Január 2004
Kiegyező Európa?

Pomogáts Béla

Két illyési jelkép: a puszta és Párizs

A százkét esztendeje született, húsz éve elhunyt Illyés Gyula gondolkodása, eszmevilága és írói munkássága a magyar és az európai értékek és igények bölcs egyeztetésének készségére épült. Nem alaptalanul, hiszen életműve valóban egységbe forrasztotta azokat a hagyományokat és törekvéseket, amelyek gyakran és szerencsétlenül kerültek szembe egymással közéletünk és művelődésünk huszadik századi története során. Magyarság és európaiság, népi elkötelezettség és egyetemes humanizmus, a paraszti hagyomány és a nyugati kultúra eszményei jutnak szintézisre Illyés gondolkodásában és munkásságában. A látszólag egymással ellentétes, egymást kizáró szellemi tényezők egységbe fogásának mindazonáltal volt egy eredendő feltétele, az, hogy Illyés már korai ifjúságában megtanulta összebékíteni és egyeztetni az egymással versengő vagy egymást látszólag kizáró hagyományokat, életformákat és értékeket.

Ahogy a világgal ismerkedett, és ahogy eszmélete gazdagodott, mindig gondolatok és magatartások válaszútjára, sőt ütközésébe került. Választania vagy egyeztetnie kellett az ellentétes érdekek, akaratok és eszmények között. A puszta és a falu, Cece és Ozora, a vidék és a főváros, a katolicizmus és a reformáció, a család tisztviselő és paraszti ága, az uradalmi gépész apa és a nyomorba süllyedt cseléd környezet, az iskola és a szülői otthon: megannyi egymással perben álló erőt és mentalitást jelentett, közöttük kellett gyermek- és ifjúkorában tájékozódnia, választania és az összefogás lehetőségét keresnie. Ellentétek keresztezési pontján kényszerült széttekinteni, körötte és benne ütköztek vagy békültek meg a magyar társadalmi tudat hagyományosan veszélyes ellentmondásai.

Eredendő helyzete egyszerre volt zárt és nyitott, életformában és kultúrában egyaránt. Valójában ez a zártság és ez a nyitottság, a két élethelyzet egymást átható kettőssége és szerves egysége szabta meg tájékozódását és gondolkodását, később költészetét, egyáltalán: irodalmi munkásságát. Az, hogy valaki mélyen és bensőségesen képes átélni és íróként reprezentálni egy viszonylag szűk és zárt életrend hagyományait, érzelmi világát és közösségi lelkületét, és ugyanakkor nyitott szellemmel fogadja be a nagyvilágból, a magas műveltségből érkező indításokat, nem is olyan gyakori huszadik századi irodalmunkban. Ámbár nem is példa nélkül való, hiszen a régi magyar irodalom tradícióit és a nyugati modernséget egyeztető Ady, a magyar nemesi klasszicizmus örökségét és a világirodalmi késztetéseket szintézisbe hozó Babits, a külvárosok élményvilágát és a korszerű bölcseleti kultúrát egymással elvegyítő József Attila vagy éppen a kelet-európai lelkiséget és a nyugati kultúrfilozófiai áramlatokat összebékítő Németh László maguk is különféle, nemegyszer egymással szemben érvényesülő hagyományok és szellemi törekvések átfogó birtokbavételének és egyeztető képviseletének a lehetőségére adtak példát.

Ennek az eszmei és lelki egyeztetésnek a mestere volt a „zártságot” és a „nyitottságot” bölcsen összhangba hozó Illyés Gyula is. A zártságot a puszta jelentette, a pusztai társadalom erkölcse, művelődése és élete. A cselédházak népe minden mástól elütő társadalmi réteget alkotott, erősen különbözött az ország más szegényparaszti csoportjaitól: a kisparasztoktól és a zsellérektől is. „Magyarország művelhető területeinek csaknem felét a puszták cselédjei mívelik – olvashatjuk a Puszták népében. – Erkölcsben, szokásban, világfelfogásban, de még járásban és karjának mozgatásában is ez a népréteg minden másiktól élesen különbözik. Még a falvak mögött is eldugva és elzárva, tökéletes elszigeteltségben él. Egész napi, sőt vasárnapi elfoglaltsága miatt a pusztát szinte sohasem hagyja el, lakhelyén hozzáférni pedig a nagy távolság, a rossz utak, a különleges hazai viszonyok miatt, de a nép ősi bizalmatlansága miatt is nehezebb vállalkozás, ahogy gyakran emlegetem, mint egy közép-afrikai törzs tanulmányozása. […] Valami furcsa, áporodott, de mégis erőt adó közösségben élnek, anyagilag és szellemileg egyaránt; ez a közösség nem egy vonásában inkább hasonlítható a gyári munkásság külön összetartozásához, mintsem a falvakéhoz. Persze azért lényegében attól is elüt. Egyéni külön világ ez is, lakóinak nemcsak szókincse, hanem még álomvilága is teljesen egyedülálló, ami természetes is.”

