Január 2004
Kiegyező Európa?

Kántor Lajos

Hová lett a sajátosság természetessége?

Jaj istenem a világ

kinek szoros kinek tág

jaj de szoros a világ

csontig hatol velőt vág

hogy kitágul a világ

ha egyszer jobb időt lát.

 

Szilágyi Domokos:
Bartók Amerikában

 

Amikor a reményekről és aggodalmakról, aggodalmakról és reményekről próbálok némi rendszerességgel szólni, még innen (Erdélyből nézve: messze innen) az Európai Unió küszöbén, ehhez a majdnem negyven évvel ezelőtti vershez fordulok, kortársaim közül a talán legeurópaibb erdélyi (partiumi) magyarhoz – aki Amerikáig is ellátott. Azt gondolom, a Bartók Amerikában vagy mondjuk Szilágyi Domokos Európában (a meg nem ért Európai Unióban) kérdése nem különbözik lényegesen, már csak azért sem, mert a magyar irodalom, a magyar kultúra jelenléte ott és amott s a visszahatás a „peremvidékre” sokban hasonló gondokat ígér. Még akkor is így van (kitehetjük az egyenlőségjelet), ha Amerika féltékeny kezd lenni Európára – mint ahogy Európa, az európai műveltség joggal lett féltékeny az Óceánon túli világra, amely a 20. század utolsó évtizedeiben hozzánk is beözönlött. De maradjunk csak itt, földrészünkön, sőt kerüljünk beljebb, a Kárpát-medencébe, és még beljebb, Erdélybe.

Az aggodalmak a tapasztalásból eredeztethetők, a remények már kevésbé. Bárhogy is legyen, én csak a kályhától tudok elindulni, ez pedig számomra a Kuncz Aladár megfogalmazta transzszilvanizmus – amiben nyilván jelen van a budapesti tapasztalat, Noirmoutier fájdalma, de a túlemelkedés lehetősége is a személyes szenvedésen. Vagyis: „Erdélyből kell kiindulnunk, s egy szökkenéssel mindjárt olyan magaslatra kell emelkednünk, amelyről nézve az erdélyi sors világprobléma lesz. Erdély a mi hazánk. Külsőleg bizonyára szűk keretnek látszik, de egyszerre kitágul, ha ebből a keretből a kisebbségi szemlélet egész Európára kiömlő sugarai hatolnak elő.” Kuncz itt, az Erdélyi Helikonban, 1929-ben az erdélyi magyarsággal és európaisággal párhuzamba vonja az erdélyi szász és a román irodalmi mozgalmakat is. Az (ugyancsak melegítő) másik „kályhám” pedig a Korunk. Nem csupán az, amelyikben közöltük Szilágyi Domokos idézett versét, hanem már az 1926-os is, ahol az első évfolyam első számában kimondatott a „fascizmus, bolsevizmus és másnemű diktatúrák” veszedelme; és ahol az Erdélyi Szépmíves Céh alapításában részt vállalt Helikon-munkatárs, Ligeti Ernő leírta: „A párizsi békeszerződések a világháborúban vívódó Európa számára nem teremtették meg a nyugalmat.” Ligeti a Bécsben összeülő páneurópai kongresszus előtt állapította meg: „Egyik oldalon a nemzeti elkülönülés jelszava. A másik oldalon azonban mindinkább erősödik a nemzetek összefogásának eszméje.” Külön fejezetben foglalkozik Páneurópa és a kisebbségi kérdés összefüggéseivel, a szomorú európai valósággal: „… azon a helyen, ahol »döntenek«, a kompetensek a kisebbségi kérdés általános rendezése elől homokba dugják fejüket és a negyvenmilliós európai kisebbségi-komplexum ügyét quantité négligeable-nak tekintik. Az irtózás és menekülés a kisebbségi kérdés rendezése elől okát és magyarázatát a többségi nemzetek mohó nacionalizmusában találja. Mindaddig, amíg a nemzeti öntudat megtartja a mai szétroncsolt Európában jelenlegi kártékony alakzatát, teljesen kizártnak tekinthető olyan politikai légkör megteremtése, amely a kisebbségi állampolgárok szabad kulturális fejlődését biztosítja.” A páneurópai mozgalmat támadó román sajtóvisszhangokhoz kapcsolódva álmodja meg Ligeti az Észak-Amerikai Egyesült Államok mintájára szerkesztett európai alkotmányt, „amely lerontja a vámhatárokat, és lehetségessé teszi, hogy például egy utódállambeli magyar úgy érezze magát akár Csehországban vagy Romániában, mint Magyarországon, aminthogy egy szászországi ember számára már közömbös, hogy Szászországban telepszik-e meg vagy Poroszországban.”

