Május 2004
Oroszok — ma

Zelei Miklós

A hegyek között hosszú az út

Elmondja Balogh Vaszil, egy magyar Moszkvában

Azt mondják az oroszok, hogy ami Moszkvában éjszakánként történik, mindenütt másutt polgárháborúnak számítana. Egy ideje barman vagyok a belvárosban, sok mindent látok. Egyik este, még nem is volt későn, lövöldözés hallatszott. A szomszéd bárból ment ki egy lány, és három pasas be akarta rángatni egy autóba. Nyilván nem éjszakai pillangó volt, hiszen az beül magától. Ez meg sikoltozott, kiabált, az ottani barman kiszaladt, hogy segítsen neki. Lelőtték. Két rendőr meghallotta a lövést, odaszaladt. A rendőrök általában a belvárosban is kalasnyikovval járnak. A támadók szemen lőtték a rendőröket, mindkettő meghalt. De a történet happy enddel ért véget, mert a hatalmas kavarodásban a lány el tudott futni.   

Moszkva Oroszországon belül egy másik ország. Itt nincs energiaválság, nincs munkanélküliség, nincs áruhiány. De ha száz kilométernél messzebbre megy valaki a várostól, mit lát? Éhínség, áramszünet, hideg, fűtetlen lakások... Moszkvában új bankok, szállodák, székházak, éttermek nőttek ki a földből. Váratlanul feljavult a közvilágítás, és nem csak a reklámoknak köszönhetően. Rengeteg autó van! Csillogó Mercik, Rolls Royce-ok és hát az egyszerű embereknek a gyengébb márkák, amelyek azonban még mindig nagyon jók. Meg a töméntelen szakadt Lada és Volga, amiket főleg a szocialista országokból kivonult tisztek vásároltak föl s hoztak magukkal vissza, haza, eladni. Na, ezek még mindig járnak. Nem épült azonban elég aluljáró, fölüljáró, hiszen a szovjet hadiutak képéhez az ilyen civil dolgok nem tartoztak hozzá. Ez a sok jármű most reggeltől estig a kereszteződésekben szorong, nem mozdul semerre. Egy kicsit a mai Oroszországot is jelképezi ez a lázas, intenzív mozdulatlanság. Járnak a motorok, szólnak a dudák, villognak a reflektorok, mindenki ugrana, mégse nagyon mozdul senki, semerre.

1998 nyara óta folyamatosan itt élek Moszkvában, korábban grúz állampolgár voltam, most semmilyen. Most fogok moszkvai letelepedési engedélyt kapni. Először egy piacon árultam farmert. Árulnak itt olyan farmert, hogy minden hónapban újat kell venni. A török farmerok ilyenek... Na jó, nem minden rossz, ami török, nem minden török, ami rossz. Árulnak jobbakat is. Az igazán jókért azonban a boltokba kell menni, száz-kétszáz dollárt is elkérnek egyért. Moszkva nagyon drága város, mert ide mindent hozni kell.

Alighogy belejöttem volna a piacozásba, itt volt a krízis, elértéktelenedett a pénz, az emberek nem vásároltak, nekem meg nem volt munkám. Utcaseprő lettem azon a környéken, ahol anyu lakott, az ulica Junih Lenyinceven, az Ifjú Leninisták utcájában. Az utcaseprés mindenütt pocsék munka lehet, de itt különösen az volt. Mert nincs hozzá semmi szerszám. Szinte kézzel kell összeszedni a szemetet, amit az emberek eldobálnak. Kuka sincs. Én egy gyerekfürdőkádra kötöttem madzagot, húztam magam után, és abba gyűjtögettem a dolgokat. Odamentem dolgozni, és azt mondták, itt van ez az utca, söpörd. Mivel? Az nem érdekelte őket. Két hónap múlva abba is hagytam.