A pusztának megvoltak a maga külön törvényei, amelyek szabályozták népének szokásait, erkölcsét, viselkedését, amelyek a bölcsőtől a koporsóig határozott rendbe kényszerítették életét. A zárt világ és a zárt kultúra erős szokásjogot és eleven hagyományt adott, egyszersmind korlátokat emelt a tehetség szabad futása elé. A parasztságból kivált írók általában e zárt világban nevelkedtek, a zárt pusztai kultúra valamely táji vagy történeti változatát kapták örökül. Sinka István a bihari puszta, Veres Péter a hajdúsági, Szabó Pál a bihari, Nagy Imre a sárréti, Sértő Kálmán a baranyai falvak zárt életrendjét és hagyományait. Az eredeti ismeret és tapasztalat szabályozta későbbi tájékozódásukat és tevékenységüket. Nehezen tudtak szabadulni az örökölt szokásoktól és a hagyományos életrendtől, a zárt közösség észjárásától és etikai normáitól. A városi kultúrával és az országos közélettel találkozva is őrizték azt a gondolkodást és magatartást, amelyet az otthontól kaptak örökül. Akinek a világké-pét és szemléletét nem tette nyitottabbá a más körben szerzett tapasztalat, mint Veres Péterét a munkásmozgalmi tevékenység vagy Szabó Pálét a kőművesmunka, az könnyen tévedt ösztönös vállalkozásokba, tragikus összecsapásokba, akár önsorsrontó eszmék vonzásába.

Illyés Gyulát is zárt társadalmi és művelődési szervezet vette körül; a Tolna megyei puszta, amelyen született és nevelkedett, amely számára életre szóló tapasztalatokkal, élményekkel szolgált. Sorsa és érdeklődése azonban úgy hozta, hogy ebből a zárt világból mindig talált kivezető utat. Személyiségére azok a távlatok hatottak, amelyek éppen hogy feltetszettek a pusztai világ zárt határain túl. Maga az, hogy iskolai tanulmányait hat községben, illetve kisvárosban (közöttük Simontornyán, Dombóváron és Bonyhádon) végezte, majd fővárosi iskolába került, igen korán kitárta előtte a szellemi látóhatárt. Gyerekfővel kapott bevezetést a francia nyelvbe egy pusztai tanító feleségétől, aki eredetileg a kastélybeli gyerekek franciakisasszonya volt. Kedvvel és érdeklődéssel olvasott, nemcsak regényeket, hanem tudományos munkákat és francia verseket is. A pusztáról írt levelet Marcel Sauvage-nak, a francia avantgárd kevésbé ismert költőjének, aki lelkesülten válaszolt az ismeretlen országból érkező érdeklődésre. Kitekintését növelték történelmi tapasztalatai, amelyeket az 1918–19-es forradalmak idején szerzett. Még nem töltötte be tizenhetedik életévét, és már személyes és közvetlen kapcsolatba került a történelemmel, forradalmak tanúja, majd résztvevője volt, ott volt az 1919. tavaszi honvédő háború közelében, később romantikus fogolyszöktetési összeesküvésben vett részt. Találkozott a történelemmel, és szélesre nyílott előtte a láthatár.

