Május 2004
Oroszok — ma

Jevgenyij Popov

Kék fuvola

Egy alkalommal a sors a kelet-szibériai vasút Abakan–Tajset útvonalán lévő Sz. állomásra vetett. A helyiérdekű már elment, és rá kellett jönnöm, hogy a reggeli autóbuszig előttem álló rettenetes éjszakai órákat egyedül leszek kénytelen valahogy agyonütni.

Unatkozva néztem körül. Mint a többi állomás. Kényelmetlen, az államvasutakon megszokott fapadok, egy poros fikusz, egy forró vizes tartály, vastag láncon egy csorba bögre, egy pléh szemeteskuka és egy FESTMÉNY!!! Azonnal észrevettem a FESTMÉNYT!!! Az olajfestékkel festett, hatalmas méretű kép majdnem beborította a kis váróterem teljes főfalát. Kiszorította a többi propagandaanyagot, amely számokból, jelszavakból, felhívásokból, ígéretekből és a Hastífusz című kéziratos újságból állt.

És rajta, ezen az elbűvölő festményen, az ihletett művész keze vonása nyomán az látszott, hogy valahol a messzeségben, a smaragdzöld hegyek közelében vidám, tarka tehenek legelésznek, a tengerkék égen egy boldog repülő húz el, középütt, egyenesen a néző felé húzódó gyönyörű tisztáson, a magas fűben, koszorút fonva heverészik egy FIÚ és egy LÁNY, mint Daphnisz és Chloé, csak éppen ruhában.

A fiú, aki tűzpiros inget visel, nagy szemével álmodozón követi a repülő határozott röptét, a lány pedig vörös szarafánban, kék fuvolán valami mesés, halk dallamot játszik. A kép alján fehér felirat: „Jöjj el, mesevilág!”

– Vajon ki festhette ezt a csodálatos képet? – kiáltottam fel öntudatlanul.

– Miért? Tetszik? – hallatszott azonnal a kérdés a szemközti pad felől, ahol egy középkorú férfi ült, feketében, fekete svájci sapkában, bekötött, borostás arccal.

– Tetszik – válaszoltam őszintén. – Ki festette?

– Mitya Pirszikov – felelte a férfi, akit, mint később kiderült, Viktor Parfentyjevicsnak hívtak, és géplakatos volt. – Fogadalmat tett, megfestette ezt a képet, azután meg elutazott a BAM-ra.

– Fogadalmat? – kérdeztem vissza.

– Fogadalmat – mondta Viktor Parfentyjevics.

– Aztán meg elutazott a BAM-ra?

– A BAM-ra, mégpedig a feleségével együtt – erősítette meg Viktor Parfentyjevics, és ismét sajgó arcához kapott.

– Egy kis vodka jót tenne magának – mondtam. – Véletlenül van is nálam egy kicsi.

– Jaj, adja ide, lehet, hogy ettől tényleg kiáll ez az átkozott fájás – egyezett bele azonnal Viktor Parfentyjevics.

Ittunk egyet a csorba bögréből, gondosan lenyomattuk egy kis kenyérhéjjal, és Viktor Parfentyjevics belefogott elbeszélésébe.

 

– A nemjóját, tényleg enyhült valamit ez az átkozott fogfájás. Még soha életemben nem fájt, most meg csak azért is rákezdte. És mindez azért, mert Szerjozsa Malorubko, az átkozott fogorvos, rosszul tömte be, mert egészen elzüllött az átkozott, ez a Szerjozsa Malorubko, pedig fiatal korában nem is volt rossz doktor. Persze a vodka meg a lányok akárkit, még a legtehetségesebb szakit is dekvalifikálhatják.

Igen. Na, mondom én neked, hogy amikor városunk, K. házasságkötő termében véget ért az ismert munkás pár házasságkötése, még senki sem tudta, mivel fog mindez végződni, mi nyugtatja meg a szíveket. Sőt ellenkezőleg: mindenki úgy gondolta, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, és természetesen senki sem sejthette, hogy Mityának majd Leningrádba kell utaznia, fogadalmat kell tennie, és így tovább.

Mert hiszen mindketten, Mitya Pirszikov is meg Masa Hareglazova is minden tekintetben kellemes kis párocskának bizonyult azon a bizonyos Komszomol-esküvőn. Nem csak hogy mindketten magasak, pirospozsgásak és szépek voltak, hanem egyéb sajátosságokkal is rendelkeztek: magas termelési mutatókat értek el, és aktívan részt vettek a vállalat közösségi életében.