Tbilisziben születtem, Grúziában, Közép-Ázsiában, de magyar vagyok. Apámat a hetvenes évek elején Kárpátalja egyetlen magyar többségű városából, Beregszászból, ukránul Berehovóból sorozták be a szovjet hadseregbe, Kijevbe. Ott ismerkedtek meg a szüleim, anyám ott dolgozott, ott volt az esküvőjük is, de miután apu leszerelt, elmentek Grúziába, a grúz fővárosba, Tbiliszibe, mert anyunak ott volt lakása. A nagyapja menekült oda Novorosszijszkból, a forradalom elől, Novorosszijszkban és Odesszában volt ugyanis két gyáruk. Burzsujok voltak, és Grúziába akkor még nem ért el a bolsevik forradalom. Novorosszijszkban ellenben már 1917 decemberében kikiáltották a szovjethatalmat, aztán a várost rövid időre még visszafoglalták a fehérek is, vagyis nagyon nagy volt a zűrzavar, menekülni kellett, azt hitték, Grúzia kimarad az egészből, de ott is utolérték őket a vörösök, és 1921. február 25-én Tbilisziben is kikiáltották a szovjethatalmat.

A dédapám, anyu nagyapja, Grúziában még vagy tíz évig élt nyomorékon, mert a forradalmi eseményektől agyvérzést kapott. Egy lengyel eredetű család volt az övéké, úgy hívták őket, Dimbowetzky, ami később változott át Duboveckire, ez oroszosabb vezetéknév. A család, amit tudott, ezüstöt, egyebet, vitt magával, és abból éltek. Nagyapám már Grúziából vonult be katonának, s végigszolgálta a második világháborút, egészen 1945-ig. Később karriert csinált, ő lett, oroszul mondom, a zamesztyityel predszedatyelja Goszbanka Gruzii, a Grúz Állami Bank elnökhelyettese. Jó helyen dolgozott, mindig volt pénz a háznál, de 1980-ban megölték a saját lakásában – azonnal meghalt. Ötéves voltam akkor, éppen Beregszászban voltunk, és telefonáltak anyunak, hogy azonnal induljon haza.

A nagyapám volt a csődbe jutott vagy juttatott bankok ügyét kivizsgáló bizottság elnöke, és ebből a pozícióból következett tragikus halála is. Anyám kórházba került, idegösszeroppanást kapott, nagyon rosszul érezte magát. A felügyelő kiment hozzá a kórházba, egy papírt tett elé, hogy írja alá. Aláírta. És amikor kijött a kórházból, ment a rendőrségre, megkérdezni, hogy megy az ügy, hol tart a vizsgálat. Miféle ügy? Miféle vizsgálat? Maga aláírta a papírt, hogy semmiféle kérelme, követelése nincs. Kész, vége. A vizsgálat lezárva, ügy nincs. Grúziában akkor ezt tudták sokan. 

Grúz óvodába jártam, volt idő, amikor csak magyarul és grúzul beszéltem, oroszul pedig csak nagyon nehezen. De azután orosz iskolába jártam, és megtanultam oroszul is. Tbilisziben, az iskolában mindig az volt a téma, hogy magyar vagyok, különös valaki. Akinek tetszett, az jóban volt velem, de volt olyan is, akinek nem tetszett. Oroszok is, grúzok is jártak abba az iskolába, meg sok örmény. A barátaim között az orosz nyelvű grúzok voltak többen. A családok egy részében az apa grúz, az anya orosz volt, és a gyerekeket orosz iskolába járatták. A Grúziában élő tiszta oroszokkal nehéz boldogulni. Már nem is oroszok igazán, de még nem is grúzok, viszont vonzódnak a grúzokhoz, a gyerekeiket grúz iskolába adják, és az oroszokkal nem tartanak kapcsolatot. Voltak ilyen ismerőseim is. Akiknek nem sikerült ez a váltás, már rég elmentek Oroszországba. Az örményekkel se volt könnyű. Ők mindig együtt vannak, nehezen fogadnak be. Én egyáltalán nem vagyok nacionalista, de amikor Grúziában éltem, ott ez a kérdés, hogy ki milyen nemzetiségű, szinte első helyen szerepelt. Amikor ismerkednek, először azt kérdezik, mi a vezetékneved, utána mindig azt, hogy milyen nemzetiségű vagy. És ettől sok függ az emberi kapcsolatokban. A magyarokról különben nem tudtak semmit, csak azt, amit tőlem hallottak. Sokan azt se tudták, hogy van ilyen nép. Nem tudtak semmit ‘56-ról se. Itt Moszkvában se sokan tudják, most kezdenek ezt-azt mutatni róla a tévében. De ‘56 itt úgy ment el, hogy a mi nemzedékünk már nemigen tud róla.

