Január 2004
Kiegyező Európa?

Gyarmati György

Kossuth kultusza – post mortem (II.)

Ó, ha Kossuth nem is gondolt

Álmomban sem arra,

Hogy muszka holló-lován

Reá támadhatna. 9

 

 

Ezen mozzanatnál ragadható meg Kossuth és a kossuthi mű egyidejű és utólagos megítélésének a sokfélesége, az a történeti-politikai közgondolkodásban máig tartó polémia, mely jóval túlélni látszik a kultusz populáris vonulatát. Ezek között az egyik legmarkánsabb Szekfű Gyula interpretálása. Ő a Három nemzedékben azt veti a 19. század második felében élő generációk többségének szemére, hogy – a kiegyezést tető alá hozó „realisztikus bölcsességű” Deák Ferenchez, illetve a „tüneményes egyéniségű” Andrássy Gyulához és követőihez képest –, titkon, érzületben inkább hajlottak 49-re. Manapság azt mondhatnók, hogy kriptorepublikánusok voltak-maradtak. De úgy ám – érvel Szekfű –, hogy „48-ról a magyar tömegek nem gondolkodtak többé, hanem – éreztek. A szabadságharc eseményeit értelmük helyett szívükkel és érzéseikkel fogták fel […] Az egyszerű emberek százezrei számára 48 a primer nemzeti érzésnek adekvát kifejezése volt. 48-at csak csodálni és szeretni, keserű sóvárgással visszasírni lehetett, de hozzá józan hidegséggel közeledni, akadékoskodó kritikával szétboncolni nem. […] 48 megmaradt a magyar függetlenség gyűjtőlencséjének, mely magában egyesíti Bocskai és Bethlentől Rákóczin át Kossuthig minden nemzeti hősünk fogalmát, magában foglalja a teljes nemzeti autonómiát és mindazon szenvedélyeket, melyek Bécs százados nyomása alatt bennünk kifejlődve végül kurucos németgyűlöletben érték el tetőpontjukat. 48 szabadjára ereszti a nemzeti indulatokat, s ezzel végső kifejlődésében maga is átalakult 49-cé, csak a neve maradt 48 […] A tömeg 48-at hallott, de 49-et érzett.” Szekfűnek a honi közérzületet illetően jórészt igaza lehet. (Ami a „jórészt” megszorításon kívül esik, arra még alább visszatérünk.) Kár, hogy elfelejti megemlíteni az ellenérdekű fél ugyanilyen csúsztatásos reakcióját. A szabadságharc orosz segédlettel történt leverése nyomán a Hofburg sem csupán 49-et, a függetlenségi nyilatkozatot, a trónfosztást annullálta: a törvényekkel Bécsben szentesített 48-at sem respektálta.

S amiképpen Szekfű esetében az egyik, Bibó István esetében a másik irányba lendül az igazságkereső-igazságtevő magyarázatok politikai ingája. Briliáns érvelésben ő sem adja alább. A politikai közgondolkodásunkban lassan klasszikussá váló formulák – „hamis realisták”, illetve „túlfeszült lényeglátók” – ellentétpárba állításával csupán egy lényeges ponton fog mellé: rosszul megválasztott premisszák alapján szerkeszti meg gondolati képletét. A teljes szabadság ellentétpárja nem a dualista „félszabadság” megoldás, hanem a folytatólagos abszolutizmus. Bécsnek éppúgy nem volt már elég ereje az utóbbihoz, mint ahogy hiányzott a verbalitáson túli „magyar virtus” is a teljes szuverenitás kiküzdéséhez. Szekfű akkor helyettesíti mindvégig veretes érveléssel a tárgyi valóságot, midőn 48 márciusának ellenpontjaként akarja beállítani a ’49-es trónfosztást, holott annak ellentétpárja a jogeljátszást deklaráló császári „alkotmány”. Bibó meg ott értekezik lelkesült retorikával a hamis realistákról, midőn a 48-ból minden menthetőt hasznosító 67-es kiegyezőknek azt rója fel, hogy ennek örve alatt nem sikerült 49-et is visszaperelni.

Olmütznek Debrecen, az oktrojált alkotmánynak a függetlenségi nyilatkozat szegült ellen. Politikai tartalmukat tekintve ezek valóban kibékíthetetlenek voltak, hozzájuk képest jelentettek tertium daturt 48 áprilisának törvényei éppen úgy, mint a ’67-es közjogi szerkezet. A Világos–Arad, illetve Königgrätz közötti változó (közép-)európai politikai konstellációk egyre inkább erodálták ugyan az abszolutista berendezkedésű birodalom fenntarthatóságát, de forradalom (szabadságharc) válaszútjáig nem lengett ki a „történelmi inga”. Bármennyire vizionálta azt időnként a 49-ből (!) engedni nem tudó – nem akaró – Kossuth. 1849-ben fizikai életben maradása érdekében és jövőbeli visszatérésének reményében kényszerült bujdosóvá lenni. Számára később is a debreceni Nagytemplom falai között kikiáltott független ország volt – és maradt – az, ahol elfogadhatónak gondolta a folytatást.