Mitya, a mi földink, szelídségével és szorgalmával már a szakmunkásképzőben kivált a többi szakmunkástanuló féktelen bandájából. Erről különben maga a szakmunkásképző igazgatója írt Mitya ma már megboldogult édesanyjának. Mitya például sohasem vett részt a káromkodó, dülöngélő fickók ellen kerítésdeszkákkal vívott harcokban, mert ezek a fickók erős kifogással éltek a leendő munkásosztály iránt a mulatozást, kicsapongást és a dülöngélő bokrok közt véghezvitt más dolgaikat illetően. Mármint ezeknek a fickóknak a feleségeikkel, kamasz lányaikkal vagy egyszerűen a nőikkel. Mindenki más benne volt, de Pirszikov nem, mert sem a kicsapongásban, sem a mulatozásban, sem az egyéb dolgokban nem vett részt. Esténként a fölbuzdult testiség helyett kartonlapokra festegetett a képzőművészeti szakkörben, vagy pedig csendesen ücsörgött a könyvtárban, és Paton professzor hegesztési szakmunkáit tanulmányozta.

Ott, a könyvtárban került sor a fiatalkori találkozásra Mitya Pirszikov és Masa Hareglazova között, aki maga is olvasott, mégpedig Dumas Margot királynéját. Vastag copfjával és tizenöt évével ő is a tízórai zárásig lapozgatta a könyvet. Ami után elindult haza abba a házba, amit úgy hívnak, hogy „Kollégium. Női szárny”. Ott aztán hamarosan elaludt a tiszta ágyneműben, a falon lógó színészek meg a csókolózó galambok képei alatt. Elaludt, és egyáltalán nem izgatták az ugyancsak kihívó barátnőinek izgalmai. És amikor a barátnői egyenesen nekiszegezték, hogy: „Hát te, azzal a dologgal hogy állsz?”, akkor ő egyenesen és minden zavar nélkül, duzzadt ajkát szétnyitva rájuk mosolygott, és azt mondta: „Sehogy sem. Én ilyen ostobaságokkal nem foglalkozom…” Ráadásul a családjától is igen tartott.

Az is igaz, hogy Mitya famíliája sem éppen tábornoki. Amikor megismerkedtek, hosszú időn át nem merte megmondani Másának a családi nevét, és amikor végre elszánta rá magát, a lány ezzel lepte meg: „Már rég tudom, és nekem tetszik a neved.”

Elkísérte. Egészen hazáig kísérte, aztán sokáig ácsorogtak a „Női szárny” előtt, rá-rásandítva a mellettük elhaladókra: Mása Hareglazova, akit beleptek az éjszakai hópelyhek és az előrelátó Mitya Pirszikov. Ácsorogtak egy ideig, aztán ki-ki ment a maga épületszárnyába. Mert hozzá kell tennem, ott minden úgy volt elrendezve, hogy a különneműek isten őrizz, hogy együvé kerüljenek. Ezért is volt „Női szárny” és „Férfi szárny”. És éjjel tizenkettőkor mindkettőt bezárták. Így aztán, ha valaki eltévelyedett, az bemászott az ablakon, márpedig az ablakok végig be voltak törve.

A mellettük elhaladók meg a barátnők és iskolatársak égtek a kíváncsiságtól, hogy megtudják, mit suttog ott a bejáratnál Mitya az ő Másájának. És Mását is, Mityát is egyre faggatták efelől, és nem hittek színigaz válaszaiknak. Pedig becs’ szó, hogy Mitya semmi olyat nem mondott. Általában Paton professzor munkáiból mesélt valamit, vagy pedig Pjotr Iljics Szaltikovnak, a képzőművészeti szakkör festőművész vezetőjének életéből vidám epizódokat. Mása pedig hallgatta, és nevetett.

Így hát érthető, ami a továbbiakban történt. A továbbiakban, miután mindketten kitűnővel végezték el tanulmányaikat, mindkettejüket egy olyan hatalmas, kitüntetett gyárba küldték, amely a hazánk szükségletei és a külföldi ipar számára egyaránt fontos alumíniumgyártásáról volt nevezetes. Ugyanabba a gyárba, csak más-más brigádba.