Számosan tettek azért az elmúlt évtizedek során, hogy Európát behozzák a Korunkba. A szerkesztők mellett olyanok említhetők, mint Kassák Lajos, Hatvany Lajos, Kállai Ernő, Németh Antal, Moholy-Nagy László, József Attila, Déry Tibor – és nem utolsósorban Illyés Gyula; Illyés, aki a húszas évek végén párizsi politikai-társadalmi élményeit közvetíti Dienes, illetve Gaál Gábor folyóiratában, hogy aztán 1930-ban magyar költő művét értelmezve tegye föl a kérdést: „Melyik az igaz, s mi a fontosabb, a szépség-e vagy a közvetlen utilitaritás? Ki fejez ki többet korából, az-e, aki őszintén saját magát mutatja meg, mint egy korszak tagját, vagy az, aki saját magáról szót sem szól, hanem csak azt veszi észre, ami közös? És melyik a hatásosabb?” Berda József verskötetét méltatva, a másik oldalról közelíti meg esztétikum és szociális hasznosság viszonyát: „A költő dolga, hogy magán át kifejezze korát és előremutasson. Ha korát hűen és becsületesen fejezi ki: ebben automatikusan már benne lesz a továbbmutatás is.” A Korunk második (1957 után számolható) folyamából, a lap számára igen nehéz időszakból is idézhető fontos Illyés-szöveg, amelyben a személyes, a nemzeti és az európai összekapcsolódása még nyilvánvalóbb. A centenáriumi évben, 1981-ben kérdeztük a korszakos Bartók-vers szerzőjét a keletkezéstörténetről; a Szövetségesünk: Bartók címmel megjelent válasz ezzel a bekezdéssel zárul: „A vers így mégis Bartók szellemének hódol. Annak a másik vigasztaló jelenségnek, hogy az egyenes vonalú művészi erőkifejtés egyenes jellemet is fejleszt. Az alkotóban éppúgy, mint az értőkben, az alkotások megbecsülőiben. Így lesz minden nagy művészet egyetemes érvényű, emel mindenféle határ és elhatárolás fölé. Ez magyarázza, hogy a szolgálat, amit Bartók a román népnek és kultúrának is tett, büszkeségünk nekünk, magyaroknak is.”

Illyés Gyula ebben a vallomásos nyilatkozatában nyilván ránk is, a Korunk, de az egész erdélyi magyarság kiszolgáltatott helyzetére gondolt, amikor a bartóki mű és a román nép, román kultúra kapcsolatát előtérbe állította. Nem kellett hamisításra vetemednie – a közép-kelet-európai sajátosság egy vonatkozását emelte ki. Ez egyébként megtalálható Szilágyi Domokos Bartók-versében is, a maga természetességében:

 

Körösfői lányok,

mármarosi románok,

sátron sívó arabok,

kunyhón tengő törökök:

hogy a nóta régi

s hogy mindig új: így örök –

egy nyelven szól az mind,

magyarul, románul,

s ki más értené, ha

nem Bartók tanár úr?!

 