Amíg nagyapám élt, apám a bankban dolgozott mint pénzszállító, a boltokból szedte össze a pénzt, és elvitte a bankba. Ez akkor még nem volt veszélyes. Kocsival jártak, fegyverrel, s nagyon ritkán támadták meg őket. A pénzbegyűjtők között voltak nők is, és inkább rájuk mentek. Apámat végül kilökték onnan. Nem élt már nagyapa.

Apám elment Kisinyovba, Moldáviába, mi meg ketten maradtunk anyuval, csak távoli rokonaink maradtak ott, anyai nagymamám meghalt még akkor, amikor anyu tizenhat éves volt. Sok küszködéssel múltak az évek, és anyuval arra gondoltunk, hogy megpróbáljuk Kárpátalján! Közép-Ázsiából nyugatra, a szovjet–magyar határ mellé, Beregszászba költöztünk, ott éltek az apai nagyszüleim. Két évet, ötödikbe és hatodikba ott jártam iskolába, oroszba. De anyu sose szerette Beregszászt, nehéz élete volt ott. Gyermekpszichológus a szakmája, Beregszászban is az óvodában dolgozott, de nem szeretett ott lenni. Tbilisziben nőtt fel, oda akart visszamenni, a városba, ahova a nagyapja menekült az októberi forradalom elől. Így aztán visszamentünk Tbiliszibe, és a középiskolát már ott fejeztem be.

Orosz irodalomból is grúzul érettségiztem. Ma délelőtt bementem a boltba, hogy bort vegyek, és csak grúz vörös borok álltak a polcokon, nagy háromliteres palackokban, és arról az oldalról olvastam, ahol a grúz címke volt ráragasztva. És az eladó azt mondja, a másik oldalon van oroszul. Mondom kösz, én grúzul olvasom. Meglepődött. Rám sose mondaná senki, hogy Grúziából jöttem, és a Szovjetunióban nem volt divat tudni a tagköztársaságok nyelvét. Semmibe veszik a grúzokat is, az örményeket is meg a többit is. Ha sötét bőrű, fekete hajú volnék, meg sasorrom lenne, akkor rám találnának, de én egyáltalán nem látszom kaukázusinak. Nem is szoktak igazoltatni, se a metróban, se máshol.  

Moszkva utcáin és metróállomásain nagyon sok a bombafigyelő rendőr, de vannak katonák meg önkéntesek is. Ahol már volt terrortámadás, azon a helyen tábla őrzi a gyászos emléket, és mindig tesznek virágot is oda. Figyelik a közegek a tizenhárom-tizennégymilliós városban szünet nélkül áramló, sűrű tömeget. Pénzt is keresnek ezzel. Tökéletes találati pontossággal szúrják ki azokat a vidékieket, akik bejelentés nélkül laknak a fővárosban. Ha veszélytelenek, megsarcolják és elengedik őket. Ez a rendőrök egyik kiegészítő jövedelme. Ha ellenben gyanús a figura, akkor davaj, be az ucsásztokra, az őrszobára. Született is a mostani moszkvai köznyelvben egy új kifejezés, ami méltó lehet a jogvédők figyelmére: kaukázusi arcú nemzetiségek. Őket garantáltan igazoltatják minden sarkon. Akkor is, ha már az ükapjuk is Moszkvában született. Az egykori szovjet hadseregben van ennek a rasszista szemléletnek a gyökere, ahol a Közép-Ázsiából behívott katonákat fekete seggűeknek hívták, és ők voltak a legdurvább kitolások áldozatai.

Éjszakánként pedig, ahogyan erről már beszéltem, a hatalmas városban hol itt, hol ott zajlik egy-egy ütközet a rendőrök és a bűnözők között. Mindenki jól fel van szerelve, a sisakot és a golyóálló mellényt a rendőrök nappal is a járőrkocsiban tartják. A metróba meg a trolin, buszon, villamoson a vezető minden megállóban figyelmezteti az embereket, hogy ne nyúljanak az elhagyott csomagokhoz, hanem szóljanak a rendőröknek. Végül is megvalósult Nyikita Hruscsov néhai szovjet pártelnök nagy álma: az ország utolérte a kapitalizmust. Igaz, nem úgy, ahogyan eltervezték, és nem akkor, amikorra ez a nagy cél ki volt tűzve, de mégis, a siker frenetikus.

