Január 2004
Kiegyező Európa?

Szabó Géza

Fel a kezekkel! Uniót vagy életet!

A nemzetközi sajtót (hírügynökségeket, napilapokat, tévé- és rádióadókat egyaránt) hónapok óta lázban tartja az EU-bővítés, a közös alkotmánytervezet körüli huzavonák ügye. Pénzügyektől, támogatási rendszerektől és elméletektől hangos Európa nyugati (és kisebb mértékben keleti) fele. Ki kinek – illetve mennyit adjon? Jogokból, pénzügyi forrásokból, szavazati arányból stb. A kényes témákról szinte minden jelentős nyugat-európai politikus és gazdasági szakember nyilatkozott 2003 során. Ezekből a sajtóanyagokból válogatunk a továbbiakban.

 

Az El Pais november 17-én illusztris személyiségek elemzését közli arról, hogy az ún. „kis” és „nagy” államok közötti huzavona az EU-t meglehetősen kínos helyzetbe hozza, hiszen az egységesülő Európában az ilyen jellegű elhatárolások természetellenesek és nevetségesek lesznek. A tanulmányt Valery Giscard d’Estaing, az Európai Konvent elnöke, valamint a két alelnök, Giuliano Amato és Jean-Luc Dehaene jegyzi. Sajnálatos, állapítják meg a szerzők, hogy a Konvent munkálkodását a nemzetközi közvélemény előtt úgy állították be, mintha kizárólag az óriás- és törpeállamok áldatlan viaskodásáról volna szó. A pletykák elsősorban arról szólnak, hogy a több lakossal bíró államok állítólag megpróbálják korlátozni a kevesebb lakosú országok jogait az unióban. Amennyiben ez a vád igaz volna, akkor Németország, Franciaország, Anglia és Olaszország (később esetleg Spanyolország és Lengyelország) diktálna mindent az EU-ban.

Az ilyen gyanúsítgatásokat idejében tisztázni kell, nem szabad az időre bízni, hogy megoldja a gondokat, mert a mostani bűnös hallgatásnak, a szőnyeg alá söprés gyakorlatának később az EU látná kárát. Az EU struktúráit úgy kell kiépíteni – vélik a szerzők –, hogy messzemenően figyelembe kell venni sajátosságait. Ez egy olyan ország-konglomerátum lesz, amilyen nem létezik még egy a világon. Elsősorban a belső, óriási különbségek miatt. Képtelenség volna az EU-t összehasonlítani az AEÁ-val, hiszen az óceánon túl nincs példa arra, hogy egy tagország (Németország) 82,5 millió lakossal  rendelkezzen, míg a másik mindössze 450 ezerrel (Luxemburg). (Illetve hamarosan lesz ennél törpébb tagállama is az EU-nak, Málta a maga 340 ezer lakosával.)

Különös, hogy a kicsi vs. nagy, nagy vs. kicsi probléma csak most merül fel. Hiszen az unió első hat alapító országa között ott volt a legkisebb, Luxemburg, sőt fontos szerepet játszott „az európai út és gondolat” kiépítésében: különféle közös intézményrendszereknek adott otthont (Európai Bíróság, Európai Befektetési Bank stb.), legtöbbször az elnöki teendőket is vállalva. Az első nagy bővítési hullám során ún. óriás-ország (Anglia), illetve törpe (Dánia és Írország) is csatlakozott az egységesülő Európához. Senki sem beszélt akkor kicsikről meg nagyokról, nem acsarkodtak egymásra az államok. A mostani fals vita tehát új keletű, és alaposan visszahúzhatja Európát, azt az egységesülő földrészt, amelynek a világ más, ugrásra kész országtömbjeivel kellene felvennie a versenyt. „Az EU-ba frissen érkezettek nehezen fogadják el azt, amit az európai gyakorlat a régi tagállamoknak réges-rég a fejükbe vert, éspedig azt (amit az euroszkeptikusok is lenyelnek), hogy a közösségi, európai építkezési folyamat magas fokú kompromisszumkészséget igényel – egyensúlyba kell hozni a kizárólagos nemzeti igényeket a nagy egység, Európa működési szabályaival.”