A nyitott életforma és mentalitás hagyományos jelképe Párizs lett. Nem először irodalmunkban, erről tanúskodnak Ady, Kosztolányi, József Attila, Márai Sándor, Cs. Szabó László és mások írásai. Illyés alig múlt tizenkilenc éves, midőn 1921 végén belekeveredve egy ifjúkommunista szervezkedésbe, emigrációba kényszerült, ötéves párizsi tartózkodás után, 1926-ban tért haza. Párizsban a baloldali, forradalmi emigrációval tartott kapcsolatot, egyszersmind elvegyült az avantgárd irodalom híveinek nemzetközi közösségében, olyan francia írókkal kötve barátságot, mint André Breton, Tristan Tzara, Paul Éluard és Louis Aragon, akik akkor egyforma lelkesedéssel vettek részt a szürrealisták és a kommunista párt manifesztációiban. A forradalmi avantgárd irodalom és a kommunista mozgalom viszonyát akkor még nem rontotta meg az a – diktatúrákra jellemző – bizalmatlanság és gyanakvás, amelyet a kommunista politika később és tartósan tanúsított minden modern művészeti törekvéssel szemben.

Illyés lehetett volna akár francia költő is, mint a román származású Tristan Tzara, tollán francia nyelvű versek is születtek, mindazonáltal nem tudott azonosulni a szürrealista kiáltványok filozófiai irracionalizmusával, nem követte az „automatikus írásmód” (az „écriture automatique”) eszményeit, elutasította a révületet, az álombeli megismerést. Verseszménye eltért attól a szabadon alakított, mintegy magától születő költeménytől, amely a szürrealisták poétikájából következett. Párizsban nemcsak a modern francia költőket ismerte meg, hanem a klasszikusokat is, és verset írva valamiképpen az ő vonzásuknak is engedett. Legalább abban, hogy igyekezett fenntartani a kompozíció rendező elvét, valamint a költészet és a valóság kapcsolatát. Nem tudott lemondani arról, hogy a vers utalásaiban és atmoszférájában ne idézze fel a valóság valaminő képét vagy légkörét. Kivált azét a hazai valóságét, amelynek eleven emléke szinte egyetlen hazai öröksége maradt.

A párizsi emigráció regénye, a Hunok Párizsban tanúsította, hogy a francia fővárosban is a magyar puszta fiának érezte magát. Francia barátai, talán Aragonnak, a Paysan de Paris szerzőjének jóvoltából „paysan de Danube” néven emlegették. Első párizsi versét magyaros disztichonokban kezdte: „Elszabadult nyulamat csak a vad hold kergeti! Immár / fusson! előtte lapos végtelen még ez a föld. / Fegyveremet keserűn a magas Medvére lövöm ki…” „A nyúl – olvashatjuk a későbbi magyarázatot az Abbahagyott versek című 1971-es kötetben – természetesen Ozorán szaladt […]. A vers a vaskos valósághoz való visszatérés hatalmas elégiájának készült; a sáros tájban nehéz ökrök és parasztok cuppogtak, de valamiképp mindig éteri könnyűségű szellők és szüzek közelében; a költő konokan a hegyek taréján vándorolt a szabadság irányában. Komor prédikátorok, fellázadt falvak, elszánt szegénylegények sorsa és alakja volt a továbbiakban végigmondva.” Vagyis mindaz, ami azután a Nehéz föld verseit pusztai valósággal és lázadó szenvedéllyel szőtte át.

Híres versét, a Szomorú bérest sem otthon írta, hanem Szent Lajos szigetén, emlékezetben idézve fel a távoli otthon lázító képeit: „Kasznár hintaja gördül, / Nehéz kezem fáradtan emeli kalapom, / Por temet engem, hamu és pernye, / Ökreim tekintete érleli szívem.” Az emlék lázított, a költemény mégis a száműzetés elégikus közérzetéről árulkodott: „Tanácstalan ülök idegen mezőben, / Kéretlen jövevény, ki munkám végeztével / Kicsépelt kazal árnyékában ősszel / Hangtalan fordulok a közönyös földbe.” Korai költészetében gyakran jelent meg a dunántúli táj emléke, az elhagyott otthon hangulata.   „… égre forduló szemeiben lassan / billent föl a táj / pan / és a múlt […] szenvedő tehenem álma csábította volna el / fagyos szelek zátonyain hevert” – hangzott a Halott, már az utolsó párizsi versek közül. A „nehéz föld” vonzását Illyés nem akkor kezdte érezni, midőn hazatért, e súlyos hazai vonzás hatott rá Párizsban és Bordeaux-ban is. Aktivista és szürrealista verseiben minduntalan megjelentek a hazai természet és a paraszti élet jellegzetes képei, merész zenéjükbe belejátszott a magyar vers hagyományos dallama.

