Január 2004
Kiegyező Európa?

Adrian Marino–Sorin Antohi

Európa, a second hand és a komplexusok

A kortárs román kultúra egyik leghitelesebb, sokat megélt és sokat látott képviselőjével, Adrian Marinóval, a Kolozsvárt élő irodalomtudóssal beszélgetett az ugyancsak jeles, fiatalabb társadalomtudós, Sorin Antohi. Közös könyvük Al treilea discurs (A harmadik diskurzus) címmel jelent meg, 2001-ben, a iaşi-i Polirom kiadónál. Ebből közlünk részletet, a „Románia és a Nyugat” című fejezetből.

 

Adrian Marino: René Wellek az A History of Modern Criticismben idézi D. D. Roşca L’Ifluence de Hegel sur Taine című értekezését (1928). Elismeri, hogy kissé túloz, de idézi és kommentálja, komolyan veszi. Vagyis mi nem vagyunk csupán les éternels suiveurs de la culture française. Futólag említem meg itt, hogy szerény személyem írta egy bizonyos francia szerzőről az első francia könyvet. Hogy kulcsmű, az más kérdés. Az Étiemble ou le Comparatisme militant-ban a kulcs a „militáns komparatizmus”, mert ott találhatóak a kulcsfejezetek Kelet és Nyugat viszonyáról. Hasonlóképpen Alexandru Ciorănescu írta az első életrajzot Jacques Amyot-ról, Plutarkhosz első francia fordítójáról.

Sorin Antohi: Az ön Étiemble-ről írt könyvének a kulcsa a felhívás a provincializmus meghaladására, beleértve Nyugat-Európa provincializmusának meghaladását is.

A. M.: És védőbeszéd a “szabad kommunikáció” érdekében. Ne feledjük, hogy az 1982-es évben voltunk, és kevés román kritikus vetette bele magát ilyen kalandokba. Ezeket azért tűrték meg, mert igencsak speciálisak voltak. Tulajdonképpen nálunk senkit sem érdekeltek ezek. Nem tudom, hogy elolvasta-e tíz román azt a könyvet.

Tehát a francia irodalomhoz, az egyetemes irodalomhoz mi is hozzájárultunk, s tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem vagyunk a végletekig csak “tanulók”. Igen, meg kell szabadulnunk az alacsonyabbrendűségi komplexustól, a sterilitástól, a megbélyegzettség komplexusától. Hol van az megírva, hogy a román véglegesen arra kárhoztatott, hogy ne legyen alkotó, ne legyen eredeti, hogy ne legyenek saját kezdeményezései, ne legyen meg a maga egyénisége? Hol van az előírva, hogy mi örökösen csak szemiotikusok, strukturalisták, Barthes-követők, posztmodernisták, dekonstruktivisták lehetünk? Egy olyan kultúrában, amely nyilvánvalóan még nem épült fel teljesen? Mutassuk meg a dolgok jó oldalát is: Románia nyitott ország, mindig kész szinkronban lenni. De nem szorítkozhatunk csak a gépies szinkronra. Meg kell jelennünk a magunk másságával is. A sok posztmodernizmus láttán már telítettségi érzésem támad. Elég. Hirtelen posztmodernek lettünk. De mi okból, mi céllal?