1992-ben, Tbilisziben érettségiztem, az érettségi bizonyítványomon már az új grúz állami címer van. Még azon a nyáron felvételiztem a Tbiliszi Állami Egyetem jogi karára. Egy évet tanultam ott. Tanultam volna tovább is, de másképp sikerült. Egy lépcsőházban laktunk az egyik barátom szüleivel. A barátom két évvel azelőtt meghalt, egy baleset következtében bennégett a liftben, de én a szüleivel azután is jó kapcsolatban maradtam. Az apja volt a kerületünk katonai parancsnoka. Egy nyári estén, 1993 augusztusában, amikor már elkezdődött a Kaukázusban a grúz–abház háború, felhívott, hogy menjek át hozzájuk. Átmentem, és azt mondja, hogy máma éjszaka fogják összefogdosni az embereket, főleg a fiatalokat, és buszokkal viszik őket harcolni Abháziába. Mert magától senki nem akart menni! Először úgy csinálták, hogy behívták az embereket a parancsnokságra, mintha valamit el kellett volna ott intézni, és amikor összegyűltek, rájuk zárták a kaput, aztán föl a buszokra, gyerünk a harcba, még a beöltözés is a harctéren történt.

A szomszédos parancsnok megmentett engem a háborútól. Megkereste egyik ismerősét, aki aznap éjjel kocsival ment át egy másik városba, Vlagyikavkázba, az már Oroszország, túl a hegyeken. Mondta a parancsnok, hogy két órám van, ide fognak jönni értem a ház elé, pakoljak össze, és indulás. Négyen voltunk a kocsiban, és elmentünk. Nem tudtam, hogy mennyi időre jövök el, egy hónapra vagy többre, de úgy jött ki, hogy örökre.

A grúz határszélen, az út jobb oldalán volt egy folyó, a folyón túl erdő, az úton pedig betonblokkok, mellettük katonák álltak, ez volt a poszt. Mielőtt odaértünk, megálltunk, hogy a rendszámtáblán leragasszuk a grúz zászlót. Az orosz katonák nem szerették az ilyen rendszámú kocsikat. De a másik oldalról, az erdőből elkezdtek lőni, lehasaltunk, vártunk így vagy húsz percet, de lehet, hogy többet is, végül aztán csak átjutottunk Vlagyikavkázba. De akkorra már nappal lett, délelőtt. A hegyek között hosszú az út.

Anyu adott egy kis pénzt, kiszálltam, mentem a vonatállomásra jegyet venni. Ott is volt egy kis probléma. Azt mondták, hogy jegyet Harkovba, a moszkvai vonatra, egy hónappal azelőtt kellett volna rendelni. Most mit csináljak? Pénzem sincs sok. Azt mondja erre a pénztáros lány, gyere be két óra után, három előtt. Jól van. Sétáltam a városban, zuhogott az eső, két óra után vissza a kasszához, és ki van írva, hogy zárva. Kettőtől háromig ebédszünet. Na, engem jól elküldtek. Szomorkodok az ajtóban, de akkor kiszól a pénztáros lány, davaj, gyere be! Mennyi jegy kell neked? Mert tudok adni egy egész hálókocsit is! Nekem csak egy kell. A pénztáros lány nevetett, kiírta a jegyemet, egy kicsivel több pénzt akartam adni neki a segítségéért, de nem fogadta el.

Volt már jegyem, este elutaztam Harkovba, egy éjszaka és egy nap. Harkovban vettem jegyet az ungvári vonatra, az is több mint egynapos út.  Mentem a nagymamához Beregszászba, a Tinódi utcába, és ott maradtam több mint három évig. Először nem dolgoztam, nem volt semmi szakmám. Volt egy barátnőm, az anyja felügyelő volt a rendőrségen, ő betett dolgozni egy kis kávézóba. Dolgoztam a Flamingóban is, ahol a fürdő volt régebben. Nehéz volt megszoknom, hogy kell bánnom a pénzzel. Kaptam egy hétre ötven dollárt, meg borravalóból is szépen összejött, ennyi pénzt azelőtt sose láttam, nem tudtam, mit csináljak vele.

Mi volt?

Ivászat.