A közös Európát nem lehet, és nem szabad úgy kiépíteni, hogy a különféle államok jogait letagadjuk, netán figyelmen kívül hagyjuk, de egy olyan egységes Európa is szánalmas torzszülött volna, amelyben „az államok egyenlőségének a dogmája az állampolgárok közötti egyenlőtlenségek állapotát hozná előtérbe. Egy ilyen Európa intézményrendszerét a demokrácia sodró ereje előbb-utóbb eltüntetné a föld felszínéről.”

Gyakorlati kérdések bizonyítják be, akarjuk-e, hogy ténylegesen egységesüljön Európa. Például hogyan szavazzanak az EU tagállamai a Minisztertanácsban? Eredetileg a gyakorlat az volt, hogy a nagy államok 10, a közepes nagyságúak 5, a kis államok pedig két szavazattal rendelkeztek. Igen ám, csakhogy a 25-ös tömbön belül az erőviszonyok alaposan megváltoznak: ebben a konfigurációban a hat legnagyobb állam az unió lakosságának a 74 százalékát teszi majd ki, ugyanakkor csak a potenciális szavazatok 53 százalékát birtokolja... Ebből is látszik, hogy mindkét fél érveit alaposan figyelembe kell venni – állítják a szerzők, erre való a kettős többség, illetve a 60 százalékos konszenzus elve. Ez utóbbi oda fog hatni, hogy a kis és nagy államok kénytelenek lesznek kiegyezni, szövetséget kötni a fontos döntéshozatalok előtt, és nem fognak egymás ellenében törvényeket „átpréselni” a közös törvényhozáson. „A kettős többség elve viszont azt eredményezi majd, hogy az unió kettős legitimitással fog bírni: a polgárok uniója lesz – és ugyanakkor az államok uniója is.”

 

Az AFP tudósítása szerint (dec. 8.) Silvio Berlusconi olasz kormányfő ötven százalékos esélyt lát arra, hogy az Európai Unió soros brüsszeli csúcstalálkozóján eredményre jutnak a majdani uniós alkotmányról. Berlusconi, aki az öt dél-európai és a Maghreb-csoportot alkotó öt észak-afrikai ország vezetőinek első csúcstalálkozója alkalmából a tunéziai fővárosban tartózkodott, Olaszország soros EU-elnöki tisztségére utalva megjegyezte, hogy a tárgyalásokért felelős személynek hivatalból derűlátónak kell lennie, de nem lát semmi drámait abban, ha 2004 végéig nem sikerül kidolgozni az alkotmány szövegének végső formáját. Berlusconi ennél sokkal fontosabbnak tartja, hogy az unió működőképes legyen. Erről a kérdésről Tuniszban Jacques Chirac francia elnökkel, José Maria Aznar spanyol és Manuel Durao Barroso portugál miniszterelnökkel is tárgyalt, néhány nap múlva pedig Gerhard Schröder német kancellárral, illetve Kosztasz Szimitisz görög kormányfővel találkozott.

Jacques Chirac keményen bírálta, „összefüggéstelennek” és „az európai fejlődéssel összeegyeztethetetlennek” nevezte az alkotmánytervezet ellenzői által felvetett kifogásokat. Chirac emlékeztetett arra, hogy az unió alapító tagországai (Franciaország, Németország, Olaszország és a három Benelux-állam) egyaránt úgy vélik: bölcsebb lenne nem módosítani az alkotmánytervezetben javasolt európai intézményrendszert. A francia elnök álláspontja igencsak határozott e kérdésben: az alapító országok „nagy tapasztalattal és természetesen sokkal jelentősebb európai kultúrával rendelkeznek”, mint az unióhoz újonnan csatlakozó közép- és kelet-európai országok – vagyis értelemszerűen rájuk kellene hallgatni.