Más kérdés, hogy ettől a bartóki normalitástól, a bartóki modelltől – büszkeségünktől – hová jutottunk az ezredfordulón, a diktatúrák bukása után. Még egy, immár múlt századi, többféleképpen jellemző pillanathoz térek vissza. Az 1989. decemberi változások után, közvetlenül a marosvásárhelyi tragikus eseményeket (pogromkísérletet) követően, 1990 koratavaszán rendezték meg Párizsban a kelet-, azaz közép-kelet-európai Könyvszalont. A Grand Palais 404-es auditóriumába hivatalos romániai íróküldöttségben ketten is teljes jogú tagok voltunk, kisebbségiek: Franz Hodjak német költő (aki azóta már Németországban él) és én; pedig volt tétje a párizsi fellépésnek, és ennek megfelelően minőségi volt a román részvétel, Marin Sorescuval (ő később művelődési miniszter lett), Gabriel Liiceanuval, Mircea Martinnal, Octavian Palerrel. A költő Dinescu valamiért nem tudott „átjönni” ide, Budapestről, ahol pár nappal korábban tanácskoztunk, magyar és román írók együtt, az újnak, megújultnak gondolt, úgymond szabad világban; Dinescu visszament Bukarestbe, akárcsak a Kriterion-igazgató és éppen RMDSZ-elnök Domokos Géza, aki a vásárhelyi történések miatt nem tartott velünk. (A budai tanácskozás közben érkezett a mindenkit felkavaró marosvásárhelyi hír.) Így aztán a Grand Palais mikrofonjánál én sem az eltervezett beszédemet mondtam el, Ady és Kuncz Aladár szeretett Párizsáról meg a Ionescóéról, az Orrszarvú időszerűségéről, hanem valami még aktuálisabbról dadogtam, mint ahogy román kollégáim is; ott, a Grand Palais-ban, az első sorban ülő – már emigráns – Paul Gomától tudtuk meg, néhány perccel a fellépésünk előtt, hogy 1990 marosvásárhelyi márciusa meghozta az éppen szünetelő román titkosszolgálat, a hírhedett Szekuritáté (persze más néven történt) újjászervezését. Másnap, francia, német, lengyel, cseh és szlovák, bolgár, (még) jugoszláviai, magyar és román főszerkesztők szintén hivatalos gyülekezetében Sütő András kivert félszeméről beszéltem, olyan érdeklődéstől kísérten, amilyet se azelőtt, se azóta nem tudtam, nem tudok elképzelni – az erdélyi magyar irodalommal összefüggésben. (Hazautazásom előtt a Le Monde-ban olvashattam a szintén Párizsban élt, korábbi disszidens román író, Petru Dumitriu marosvásárhelyi pogromot elítélő cikkét.)

Hát ennyit, röviden, az én erdélyi-európai iskolámról, amelyet természetesen nem tudok és nem akarok feledni, ugyanakkor próbálom, szerkesztő kollégáimmal, munkatársaimmal együtt, tanulni az új leckéket nemzeti identitásból, európaiságból. A 2003. októberi, azaz mostani budapesti szimpóziumra készülve, fellapoztam a tizenegy évet (az 1990 és 2000 közti, átmenetinek mondott időszakot) felölelő Korunk-repertóriumot; súlypontos szerkesztésünk a következőket árulja el, számomra is kissé meglepő módon, Európa-viszonylatban:

A régebben és újabban tanultakat 1990 júniusában igyekeztünk először összefoglalni, abban a hitben, hogy Strasbourg és Kolozsvár testvérvárossá válása közelebb hozhatja hozzánk a megálmodott Európa-házat (ebben a lapszámban a költészetet Lászlóffy Aladár, Szőcs Géza, ªtefan Augustin Doinaş, Zbigniew Herbert, Czeslav Mi³osz, a horvát Ivan Slamnig és Franz Hodjak képviseli, Cs. Szabó Lászlóról hosszabb tanulmány szól, Fejtő Ferenc pedig, a legöregebb és legrégibb, József Attila-korabeli Korunk-munkatárs Kolozsvár vagy Strasbourg címen ír jegyzetet, a helybeli román irodalomtörténész, Mircea Zaciu mellett, aki az 1918 utáni, néhai Kolozsvárt idézi, Kós Károllyal, Dsidával, Kuncz Aladárral, Blagával, Ion Chinezuval; a két világháború közötti időből Szabédi László strasbourgi egyetemi éveit is felidézhettük). Az európai gondok természetesen folyamatosan jelen voltak, amikor a televízióról, a cigányságról, az erőszakról, az egyházakról, a gyűlölet lélekrajzáról, a kivándorlásról, az erdélyi zsidóságról vagy a művészet szolgálatáról szerkesztettünk különszámot. A következő „programszerű” Európa-problémázással két év múlva jelentkeztünk, Európa – Amerika – 1992 cím alatt. Fontosabbnak vélem azonban az Európai palackposta 1994. decemberi megmutatkozására hivatkozni, ahol Paul Valéry Homo europeusától Octavio Pazig és Tarkovszkijig ível a szerzői névsor. Ebben a Korunk-számban a magyar mellett angolul, románul, németül és franciául is szól négy ifjú szerkesztő az olvasóhoz. Józsa T. István például így: „Századvégünkön tisztázni szeretnénk végre, mi is az, hogy Európa. Mert eleget szajkózzuk, mert divat, sikk, elérendő cél, sőt, néhol és néha természetes végre »európainak lenni«. Mit jelent ez Kelet-Európában?” Salat Levente ugyanitt nem éppen szívderítő választ is ad: „Mert öt évvel a látványos és ígéretes kelet- és közép-kelet-európai fordulat után aligha lehetünk bizonyosak abban, hogy a régióbeli demokratikus átmenet kérdésében a dolgok visszavonhatatlanul eldőltek. Mi több: mintha az események visszafele hátrálnának a történelemben.” A Strasbourg kapcsán föltett, 1990. júniusi kérdésünk tehát, az Európa házhoz jön? biztató megoldása inkább távolodni látszott.