Az 1860-as évek közepén – miután Cavour és III Napóleon révén remélt visszatérése többször kútba esett már –, Bismarck masszív Bécs-ellenes kombinációnak oldalvizén próbált visszaevezni, de ezúttal már politikai tényezőként való megmaradása is kockán forgott. Berlinben tárgyaló megbízottainak, Klapka Györgynek, nemeskéri Kiss Miklósnak rendre 49-es alapról küld „követutasításokat”, s az áruló bélyegét előlegezi meg számukra (is), ha nem e szellemben alkudnák a feltételeket a vaskancellárral. „Működésünk célja sem nem 1848, sem semmi más, mint az 1849-i függetlenségi nyilatkozat megvalósítása […] Én, ki a függetlenségi nyilatkozatot indítványoztam, s aki a 49-i zászlót két császári hatalom ellenében fennlobogva tartottam, nem fogom soha, soha és semmi körülmények közt ezt megtagadni, még kevésbé fogom valaha oly combinatióhoz kezemet nyújtani, melynél 48-rai lealkuvás [sic!] van kiindulási pontul feltéve [… Ha Ön a 48 garantírozását tűzte ki a porosz kormánnyal a szövetkezés objektumául, úgy köztem és Ön között éppoly kiegyenlíthetetlen politikai divergencia van, mint köztem és Deák között.” Ezt nyomatékosítandó Negyvenkilenc címmel politikai sajtót gründol, minden maradék – és korántsem jelentéktelen – tekintélyét bevetni igyekszik, mert immár maga is érzékelni kénytelen: ha egykori eszme- és harcostársai, Deák, Eötvös József és a „szép akasztott”, Andrássy Gyula képesek lehetnek a császárt – 48-as alapon – kompromisszumra bírni, alóla kihúzzák a talajt, nem politikai tényező többé. Immár nem fizikai, hanem „politikusi életben maradásáért” száll ringbe.

Ez is kellett ahhoz, hogy Kossuth rögzült vélelmévé váljon: ő „az ország távol lévő követeként” megkerülhetetlen tényezője – netán egyedüli letéteményese – a magyar ügynek. Küldetéstudata nem csupán karakterjegyeinek egyike. Emigrációs küzdelmeinek ez adott értelmet, s helyzetét tekintve csak e nélkülözhetetlenségbe vetett meggyőződés vezérelhette lépéseit. Aligha vonható kétségbe, hogy kiegyezésellenességét leginkább elvi megfontolások indukálták. De súlyos dilemma lehetett számára, hogy hajlíthatatlansága élethosszig tartó létformává rendeli az emigrációt, ráadásul – kiszámíthatatlansága élethosszig tartó létformává rendeli az emigrációt, ráadásul – kiszámíthatóan – jelentéktelenedő pozícióban. Márpedig, mint írta, ha egyedül marad is konzekvens a „kévebomlás” stádiumába került emigráció soraiban, visszatérni csak 49-es alapon – implicite kormányzó-elnökként – látta értelmét. Másként fogalmazva, Kossuth 1867-ig éppúgy volt aktív politikus, miként – már addig is – a nemzet élő „szabadságszobra”. Irányi Dánielnek postázott bizalmas közlése alapján úgy tűnik, hogy – jobb híján! – magát is ez irányba dresszírozta: „kell, hogy olyan ember is legyen, ki egy élő tiltakozást képezzen az osztrák uralom ellen. Ez az én szerepem.”

Az öreg Szekfű Gyula az öreg Kossuthról írott – már említett – tanulmányában nagy empátiával idézi fel a kiegyezéssel mintegy nyugállományba helyezett státusférfi keserveit. Mi más mondatta volna vele a kiegyező kortársakon túl immár „a nemzetnek” címzett szemrehányást: „oly nemzet, mint a magyar, megérdemli-e, hogy érette hazafi fáradozzék?” De az ehhez hasonló kifakadásait csak azokkal osztotta meg, kikről joggal hihette, nem hírelik széjjel, annak tudják be, ami: indulatkitörés, mi másoktól sem idegen, de nem publikus kinyilatkoztatás, „nem hír”.10 Másfelől persze nem is Kossuth lenne, ha valóban teljes rezerváltságot mutatott volna a későbbi politikai fejlemények iránt. Egyfelől gondoskodott arról, hogy időről időre legalább hírként jelen legyen a hazai közéletben, másfelől viszont tartózkodott attól, hogy a dualista pártalakulatok közül őt zászlójukra író szélbali negyvennyolcasokkal egyértelmű szolidaritást vállaljon. 1849 elvi kiindulóponttá tételétől nem tágított, minekutána főhetett itthoni – őt használni kívánó – híveinek a feje, hogy miként hirdessenek függetlenségi programot a törvényben szentesített közjogi statútumba ütközés nélkül.