Matti Vanhanen finn kormányfő utolsó pillanatig reménykedik – olvasható az AFP tudósításában, hogy Brüsszelben kompromisszumra jutnak a majdani uniós alkotmányról, viszont ő is bevallotta, hogy „rendkívül kétkedő” e tekintetben. Varhanem hűvösen fogadta a jövendőbeli francia–német unió létrehozásáról december első felében napvilágot látott elképzeléseket, mondván, hogy Helsinki nem örvend túlságosan a hasonló hatalmi központok létrejöttének. Elutasította a kis országokkal szembeni „fenyegetéseket” is, mondván: a nagy országoknak hozzá kell szokniuk ahhoz, hogy a kis államoknak ugyanolyan jogaik vannak, és az EU jövőjével kapcsolatos létfontosságú kérdésekben kifejezésre juttathatják álláspontjukat.

 

November 25-én a Liberation arról cikkezett, hogy az unió 15-ről 25-re növekedő „klubtagsága” többé-kevésbé megalapozott félelmekkel tölti el a franciák lelkét. Egyértelmű, olvasható a cikkben, hogy a nyugat-európai, fejlett demokráciáknak morális felelősség kérdése „az öreg kontinens” újraegyesítése, éppen ezért várható, hogy a francia parlament elsöprő többsége a bővítés ügyét fogja támogatni, viszont ez a köznép szintjén nem lesz ilyen egyértelmű, zökkenőmentes folyamat. Már csak azért sem, mert a francia átlagember igencsak szkeptikusan viszonyul a bővítéshez. A szkepticizmus már-már ellenséges magatartásba megy át – ez a közhangulat Franciaországban – állítják az elemzők. Alapjában véve érthető is a franciák idegenkedése, hiszen soha senki nem magyarázta meg nekik, miről szól lényegében az EU-bővítés – állítja Pascal Lamy európai csatlakozási főbiztos. Be kell bizonyítanunk a franciáknak – mondja –, hogy nincs okuk nyugtalankodásra. Mert mitől is rettegnek? Leginkább attól tartanak, hogy a bővítés a munkanélküliségi ráta veszedelmes elszabadulását eredményezi.

Noëlle Lenoir, az európai csatlakozási ügyek párizsi minisztere ugyanígy látja a belpolitikai helyzetet, és súlyosnak tartja, hogy főleg a francia fiatalok vetik el a bővítés gondolatát. Ő egyébként rendszeresen járja a vidéket, és „evangelizációs utakon” próbálja meggyőzni a kételkedőket. A francia nacionalisták elsősorban a munkanélküliség mumusával ijesztik a népet, mondván, hogy csak 2002 folyamán 35 nagyvállalat mintegy 12 ezer alkalmazottat bocsátott el. Ezzel szemben a kelet-európai munkaerő hatszor olcsóbb, mint a franciaországi... Ezek a száraz adatok nem teszik bővítéspártivá a francia fiatal, aktív keresőréteget.

Csakhogy – érvel Pascal Lamy – a szabad munkaerő-áramlást a csatlakozás után évekig szigorúan kordában tartják, ami pedig az ipari termékek sorsát illeti: nincs mitől félniük a franciáknak, Kelet-Európának esélye sincs arra, hogy elárassza olcsó és jó minőségű termékekkel az ő piacukat. A csatlakozásra váró országok munkatermelékenysége az európai átlag felét sem éri el. Az „újak” a textiliparon és bizonyos kohászati termékeken kívül reális konkurenciát nem jelentenek majd, a külkereskedelmi mérleghiány pedig jelenleg is 2,4 milliárd eurót tesz ki (csak Franciaország és a csatlakozásra váró országok viszonyában). Vagyis: a kész termékek sem fognak munkanélküliséget eredményezni Franciaországban.

A franciák amúgy is jól állnak a csatlakozásra váró országokkal szemben: nem arról van szó ugyanis, hogy utóbbiak „meghódítják” az országot, hanem éppen ellenkezőleg: Párizs már alaposan megvetette a lábát egy friss, 75 millió potenciális vásárlóval büszkélkedő piacon. (Franciaország a kelet-európai térségben a harmadik legnagyobb külföldi befektető Németország és az Egyesült Államok mögött, sőt bizonyos országokban – mint Románia vagy Lengyelország – első helyen áll.) Közgazdászok szerint az új tagországok felvétele éppenséggel kedvezhet a „letargikus állapotban levő” nyugat-európai gazdaságnak. Keleten a GDP állandóan növekszik, míg a jelenlegi unióban igencsak visszafogott ez a tendencia. Akár az is bekövetkezhet, hogy az EU a bővítés után látványosan elkezd fejlődni – mondják a nagyon-nagyon optimisták.

