európába, és hogy hozzánk is szabadon jöhessen bárki.

 

Goretity József fordításai