Kossuth a kiegyezést illetően elsősorban Deákkal különbözött össze, miközben mindketten gondosan ügyeltek arra, hogy a kérdés velejét illető kibékíthetetlen szembenállásuk minél kevesebb személyes élt hordozzon. Mégsem gondolnám, hogy a nyilvános polémiában a személyeskedés mellőzését „komaságuk” magyarázta (Deák Kossuth Ferenc keresztapja volt). Ellenlábasokként is becsülték egymást – és önmagukat – annyira, hogy ne adják alább az egykor közösen meghonosítani próbált polgári (!) vitakultúránál.11 A dolog tartalmi részét tekintve Deák Ferenc majd ugyanazt a taktikát alkalmazta, amit Kossuth is rendre követett reformkori ellehetetlenülései során: „ha nem tehetjük azt, mi szükségeltetik, tegyük azt, mire alkalom s mód nyílik”. Megismételte Károlyi Sándor – csak az utóbbi időben respektálni kezdett – 1711-es bravúrját. A majtényi fegyverletétel és a szatmári békekötés közöttinél nagyobb időeltolódással ugyan, de a világosi fegyverletétel utáni teljes körű ellehetetlenülésből hozta ki a lehető legtöbbet. Deák azt végezte be mondhatni egyedül, aminek egykoron közösen voltak a letéteményesei (sokakkal együtt, kiknek felsorolását most – emléküket megkövetve – mellőzzük). Ide is illően találó jellemzést közölt újabban Miskolczy Ambrus egy kortárs, Gyulai Lajos naplójából. Korábbról, az 1839. évi országgyűlés idejéből való bejegyzése, miszerint „Deák igen okos ember, de inkább centrumba való [sem]mint arra, hogy vezessen egy diétai oppozíciót”. Deák, ha tetszik, az 1860-as évek kiegyenlítő alkujában is a közép pozícióját foglalta el, egyfelől a Kossuth által, másfelől a Ferenc József által megtestesített szélső pozíciókhoz képest. Azzal jött létre a megegyezés, aki hajlott a kompromisszumra. Bécs ekkorra, a birodalmi válság okán inkább volt rávehető a viszonyok 48-as alapon való újratárgyalására, mint – utaltunk már rá – Turin. S a végeredmény felől nézve: Magyarország se korábban, se a későbbiekben nem tudott olyan gazdasági prosperálással előrukkolni történelmében, mint amit a dualizmus fél évszázada alatt produkált. A honmaradók zöme kedvtelve utálhatta a császári Bécs schwarzgelbjeit, áldozhatott a Kossuth-kultusz egyre szaporodó szabadság-oltárán, s közben maga is gyarapodva élvezte azt, mit Deák Ferenc alkudott ki mindannyiunk számára.

S e ponton kerülhetünk talán némileg közelebb a Kossuth-kultusz fogantatásának forrásaihoz. A szabadságharc bukása után életben maradt kormányzó – kiről a hírzárlatok hézagain átszivárgó információmorzsák révén időről időre érkeztek legendáktól sem mentes tudósítások – a szabadság iránti vágyakozás, a remény megtestesítője maradt. „Az alsóbb néposztályba, különösen a majorsági cselédekben […] meggyőződésig van emelkedve azon hit, hogy Kossuth visszajön, az uraktól a földet elveszi, s mindennek földet ád” – olvasható egy, a közhangulatot fürkésző jelentésben. Már a remény vizionálta vágyakozáson túl is a népmesei fordulatok közé sorolható, mely szerint „Kossuth feleségül vette az orosz cár húgát, tavasszal az orosz seregekkel bevonul Magyarországra, s az urak földjét kiosztja a volt jobbágyok között”. Az ismételten idegen autokratizmusnak alávetettek számára Kossuth maga volt a „szabad Magyarország”. S ez a szabad hon mindig azon fertályán volt fellelhető a földkerekségnek, ahol a nagy száműzött éppen megtelepedett.

Kritikai forráselemzéssel, a megnyilatkozásaiban fellelhető következetlenségek feltárásával még akár újabb árnyalatok kerülhetnek a céhbeli történetírás Kossuth-portréjára. Hősünk tudományos biográfiája lehet egyre adatgazdagabb és relevánsan korba illesztett, a kultusz feltérképezése során viszont előbb-utóbb a mítoszelemzés sokkal képlékenyebb közegében kellene eligazodni. A fentebb idézetteket éppúgy lehet fenntartással fogadni, mint azt, amely száz évvel ezelőtt, az első centenáriumon fogalmazódott: „csak az első keresztények Jézus iránti rajongása fogható a magyar nép Kossuth-imádatához.” A romantikus-vallásos hevület keverékének Kossuth-imádata, a hosszú 19. század második felének e közérzület-lenyomata aligha ellenőrizhető visszamenőleges egzakt mérésekkel. Az viszont rögzíthető és rögzítendő is, hogy nagyon nagy bőségben maradtak fenn, ahhoz képest, hogy akkoriban még főként a szóbeliség határozta meg a pórnép kommunikációját. A megőrződött információk vélhetően így is csak töredékét teszik ki azoknak, melyek egykoron közkézen forogtak.

Kossuth „a szabadság édes madara” volt és maradt a magukat rabkalitkában tudó honmaradóknak. Az alsóbb néposztálybeliek aligha bíbelődtek azzal, hogy megfejtsék a különbséget a liberalizmus természetjoga, valamint a konzervativizmus organikus világszemlélete között. Hasonlóképpen hagyhatta hidegen őket az állam–egyház szeparációjának ügye. Ezeket – ha netalán kapiskálták is a különbözőségeket – „urak dolgának” tartották. Az viszont, hogy ha Kossuth visszatér, mégiscsak földhöz jutnának – azaz a jobbágyfelszabadítás következetes végigvitele –, számukra is fölösen érthető hívó szó volt. Ez volt – több generációra visszamenően – „a vágy titokzatos tárgya”. Kossuthra emlékezve ez a vágyakozás örökítődött tovább, éppen beteljesületlensége miatt. A föld, „az ősi juss” Kossuth személyéhez kötődően antropomorf képpé lényegült át, s jelent meg a materiális szabadság allegóriájaként. Persze idealizáltan. Úgy, mint Delacroix festményén, Szabadság a barikádokon vagy később – revíziós magyar változatban – a trianoni ország Hungária nőalakja.

