Január 2004
Kiegyező Európa?

Bányai János

Európa: álomkép, csillagok

1991 tavaszán jelent meg a Magyar Lettre Internationale „európai” folyóirat első magyar száma, hat-hét évvel a legelső – francia nyelvű – Lettre után. Időközben már elindították a spanyol, az olasz, a német, a szerb, a cseh-szlovák és horvát kiadást és várható volt a skandináv, az orosz, a román változat megjelenése. Igazi európai vállalkozás, amely – a magyar kiadás első számának Olvasóinkhoz szóló bevezetője szerint – „egyaránt közöl filozófiai, irodalmi, művészeti tanulmányokat és esszéket, interjúkat, szépirodalmat, regényrészleteket, elbeszéléseket, verseket, művészi grafikákat, és e közlésekkel tájékoztatni tudja a magyar szellemi elitet, a lap olvasóit mindazokról a problémákról, elképzelésekről, vitákról, amelyek ma Európa és szélesebb értelemben a művelt világ írástudóit, gondolkodó emberfőit foglalkoztatják.” A közös Európa-tervezet kidolgozásának ez csak az egyik lehetősége volt, de időszerűségét máig megőrzött fontos lehetősége.

A magyar nyelvű nemzetközi, értsd európai, folyóirat bevezetőjének pátosztól sem mentes szavai hátterében az a történelmi tapasztalat és meggyőződés állhat, amit Bibó István fogalmazott meg A kelet-európai kisállamok nyomorúsága című könyvnyi terjedelmű, nevezetes tanulmányában. Az, hogy a „háborúságokat valójában földesurak, monopolkapitalisták és militaristák hozzák létre”, de – mondja a „Közép- és Kelet-Európai tapasztalati tény” Bibó István szerint – ezek a „monopolkapitalisták és társaik tehetetlenek”, ha nem állnak melléjük „a történelemtanárok és népdalgyűjtők”. Szegény történelemtanárok és népdalgyűjtők neve itt persze a túl általánosnak vélhető értelmiség vagy a Magyar Lettre beköszöntőjében szereplő „szellemi elit” helyett áll. Nagyon közeli dél-európai közvetlen háborús tapasztalatok bizonyítják, hogy valóban nem szabad a szellemi elit, az írástudók, a gondolkodó (ember)fejek szerepét alábecsülni a történelmi válságok, fegyverforgatások és kegyetlenségek elkövetésében, még akkor sem, ha Európa Balkánnak keresztelt végein, a volt Jugoszláviában elkövetett háborús bűnöket vizsgáló nemzetközi hágai bíróság ezideig csak állomfőket, tábornokokat és más fegyverhordozókat helyezett vád alá. A „művelt világot” nem vádolja, pedig a balkáni hóhérok semmire sem jutottak volna írók, költők, akadémikusok – a „szellemi elit” – nyílt és főként rendkívül lármás támogatása nélkül.

A jelenségnek van azonban pozitív oldala is. Bizonyos, hogy az „európai gondolat” sem lehetett és nem is lehet meg, ha nem áll mögötte a szellemi elitnek legalább egy, számban és tekintélyben el nem hanyagolható része. Ennek egyik lehetséges példája az 1984-ben franciául, majd több nyelven európai útjára kerekedő Lettre , amelynek nem csupán az európai közös gondolatról és Európáról amúgy nélkülözhetetlen tájékoztatás szándéka volt irányító elve, hanem az intellektuális részvétel biztosítása az Európa-tervezetben, valamint ennek szellemi, irodalmi és filozófiai artikulációja. Ezért volt várható, hogy a folyóirat szerzői, függetlenül valamely nemzeti szellemi elithez való tartozásuktól, de nem függetlenül a nyelvtől, amelyen írnak és gondolkodnak, sem a nemzeti hagyományoktól, amelyet választottak maguknak, érvelő és polemikus, kritikus és az idegent, a másikat ismerő írásaikkal az Európa-ház építésében vesznek részt, és ezáltal – nem áltathatjuk magunkat – a közös Európát tervező államfők és politikusok, nem utolsósorban a „monopolkapitalisták és társaik” szolgálatába szegődnek, hiszen elszegődésük egyáltalán nem mellékes és el sem hallgatható körülménye, hogy a több nyelven megjelenő folyóiratot főként nagy bankok támogatták és támogatják, amelyek – ismét a Magyar Lettre beköszöntőjét idézem – „felismerték, hogy a szellemi tőke is kamatozik, és hosszabb távon még sohasem bizonyult rossz befektetésnek.” A tőkéhez és a politikai hatalomhoz elszegődött dél-európai, a balkáni „szellemi elittől”, Miroslav Krleža szavai szerint a „balkáni korcsma” törzsvendégeitől eltérőn az európai nyelveken külön-külön megjelenő folyóirat szerzői „elszegődésük” első pillanatától kezdődően nem hódoltak be az erőnek és a hatalmasságoknak, nem szolgálták a bankokat, hanem nevet adtak, tartalmat és jelentést kölcsönöztek az Európát ökonómiai meggondolásból tervező poltikai elit, a „monopolkapitalisták és társaik” elgondolásainak. Ezért nem múlhat és nem is múlhatott a véletlenen, hogy a szellemi és a gazdasági elit érdekei az Európa-tervezetben nem esnek mindig egybe, ahogyan az Európa felé vezető úton se közlekednek mindenben azonos eszmék és érvek, de az Európára vetett tekintetek se várják el Európától ugyanazt. A tőke, a hatalom, a bankok a közös Európán egységes Európát értenek még akkor is, ha sokat beszélnek a különbözés jogáról, mert a kulturális különbözést dísznek képzelik Európa fejfedőjén, míg a Lettre-féle vállalkozásban és a hozzá hasonlókban szóhoz jutó szellemi elit a külöbözést látja a közösben, és erre példát is mutat, hiszen a több nyelven megjelenő folyóiratnak vannak közös szerzői, akik éppen azért tekinthetők közösnek, mert különböznek egymástól, eltérnek és mást mondanak, másként beszélnek, meg másként fogalmaznak. Az európai polgár az európai gondolatban saját személyes méltóságát és szabadságát, amit akár nemzeti hagyománynak, identitásnak, kultúrának is mondhatunk, úgy őrzi és óvja, hogy tiszteletben tartja, vagyis megismeri a Másik, az Idegen személyes méltóságát és szabadságát. A hermenutikai tapasztalatnak ebben el nem hanyagolható szerepe és felelőssége van.