És ott, munkaszeretetüknek köszönhetően, mindketten hamarosan kiemelkedtek, mindkettejüket egy-egy brigád brigádvezetőjének tették meg, és váltakozó sikerrel konkuráltak egymással a szocialista munkaversenyben.

Sok hasznos és fontos dolog történt ott. Voltak, természetesen, hivatalos kapcsolataik, voltak tapasztalatcseréik, és a kibontott vörös zászló gyakran megoszlott a két brigád között, míg valamelyik éles elmének eszébe nem jutott a következő okos ötlet.

Ez az éles elme behívatta magához az irodájába Mityát, ahol is, miután elcseverészett vele erről-arról, egyszer csak kirukkolt a farbával:

– Különben, öregem, nem lenne már itt az ideje, hogy megnősülj?

– Hát, én még ezen nemigen gondolkoztam – jött zavarba Mitya. – Korai az még nekem. Még katona se voltam.

– Az nem számít. Amint mondani szokás: ami késik, nem múlik – nevette el magát a magas rangú elvtárs. – Hát menyasszonynak való van-e kilátásban?

– Vanni van – nyelte le a nyálát Mitya. – Csak nem tudom, ő hogy van ezzel. Erről a témáról még nem beszélgettünk.

– Hát rajta, beszélj vele. Ha akarod, én is, mint kerítő, szólok nála pár szót az érdekedben. Nos? – és az elvtárs csak mosolygott és mosolygott.

Na, és ezután a szekér már egyenesen haladt a start fináléjához, vagyis a két kiváló brigádvezető Komszomol-esküvőjéhez. Az esküvőhöz, amelyen megjelentek az újságírók és az ajándékok, az anyagiak éppúgy, mint a szimbolikusak, amelyek abból álltak, hogy mindkét brigád kollektívája ígéretet tett a termelékenység további növelésére és az ötéves terv javára váló egyéb sikerek elérésére. Szóval jól sikerült ez az új szertartás.

És kész, ennyi. És elhangzott az összes beszéd, és Fedosz bácsi, az öreg veterán sírt, és harsogott a fúvószenekar, és a gyönyörű munkások előadásában bemutatott könnyed táncot filmre vették, és azután az ifjú Pirszikovék végre beköltöztek a gyár által adományozott gyönyörű egyszobás lakásukba az Új Élet Házában. Abba a lakásba, amiben volt egy 24 négyzetméteres szoba, egy 8 négyzetméteres konyha, egy szárító, egy villanytűzhely, alumínium konyhaszekrények, beépített szekrények, egy 11,2 négyzetméteres előszoba, úgy, hogy a hatalmas erkély nincs is beleszámítva! Te is tudhatod, mit jelent ez, mit jelenthetett ez ennek a két fiatalnak, akik öntudatra ébredésük óta egész életükben vagy kollégiumban tengődtek, vagy kibéreltek valami sarkot a Nyikolajevkán…

 

…Ó, kedves barátom, kedves ironikus olvasó barátom. Bocsáss meg a kitérőért, de már látom, hogy…

– Igen – neveted el magad. – A folytatás világos, galambocskám. A továbbiakban ezen a te „Viktor Parfentyjevicseden” keresztül olyan leleplező karcolattal akarsz megetetni engem, hogy miként lett az ördögé ez az egész mesterkélten kialakított boldogság, és hogy könnyek, civakodás, lakásmegosztás lett belőle, szóval mindaz, amiről a Komszomolszkaja Pravdának abban a rovatában lehet néha olvasni, ahol a Komszomolban az élő lelkekkel folytatott munka formalizmusát, személytelenségét és lélektelenségét szokták ostorozni. Így van, ugye?

– Nem, nem így van – válaszolom.

– Aha! – vélekedsz. – Akkor a dolog még vacakabb. Csak nem akarod valóban elmesélni nekem azt az ócska, szakállas, undorító, ocsmány anekdotát, amelyikben a vezetőség a feleség panaszkodására hívatja a férjet, és megparancsolja neki, hogy tudjon. Csak nem?

– Ó, még ha ez történt volna, drága barátom. Akkor minden lényegesen egyszerűbb lett volna – sóhajtok fel. És szomorúan folytatom, mert még csak most jön a java…

Mert hát valójában mi is történt? Valójában a fiatalok beköltöztek csodálatos lakásukba, és eleinte nagyon vidáman éltek, és fokozatosan távolodtak el az esküvő zajától és dobpergésétől, és lassacskán szoktak hozzá nagyobb fokozatú helyzetükhöz. És eleinte sem a sürgés-forgásban, sem a munka közben nem gondoltak arra a bizonyos ostobaságra, kivéve az ártatlan csókokat, félénk érintéseket, gyengéd simogatásokat.