Ezért nem rótták fel Kossuthnak – a közvetlenül érintetteken kívül – azt, hogy máig sem feledetten indította útjára Görgey áruló voltának igaztalan vádját, hogy lehazaárulózta a visszatérőket vagy a kiegyezésen itthon munkálkodókat, hogy őt piszok közé keverni akarókként illette a függetlenségi pártiak jó részét. Nem, mert két vagy éppen három külön szférában – majdhogynem szekularizált szentháromságként – tartatott számon az, amire Kossuth neve hallatán asszociáltak. Nem volt ugyanaz a külhonban visszatérésre, „országszabadításra” készülődő emigráns politikus, mint a számkivetettségben tengődő, esendő-korosodó honfitárs, kinek legalább szolidaritás gesztusokkal illendő enyhíteni sanyarú sorsát. S ettől is elkülönült a mindenható evilági „szent”, ki egyszerre volt a virtuális szabad haza és az „alkalmi” megváltó, kihez a köszöntő-tisztelgő levelekkel azonos nagyságrendben érkeztek kisebb-nagyobb effektív segélyért folyamodó kérelmek is. Kossuth Magyarhon különböző szinteken, különböző reszortokat ellátó „funkcionális szentje” volt. Használták nevét, hivatkoztak rá a politika aktuális színterein pró és kontra egyaránt, ünnepelték, tisztelegtek előtte a függetlenségi érzület töretlenségét bizonyítandó és Bécs bosszantására, még akkor is, midőn többé-kevésbé már megbékéltek a királlyá is lett császárral. A Kossuth-rostélyost nem azok rendelték, emlékére törvényt nem azok faragtak (1927), s díjat sem azok alapítottak nevével (1948), kik valóban „visszavárták”, avagy eszmeiségének letéteményesei, folytatói lettek volna. S ugyanezen vonulatba illik napjaink szimbolikusnál több, értékválasztást is hordozó politikai döntése, midőn legújabb respublikánk „koronázott” Kossuth-címert (1990).

Van azonban a Kossuth-kultusznak egy olyan viszonylata, melyről könyvtárnyi recepciójában is csak ritkán ejtenek szót. Szász Zoltán kort idéző összefoglalójában, Irinyi Károly Debrecen dualizmus kori közgondolkodás- és mentalitásváltozásáról közreadott monográfiájában hoz példákat arra, hogy Kossuth kultusza kapcsán egy „osztott tudatként” verifikálható jelenséggel is számolnunk kell. Irinyinél arról olvashatunk, hogy a függetlenségi eszméihez jelszavaiban és emocionálisan ragaszkodó „színmagyar város” többnyire nem 48-as (függetlenségi), hanem kiegyezéses, kormánypárti képviselőt választott. Tudható persze, hogy akkoriban – országos átlagban – a népesség alig 5–7, a húsz év fölötti férfilakosság 20–25 százaléka bírt választójoggal. A cívis-városban ez az arány valamivel magasabb volt, de ettől még itt is lehetett a lakosok többsége Kossuth-párti, csakhogy az nem hasznosulhatott elégséges számú szavazatban, mandátumban. (Erre vonatkozik Szekfű Gyula fentebb idézett megállapítása, a „48-at halló, közben 49-et érző” többségről.) De mondható-e bizonyossággal, hogy kevésbé tisztelték volna Kossuthot azok, kik nem a nevét vagy a függetlenségi szlogent használó pártra szavaztak? S ebben nemcsak az játszott közre, hogy Kossuth maga is fenntartással viseltetet irántuk. Szász Zoltán említi, hogy 1875-ben a Tisza Kálmán által összefuzionált Szabadelvű Párt létrejötte alkalmából Erdélyben „közóhajra mind Deák Ferenc, mind Kossuth Lajos táviratilag üdvözöltetett”. Két, aktuálisan szemben álló félnek szólt a tisztelgő gesztus, mely egyben a szembenálláson való felülemelkedést is magában rejti. Ugyanő másutt arról is megemlékezik, hogy az 1880-as évek végétől – Kossuth még élt –, a függetlenségi politikusok sem hárították el, ha a bécsi udvarba mehettek ebédre, fogadásra, s ha már ott voltak, melegen gratuláltak a trónörökös eljegyzéséhez. Ezzel egyidejűleg várták a turini remete levélbeli tanácsait, állásfoglalásait aktuális politikai ügyekben. Itt választható el a transzcendenciával is átitatott kultusz a köznapi létforma többnyire mindenkoron opportunus vitelétől.