S. A.: Igen, posztmodernek lettünk, még mielőtt végigjártuk volna a modernizmus útját. Mielőtt a modernizmus tapasztalatát leszűrtük volna. Sok esetben ez a gyarmatosítás öngyarmatosítás volt. Egy bolgár kolléga, Alexander Kiosszev beszél öngyarmatosító kultúrákról. A bolgár kultúráról például, amit ő jobban ismer, de azt hiszem, a román kultúra is az. Azok a kultúrák, amelyek kívül esnek a nyugati világvárosokon, és tudatosan választanak kultúrát, nemzedékek vagy korszakok szintjén: kiválasztanak a nyugati modellek sokaságából egyet, és követik azt. Korrekt fogalomnak tartom. Mi magunkat gyarmatosítottuk a francia kultúra elemeivel, nem minket gyarmatosítottak. Algériában teljesen más volt a helyzet, nem? Oda kellett menniük a franciáknak, hogy az őslakosok fejébe verjék a francia kultúrát, és megtanítsák őket franciául. Nálunk ez választás kérdése volt. Nem az a néhány magántitkár vagy intézeti tanár, nem a napóleoni idők menekültjei vagy a később érkezettek “franciásítottak” el. Még csak a frankofón cári tisztek sem, élükön Kisszeleffel. Nem ők gyarmatosítottak, mi gyarmatosítottuk önmagunkat. Van ebben a mimetikus gesztusban egy valóságos alkotó dimenzió, abban az értelemben, hogy a francia modellt részesítettük előnyben a modellek sokaságából, miután elég sokat ingadoztunk – az olaszokra tekintettünk a helyesírás, az irodalmi nyelv építése tekintetében stb., aztán más modellek felé nyitottunk, mint amilyen a német. Gond akkor lesz, véleményem szerint, ha nem tudatosodik, hogy a mímelés gesztusa a választás gesztusa kell hogy maradjon, az ember saját gesztusa. Nem gépies. Nem idegen szellem rabjaként építi újjá magát valaki, hanem saját identitásába integrálja a másság kínálatát.

A. M.: Igen, ez nagyon fontos. Mi egy bizonyos társadalmi és kulturális szinten lévő családhoz tartozunk. Gyakorlatilag a mi családjainkban a francia második nyelv volt. Én a franciát a románnal egyszerre tanultam, képes voltam írni és gondolkozni egyenesen franciául. Természetesen ezeket a könyveket, amelyeket írtam, stilizálni kellett, ez elkerülhetetlen – Eliade esete is hasonló. Eliade mindenik könyvét stilizálta egy munkatársa, egy pap, aki élt Romániában, és nagyon jól ismerte a román nyelvet. De egy adott pillanatban ez a kritikai impulzus kezd az emberben visszafordulni, és rendre, az ismeretek gyarapodásával arányosan, észreveszed, hogy elkezdesz összehasonlíthatóvá lenni; munka közben észreveszed, hogy direkt versenybe léphetsz egy franciával.

S. A.: Úgy hiszem, szükség van arra, hogy egy értelmiségi, aki a nyugati kultúra területén kívül él, eljusson oda, hogy olyan jól interiorizálja azt a kultúrát, hogy már belülről bírálhassa. Csak az a bírálat érvényes, és csak az lesz része a „harmadik diskurzusnak”* Felületességből vagy strukturális tapadókészség hiányából visszautasítani, amit a Kárpátok kulturális és metafizikus zártságába rekedt egynyelvű fogalmaz…

A. M.: Vagy aki egy korlátolt nacionalizmusba rekedt…

S. A.: … vagy korlátolt nacionalizmusba, az engem nem érdekel: az nagyon primitív. Az olyan emberek, mint mi, akik egy kelet-európai kultúrában emelkedtek fel, azzal nyerték el a jogot a Nyugat bírálatához, hogy nagyon jól elsajátították a nyugati kultúrát. Az a kultúra némileg az enyém is, az ideológia, a modellek, az értekezés formájának viszonylatában. Teljesen otthon érzem magam a nyugati kultúrában. S ez feljogosít arra (és kompetenssé tesz), hogy bírálhassam.

A. M.: Nézd a bibliográfiát!… nézd, az én könyvtáramban 110 “pléiade” van. Más példát is adhatnék, egy másik románt, akinek a teljes “pléiade” kollekciója megvolt, több mint 400 kötet: Ion Negoiþescu. Láttam a müncheni könyvtárát. Most felteszem a kérdést: hány franciának van meg a teljes sorozat? Ők legfeljebb azt mondják: “Van tíz kötetem, s az nekem elég!”

S. A.: Így nyilvánul meg az én magatartásom is a nyugati kultúrákkal és társadalmakkal szemben. Mindig akkor fogalmazódik meg, ha már rengeteget fektettem abba, hogy megismerjem. Így szerzem meg a jogot a bírálathoz. Hasonlóképpen a román kultúrában is csak arról ítélkezem, amit már ismerek. Amikor már felkészültem, szabadon mozgok, kimondhatom, mi nem tetszik, mit csodálok, mit nem szenvedhetek, vagy min javítanék a hivatkozott kultúrák területén.