Ennek ellenére – vagy inkább épp ezért – nem szűntünk meg rákérdezni magyarok és románok, magyarok és németek, magyarok és szlovének, magyarok és szerbek (vajdasági), magyarok és szlovákok (felvidéki) viszonyára, kutatni Szlovénia titkát és a „magyar Párizst”, faggatni a kérdés szakembereit arról, hogy Közép-Európa nyitást vagy zárást jelent-e. Így jutottunk el egy újabb összefoglaláshoz, 2000 novemberében; Erdélyi szemmel: Brüsszel, Európa – ez a Korunk-szám tulajdonképpen már a máról, közvetlenül rólunk szól, amibe természetesen beletartozik Magyarország uniós csatlakozása és Románia esélye is. (Ez utóbbiról – Gabriel Andreescu mellett – olvasható a kolozsvári egyetem politológia tanárának, a 2003 őszén kinevezett európai integrációs miniszternek, Vasile Puşcaşnak a véleménye is.) Nem szeretnék névsorolvasást tartani, mégis egy újabb, sokunknak jól ismert író nevével, pontosabban szövegrészletével kell megtoldanom az eddigieket. Egy Sepsiszentgyörgyön megrendezett tanácskozáson mondotta el Csiki László, hogy ő mit gondolt régebben és mit gondol ma Erdély és Európa (Közép-Európa) párosáról, ellentétéről vagy egységéről. Évekkel ezelőtt így fogalmazott: „Erdély egy, a hegyek zugába feltorlódott kis Közép-Európa, annak összes szépségével és nyomorúságával. Mindenki kisebbség benne valamiképpen…” A közelebbi, mondjuk a hatva-nas–hetvenes–nyolcvanas évekre tehető erdélyi (romániai) szakaszról, ennek irodalmáról, művelődéséről pedig azt állítja: „Volt egy nyomasztóan hosszú, ám remekműveket kisajtoló korszaka az önmagában is paradox kisebbségi létezésnek, melyet leginkább a »sajátosság méltósága« szlogennel jellemezhetnék.” Ehhez teszi hozzá Csiki: „reményeim szerint a sajátosság természetességének kora is elkövetkezik”.

Nos, tulajdonképpen erről kellene beszélnünk, ez a vágykép sejlik fel bennünk, amikor az európai integrációs remények kerülnek szóba. Minthogy nem tudom pontosabban megfogalmazni, amit erről gondolok, tovább idézem Csiki Lászlót, a három évvel ezelőtti Korunkból: „… a sajátosság természetességét kellene elérnünk. Azt jelenti ez: eleve és elvből nem fogadjuk el, hogy nemzetiségünk vagy akár földrajzi, anyagi helyzetünk szerint kisebbségiek vagyunk, és ha mégis azok lennénk, azt természetes állapotunkként kellene megélnünk. Egyik – de csakis az egyik – eleme sorsunknak a helyzetünk, de nem a jellemvonásunk. Ne tegyük azzá, ha rajtunk múlik, és akkor sem, ha másokon.