Az avantgárd költők jelentős része elemi érdeklődést érzett a folklór iránt, gyakran tett próbát azzal, hogy ősi és primitív dallamokat vegyítsen a szabadon hullámzó szövegbe. Az expresszionista és szürrealista költemény kontextusába, egzotikus díszítés vagy mágikus gesztus gyanánt, beépültek a népi hagyomány formái, a népköltészet stíluselemei és fordulatai. A szürrealista áramlattal induló fiatal Illyés is szívesen élt a folklorizálás lehetőségével. „Meglepően sok közös jegy lévén a nép művészi szemlélete és a legújabb művészi kifejezési formák között, kísérletet kellene tenni a kettő mintegy közlekedőedény-szerű összekapcsolásával” – idézte fel Gara Lászlónak korai művészi elveit.

A párizsi éveknek az európai látóhatáron kalandozó szabad tájékozódás adott különös szellemi mámort; ezen a tájékozódáson azonban mindvégig érződött a szülőföld vonzása. „Onnan láthattam végig egész Európán – beszélt Illyés ezeknek az éveknek feledhetetlen élményeiről. – Azt hittem, ez a magaslat kozmopolitává tett. Csak – úgy érzem – emberré tett, különbbé. Onnan láthattam meg végre való helyén s valóságos helyzetében Magyarországot. Szédítő és lelket próbáló pillanat volt. Párizs tett magyarrá.” Így, midőn ötesztendős száműzetés után hazatért, különösebb kerülők és kísérletek nélkül talált otthont és feladatot idehaza, és eredendő természetességgel helyezkedett el a hazai irodalmi életben, vállalt szerepet először a magyar avantgárd utóvédharcaiban Kassák mellett, a Dokumentum című rövid életű szürrealista folyóirat szerkesztésében, majd miután felismerte azt, hogy írói útjának merre is kell vezetnie, a Nyugat táborában, Babits Mihály oldalán és ezzel együtt a népi írók szerveződő mozgalmában. Elmondható, hogy irodalomszervezői, íródiplomáciai törekvéseinek éppen ez az egyeztetés adja azt a nagy értéket, amely tanulságos marad a jelenben is.

Volt abban valami meglepő, hogy a francia szürrealisták tanítványa és Kassák Lajos fegyvertársa mennyire zökkenők nélkül tudott elhelyezkedni a nyugatosok és a népi írók mozgalmaiban. Hogy az a költő, aki a magyar avantgárd utóvédjében küzdött, és igen leleményes, sőt igen vakmerő harcmodorról tett tanúságot, egyszerre hátat fordított az avantgárd táborának, és lefegyverző természetességgel pártolt az ellenfél: a Nyugat oldalára. Kassák Lajos meglehetősen ingerülten figyelte ezt a pályafordulatot, mester és tanítvány búcsúja nem zajlott le minden háborúság nélkül. Illyés eltávolodása az avantgárdtól és csatlakozása a Nyugat „második nemzedékéhez” valójában mégsem volt rendhagyó. Nemcsak azért, mert a húszas évek végén általánosan beköszöntött az izmusok alkonya, és a fiatal írók egész csoportja fordított hátat az avantgárd mozgalmaknak, hogy az újítás vívmányainak egy részét átmentve csatlakozzék a korszerű realizmus áramlatához. Illyés pályafordulata azért sem jelentett vakmerő szakítást korábbi elveivel, mert az avantgárdban is a társadalomalakító cselekvés lehetőségét kereste, és e cselekvés folyamatosságát képviselte a Nyugat vagy a népi irodalom körében is.