Mindazonáltal egy csodálatos pillanatban egyszer csak eljött az a momentum, amikor az összes ajándékbútort a helyére tették, és a tévéadásnak is, abból az alkalomból, hogy éjszaka volt, már vége lett azzal, hogy másnapra jó időt mutatott, már Mása is rendbe szedte magát éjszakára a fürdőszobában: leengedte, majd feltűzte nehéz hajfonatát, mindent levetett és felhúzott – minden érzékit, finomat és rózsaszínűt. Úgyhogy amikor kijött a fürdőszobából, Mityát mindez úgy felgyújtotta, és ú-ú-úgy húzódott oda hozzá, hogy Mása ijedten lépett el mellőle.

– Mi ütött beléd, Mitya? – kérdezte.

– Kedvesem – nyelt egy nagyot Mitya.

– Gyerünk aludni – szólt Mása.

– Gyerünk… gyorsan – mondta Mitya.

No, aztán amikor minden elrendeződött, és az elgyengült Mitya forró ajkával megérintette Mása selymes bőrét, a lány nyugtalanul izegni-mozogni kezdett.

– Mi ütött beléd? – suttogta Mitya.

– Mindjárt, mindjárt.

Kiugrott az ágyból, felkapcsolta a konyhában a villanyt, és már onnan, a konyhából szólt vissza bűntudatos hangon:

– Elfelejtettem kivasalni az ingedet.

– Az ördögbe is azzal az inggel. Gyere vissza – mondta rekedten a boldog Mitya.

– De hát hogy mégy holnap gyűröttben? Nem jól van az úgy…

– Az ördögbe vele, az ördögbe vele – értetlenkedett továbbra is Mitya.

– Hogy is gondolod? Gyűröttben nem lehet – makacskodott egyre Mása.

És már fel is melegítette a vasalót, és a szoba sötétjéből látni lehetett, ahogy mélyen leszegve fejét, húzogatja oda-vissza a vasalót a fehér anyagon, mintha értelem nélkül húzogatná – oda-vissza, oda-vissza.

– Mi van már? – kiáltotta Mitya.

– Semmi, semmi – mondta Mása.

– De hát mi van? – kelt fel Mitya.

– Semmi, semmi – válaszolta Mása.

De amikor Mitya, meztelenül, hátulról átölelte a majdnem teljesen felöltözött Mását, akkor egy jéghideg könnycsepp fúrta át forró karját.

– Mi az? Te sírsz? – jött zavarba Mitya.

– Nem, nem sírok – válaszolta a könnyeit nyelve Mása.

– Igen… De hát miért sírsz? – kérdezte Mitya.

– De hát egyáltalán nem sírok – válaszolta a lány.

De a teste megmerevedett Mitya karjaiban. És akkor iszonyattal értette meg, hogy Mása fázik, fázik, és egyáltalán nem önti el forróság és édesség, mint őt; őt viszont – ó, Istenem! – forróság és édesség önti el, ha vele van, és újra és újra csinálni akarja, minden percben, minden másodpercben, háromszázszor, négyszázszor, minden pillanatban – csak vele, vele, vele lenni –, senki más ezt nem tudja adni neki a világon.

Ej, de nincs is itt mit beszélni! Hát így múltak el az ő vidám éjszakáik! Azt mondani erre, hogy Mása nem szerette? De hát kinek állna rá ilyen ostobaságra a szája? Persze, hogy szerette. Rettenetesen szerette. Szeretett neki levest és finom kását főzni, szerette kimosni az ingét, egyszerűen imádott neki zoknit venni, amit Mitya egyszer falhoz vágott, Mása pedig erre sírva fakadt. Persze, hogy szerette.

Mitya pedig kimaradozott. Zülleni kezdett. Az arca rángatózott. Egy alkalommal együtt ivott egy rém okos emberrel, Kunyimejev nevűvel, és ez a csirkefogó Kunyimejev azt mondja neki a célzásaira, szigorúan csak a célzásaira:

– Ugyan, mit rágódunk itt a lírán: menjünk inkább a Zaszuhin utcára a női szakaszba.