Kossuthnak az ország modernizálásáért, a polgári átalakulásért végzett munkásságát azok is aligha vonták és vonják kétségbe, kik világnézeti alapon, a megvalósítás módozatait tekintve nem vagy kevésbé tudnak vele azonosulni. Kultuszának ápolói, az emléke előtt való őszinte és méltó tisztelgés részesei minden további nélkül kikerülhettek azok közül is, kik politikai felfogásukat tekintve másként gondolták az ország kormányzását a mindennapokban. A rá emlékezés apropója főként jeles (dicső avagy szomorúan emlékezetes) napokhoz kötődött és kötődik. Az ő esetében éppúgy, mint a nemzet történetének más – s akár más területen számon tartott – kiválóságait illetően. A hívek a mindennapokban is keresztény hívek maradnak attól, hogy rendre összegyűlnek gyónni való vétkeik. Ha nem így lenne, már rég megszűnt, okafogyottá vált volna a gyónás, a penitencia, a feloldozás évezredes intézménye. Ennyiben tér el a kultusz – legyen az szakralizált vagy világiasabb – a köznapokban követett meggyőződéstől, cselekvésformáktól. Nem ellentétben állnak egymással, a vonatkoztatási pontjuk különböző. Osztott tudat, mindent a maga helyén mérlegelő józanság, mely nem keveri a napi lét valós árfolyamát a szimbolikával. Irinyi Károly példák sorát idézve tételesen is arra a következtetésre jut, hogy a Kossuth-kultuszban magát kiélő függetlenségi nosztalgia egyre inkább egy erőteljes dinasztia iránti lojalitással és – horribile dictu! – Ferenc József mítosszal társult.12 Kölcseyt, Petőfit is másként szemléljük versformáinak elemzésekor, mint a Magyar Kultúra Napján vagy március 15. megidézésekor. Most vizsgált hősünknek aligha termett volna oly kiterjedt kultusza, ha azt csak a vele való teljes azonosulást, a sorsában való maradéktalan osztozást vállalók gerjesztették volna.

 

Mindemellett szimbiózist is mutatott időnként a kultusz és a közpolitika. A politikai közgondolkodást tekintve már-már úgy is tűnhet, hogy Kossuth ellenében nem – vagy alig – lehetett a közélet színpadán babérokat aratni. Az nem állítható, hogy a dualizmus kori pártszerveződések elsődleges közjogi törésvonalát Kossuth respektusa, vis inertiae-je tette volna áthághatatlanná, de az már igen, hogy az ezt meghaladni kívánóknak Kossuth nimbuszával is szembesülniük kellett. Ezért is próbálkoztak előbb az Istóczy-féle Antiszemita Párt, majd a Katolikus Néppárt köreiben azzal, hogy megdolgozzák a közvéleményt azok ellenében, kik úgymond parazitaként húznak hasznot Kossuth bálványozásából. Sorra jelentek meg pamfletek, melyek Kossuthot a magyar közvélemény, illetve a világtörténelem „ítélőszéke” elé citálták, hogy elszámoltassák, amiért – a szabadkőműves-zsidó liberalizmus hazai földbe plántálásával – a magyarság sorsrontóinak élére állt. Más megközelítésben – a marxizmus osztályharcossága jegyében törtek lándzsát felette a korszak szociáldemokratái is. 1904-es kongresszusukon már triumfálni látszottak: „kemény harcot kellett vívni a Kossuth-kultusz legyőzéséért.” De ez éppúgy pirruszi győzelemnek bizonyult – ha egyáltalán igaz volt –, mint amennyire hatástalanul érvelt ellene az ugyanazen körben számon tartott Szabó Ervin. Szerinte Kossuth 1848-ban a „középnemességnek a nagybirtokos osztály ellen folytatott osztályharcát” vezette. Ahhoz – legalábbis a dualizmus időszakában – még Kossuth sírba tétele is kevésnek bizonyult, hogy vele együtt a kultuszt is elhantolják. Juszt Zsigmond, majd – a mindinkább nevéhez kötődő párt élén – Károlyi Mihály volt képes még leginkább úgy művelni új szellemiségű ellenzéki politikát, hogy az nem vált a kossuthi tradíciók bornírt parafrázisává.

Ha már agóniába segítve nem lehet kiiktatni a Kossuth-kultuszt, akkor kíséreljük meg ellenkultusszal tromfolni. Ezen ambícióhoz aligha kívánhatott volna alkalmatosabb „szakmai” háttéranyagot a berendezkedő Horthy-rendszer, mint Szekfű Gyula ekkor közreadott Három nemzedéke (1920). A Széchenyit eszmerendszerében is konzervatívnak átigazító – mindemellett nagy tárgyi ismerettel hitelesített és szuggesztív nyelvezetű – munka annál is inkább válhatott egy Széchenyi-kultusz megalapozójává, mivel azt második bibliájaként kezdte forgatni a régi-új identitásában támaszt kereső korabeli „úri középosztály”. Trianon mindezt annyiban segítette, hogy végérvényesen süllyesztőbe került a politikai szerveződéseket fél évszázadon át kondicionáló 67-es közjogi megosztottság. (Ami persze korántsem ellenpontozta a történeti Magyarország feldarabolásának keserveit.) Nehéz eldönteni, hogy a Széchenyi-piedesztál továbbépítését miért nem forszírozta elkötelezettebben a keresztény-nemzeti eszmeiséget valló-hirdető rendszer. A félig szövetséges, félig konkurens szimultán ideológiák társaságában (fajvédelem, „a nemzeti gondolatot megacélozó turáni őserő”, ecclesia militans) a rendszert konszolidálók Széchenyit adekvát példaképként adoptálhatták. Még „turáni sárkányvérben” sem kellett volna újrakeresztelni ahhoz, hogy „igazi Magyar Géniusz váljék belőle” – amint azt a „szláv vérű” Petőfivel tette Herczeg Ferenc 1923-ban, a költő születésének centenáriumi ünnepségén.