Különös jelenség továbbá – olvasható a Liberation elemzésében, hogy míg a párizsi csúcsvezetőség szerint Európa újraegyesítése elintézett ügynek számít, addig a francia közember hisztérikusan retteg a határok felszámolásának a gondolatától. A jelenség annál inkább elgondolkodtató, mivel a megkérdezettek döntő többsége képtelen felsorolni a tíz jövendőbeli tagországot... Ugyanilyen nevetséges érvrendszer az, hogy a bővítés „óriási költségekkel” fog járni, aminek tetemes részét persze a franciáknak kellene elviselniük. A Liberation figyelmeztet, hogy a mostani tízes csoport jóval kevesebb előcsatlakozási támogatást fog kapni, mint annak idején Spanyolország és Portugália. 2004–2006 között az össztámogatás 15 milliárd eurót tesz ki, ami egy-egy francia számára 42 eurós „kiadást” jelent majd. Az viszont igaz, hogy 2007, a tényleges egyesítés pillanata után a közösségi költségek legnagyobb részét Franciaország fogja vállalni, és a legkevesebb pénzt Párizsra osztják majd le. Illetve az új tagországok felé fog irányulni a pénzalap nagyobb része. (Jelenleg a keleti országokban az átlagjövedelem a nyugat-európai átlagjövedelem 40 százalékát teszi ki, ezt fel kell majd tornázni, ki kell egyenlíteni a különbségeket az egyesítés utáni években.)

2007 után Franciaország évente 5,7–6,9 milliárd euróval járul hozzá a brüsszeli uniós államkasszához, vagyis ez az ország lesz az egyesítési eszme legnagyobb pénzügyi támogatója. Az igazi áldozatok viszont nem a franciák lesznek, hanem a régi tagországok hátrányos helyzetű régiói, amelyektől az újak tagfelvételekor megvonnak mindenféle támogatást.

Továbbá a franciák azt szokták a bővítés ellenérveként felhozni, hogy „rengeteg bevándorló” rohamozza majd meg Franciaországot. Ez alaptalan félelem: legjobb ellenpélda Portugália esete. Portugália EU-csatlakozása után a számításokkal éppen ellentétesen csökkenni kezdett a bevándorlók száma. Az Európa Bizottság számításai szerint évente mindössze 6000 kelet-európai bevándorló fogja Franciaországot választani 2007 után. Ennek ellenére a bővítés után Franciaország kettőtől hét évig terjedő tilalmi időszakot fog bevezetni (ellentétben Angliával és Írországgal) a szabad munkaerő-áramlás terén az új tagállamokkal szemben.

A franciák legérdekesebb fenntartásai a bővítéssel szemben éppen a „francia jelleg” felhígulására vonatkoznak: valósággal rettegnek attól, hogy „az európai eszme frankofón jellege” elvész a 25-ös tömegben. Ráadásul a franciák igencsak neheztelnek (a párizsi csúcsvezetőség szintjén is) a csatlakozásra váró országokra Amerika-párti politikájuk miatt. Chirac nyíltan ki is mondta, hogy a kelet-európai országok „nem tudtak hallgatni a kellő időben”, amikor az Egyesült Államok lerohanta Irakot. Milyen közös európai védelmi rendszert lehet kiépíteni az új tagországokkal együtt, amelyek inkább a NATO és az AEÁ felé kacsintgatnak? – olvasható a Liberation hasábjain.

