Május 2004
Oroszok — ma

Kántor Lajos

Papírhegyek  – képek

Márai nyomán

Nagy a kísértés bennem, hogy a Márai Sándor és Dormándi László 1932-es összeállítása alapján készült, természetesen felnőtteket megszólító képeskönyvet (amelyet 2003-ban a XX. Század Intézet adott ki, Oroszország Márai Sándor szemével cím alatt, mások elő- és utószavai mellett a Szegedy-Maszák Mihály átfogó, kitűnő Márai-tanulmányával) A Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártja rövid történetének újraolvasásával párosítsam. Ehhez persze kellő idő és magamra erőszakolt türelem kellene, no meg az is, hogy megtaláljam a már rég nem használtak közé suvasztott, két nemzedék által szemináriumokon elrongyosított példányt. (Azt hiszem, a címre még pontosan emlékszem, bár jobb volna az egészet elfelejteni.) A párhuzamos olvasattal tulajdonképpen apám emlékének is áldoznék, először a szibériai hadifogságban töltött hét évének (ő tíz évvel volt idősebb, mint Márai, vagyis hadköteles az első világháborúban), a tőle  hallott neveket is felidézve (Kolcsak, Vrangel, Gyenyikin stb.); másodszor, adóznék az 1944 októberétől Kolozsvárt megélteknek, amelyeknek ő közvetlen megszenvedője volt – noha az újabb oroszországi, azaz szovjetunióbeli kalandot megúszta, háromnapi zárkával és zsebórája feláldozásával. Szóval  az apám szovjet–orosz élményeihez még csak nem is viszonyíthatom az enyémeket, akár az 1961. április 12-i határátlépéssel (Gagarin!) kezdődött utazást, ifjú Korunk-szerkesztő magánemberként, a Barátság Vonatán (Ki-jev–Moszkva–Leningrád), sem a Jevtusenko, Voznye-szenszkij, Vinokurov, Ahmadulina költőnemzedékének, Akszjonov prózájának fölidézésével – vagy akár a Sztálin halála alkalmával  iskolai kivezényeltetésünkkel a Fő térre (ez nyilván korábban történt).

Maradok hát a régi-új Oroszország-albumnál; Márainak köszönhetően a fényképek (a Volgai hajóvontatóktól Tolsztoj és Lenin portréjáig és a Traktorosnőig) s az utólag az író publicisztikájából összeválogatott szövegrészletek bőven biztosítják a múlt újragondolásának alkalmát. A „lélekbaj és eszelősség” tüneteit Márai ugyan csupán közvetve érzékelte (az album fényképeinek kiválogatása idején), reagálásai mégis találóak. Mint például 1930 áprilisában, az Újság hasábjain: „Egy jelentékeny agitációs szervezet elnöke 1930-ban feláll Moszkvában egy gyűlésen, s nyugodtan és kertelés nélkül bejelenti, hogy egy százhatvanmilliós, mély vallási tradícióktól áthatott népnek öt esztendő múlva nem lesz vallása – oly biztonsággal, mintha azt mondaná, hogy öt év múlva minden ember lángész lesz vagy übermensch, munka és szervezés kérdése az egész –, s emberek milliói nyugodtan hallgatják, és tetszésüket nyilvánítják az eszelős ostobaság fölött.” (Édesapám, az iskolából hazajőve, nemegyszer mesélte párttitkár tanártársa – nekem pedig gimnáziumi angolnyelv-tanárom – elrévült kijelentéseit a felsőbbrendű „szovjet emberről”. – Apám klasszika-filológiából szerzett képesítést a budapesti egyetemen, többek közt Alexander Bernát és Horváth János volt a tanára a magyar mellékszakon.)

Egy olyan korszakról – és előzményeiről – van szó, amelyről Márai Sándor nagyon pontosan írta (1934-ben): „A világtörténelemben nincs példa még arra, hogy valamiről annyit, oly mohón, hevesen s olyan elkeseredett meggyőződéssel hazudtak volna, mint az elmúlt másfél évtizedben Szovjet-Oroszországról.” Papírhegyeket hazudtak össze – minősíti a magyar író-újságíró a kortárs orosz, emigráns, alkalmi utazó, meghívott vendég, kapitalista laptudósító és szovjet propagandaforrásokból származó híreket, beszámolókat. „Hallgatva és olvasva ezt a sok, homlokegyenest ellenkező információt az elmúlt másfél évtizedben, időnként kételyek fogtak el, van-e egyáltalán még Oroszország? Úgy értem, százhatvanmillió orosz s másféle népek kétségtelenül élnek valahol a szovjet politikai határain belül – de Oroszország-e az a terület, vagy talán csak európai fogalom már Oroszország, afféle védjegy; a valóság ismeretlen, laza és bizonytalan… Oroszország az egy világ, ahol van mindenféle; valószínűleg szovjet is van ezen a világon belül, tervgazdálkodás is van, GPU is van, és kommunista párt is van. De valószínű, hogy emberek milliói élnek ebben az orosz világban, akik nem kommunisták, nem is kapitalisták. S talán olyanok is, akik még hírét sem hallották Leninnek. S mások, új nemzedék, akik elégedetlenek a maradi, reakciós, elaggott bolsevizmussal, s valami egészen újat terveznek. Ez mind olyan bizonytalan, mint ha a marslakók életét találgatnám.”