A magát ellenforradalmiként definiáló Horthy Miklós kormányzó rendszere volt az – Bethlen István kormányfői ajánlása nyomán –, mely a forradalmár „Kossuth Lajos örök érdemeit és emlékét” 1927-ben törvénybe iktatta (március 15. hivatalos nemzeti ünneppé tételével párhuzamosan). Az elvi következetesség szögre akasztását bizonyos mértékig magyarázhatja a nagy ember születésének 125. vagy a nevével összeforrott forradalom közelgő 80. évfordulója. Emellett – az elhatározás után több mint negyedszázaddal – befejezés előtt állt Kossuth Lajos parlament előtti emlékműve. A törvényjavaslatot elfogadásra ajánló állásfoglalás „állami önállóságunk és nemzeti öncélúságunk hajthatatlan képviselője” előtt kíván tisztelegni, azt is jelezve, hogy érvényre juttatja „a magyar igazságnak a mostoha sorssal és erőhatalommal, korszakokkal és nemzetközi viszonylatokkal dacoló lebírhatatlan erejét”. Ha már a közérzület miatt megkerülhetetlen a Kossuth (és március) előtti tisztelgés, ám legyen, de akkor hasznosuljon kurzusszempontok szerint. Helyezzük át a pesti Márciust Világosra, a debreceni függetlenségi deklarációt Aradra, s az utóbbi bitófái máris megjeleníthetők trianoni golgotaként – melynek olcsó lenyomatait legalább annyi példányban dobták a korban piacra, mint a kultusz virágkorában Kossuth arcvonásait. Ennél is tovább voltak hajlandók elmenni annak érdekében, hogy Kossuthot – mint potenciálisan veszélyes társadalmi proteszt-idolt – „államosítva”, immár maguk szabják meg a kultusz tartalmát. A New York-i Kossuth-szobor ugyanekkor esedékes felavatására népes – válogatott – delegáció készülődött. Balassa József professzort, a magyar szabadkőművesség „utolsó” helyettes nagymesterét ugyanazon rezsim unszolta a részvételre, mely hatalom egyidejűleg gátolta a szervezet legális működését. Hegedüs Lóránt ez alkalommal nem Kossuth életútjának búváraként és nem is ex-pénzügyminiszterként, hanem a delegáció „egyszerű” tagjaként sietett az alkalomhoz igazítani a Justice for Hungary! szlogent: „A mi helyzetünkben csak Amerika lehet igazi segítőnk, annyival is inkább, mert Amerika volt az egyetlen hatalom, amely nem garantálta Trianont.”

A revíziós gondolatnak alájátszó átértelmezés a fokozatosságra is vigyázott. A korábban már részletesen bemutatott Magyar Kötvény ikonográfiájából előbb Hungária szimbolikájára helyeződött a hangsúly, s csak azt követően helyettesítődött be Kossuth Horthy figurájával. Mindenesetre 1938-ban – az Anschluss napjaiban – március 15. hivatalos, Vigadó-beli ünnepségén már Kossuth „természetes jogutódaként” aposztrofálták Horthy Miklós kormányzót. Ezzel megvolt a felhatalmazása arra, hogy kormányzó elődjének a Kossuth Lajos azt üzente… tárgykörben is nyomdokába lépjen. A következő években maga is ünnepi hadparancsokban, szózatokban fordult népéhez, Isten és a haza nevében buzdítva minden igaz magyart, hogy siessenek helyreállítani „ezeréves határunkig, a Kárpátok bércéig […] Szent István birodalmát”. De a Nemzeti Diákszövetség és a Turul Bajtársi Szövetség sem kívánt hátramaradni Kossuth újraértelmezésében. Az imént említett toborzó refrénjét – a korszellemhez igazítva – már úgy skandálták, hogy „Ha még egyszer azt üzeni, / Minden zsidót ki kell verni!…”

A huszadik század derekának újabb rendszerváltása sem hagyta ki Kossuthot a hatalmi önlegitimáció eszköztárából. Mi sem kínált ennél kedvezőbb alkalmat, mint 1848 centenáriumának egybeesése a kommunista hatalomátvétellel. Ez alkalommal nem csupán Kossuth főszerepét koreografálták újra, hanem visszamenőlegesen alakították át az egész 48-as színpadot. Révai József volt az új előadás porondmestere, ki az „osztályidegen” Kossuth (kis)nemesi pedigréjét azzal vélte kellő hatékonysággal ellensúlyozni, hogy két „népi demokratikus forradalmárnak” – Petőfi Sándornak és Táncsics Mihálynak – vele egyenrangú státust biztosított a rivaldában: „A magyar parasztoknak nem Kossuth Lajos, hanem Táncsics Mihály volt a vezére. A magyar polgári átalakulás demokratikus népi radikalizmusának, következetességének Petőfi Sándor volt a megszemélyesítője, nem Kossuth.” Hozzájuk képest a többi nemesi kamerádnak – Széchenyi Istvánnak, Deák Ferencnek, Batthyány Lajosnak – tévelygő statisztákként is alig maradt hely a kulisszák hátsó traktusában. Utóbbiaknak „nem volt igazuk, […] nem voltak nagyok” – szólt a verdikt, megjelölve azt is, hogy mindössze Kossuth évszázaddal korábbi iparpártoló működése továbbörökíthető erény. „A magyar demokrácia Kossuth hagyományait követi, amikor a hároméves terv megvalósítására, munkára szólítja a nemzetet.” Egy év múltán, az 1946-os köztársaság kikiáltásakor hivatalosított Kossuth-címert is felváltotta a vörös csillag mellett sarlóval és kalapáccsal ékesített „Rákosi-címer”.