 

A Le Monde Diplomatique-ban Howard M. Wachtel azt fejtegeti (2003. október), hogy „az eurónak egyelőre nincs súlya”. Több mint ötven éve Amerika kényelmesen arra tudja használni a maga dollárját – vélekedik a szerző –, hogy gazdasági és monetáris célkitűzéseit zavartalanul érvényesítse. Az egész földkerekségen. Az első komolyabb, dollárból való (világméretű) kiábrándulás mostanában következett be, amikor az Amerikai Egyesült Államok költségvetési hiánya állandóan növekszik, George W. Bush pedig úgy viselkedik, mint egy kalandvágyó akcióhős. Ez a két tényező tönkreteszi a befektetők és a dollárfüggő kormányok amúgy is ingatag bizalmát. A gond az, hogy nincs egy olyan világszinten jól ismert és elfogadott fizetőeszköz, mint az amerikai dollár. Az euró egyelőre távol áll attól, hogy a zöldhasút ki tudná ütni a nyeregből – olvasható a cikkben. Bizonyos jelek arra utalnak, hogy az európai egységes pénznemnek sokat kell még erősödnie, míg a világ népei ugyanúgy elfogadják, mint az amerikai dollárt. Egyelőre az történik, hogy a jó öreg európai oldalon is nehezen sikerül legyúrni az eurót a kormányok, illetve a népek torkán: legutóbb a svédek utasították el az egységes pénznemet, féltvén saját nemzeti fizetőesz-közüket… és a gazdaságukat.

Az erős euró, az EU, a hamarosan kibővített unió lándzsahegye képes lesz-e vajon arra, hogy az AEÁ világhegemóniáját megdöntse a pénzpiacon? Ki lehet-e ütni a dollárt a nyeregből? Hiszen ott a második világháború óta igencsak magabiztosan ül. Nyilvánvaló, hogy Európában sokan álmodoznak arról, hogy legyőzik a zöldhasút. 1967-ben de Gaulle kihasználta azt, hogy a dollár legyengült, illetve, hogy a vietnami háborúban „rossz oldalon” vetették be, és megpróbált saját aranyfedezetet kiépíteni Európában. Soha senki nem mondta ki, de mai napig ugyanez az igyekezet vezéreli az európai politikusokat: legyőzni az euróval a dollárt. Ezáltal persze az AEÁ „agresszív imperialista politikájának is gátat lehetne vetni”, nem kerülne sor túl gyakran az irakihoz hasonló beavatkozásokra.

A 19. században a fontsterling erősnek számított, a világpiacon kellő rugalmassággal mozgott, el tudta látni a világpénz funkcióját. A világháborúk alaposan megváltoztatták az erőviszonyokat: Amerika fölényes győzelmet aratott, a legyengült Európa immár tőle (és a dollártól) függött. Az 1950-es években a földkerekség bármely országa ott tartott, hogy kényszerítő körülmények közé került. Mert mit tehetett akkoriban X ország Y pénzügyminisztere? Valutatartalékokat csakis dollárban volt érdemes gyűjtenie. Valutatartalékra szüksége volt, hogy országa importálni tudjon. Hogyan szerez X ország az ötvenes években valutatartalékot? Termékeket ad el az Egyesült Államokban (ez a célkitűzés akkor megvalósíthatatlan volt – emlékeztet a szerző, mivel az európai ipart a világháború lefejezte). A második opció: amerikai vállalatokat (áttételesen zöldhasút) csalogatni X országba (ez az igyekezet szülte a multinacionális cégeket). A legutolsó és egyben legkényesebb lehetőség a dollárszerzésre: felajánlani az amerikai félnek az országot magát, védelmi rendszerestül, lemondva büszkeségről, nemzeti gőgről… építsenek ki náluk katonai bázisokat, költekezzenek ott helyben.

Jelenleg hasonló politikát folytat(ná)nak az euróövezet országai a világ minden pontján. De vajon eléggé erős-e az euró ahhoz, hogy szembe tudjon nézni olyan kihívásokkal, amilyenekkel hajdan a dollár szembe tudott nézni? A dollárnak világméretű gazdasági és pénzügyi szükségleteket kellett kielégítenie, ehhez pedig működő, erőteljes amerikai gazdaság kellett a háttérbe. Kellő mennyiségű és kiváló értékű pénzt forgalmazni a világ minden pontján – ez sikerült Amerikának. Vajon sikerülni fog Európának is?