A. M.: Tudnál említeni nekem egy mai nagy francia írót? Igen nehéz volna. Jelenleg szinte egyáltalán nem létezik nagy francia író. Mintha a jelenlegi francia kultúra a kimerültség vagy a meddőség jeleit mutatná. Mindenesetre eljutottunk abba a stádiumba, amikor rájövünk, hogy a mai francia kultúra számunkra már nem Paul Valéry korszaka, s így tovább. Sebességvesztésben van, hogy ne beszéljek “hanyatlásról”. De nem fejeztem be az alacsonyabbrendűségi komplexusról és a szellemi gyarmatosításról való mondandómat. Röviden, egyenlőek, vetélytársak, versenyképesek lehetünk bármely külföldi szerzővel. Elméletileg. Abba a stádiumba jutottunk, amelyben már senki sem fojthat el bennünket francia vonatkozásokkal, selon Roland Barthes stb. Nem, nem nacionalista korlátozottság ez, nem protokronizmus, hanem értelmiségi magatartás, melyben szintéziseink visszautasítják bármely nyugati érték vitát nem tűrő fölényét. Nyugaton megjelennek jó és gyenge dolgok, s itt egy kolozsvári hölgy nemrégi tapasztalatát idézném fel, miután megírt egy cikket. A cikk címe: Két akadémiai elképedés. A hölgy Fulbright-ösztöndíjas volt, később átment Párizsba. Egy kitűnő szerzőről, Alexandra Cesereanuról van szó, aki két doktorátusi védésen asszisztált, egy amerikainál és egy franciánál. Íme tehát egy román írónő, aki hivalkodás nélkül közöl egy kritikai hangvételű és távolságtartó cikket arról, hogy miként jelentkezhet egy doktori értekezés tekintélyes egyetemeken. Ez az első eset, amikor megjelenik a sajtóban egy ilyen természetű reagálás, és amikor egy románnak van mersze nyíltan kimondani a véleményét. Ugyanez a magatartás tapasztalható egy másik, közelmúltban közölt kiváló írásban, a Nagyenyed Velencében (Aiud la Veneþia) címűben. Íme, van egy spontán szövetségesünk a harmadik diskurzusban. Nem minden külföldi tézis olyan rendkívüli. Megjelennek tehát olyan jelenségek, amelyek azt mutatják, hogy a román tudatban is bizonyos válság kezd körvonalazódni. Egyelőre minden homályos. Kezdeti fázisban vagyunk, kezdenek imitt-amott megjelenni a nyugati kultúra tárgyilagos elemzés-kísérletei is, az alacsonyabbrendűségi komplexusnak és annak a véleménynek a meghaladása, hogy mindenik külföldi író feltétlenül értékes. De még valamit meg kell haladnunk, ami ugyancsak ennek a komplexusnak a része. Külföldön mi szegényeknek vagyunk elkönyvelve, szegény rokonoknak, jótékonysági szervezetek támogatottjainak, olyan embereknek, akik second hand segítségben részesülnek; leereszkedően viselkednek velünk, mintha az örökös mendiants de l’Europe lennénk. Nem, ezt a fázist még nem haladtuk meg, amelyért elsősorban a minket külföldön képviselő apparátus a hibás. Akik ehhez az apparátushoz tartoznak, nem rendelkeznek a mi trainingünkkel, gyakorlatilag nem ismernek idegen nyelveket, nincs meg a szükséges tapasztalatuk, és gátlásosak, alázatosak, nincs méltóságérzetük és függetlenségük. Ceauşescu idején a követségeken csak a Scînteia című napilapot dolgozták fel. Hogy akarhatnánk, hogy ezekben az emberekben meglegyen a szellemi függetlenség érzete, az egyéni megnyilvánulás szükségességének tudata? Meg kell haladnunk ezt a komplexust is, a szegénység, a kisebbségtudat, a nyomor, a szegény rokon komplexusát… Nagyon, nagyon nehéz…

 

Kántor Erzsébet fordítása