Kossuth lefokozása a forradalmi dramaturgiában azt szolgálta, hogy helyet biztosítsanak az új főszereplőnek. Rákosi Mátyás 1848-ra (és 1919-re is) antedatált elsőségének sulykolása már a világháborút közvetlenül követő években megkezdődött. A minden forradalmunkban ő volt „népünk bölcs vezére” titulus nyomatékosításához 1952-ben rendeztek számára egész éven át tartó fesztivált. Előbb márciusi ifjúvá konfirmáltatott. „Március hó 9-re, vasárnap reggelre – szóltak a hirdetmények – házát mindenki díszítse ki, az udvart és utcát takarítsák el, házaikra a zászlót tűzzék ki, hogy méltóképpen ünnepelhessük Rákosi Elvtárs 60. születésnapját.” A zászlók maradhattak ugyan a következő héten is, de elkerülendő az ünnepek torlódását, már korábban arról rendelkezett a minisztertanács, hogy „március 15. napja rendes munkanap”. Ugyanazon év őszén viszont Kossuth Lajos születésének 150. évfordulója következett. Említés nélkül hagyni annak ellenére sem lehetett, hogy zavart okozott az új vezérnek celebrált hódolatáradatban. Itt sem tettek mást, mint „a legfőbb hadúr” regnálása idején: ha már megkerülhetetlen vele szembesülni, fordítsuk azt hasznunkra. Lecserélték a negyedszázada felállított Parlament előtti Kossuth-emlékművet, mert az – úgymond – pesszimizmust árasztott.14 Az új kompozícióban menesztették Kossuth környezetéből egykori minisztertársait, „a grófok gyülekezetét”, s helyüket „a 48-as forradalmi népet” megjelenítő munkás-paraszt figurák foglalták el. Révai József szoboravató beszédében ismételten világossá tette, hogy kiért szól a harang: „A hazáért, a magyar függetlenségért, szocialista építésünk vívmányaiért népünk Rákosi Mátyás vezetésével kész dolgozni és harcolni, nem rosszabbul, mint egy évszázaddal ezelőtt Kossuth Lajos vezetésével.”

1956 verbálisan – a pontokba foglalt követelések egyértelműen áthallásos újrafogalmazásában – és szimbolikájában is oly sokat merített a bő száz évvel korábbi forradalom és szabadságharc hagyományából, hogy szinte magától értetődően kapcsolódott össze a Kossuth-címer a köztársasági eszme „restaurálásával”. A véráztatta lyukas zászló mellett ez lett a lélegzetvételnyi szabadság másik jelképe. Ezzel jelentek meg az újságok, s ezen címert viselve kívánták elindítani a magyar csapatot a melbourne-i olimpiai játékokra. Ekkor lett néhány napra Szabad Kossuth Rádió, és a Duna-konföderációs plánum is több helyen visszaköszönt a vidéki egyetemek manifesztumaiban. Ekkor és ezáltal lettek a magyar republikánus-forradalmi tradíciókban 48 és 56 „tejtestvérek”. Emiatt kellett a forradalom leverése után, 1957-ben újra kalodába zárni a Kossuth-címert, s emiatt volt mindvégig – rendőrségi készültséggel is demonstrált – zavarodottság a Kádár-korszakban március 15. nyögvenyelős-hivatalos ünnepein. Talán ennek tudható be az is, hogy Kádár János regnálásának évtizedeiben nem kívánták Kossuthot ismételt „agitpropos” plasztikai műtétnek alávetni. Helyette „István király szocialista alapra helyezésével” próbálkoztak. De a korszakban intenzíven pártolt újító-mozgalom sem találta fel a technológiáját annak, hogy miként kovácsoljanak az államalapítóból szocialista szentet. Így azután a „hétköznapok forradalmiságával” együtt ez is kikerült az ideológiai tervgazdálkodás programjából.

Legutóbbi rendszerátalakításunk előesté-jén, 1988-ban a sajtószabadság kiküzdésének egyik – Kossuthot is idéző – példázata lett az Országgyűlési Tudósítások felélesztése. Mindezekhez képest a korábban már említett „osztott tudat” újraéledéseként könyvelhető el, hogy a demokratikusan választott rendszerátalakító országgyűlés első munkaülésén (1990. május 8.) „halaszthatatlan feladatának tartva” alkotott törvényt az 1956. októberi forradalom és szabadságharc jelentőségéről, majd egy hónap múltán a köztársasági Kossuth-címerre ugyancsak törvénnyel szentesítve helyeztetett vissza a – Szent István által soha nem viselt – korona. A század első felében Magyarország egy király nélküli királyság volt, napjaink demokráciája pedig koronázott köztársasággá tétetett.