– Menjünk – mondta Mitya részegen.

És elindultak a női szakaszba a Zaszuhin utcára, és vittek magukkal három üveg három nulla nyolcas rosét. Szépséges lányok fogták őket közre, és minden olyan szép volt – a jó kis beszélgetés, a közös éneklés, aztán pedig az elkülönülés, aminek éppen a csúcspontján Mitya valamiért mereven ránézett a játékos Ljuba Krjukovára, és hirtelen rettenetes hangon odasúgta neki:

– Tűnj innen, te riherongy!

– De hát hogy tűnnék el innen, amikor én ide vagyok bejelentve? – csodálkozott el erősen ez a vidám természetű Ljuba. De amikor belenézett Mitya elfehéredő, félelmetes arcába, akkor elgyengülten csak ennyit suttogott: – De hát mi van veled? Micsoda?

Mitya pedig megvetően ellökte magától, gyorsan felöltözött, és elfutott, mégpedig botladozva és csuszkorálva oda, ahol izgatottan várta és nem aludt, és néhányszor a teát is újramelegítette, és hallgatta az éjszakai lépteket szeretett felesége, Mása.

– Mitya, mi van veled? – suttogta ő is, amikor Mitya ugyanazzal a furcsa mosollyal megjelent előtte: összekócolódott haja a homlokára tapadt, a szeme összeszűkült, elhomályosult.

– Hogy mi? – kérdezett vissza. – Hát ez!

És ököllel jól odavágott. „Ja-a-aj” – nyögött fel Mása. Ő pedig ütötte, ütötte, ütötte. Azután beverte az ablakot, és fejest ugrott az első emeletről.

 

Amikor Mása meglátogatta a kórházban, addigra már majdnem mindent kihevert. A szeme alatti kerek kék foltokat gondosan bepúderezte, ott pedig, ahol a horzsolás volt, már csak egy kis rózsaszínű foltocska maradt. És valahogy nagyon élénk és vidám volt, ahogy megérkezett.

– Nézd csak, Mityenyka, mit hoztam neked – szólt Mása. És gondoskodón kezdte kipakolni bevásárlószatyrából a mindenféle lepényeket, süteményeket és főtt tyúkokat.

Nem messze tőlük egy ápoló magaslott fel. Mitya csendesen ült a betonpadon, egy kopasz öregúr mellett, akit a szeméig sűrű, ősz borosta borított.

– Adj valamit zabálni – szólt érthetően az öreg, és a szatyor felé nyúlt.

Mása összerezzent.

– Adj neki. Ez Zsukov marsall – nevette el magát kényszeredetten Mitya.

Mása újra felélénkült.

– Mityenyka, verd ki ezt a dolgot a fejedből – mondta meggyőzően. – Rendbe hozzák az idegeidet, kiengednek innen: tudod, hogy fogunk mi akkor élni?

– Már hogyne tudnám – nevette el megint magát Mitya.

A kórházban különben mintha elpuhult volna. Például még nyafogni is kezdett. Mása pedig meggyőzően egyre azt hajtogatta:

– Hát végül is a szerelem csak abból áll, hogy éjszakánként mindig azt csináljuk? Különben is, gyere haza minél hamarabb, van egy kis meglepetésem a számodra.

– Miféle meglepetés? – komorodott el Mitya.

– Minél hamarabb kikerülsz innen, annál hamarabb megtudod – mosolyodott el Mása.

 

– És nem hazudok! – kiáltott fel hirtelen, éles hangon Viktor Parfentyjevics. – Legyen gazember és szélhámos a nevem, ha hazudok. Ne keljek fel többé erről a sárga padról, amelyik reggelig jól fel fog törni, ha hazudok! A következőkben pedig a következő történt. A következőkben segítségükre volt a kollektíva! Nem hazudok!

– Viktor Parfentyjevics! Viktor Parfentyjevics! – szóltam közbe óvatosan. – Hogy is van ez, öregem, hát ugye… azzal kapcsolatban. Hogyan, gondold csak meg magad is, hogyan „segíthetett a kollektíva” egy ilyen kényesen intim kérdésben? Szóval hogy te tényleg… szóval hogy azzal kapcsolatban… Szégyelld magad.