Egyik héten dolgoztam, a másikon elköltöttem az ötven dollárt. Nem csináltam semmit. Nem tanultam semmit. Anyám is meglátogatott egyszer, és elmondta, hogy Tbilisziben minden tönkrement, ami tönkremehetett, az infrastruktúra, minden, minden. Élni ott már nem lehet. Kétszobás lakásunk volt ott, volt hozzá még egy fél szoba meg egy erkély is, elég nagy volt. Anyám eladta tízezer dollárért, és az élettársával együtt elment Moszkvába, ahol lakást bérelt, és dolgozott. Én még Beregszászban voltam, nem nagyon akartam hozzá költözni. Végül elindultam, és Kijevben a vasútállomáson ellopták a kistáskámat, abban volt a paszportom, a belföldi, még az SZSZSZR-es feliratú belföldi grúz paszport. Mit csináljak? Visszamentem Beregszászba, de anyám nagyon hívott, hogy induljak, csináltassak új papírokat. Adott rá pénzt is. Jól van. Elindultam Grúziába, mert új papírokat csak úgy lehet csináltatni, ha odamegy az ember. A posta nem működik rendesen, és a hivatalok is csak akkor foglalkoznak veled, ha naponta rájuk nyitsz. Nagyon nehezen, Azerbajdzsánon keresztül utaztam. Abházián át már nem lehetett járni, mert ott háború volt.

Anyám lakása már nem volt meg, de az élettársáé még igen. Ott laktam. És majd egy évig kellett Grúziában maradnom, mert probléma volt a katonasággal. Az új papírokhoz kellettek volna a katonai dokumentumok is, azok meg egyáltalán nem voltak rendben.

Azon az estén, amikor elindultam otthonról, és átmentem Vlagyikavkázba, otthon hamarosan mentek értem, hogy vigyenek Abháziába, a háborúba. Anyu mondta nekik, hogy nem vagyok odahaza, elutaztam, nem tudja, mikor jövök meg. Erre őt vitték el éjszaka a voinkomatra, a katonai parancsnokságra, elvették a paszportját, és azt mondták neki, hogy a fia dezertyir.

Sokáig húzódott az ügy, végül is, hogy ne legyek katonaszökevény, anyám a nevemben lemondott a grúz állampolgárságomról. Postán küldtem neki meghatalmazást, hogy a nevemben intézkedhessen. Hogy lemondhassak, anyunak még ötven dollárt is kellett fizetnie.

Utána pedig, amikor újra Grúziában voltam, hogy új papírokat csináltassak, megint kellett volna az állampolgárság. Teltek a napok, a hetek, a hónapok. Nagyon nehéz volt az az egy év, nem voltak papírjaim, nem dolgozhattam, csak vártam. De ott várni se volt könnyű, mert teljesen tönkrement a város. Folyton elromlott a metró is, a vonat megállt két állomás között, várt egy fél órát, aztán kinyílt az ajtó, és bemondták, hogy szép lassan mindenki gyalogoljon be az állomásra. Fönt nem járt a troli, a busz, pedig Tbiliszi területe nagyobb, mint Budapesté.

Nem volt áram. Meleg víz meg víz sem. De volt helyette tetű meg rüh. A várost átszelte egy sínpár, azon valamikor felrobbantottak egy vonatot, aminek még mindig ott hevertek a darabjai. Egyedül éltem anyu új társának elhagyott, négyszobás lakásában, abból a pénzből, amit anyu Moszkvából küldött ismerősökkel meg az ismerősök ismerőseivel. Aki éppen Tbiliszibe utazott Moszkvából. Nem sok ilyen volt.

Otthon gyártott kis kályhákat lehetett már kapni a vásárokban, mindenki azt vitt a lakásába, az ablakon kidugta a csövet, és így főzött, fűtött. Kúszott a füst fölfelé a magas házak falán, minden ház befeketedett. Az járt a legjobban, aki a földszinten lakott, mert az ablakain a többiek füstje nem szállt be. Sok tűzeset is történt a házilag fabrikált kis kályhák miatt. Meg az is gyakran tüzet okozott, hogy amikor az áramszünet végén visszakapcsolták a villanyt, mindig ingadozott a feszültség, szikráztak a vezetékek, és meggyulladt valami. Sok baleset volt ebből. A nép, a szovjet nép türelmes. Beszél, hogy dögöljön meg, rohadjon meg, aztán újra megválasztja ugyanazt.

