Január 2004
Kiegyező Európa?

Gál Andrea

Kötetnyi android a hatvanas évekből

Philip K. Dick: Különvélemény

 

Steven Spielberg 2002-ben rendezett egy jó filmet, a Különvéleményt (Minority Report), és ezzel egy Philip K. Dick nevű amerikai sci-fi szerzőre is ismét felhívta a figyelmet, akinek azonos című elbeszélése alapján készült a forgatókönyv. A film tűrhető kasszasikert ért el, és ennek kapcsán adtak ki Szegeden Philip K. Dick novelláiból végre magyarul is egy kötetnyit, főleg azok közül, amelyeket megfilmesítettek – a kötet címe szintén Különvélemény.

A Szukits Kiadónál megjelent novelláskötet borítója iskolapéldája annak, hogy miként lehet(ne) az irodalmat egy sikeres üzleti vállalkozás holdudvarába bevonni. Szó szerint idézem a fényes, kékbe játszó képekkel illusztrált puha borító szövegét, fentről lefelé haladva: „A Szárnyas fejvadász szerzője / Philip K. Dick / Az azonos című film / Tom Cruise / főszereplésével már a mozikban! / Különvélemény / valamint Emlékmás, Imposztor / és más novellák.” Majdnem líra, hihetetlenül tömören magában hordozza Philip K. Dick kanonizá-ciójának történeteit.

Bár Dick tekinélyes mennyiségű sci-fit írt (életében 36 regénye és néhány elbeszéléskötete jelent meg), a szakmai és anyagi elismerést a Do Androids Dream of Electric Sheep című kisregényének megfilmesítése hozta meg számára 1982-ben, a Szárnyas fejvadász (eredeti címe Blade Runner, rendezte Ridley Scott). A kultuszfilmmé avanzsált Blade Runnert az amerikai posztmodernizmus reprezentatív alkotásai között tartják számon, míg Dick írásairól Ridley Scott rendezése előtt nem és azóta is többnyire a film kapcsán történt említés. A történet és a kérdésfelvetés pedig kisregényben és filmben ugyanaz, tudniillik hogy amikor már önálló tudattal rendelkező antropomorf lényeket lehet mesterségesen előállítani, hogyan különböztethető meg ember és „replikáns” (ebben a történetben éppen ilyen névre hallgatnak a cyborgok), az én-tudat hogyan dönti el, melyik fajhoz tartozik, és főként miért marad továbbra is az emberé a vonzóbb identitás.

A tény, hogy 2003-ig nem kevesebb, mint nyolc nagyjátékfilmet (köztük a Total Recall, az Imposztor, a Second Variety, a Screamers című produkciókat) és két tévésorozatot készítettek az írásai alapján – még ha azok Hollywoodban születtek is –, jelzi, hogy aktuális kérdéseket feszegetnek a Dick-történetek. Ez az időszerűség elsősorban annak köszönhető, hogy a különböző valószerű vagy éppen csak elképzelhető technikai találmányokhoz rendel fiktív szociális és pszichológiai következményeket, amelyek egy lehetséges, technicizált jövőben mindennapiaknak tűnnek. 

Ilyen a Különvélemény Bűnmegelőző Ügynöksége, ahol három, egyébként eléggé szánalmas torzó-látnok vegetál, akikben genetikai kísérletek mellékhatásaként alakult ki a jövőbelátás képessége. Az emlékmás fikciós magja a kívánság szerint megrendelhető, a tudatba betáplálható emlékcsomag, a Kémek a bolygóközi (vagy talán intergalaktikus?) háború során „kocsonyának” nevezett idegen fajjá átműtött férfi és az emberré szabott kocsonyanő békebeli magányáról, majd egymásra találásáról sző majdnem klasszikusnak mondható szerelmi történetet.

A Dick-írások minősége azon áll vagy bukik, mennyire tudják megteremteni azt a benyomást, hogy hőseik ezekkel a technikai csodákkal élnek együtt nap mint nap. Az olvasó számára nyilván körül kell írni, aprólékosan le kell festeni ezt a szép új világot, de a történet szereplője nem tölthet túl sok időt azzal, hogy lakása falán a vezérlőpult mütyürjeit bámulja. A leírás és akció (igen, az „akcióirodalom”, az akciófilm mintájára) közötti egyensúly időnként megbomlik, az ember elneveti magát, ha ezt olvassa: „prophylaxis szkafander”, aztán semmi magyarázat nem fűződik hozzá. De nem derűsen neveti el magát, hanem lenézően – ki-neveti a saját értelmezői teréből ezt a szöveget, ezúttal éppen a Citadella című elbeszélést.