Egy későbbi (a Pesti Hírlapban 1942-ben megjelent) cikkében Márai önmagát is minősíti, Szovjet-Oroszországról alkotott ítéleteit, feltételezéseit messzemenően hitelesítve: „Olyan író mondja ezt [mármint azt, hogy »a bolsevizmus soha nem lehet az occidentális munkás- és paraszttömegek életformája«], aki nem tartozik semmilyen politikai párthoz, s a szélsőjobboldali világnézethez éppen olyan kevés köze van, mint a szélsőbaloldalihoz.” A következő években aztán személyesen is megtapasztalhatta a még csak bontakozó magyar „kommunizmus”, illetve az orosz expanzió valóságát, amerikai emigrációjában pedig nem csökkent antikommunizmusa; ennek ellenére megőrizte pártsemlegességét (hogy az objektivitást milyen mértékben, arról nyilván lehetne vitatkozni). Mindenesetre tény, hogy az Oroszország könyv kísérőszövegei rendkívüli politikai-gondolkodói bölcsességről tanúskodnak, akár a két rendszer küzdelmét illetően is. Egy diplomáciai konfliktust értelmezve szögezi le Márai, a jól olvasó biztonságával: „A két világerő, a kapitalizmus és a bolsevizmus mérkőzésében komikusan hat, ha az egyik fél játék közben kiabálni kezd, hogy a másik csúnyán játszik. A bolsevizmus nem várhat pardont a kapitalizmustól, a kapitalizmus nem számíthat arra, hogy a bolsevizmus kiaknázatlanul hagy egy lehetőséget, ami a világforradalmat elősegíti.” (1927) A „világforradalom” jövője és a szovjet belső történései ugyancsak összefüggésbe állíttatnak (többszörösen) Márai Sándor kommentárjaiban. Tuhacsevszkij, Rakovszkij, Buharin perei, a kivégzések után vagyunk (1938 – Pesti Hírlap): „A »Temps« jellegzetes francia éleslátással, a Rakovszkij-perrel kapcsolatban elmondja, végre, aggodalmait. Ez az állásfoglalás nálunk kevéssé ismert. De nem árt felidézni és megszívlelni. A nagy francia félhivatalos lap a francia kommunistákhoz intézi precíz és kegyetlenül következetes kérdéseit. Mi történik Oroszországban? Nem tudni. Biztos csak az, hogy talán igaza van Sztálinnak, s akkor Oroszország sorsa, húszesztendei terror és kényszerű politikai, gazdasági és társadalmi kísérletek után vigasztalan.”

A „rejtély” – nem csupán a sztálini – azóta megoldódott. Van (volt) egy másik, amely hosszabb időn át foglalkoztatta a világot – Márait is. Ez Oroszország, az orosz szellemiség léte: Európa és Ázsia közt. 1941 novemberéből való a következő Márai-szöveg (szintén a Pesti Hírlap őrizte meg): „Mindaz, amiből Oroszországban társadalmi forradalom lett, öntudatlanul égett és formát kapott Dosztojevszkij lelkében és művében. Ez a lélek és ez a mű nem akart egyezkedni Európával. S az orosz lélek, mely annyi nagy tudóssal, költővel, filozófussal, lángeszű matematikusokkal ajándékozta meg az emberi szellem egyetemét, mindig ezen a válaszúton tétovázott, Európa és Ázsia között. Szellemével Európa felé fordult, ösztöneivel Ázsia felé. Ugyanazzal a szóval hívta segítségül és tagadta meg az orosz lélek Európát. Ez a tragikus, nagy tömeg nemcsak imperialisztikus, nemcsak pánszláv alapon hitt hitvallásában, hanem misztikusabban, lángolóbban – hitt abban, hogy az ázsiai lélek hivatott reá megváltani a világot. Ezzel a lélekkel Európa soha nem tudott teljesen elvegyülni, s amikor az a megszállott hit, mely Dosztojevszkij és minden orosz lelkét eltöltötte, egy napon társadalmi és katonai hatalommá alakult át Oroszországban, tudva és tudatlanul minden ázsiai szellemi és anyagi erő a végső leszámolásra készült  Európával. Ez történik most, szemeink előtt. A regényből történelem lett, a tervből valóság. A két világ nem egyezhetett meg. Szemtanúi vagyunk két világ, Európa és Ázsia halálos viaskodásának – s aki Európához tartozik, kénytelen állást foglalni. Erre kell gondolnom e téli estéken, Dosztojevszkij és a hadijelentések olvasása közben.”

(Márai gondolatainak mai olvasója „Európa és Ázsia halálos viaskodását” némiképpen másként éli meg, hiszen az „orosz veszély” – nem Márai kifejezéseként, hanem a köznyelvből és a médiából átemelve ide – átminősült Kína előretörése vagy Észak-Korea atomprogramja függvényében; az arab világ közelsége, ezen túl a nemzetközi terrorizmus pedig mintha közelítené a gyengélkedő s az új energiákat mozgósítani próbáló Oroszországot – e putyini szakaszában – az egységesülve védekező Európához…)

A Márai és Dormándi válogatta képanyag s a gazdag szövegmontázs további kommentárokat hívhat elő (például „a német és az orosz parancsuralmak” összemérése vagy a megrendelésre készült művészi alkotások, a „Zene–Cseka” vonatkozásában), de álljunk meg itt. A képes és a fogalmi beszéd összekapcsolódásának kortársi lehetőségein gondolkodva el.