 

Robert Cottrell, a The Economist munkatársa a csatlakozás pénzügyi-gazdasági vonzatait elemzi (november 20-án), főleg az új tagállamok kockázati tényezőit véve górcső alá. Szerinte már a 2004-es és a 2007-es dátum (ez utóbbi Romániát, illetve Bulgáriát érinti, ha sikerül addig talpra állítaniuk gazdaságaikat), a két eltérő csatlakozási hullám is erőteljesen próbára teszi majd a uniót és az új „közösségi polgárokat”. (Nem beszélve a 2007 után következőkről, Horvátországról, Albániáról, Törökországról és Macedóniáról stb.) A vezető nyugat-európai politikai elit szinte egységesen elismeri azt, hogy a keletieknek meg kell adni az esély a demokratikus intézményrendszer kiépítésére, a régi-új modell alkalmazására, a piacgazdaság struktúráinak a „megszokására”. Az egykori szovjetfüggő tömbnek esélyt kell adni arra, hogy a rájuk erőszakolt kommunista-szocialista rémálmot elvethessék. Ezt maguk az euroszkeptikusok is elismerik, mert „egy, az EU-csatlakozásra alaposan felkészült ország alaposan fel van készülve arra is, hogy a világban helyt álljon, és megtalálja a saját útját”.

Addig azonban sok van még. Ahogy közeledik a csatlakozás pillanata, úgy csökken a befogadásra váró országok közvéleménye részéről a folyamat támogatottsága. Eleinte az előszobázásra ítélt kelet-európai államok elsöprő többsége rajongott az EU-bővítésért. Most már ott tartanak, hogy nagyon-nagyon alaposan felkészülnek a sokkhatásra, ami érni fogja őket. (Ugyanakkor remegve készülődnek, akár a kisgyerek, alig várják, hogy láthassák a lehetőségeket, és belekóstoljanak a különféle örömökbe is.) „Az első és legnagyobb sokkhatás az lesz, hogy rengeteg ember csak a csatlakozás pillanatában döbben rá, hogy az EU-tagság nem egyenlő az azonnali jóléttel.” A keleti- és közép-európai államoknak hosszú küzdelmet kell majd folytatniuk, hogy utolérjék a kontinens nyugati felét. Pontosan ki lehet számítani – írja a szerző, mennyi ideig fog tartani az átmeneti időszak. Az Economist Intelligence Unit adatai azt mutatják: ha a jelenlegi 15 EU-tagállam GDP-je évente két százalékkal növekedne, és a friss csatlakozóké (beleértve Romániát és Bulgáriát is) évente legalább négy százalékkal ugrana előre, akkor az új tagországok átlagosan 50 év múlva érnék utol a „régi motorosokat”. De mi van akkor, ha az arány minimálisan is, ám módosul? Ha az új tagorszá-gok csak átlagosan három százalékos GDP-növekedést tudnak évente elkönyvelni, akkor akár 90 év is szükséges lesz a tényleges felzárkózáshoz...

Óriási különbségek lesznek az új tagországok között. Ma például uniós mércével mérve a Balti-államok nagyon szegényeknek számítanak. De ha a következő harminc évben fenn tudják tartani a mostani öt százalékos GDP-növekedési ütemet, akkor sokkal gazdagabb országokká válhatnak, mint a jelenlegi 15 EU-tagállam. És ez nem vágyálom – véli a szerző, hiszen a Balti-országok öt százalékos ugrásnál nagyobb (!) teljesítményre is képesek. „Ellenben mindazok a közép-európai országok, amelyek a gazdasági növekedés ritmusát nem növelik, hamar rá fognak döbbenni, milyen keserű az eredetileg édes gyümölcsnek vélt uniós tagság. Őket mindenféle szabályok és kiadások fogják megnyomorítani, olyan szabályok és kiadások, amelyeket kimondottan a gazdagok klubjának találtak ki. A fáradt országok lemaradnak, az egy főre eső jövedelmük zuhanni fog, és általában véve rossz sorsuk lesz.”