Hazatérve döbbent rá arra, hogy az eredményes cselekvés esélyét már nem a szűk körben ható avantgárd mozgalom, hanem a születő új realizmus adhatja meg. „Nem azon fordult meg a dolog – nyilatkozta később –, hogy az ember kitért, és átiratkozott egyik felekezetből a másikba; ki-ki azt csinálta, amihez kedve vagy adottsága volt; amit a helyzet megkívánt. Ilyenképpen jutottam el én is a realizmushoz, amit később »népiességnek« neveztek.” A tárgyias ábrázoló költői nyelv és a hagyományos költői kifejezés a vállalt feladat kényszerű következménye volt.

A hazatérőt egészen más ország fogadta, mint amilyet elhagyott:Magam – hangzik 1945-ös Újabb szellemi front? című visszaemlékezése – Párizsból jöttem meg, Párizshoz szokott szemmel, nyugat-európai igénnyel az igazság és az irodalom iránt. Az én megdöbbenésem az volt, amikor szülőhelyemen, a pusztán körültekintettem. Egyénileg nem vittem valami fájdalmas emléket innen, s kint ez a fájdalmas emlék – mint minden emlék – még szépült is. De ez az új szem most csupa iszonyatot látott. A nyugat-európai szemlélet, elsősorban a társadalmi szemlélet (amely kint a szabad munkásmozgalomban még külön élességet kapott) fényszóró módjára fedte fel a sarkokat, az addig – itt megszokott – jelenségeket, a megszokott félhomályba húzódó összefüggéseket. Nem ismertem hazámra. […] Akkor nem tudtam, csak most visszakövetkeztetve merem kimondani akkori érzésemet, a döntő elhatározást: áruló lennék, ha csak író akarok lenni. Az újítás, a merészség nemcsak az irodalomban esedékes, hanem a társadalomban is, sőt ott esedékes először és igazán. Sétálhatok tovább itt is az avantgardista szabad gondolattársítások négy fala közt? Nem volt könnyű kitörnöm, nemcsak a helyet tartottam – tartom ma is – emelkedettnek, hanem az ajtókat is én falaztam be. Akkor ismerkedtem meg igazán egy fiatal költő rendkívüli irodalmi kísérletével és forradalmiságával, Petőfiével. »Hazát kell nektek is teremteni!« – nagyjából ez volt a bűvige a falak ellen.”

Helyét és sorsát keresve őt is a magyar irodalom évszázados élménye sújtotta porba és emelte fel. Az a felismerés és elhatározás, amelyre szinte minden világot járt magyar író Bessenyei Györgytől Ady Endréig eljutott. Ő is rádöbbent, hogy a magyar társadalom nyomorúságát csak áldozatos, ha tetszik, hősies vállalkozásokkal lehet enyhíteni, és hogy a szolgálatot feltételek nélkül kell vállalni, a küzdelmet nyomban meg kell kezdeni. Illyést valójában a társadalmi létben: a hazai valóságban frissen szerzett lázító tapasztalatai állították a hagyományosabb, realista költészet mellé. Nem irodalmi, hanem közéleti felismerések, kihívások és programok: ez is tanúsítja, hogy nem pusztán az alkotó művész, hanem mindig a közéletben szerepet vállaló írástudó, a „homo moralis” és a „homo politicus” stratégiája szabta meg az általa választott utat.

Illyés maga hangsúlyozta, hogy a népének elkötelezett költő szerepét, a közéleti cselekvés kötelességét és jogát annak a demokratizmusnak és szellemi igényességnek az erkölcsi kényszere révén vállalta, amelyet Párizs, a modern francia irodalom és a baloldali mozgalom nevelt belé. Ama harcos nemzetközi humanizmusra hivatkozott, amely a szolgaságba döntött népek támogatását kívánta, amely a gyarmati sorban tartott nemzetek felszabadítását jelölte ki feladatnak az első világháború és az orosz forradalom után. Párizsból hazatérve hamarosan azzal a türelmetlen tenniakarással nézett szét hazájában, amely André Gide híres kongói beszámolóját, az 1927-es Voyage au Congót is áthatotta. „Fölvillant – olvassuk Magyarság – emberség című rádiónyilatkozatában – előttem is egy írói útinapló. Van egy világrészem, egy tanulmányra érdemes tájam. S milyen sok előnyöm a fölfedezéshez! Kitűnően beszélek magyarul, ismerem a magyar társadalom mélyrétegét: a magyar vidéket. Írói feladat lesz, ha visszamegyek a szülőföldemre, és azt megnézem, európai szemmel, hogy ott milyen állapotok vannak; hogyan is él egy boldogtalan, halálra gyötört nép, nem Afrikában, hanem Európában.” A puszták népe iránt támadt elkötelezettség és a szolgálat vágya európai példákon lobbant, az avantgárd és a népi irodalom közötti átmenet nem jelentett tehát törést. A költői pálya látványos fordulata a világnézeti fejlődés meghatározó folyamatából eredt, az átváltást nem is kísérték a válság jelei.