– Nem hazudok! – erősködött Viktor Parfentyjevics. – Valaki azt írta, hogy a kollektíva akarata erősebb az istenekénél, de hiszen ezt te magad is kiválóan tudod. És ha elfogadjuk, hogy a Szerelem szintén istenség, akkor nézd csak, mi következik ebből. Nem hazudok. És ne szakíts félbe többet, mert történetemben hamarosan bekövetkezik a teljes vég.

A helyzet az, hogy Mitya még a kórházban feküdt, amikor Mása szerét ejtette és bement az üzemi bizottsági irodába Mitya táppénzes papírjait illetően. Mindent gyorsan kitöltöttek neki, ami szükséges volt, de Mása még piszmogott ott valamivel, így a véletlenül ott termett Szvetlana Arisztarhovna Lizoboj elvtársnő barátságosan beszélgetni kezdett vele.

– Na, mi az, kislány, rosszul állnak a dolgok? – kérdezte egyenesen.

Mása elsírta magát.

– No, no, minek ez a siránkozás? Könnyekkel nem jutsz semmire – szólt szándékosan gorombán Szvetlana Arisztarhovna, és Mását bevezette dolgozószobájába, ahol, miközben főkönyvelőként dolgozott, egyidejűleg a vállalat nőtanácsának elnöki tisztét is betöltötte.

– Nos hát mi is történt akkor tulajdonképpen minálunk? – fordult ismét Másához.

Ő pedig, belenézve résztvevő szemébe, maga sem tudva, miért, fogta magát, és szó szerint mindent elmesélt.

Szvetlana Arisztarhovna izgatottan rágyújtott egy szál Belomorkanalra.

– Az ördögbe is, valami effélét sejtettem én is – fakadt ki aztán. – Már mindenféléket kezdtek suttogni nekem rólad, de én bíztam benned. Jaj, ezek a fiatalok, ezek a fiatalok! De hát mért nem fordultatok már korábban a kollektívához segítségért?!

Mása lehorgasztotta a fejét.

– Jaj, ezek a fiatalok, ezek a fiatalok! – ismételte meg újra Szvetlana Arisztarhovna. Aztán kivett a fiókjából valami pecsétes, hivatalos papírt, és egy tapasztalt szövőnő hirtelen szégyentelenné váló mélykék szemének vidám csillogásával azt mondta:

– Itt egy beutaló. Elmentek mindketten Leningrádba. Van ott egy híres professzor. – Megmondta a nevét. – Ő feltétlenül segíteni tud nektek. Megértetted?

– Meg. Csakhogy szégyellem magam! – suttogta Mása, és arcát tenyerébe rejtette.

De Szvetlana Arisztarhovna kiszabadította ezt a félszeg arcot ezek közül a kis tenyerek közül, gyengéden átölelte, és úgy tetszik, még sírtak is együtt egy kicsit, Szvetlana Arisztarhovna Lizoboj és Mása Pirszikova, a munkanap kellős közepén, a főkönyvelőnőnél, aki egyúttal a vállalat nőszövetségének elnöki tisztét is betöltötte. Igen fontos tisztség az!

Hát így találták magukat ebben a Néva parti, áttetsző városban, amely létét Nagy Pétertől eredeztetvén manapság gránitba, márványba és bronzba van öltözve. A ködös-homályos leningrádi utcákon nem volt könnyű elvergődni ehhez a fényes személyiséghez. De a hivatalos papír a mindenféle pecsétekkel és aláírásokkal megtette a magáét, és a professzor, mint egy kandeláber, a meghatározott órában fogadta őket magas, tágas rendelőjében, ahol barátságos, tejszínes fény áradt szét, és a súlyos, zöld sötétítőfüggönyökön túl résnyire látszott valami leningrádi víz, rajta egy kis hajócska úszott, és egy kicsiny matróz, áthajolva a korláton, nekikeseredetten köpködött ebbe a vízbe. Minden nagyon tetszett nekik a rendelőben.

Csak a professzor nem tetszett nekik sehogy sem. Valami nagyon stílusos kinézetű, igen fiatal ember volt, ritkuló, de hosszú hajjal, csöves farmernadrágban, piros bolyhos zokniban, magas talpú cipőben, ami abszolút nem ment makulátlan fehér köpenyéhez és aranykeretes kerek szemüvegéhez.

Láthatóan unatkozott, unatkozott ez a kopaszodó doktor, ráncolta a homlokát, a lábait egymásra rakva dohányzott, és így, unatkozva, homlokát ráncolva, dohányozva hallgatta az egyre jobban összezavarodó Mását, nézegette sandán a megdermedt Mityát.