Mindehhez képest manapság – születésének kétszázadik évfordulóján – meglehetősen szordínóra fogottan emlékeztünk „a magyarok (evangélikus) Mózesére”. Igaz, a 20. század eléggé leszoktatott bennünket a lelkesültség romantikus pátoszáról. Fölösen elég megpróbáltatás jutott a két világégést és három – különböző ideológiai-politikai irányultságú – diktatúrát megélő utógenerációknak. Úgy tűnik azonban, hogy más oka is volt a lagymatagra sikeredett jubilálásnak. A fél évtizedre elhúzott és gőzerővel hivatalosított honfoglalás-államalapítás millenniumi parádéi legalább oly mértékben kezdték ki az ünneplésre való hajlandóságot, mint amilyen sikeresen emésztették fel a rá szánható anyagiakat. A „mindennap egy országzászló” jubilálássorozata remekül volt felfűzhető Szent István emléke köré, úgy, hogy közben Prohászka Ottokár „diadalmas világnéze-     tének” jogutódai újra az állami patronázs révébe evezhessenek. Kossuth esetében meg egy a szabadkőművességben is megmártózó radikális liberálisra kellett volna emlékezni. A nemzeti érdekegyesítést diadalra vivő polgári szabadelvűség legformátumosabb személyisége viszont nehezen volt beilleszthető egy olyan propaganda-hadjáratba, amelyben a „polgári” fogalmának újraértelmezése vehemens megosztással-kirekesztéssel párosul(t).

Tárgykörünk történetében nem először kezdeményeztek egy ellenkultuszt is. Széchenyi újrafelfedezése, mint ellenpontozás, kevésbé lett volna feltűnő, ha Kossuth nem maradt volna megszólítatlan az évforduló kapcsán. Miközben a „hol sírjaink domborulnak, / unokáink leborulnak” strófa kitüntetettjei közé került Tisza István és Gömbös Gyula. Időközben viszont úgy alakult, hogy Széchenyi kultuszát illetően – egyelőre – várat magára a beteljesülés. Részben azért, mert múlt századi elődjükhöz képest az ezredvégi Szekfűk elhatárolódtak az ebben való közreműködéstől, részben pedig azért, mert a „Széchenyi-terv” léggömbje nem kapott elegendő – voksokban felmutatható – hajtógázt további lebegtetéséhez. De fordítsuk meg a dolgot: az univerzitások, szakmai szervezetek, helyi hagyományőrző egyletek, múzeumok rendezvényei sokkal kevésbé voltak görögtüzes protokollal átitatottak, így a lassan enyésző kultusz továbbgombolyítása helyett valóban a Kossuthról való megemlékezésre terelődött a hangsúly. Talán még használ is Kossuth emlékének, hogy „portréja” ezúttal mentesült az átpolitizált kolorittal dolgozó piktorok ecsetjétől.

Kossuth akkor is a nemzettudat egyik sarkköve volt és marad, ha felhagyunk a korábbi korok átideologizált hagyományainak az ápolásával. Aligha csorbul emléke, ha felhagyunk történelmi csetepatéink aktuálpolitikai színtéren való újrajátszásával. Bár kisebb mértékben, de e téren is vannak hagyományaink. Egyvégtében kerülték eleink, hogy bocsánatkérést követeljenek a Habsburgok bármely utódgenerációjától Aradért, az Újépületért, azért, hogy a Kerepesi temetőnél tüzet vezényeltek azok ellen, kik a szabadságharc halottainak sírjára vittek virágokat. Sőt mi több, az látszik szokásba jönni (legalábbis 1848-49 kapcsán), hogy az egykor szemben álló felek maradványait közös sírba helyezik. Ezt tették bő évtizede az igmándi erőd tövében (Komárom) osztrák vasasokkal és magyar honvédekkel, miközben ökumenikus kegyelettel tisztelegtek emlékük előtt egyháziak, társadalmi szervezetek és politikai delegáltak – mindkét ország képviseletében.

P.S. A 2003. év „a haza bölcse”, a kiegyező Deák Ferenc születésének bicente-náriuma…

 

 ( A tanulmány első része a vonatkozó jegyzetekkel és a könyvészettel előző számunkban jelent meg.)

 

JEGYZETEK

 9. Ruszin népdal szövege a századforduló idejéről.

10. Azóta mintha épp e distinkciótétel hiánya vált volna vezérelvévé a médiának, lett légyen bulvár, kereskedelmi vagy éppen közszolgálati.

11. Ami ezenközben visszásságként könyvelhető el, azt szelíden ironikus nyelvezettel, de mondandójában könyörtelenül figurázta ki Mikszáth Kálmán számos elbeszélése. Ezek manapság is képesek lennének harsány derűt kelteni, ha újabb időkben nem szoktunk volna le arról, hogy Mikszáth köteteit leemeljük a polcról.

12. A későbbi koroknak Kossuth – és kultusza – iránti érdeklődése mellett az Erzsébet királyné iránti rajongás (a Sissy-kultusz) is rátelepszik arra a vonulatra, mely a „Ferenc József apánk” közgondolkodásbeli toposszal jelölhető. Ennek módszeres kutatása alapján lehetne értékelhető megállapításokat tenni azt illetően, hogy a századforduló környékére mennyire volt egyszerre rivális és/vagy szimultán együtt élő Kossuth Lajos és Ferenc József kultusza.

13. Bolgár népi legenda a Fekete-tenger mellékéről.

14. Vadonatúj Nemzeti Színház építése – más helyen – ekkor nem merült fel, noha azt Klebersberg Kunó kultuszminiszter az első, a Parlament előtti Kossuth-emlékmű felállításával egyidejűleg javasolta. Másik rendelkezése viszont, melyben „a nemzeti zászló kultuszát” iktatta az oktatási intézmények működési rendjébe, érvénybe is lépett.

 

 

 

( A tanulmány első része a vonatkozó jegyzetekkel és a könyvészettel előző számunkban jelent meg.)