De hát azonkívül, hogy kisebbségiek vagyunk – és maradhatunk bármely országban –, vagyunk még szerelmesek, apák, fiúk, lányok, anyák, szőkék, barnák, istenhívők és rablógyilkosok is. A legszebb közhellyel szólva: emberek vagyunk.

Jönne bár – mondom –, hoznánk el mi magunknak azt az időt, amikor sajátosságunk kinyilvánításáért nem kell többletenergiát elvonnunk a munkánktól, a szerelmünktől, a családunktól, de még az ellenségeinktől sem. Hadd legyen az természetes, adott és magától értetődő – úgy, hogy mások is értsék, persze. Egyetlenegy kényszert kellene elfogadni akkor: a saját képünket, olyannak, amilyen. Ez is lehet annyira nehéz, mint ha kifáradásig másokkal néznénk farkasszemet.

Tudom, de nem hiszem mégsem, hogy politikai alkukon, határrendezéseken múlik a kisebbségi lét, és végképp nem fogadom el, hogy a hatalom kegyéből adható, visszavehető az identitásom. Nem is harcolni akarok érte, hanem élni vele.

Mondják, jön az egységes, egynemű Európa. Abban aztán kisebbségek lesznek a mostani államalkotó nemzetek éppúgy, mint a kisebbségiek – vagy nem lesznek egyáltalán. Egymás kisebbségei leszünk, merthogy mindig is azok voltunk. Gondoljunk bele… de azért ne facsarodjon el túlságosan a szívünk. Lehet ugyanis, hogy az egészet újra kell kezdenünk.”

Igen, azt hiszem, Csiki Lászlónak igaza van. Abban is, hogy elsősorban önmagunkkal kell kiegyeznünk – élnünk kell identitásunkat. A sajátosság természetességét. Hisztérikus melldöngetés nélkül, ám következetesen. A szomszéddal és a történelemmel farkasszemet nézni: valóban fárasztó, s az elfáradók egyszer csak veszik a kalapjukat, illetve a vándorbotot. Még jó, ha időnként visszatérnek. És alighanem abban is igaza van az idézett szövegrésznek, hogy bizonyos dolgokat újra kell kezdeni – legalábbis újra kell gombolni a kabátot. Azon a bizonyos küszöbön nemigen lehet másképpen átlépni.

Ami közvetlenül az irodalmat illeti: igenis érdemes meghallgatni elsősorban őket, a költőket. A régieket és az újakat. Reményik Sándort is, aki a „Leszek őrlő szú az idegen fában” kikiáltásától az „Egymás mellett soha?” kérdéséhez jutott el – és Lászlóffy Aladárt. Amikor még (2000-ben) élt a Korunk és az ugyancsak kolozsvári irodalmi lap, az Apostrof közös, magyarul és románul zajló kerek-asztala a volt Bánffy-palotában (a Művészeti Múzeumban) – a Nyílt Társadalomért Alapítvány támogatta a „Román–magyar kulturális kapcsolatrendszer” című rendezvénysorozatot –, kolozsvári poéták, idősek és fiatalok, magyarok, románok vallottak a poézisről, saját költői eszményeikről, az össze nem téveszthetőről és a feltételezett közösről – „az emberiség szívéről”. Erről mondta Lászlóffy: „Az egyik nagy kérdés az, hogy mi történik a verssel az agorán. Ne feledjük el, hogy évszázadok óta s az utóbbi évtizedekben különösen észlelhető volt az etika rávetítése az esztétikumra. Minden kis nép, amelyiknek egyébként nagy irodalma is lehet, pajzsként tartotta maga fölé a verset, az irodalmat, mindent, ami a nyelvvel kapcsolatos. Szeretnék ugyanakkor egy másik dolgot is kiemelni a központi metaforánkkal kapcsolatban. Az embernek egyetlen szíve van, a versnek viszont legalább tíz vagy még inkább ötszáz.”

A sajátosság természetességét csak úgy lehet megélni, ha mind az ötszáz szívre, ötszázezerre vagy ötvenmillióra megpróbálunk odafigyelni.

 

 

(A budapesti Illyés Archívumban a „Remények és aggodalmak az Európai Unió küszöbén” címmel megtartott, 2003. október 30–31-i nemzetközi konferencián elhangzott előadás szövege.)