– Vetkőzzenek le – mondta nekik végül.

– Teljesen? – rezzent meg Mása hangja.

– Aha – mondta egykedvűen a professzor, divatos cipőjét himbálva.

Le is vetkőztek, de égtek a szégyentől. A száraz professzor pedig váratlan fürgeséggel felállt, megvizsgálta őket, és szólt nekik, hogy felöltözhetnek. Ő maga hallgatott, és valami papírokba temetkezett.

– Na mi van? – már nem tudta türtőztetni magát Mása.

A professzor felnézett, és elmosolyodott.

– Elmehetnek – mondta.

– De hát mi van velünk?

– Önökkel? – csodálkozott el a professzor. – Nincs önökkel semmi, kedves kiváló dolgozóim. Önöket nagyon sok polgártársunk csak irigyelheti. Önök – ideális pár, teljesen normális és egészséges emberek.

– De hát… – kezdte Mása. De a professzor félbeszakította:

– Bocsásson meg, de nem! Már nemegyszer volt szerencsém írni erről a sajtóban, de megismétlem önöknek, amennyiben önök ilyen sajtót nem olvasnak. Önök, fiatal barátaim, abszolút nem tanulmányozták egymást. És ez nem más, mint a visszataszító nemi felvilágosítás elementáris eredménye.

– És akkor mi mit csináljunk? – zavarodott össze Mása.

– Majd megmondom…

És a professzor hétköznapi hangnemben olyan csodálatos undokságokról kezdett beszélni, hogy Mása, aki alig hitt a saját fülének, olyan piros lett, mint a mákvirág, Mitya pedig csak hallgatott, hallgatott, aztán hirtelen ráförmedt a professzorra:

– Hallgasson már el! Hogy nem szégyelli magát egy fiatal lány előtt ilyenekről beszélni?!

– Hát, nem tudom, kedves elvtársam – tett a kezével ironikus mozdulatot a professzor –, mi magának és a lánykának a fontosabb: a szégyen avagy az egészség?

MITYA: Mása, gyerünk innen!

MÁSA: Várj, Mitya! Professzor elvtárs…

MITYA: Ugyan, miféle professzor ez! A savanyú káposztalevesek professzora.

PROFESSZOR: Örökké hálásak lesznek még nekem, s egyszer még táviratot fognak nekem küldeni.

– Hogyne, persze – mondta Mitya. – Már el is küldtük…

– Akarja, hogy megvitassuk? – hunyorgott a professzor.

– Hogyne, majd még vitatkozunk is – mondta Mitya.

És hát úgy látszik, ott tett fogadalmat, hogy fest egy képet a szülőföldjén, aztán elutazik a BAM-ra.

 

Végre kint voltak. Friss szél fújt a Néva felől, amelyen ki tudja, hová úsztak a Ladoga jégtáblái meg a közönséges szemét. A higgadt leningrádiak akkurátusan vitték divatos szatyraikat. Ők pedig egy hídon ácsorogtak. Friss szél fújt a Néva felől. És összekócolta Mitya göndör fürtjeit, és duzzadásig feszítette Mása szép szoknyáját. Friss szél fújt a Néva felől. És Mitya semmit sem látva a távolba tekintett, ahol Nagy Péter a kígyóval ablakot vágott Európára, ahol a volt Péter-Pál-erőd ágyúja eldördült, és ahol az Izsák-székesegyháznak, amely nagy megrázkódtatások tanúja volt, a kupolája aranylott, és ahol büszkén rikoltoztak a sirályok.

Egy hídon álldogáltak.

Egyszer csak Mitya durván magához szorította Mását. Mása feljajdult.

MITYA: Mása, mit tegyünk most már? Talán ugorjunk fejest innen? Hiszen szeretsz engem, nem?

Mása hallgatott.

MITYA: Ha valóban szeretsz, akkor rajta! Minek? Miért? Mire való az ilyen élet? Nos, leugrunk?