A sci-finek ezzel a kettős irányultságával magyarázható talán, hogy nyomtatott formában nem, de filmeken nagyon sikeres Dick fantáziavilága. A vásznon ugyanis van arra bőven tér, hogy miközben a főhős a Föld uralmára törő robotok elől menekül, a néző a háttérben megcsodálhassa az űrhajó sziluettjét.

Így meg az is érthető, hogy miért nem került be Dick a köztudatba, miért kellett megvárnia, míg Hollywood felfigyel a történeteire. Bár az itt említett elbeszélések parafrázisa nevetségesen hangozhat, én mégis minőségi szórakozásnak tartom ezt a fajta irodalmat. A hős és antihős rohangál, és fokozott intenzitással harcol a mindenféle ellenekkel, miközben a mienkkel párhuzamos, lehetséges univerzumok tűnnek fel a háttérben, és nem utolsósorban: az is ki-kibukkan a szöveg mögül, hogy milyen lehetett a hatvanas évek Amerikája.

Úgy sejtem, hogy a sci-fi nem kelet-európai műfaj mostanság. Az volt, hiszen a tiszta technikai haladásba vetett ideológia ezt kedvelte és kérte – hódítsuk meg a kozmoszt, és legyünk asztronauták (így, ebben a sorrendben) –, még nekem is konkrétan elérhetőnek tűnt. Hiszen senki nem beszélt arról, hogy ez pénzbe és technológiába, tehát ismét pénzbe kerülne, az meg végképp nem volt publikus, hogy egy fél űrhajós sisakból fél Prahova (vagy legyünk korrektek: Kolozs) megyét meg lehetne venni. Amikor Kelet-Európa naivabbik fele, az, amelyik a sci-fi fogyasztásra is hajlamosabb volt, ráébredt, hogy mások mennyire gazdagok, ők maguk (mi magunk) meg mennyire nem, érdektelenekké váltak a puha borítójú, barnás és egyenetlen papírra nyomott, egyébként is ponyvának nevezett sci-fi iránt. Valószínűleg ezért nem olvas mostanság a világnak ez a része űrközi utazásról, újonnan felfedezett értelmes fajokról, önálló személyiséggel ellátott robotokról. Minek az, hiszen csak gyerekálom.

A Dick-kötet meg mit tesz? Helyenként valóban gyermeteg módon beszél alternatív világokról, aztán meg egy elektronikus hangya (egy másik, cyborgokra használatos fantázianév) így szól, kissé szubverzíven: „Bemenjek az irodába? Ha igen, miért? Ha nem, miért? Krisztusom, gondolta, ez aláás, ennek a tudata. Korcs vagyok, állapította meg, egy élőt utánzó élettelen tárgy. De mégis élőnek érezte magát.” – és így tovább, legtöbb elbeszélésben az élettelen mechanizmusok tépelődése addig megy, míg kikapcsolják magukat, ezek szép, érzelmes, szomorú jelenetek.

Nem a tiszta technológiai haladásba vetett hit ez már többé, és főként nem ez ember magasabbrendűségének bizonyítása. Az ember (mindig a leg: -rokonszenvesebb, -esendőbb,     -kedvesebb) ugyanis az, aki rájön, hogy ő maga egy mesterséges másolata annak a másiknak, aki valószínűleg ember volt hajdanán, de sehol sincs már, egészen bizonyosan az sem tudható, létezett-e, vagy csak fikció az egész, jó esetben mítosz, rossz esetben valami kereskedelmi szlogen. Kérdései arra vonatkoznak, meddig antropomorfizálható a technika, és mikor válik az ember technicizálttá. Bár ezek réges-régi kérdések, néhány jelenkori film, éppen a Különvélemény vagy az agyondicsért-agyonszidott Mátrix kontinenseken átnyúló sikere mutatja, hogy korántsem vagyunk túl ezeken a tépelődéseken. És mivel technikailag kezdünk a mindennapokban is arra a szintre kerülni, ahol a hatvanas évek Nyugatja volt, érdemes elővenni Philip K. Dicket – jó lenne, ha igényesebb fordításban tehetnénk ezt, és anélkül, hogy Tom Cruise (egyébként figyelemreméltó) arcélével kellene a könyveit reklámozni.