A fiatal Illyés az első világháború végeztével egész Európában fellendült és a hatalom megragadására készülő forradalmi munkásmozgalomban fedezte fel a szociális és kulturális elnyomás felszámolásának, a kétkezi dolgozók felszabadításának szervező erejét. A húszas évek második felében azonban ő is eljutott arra a felismerésre, hogy az a baloldali mozgalom, amely néhány évtizeddel korábban még az emberi haladás híveinek reménysége volt, többszörösen is veszített erejéből, hatékonyságából és igazságából. A szociáldemokrácia hitelessége megsérült a világháború éveiben, mikor is a szociáldemokrata pártok képtelenek voltak hatékonyan szembefordulni a háborús öldökléssel, a közép-európai forradalmi mozgalmak rendre elbuktak, a baloldal kommunista változata pedig, miként ezt a szovjet rendszer igen hamar megmutatta, letért a demokratikus berendezkedés útjáról, és elutasította a humanista értékeket, mindezzel megtagadta a klasszikus baloldali hagyományokat. Illyésnek, hasonlóan más európai, közép-európai és magyar demokratákhoz, más irányban kellett tájékozódnia, fenntartva elkötelezettségét a baloldali értékek és hagyományok mellett.

Ennek az új tájékozódásnak a jegyében kezdett érdeklődni az agrár-demokrata tradíciók és eszmék iránt, és mind nagyobb várakozással kezdte figyelni a kor parasztmozgalmait, valójában erre predesztinálta származása és eredeti élményvilága is. Azt már Franciaországban látnia kellett, hogy a gyarmatok forradalmi harcának kényszerűen az agrárlakosság jelenti a szociális bázisát. A kelet-közép-európai országokban, Lengyelországban, Jugoszláviában, Romániában, kivált Bulgáriában is erős parasztpártokra, forradalmi agrármozgalmakra figyelt fel. Nem hagyta közömbösen a paraszti kultúra növekvő európai szerepe sem; az, hogy az európai költészet kórusában olyan lírikusok szólaltatták meg a népi hagyományokat és a népköltészet hangját, mint az orosz Jeszenyin és a spanyol García Lorca. A szociális igazságosságra, az egyenlőség eszméjének megvalósítására törekvő baloldal sikerét is azon mérte, hogy eszméi miként tudják meghódítani a paraszti tömegeket. „Alig tudunk valamit arról, hogyan áll a mégiscsak letagadhatatlan magyarság, tehát elsősorban a parasztság és a zsellérség a szocializmussal szemben” – töprengett egy Barta Lajos-regényről írott bírálatában. „Minthogy Magyarországnak – hangoztatta későbbi nyilatkozatában – a parasztság volt a legfontosabb problémája – a magyarság fönnmaradása a szegényparasztság létéhez volt kötve –, a parasztsággal való foglalkozás nagyjából közéleti kötelesség volt. Épp azért, mert senki sem foglalkozott vele.”

Illyés nem pusztán foglalkozni készült a parasztsággal, forradalmasítani szerette volna, hogy a hatalmas paraszti tömeg vegye fel a munkásság kezéből kivert fegyvert és lobogót. „A magyar proletárforradalmat – írta Vázlatok egy készülő önéletrajzhoz című írásában – leverték, a magyar munkásságot úgy kivéreztették, hogy aligha lesz rövidesen ereje új rohamra. De ha most osztályostársa, a parasztság venné föl nyitányul a fegyvert? mint lám Bulgáriában is… ha tehát nálunk, nagyobb előkészítés után…” A parasztság szellemi felfegyverzésében keresett szerepet, midőn a puszták népéhez fordult, és a magyar parasztdemokrácia költői, valamint eszmei megalapozásához fogott. Valójában a realista költői fordulat és a parasztdemokrácia eszméje jelentette igazán a magyar és európai igények bölcs egyeztetését. Illyésnek, megtérve a „nehéz földre”, az elvégzendő munka hatalmas méreteivel és a lehetőségek szűkös korlátaival kellett számot vetnie.