Voltak viszont olyan elit kerületek, ahol nem kapcsolták ki a villanyt. Csak nagy néha, legfeljebb egy-egy órára. A kocsmák is nyitva voltak, azokat a törökök tartották kézben, és nagyon jól működtek. De ez nem takarta el, hogy mennyire megváltozott a város. A szülővárosom. Nagyon sokan, majdnem mindenki eljött Tbilisziből az intelligens, tanult emberek közül. Falusiak költöztek a helyükbe, megvették a lakásokat, nem tudom, honnan, de teli vannak pénzzel, ők összevásároltak ott minden lakást, ami eladó volt. Vagy kidobták a lakóját. Az oroszok közül, amikor az egész kezdődött, sokat egyszerűen kidobtak a lakásából.

Menjél, vége!

Ezek minden nélkül jöttek el Grúziából.

Nagyon nem szerették ott az oroszokat. Sose szerették. Mikor még iskolába jártam, másképp viszonyultak hozzám, mert nem voltam orosz. De a grúzok csak beszélnek arról a nagy kaukázusi szeretetről. Anyunak is hányszor odaszóltak a buszon, a trolin, hogy russzkaja korova! Orosz tehén. Nacionalisták, aki ott él, az tudja, az megtanulja ezt. Én is megtanultam. Ha beszéltem valakivel, csak ránéztem, és már tudtam is, milyen nemzet. Ez most jól jön a bárban, ahol dolgozom. Tudom, kivel hogyan kell beszélni.

Depressziósan múlt az időm a tönkrejutott Tbilisziben. Végül az egyik hivatalban találtam egy embert, akinek adni kellett négyszáz dollárt, ő ezért kiadott egy igazolást, amivel elmentem a miliciára, és erre az igazolásra a milicián kiadták az új paszportot. De már csak a külföldit. Hogy elutazhassak onnan. Mert úgy beszéltük meg azzal az emberrel, aki a pénzem eltette, hogy nem megyek többé Grúziába. Fölülhettem végre a repülőre, és máris itt voltam Moszkvában, a Vnukovói reptéren, vagyis külföldön. A repülőre akkor már nem kellett sorba állni, mint a szovjet időkben.

Vnukovóról egy Tbilisziből Moszkvába költözött örmény osztálytársamhoz mentem, nála aludtam, és csak másnap kerestem meg anyuékat, mert ők akkor egy kollégiumban laktak, pedagógusként dolgoztak, és amíg nem találtak megfelelő lakást, amit ki tudtak volna bérelni, ott kaptak szobát. Amíg anyuék keresték a lakást, három hónapra elmentem újra Beregszászra. Már másnap. Az apai nagyapám akkor már meghalt torokrákban. Nyár volt, s még azon a nyáron vissza is jöttem. Akkor voltak Moszkvában a gyermekolimpiai játékok. Ha még egy napot várok, már nem tudok utazni, mert már egyáltalán nem lehetett Moszkvába jegyet kapni. Nem adtak el. Szoktak ilyet csinálni. Amikor az 1980-as olimpiai játékok voltak, akkor teljesen bezárták a várost. 1998 nyara óta itt élek.

Édesapám időközben Kisinyovban megnősült, egy zsidó asszonyt vett feleségül, és kiment vele Amerikába. Gyakran felhív telefonon, pénzt küld, csomagot a gyereknek, mert közben itt Moszkvában én is megnősültem, és született egy fiunk. Édesapám taxizik Amerikában. Azt az asszonyt, akivel kiment, már otthagyta, most egy másikkal él.

Anyuéknak is van már lakásuk, nem messze, Moszkva alatt. Mi is vettünk Lenával, a feleségemmel egy szoba-konyhásat, rendbe tettük, még a patkányokat is ki kellett irtani belőle. Mintha rendben volnánk. Mégis azon gondolkodunk, hogy hova, melyik országba telepedjünk át. Beregszászt, Kárpátalját nagyon szeretem, de oda nem megyek, mert Ukrajnában nincs semmi perspektíva. Itt Moszkvában sincs. Oroszul úgy mondják, nyicsevo nye szvetyit. Semmi nem fénylik az alagút végén. A feleségemnek jó szakmája van, de itt nem megy vele semmire. Akikkel együtt végzett, azok már mind külföldön dolgoznak. Talán Magyarországra? A magyar nyelv az apanyelvem. Csak mindig visszariaszt, hogy ha áttelepedünk külföldre, akkor a letelepedési, honosítási procedúra kezdődik elölről. Pedig még véget se ért.