– Ugorjunk – suttogta Mása, és majd meghalt félelmében, hiszen látta, hogy senki sincs, akit segítségül hívhatna, mert már jól be is sötétedett, és nem volt a közelben egy élő lélek sem, ápolóról nem is beszélve. De hát minek is hívna bárkit is? Lehet, hogy tényleg jobb lenne most meghalni? Ilyen higgadtan, gyorsan, szépen…

De akkor Mitya hirtelen magánkívül átölelte, mert valahol az égben felbukkant a professzor rókaképe, és cuppanósan megcsókolta, és hirtelen maga felé fordította, Mása pedig egy halott görcsösségével kapaszkodott bele a híd vaskorlátjába, és hallgatta szaggatott zihálását.

És hirtelen – Mása szemében előbb kihunyt a fehér fény, majd újra fellobbant, aztán zöld villanás, zöld villanások Mitya mozgásának ütemére, és édes lett az a fény a víz tetején, mintha valaki a vízen járt volna, és tőle származott volna a fény, és a fény egyre nőtt attól, aki a vízen járt, aztán – a fény atomrobbanása. A vakító fény egyre nőtt, és elnyelt körben minden élőt. Fájdalmasan és üdvözülten robbant szét. Üdvözülten robba-a-ant…

– Á-á-á – mondta Mása.

– Micsoda? – kérdezte rekedten Mitya.

– Á-á-á – mondta a lány.

– Micsoda? – kérdezte a fiú.

A lány körbenézett, újra körbenézett, és nyitott szájával egyre csak kapkodta, kapkodta a levegőt.

– Micsoda? Micsoda? – kérdezte és kérdezte a fiú.

– Á-á-á, kedvesem, szeretlek – mondta ki végül a lány.

Hát igen, drága barátom, ilyen magas hangon zárta Viktor Parfentyjevics igaz elbeszélését. Miután ismét arcához kapott, vodkát követelt, és előállt még valami képtelen badarsággal. Hogy hát ő volna az a bizonyos Mitya. És amikor arra emlékeztettem, hogy Mitya elutazott a BAM-ra, akkor kiabálni kezdett, hogy ő is a BAM-ra utazik, hogy mindenki oda utazik, akinek van lelkiismerete, ellentétben velem, aki nem ad neki több vodkát. És én, akit elbűvölt titokzatos elbeszélésével, csak most vettem észre, hogy stikában megitta a maradék vodkát. Rettenetesen feldühödtem, becstelenséggel vádoltam, és azt mondtam neki, hogy az ilyeneknek, mint ő, jobb helyen beverik a pofáját.

Erre elbőgte magát, tetovált karjával eltakarta az arcát, és karja mögül körülbelül a következőket mondta:

– Az ördögbe is az üveggel, üveg van épp elég a világon. De hallgass csak ide, mit gondolok én, öregem. Azt gondolom, még te sem fogod ezt megcáfolni, szóval, tudd meg: az ember ugyanúgy nem választ nőt magának, mint ahogy példának okáért a szüleit sem választja. Vagy van, mármint nőd, vagy pedig nincsen. Mint ahogy vagy vannak szüleid, vagy már eltemetted őket.

Ekkorra már egészen megbékéltem a vodka eltűnésével, és ez a gondolat mintha túlságosan is megérintett volna.

– És a nő sem választ téged. Neki is hasonló feltételei vannak – mormogta és mormogta Viktor Parfentyjevics.

És megint csak egyetérthettem vele. Dörmögött még ugyan valamit, de én már egészen másra gondoltam.

Arra gondoltam, drága barátom, arra gondoltam, hogy mi csak szemléljük itt a világot, de egyáltalán nem tudjuk, mi? hol? hogyan? Itt van például ez a fenti förtelmes história: mi ez – cinikus zagyvaság vagy éppen ellenkezőleg, fényes, szép, szent történet? Vagy lehetséges, hogy mindez együttesen? Jó és rossz és förtelem és szentség és… és kék fuvola? Lehetséges, hogy mindez együttesen? Lehetséges, hogy ez lenne a világ teljessége?

Hát erről gondolkodtam én, drága barátom, azon az éjszakán, amikor sorsom a kelet-szibériai vasút Abakan–Tajset szakaszán lévő Sz. állomásra vetett, hogy ott töltsek egy hosszú éjszakát.

Mindenki aludt. Viktor Parfentyjevics úgy aludt el, hogy hegyes vállát nekem vetette. Ásítozva és körbetekintgetve egy gyerekarcú, pödrött bajszú rendőr haladt át a termen. Az ablakokat betöltötte a hajnal. Pásztor játszott a sípján.

 

 

Goretity József fordítása