„Zártság” és „nyitottság” – próbáltam jellemezni imént Illyés Gyula helyzetének, világképének, gondolkodásának címszavait. Ennek a „zártságnak” a jegyében maradt hű, Párizs és a nagyvilág vonzása ellenére is, szülőföldjéhez és a „puszták népéhez”, ennek a népnek a közéleti és irodalmi szolgálatában találva meg a személyére szabott küldetést, és ennek a „nyitottságnak” a jegyében őrizte meg gondolkodásának összegző karakterét és egyetemes távlatait. Ilyen módon lehetett – az egymással máskülönben dühös konfliktusokba keveredett – irodalmi és politikai áramlatok egyeztetője és összefoglalója: vállalhatott szerepet belső ellentmondások nélkül egyszerre a Nyugat táborában és a népi mozgalomban, a hagyományvédelemben és a szellemi baloldalon.

Összefoglaló és egyeztető szellemként lehetett igazán „nemzeti költő”, abban az értelemben, ahogy a „nemzeti költő” szerepének magasán helyezkedett el korábban Vörösmarty, Petőfi, Arany, majd Ady és Babits, kortársai közül pedig József Attila. Illyés költészetének a harmincas évektől fogva már kétségtelenül nemzeti hivatást kellett betöltenie, Európa üzenetét és igényességét közvetítette a népi irodalomba, és a parasztság törekvéseinek adott hangot a Nyugat körében. Pártokat és mozgalmakat kötött össze, a szellemi élet pólusai között teremtett kapcsolatot. Természetes helye volt a népi mozgalomban, egyszersmind Babits oldalán. Kettős elkötelezettségben élt: a magyar progresszió és a haladó európai szellem vonzásában. „Pártban nem tudnék megmaradni semmifélében, de boldog otthoniassággal állnék e megindítóan bölcs és hős férfiak sorában, a fiaikéban! – írta ekkor Magyarok című könyvének jegyzetei között az agrárszocialisták, az Áchim Andrások, Szántó Kovács Jánosok, Fekete Nagy Andrások és Szilágyi Albertek mozgalma iránt érzett vonzódásáról. – Egyik kezemmel az ő jobbukat fognám, úgy, hogy közben a másikkal egy percre se ereszteném el Pascalét, mindazokét, akik tekintetüket rád vetették, oh változásaidban-kanyargásaidban is mindig egyirányú justice éternelle!”

Az egyéntől és a nemzettől általános emberi felelősségtudatot várt, a teljes humánum szolgálatát. Ezért értelmezte a nemzet fogalmát a leszármazás etnikai elve helyett azzal a közösségi összetartozással, amelynek a közös nyelv, kultúra és hagyomány, a közös történelmi sors ad tartalmat. Kettős vonzalma és elkötelezettsége: a magyarság és az emberiség, a nemzeti és az európai kultúra iránt valójában egyetlen erkölcsi élmény és parancs műve volt. Illyés azokat a klasszikus költőket: Zrínyit, Csokonait, Berzsenyit, Petőfit, Aranyt és Babitsot vallotta mestereinek, akik a magyarság és az európaiság nemes egységét tudták megvalósítani. Haza és nagyvilág, magyarság és Európa ideáljának egysége Illyés életművének egyik értékes eszméje, sugárzó gondolata volt már ekkoriban és maradt azóta. Ebben a tekintetben van mondanivalója: üzenete a jelennek is. Meghallgatásra és követésre méltó üzenet, éppen most, midőn a hagyományok és értékek, minden hagyomány és minden érték Illyés örökségéhez nem éppen méltó közéleti és hatalmi tényezők erőszakos érdekérvényesítése következtében egy méltatlan és önpusztító harcnak lehetnek az áldozatai.