 

Az európai polgár számára a személyes méltóság megőrzésében és a mindennapi megértés nyelvi meg kulturális műveleteiben hasznos adatokkal és tényekkel szolgálhatna az európai kisebbségek önismereti és önmagát megőrző történelmi gyakorlata, ha valaki kiváncsi volna rá. Amikor kisebbséget mondok, leginkább persze közvetlen történelmi és szellemi tapasztalatokra gondolok. Arra, miként éli meg Európának a bővítésből rövidebb vagy hosszabb időre kimaradó részeiben élő magyar nemzeti kisebbség Közép-Európa országai, népei és nemzetei, többek között az anyaország európai integrációját. A történelem a nemzeti kisebbségeket az Idegen, a Másik keretébe és környezetére ítélte. Arra, hogy évszázados lakhelyén maradva az Idegen szava járja át mindennapjait és gondolkodását. Mégpedig legtöbbször nem a megértés, hanem a parancs, a hatalom, az erőszak szavaként. A helyhez, szellemi és földi javakból álló birtokához ragaszkodó kisebbség az Idegen ilyen szavát fenyegető tekintélyként és sorscsapásként éli meg, így ezért elemi önvédelemre rendezkedik be. Önvédelmének eszköze a Másik szavának megértése, a Másiké, amely sokszor enyhén szólva barátságtalan. A megértés feltétele a műveltség, ami dialógusra és toleranciára egyaránt képessé tesz. Még akkor is, ha mozdulatait és műveleteit sokszor ellenséges és majdnem mindenkor gyanakvó tekintet kíséri. Ezért állítom, mondom is sokszor, hogy a kisebbség esélye sem Európában, sem Európán kívül nem az izoláció, amire a tekintély hatalmával lecsapó többség ítélné, hanem a minőség és a nyitottság. A kultúra, és nem csak a magas kultúra, hanem az úgynevezett népi vagy akár a tömegkultúra értékei és azoknak következetes képviselete teszi vagy teheti a kisebbséget párbeszédre képessé a gyanakvó és szinte mindig agresszív többségi idegennel. Az európai „nagyokhoz” csatlakozó „kis” közép-európai országoknak sincs más esélye, mint hogy nemzeti kultúrájuk, nyelvük, történelmi tapasztalataik és hagyományaik őrzésével, valamint óvásával fenntartsák, éltessék is a különbözés jogát, mert csak így juthatnak a nagyokkal és a régi európaiakkal dialógushelyzetbe. És viselhetik el a rájuk nehezedő „régi” Európa tekintélyének meg szinte behozhatatlan előnyének súlyát. De így szerezhetik meg maguknak a megértés lehetőségeit is.

Az Európától, tekintélyétől és agresszivitásától való félelem Európa megértésével és a különbözés magas műveltségi szintjével oszlatható el az éppen csatlakozó Közép-Európában, semmiképpen sem az izolációval, sem afféle dölyfös és füttyögő különállással vagy kéretlen prófétasággal.

A megértés se, a párbeszéd se véd meg senkit a konfliktusoktól, sőt fel sem ment senkit az időnkénti ütközés parancsa alól. Hiszen a párbeszéd is, a megértés is természete szerint polemikus, a polémia pedig mindenkor érvek és gondolatok szembenállását és ütközését jelenti, amely ütközés nem keverhető össze az ütközettel. A „balkáni korcsma” törzsvendégei sem estek volna egymásnak oly magukról megfeledkezetten, ha valaki nem oltotta volna el éjfélkor a kocsmában a lámpákat. A szellem lámpáit ugyanazok oltották el, akik magukat írástudóknak és szellemi elitnek vélték. Kijárna nekik is, ha már bűnvádira nincs törvénykönyv, legalább valamilyen morális vádemelés.

Ha Európa megértése és az Európával folytatható párbeszéd nem konfliktusmentes, márpedig nem az, akkor arról sem lehet megfeledkezni, hogy az Európába érkezésnek milyen előfeltételei vannak. A „felzárkózás” hosszú évekig napirenden tartott és sokfelől meg rendszeresen ellenőrzött feltételeinek teljesítése nem terjed ki, és jó, hogy nem terjed ki, a törvényekkel nem szabályozott és nem is szabályozható kulturális szabadságra, ezen belül a kultúrában való különbözés jogára sem. Arra sem, hogy egy nemzeti kultúra mennyiben tekinti környezete és önmaga számára megkülönböztető jegynek az értékek cseréjére való képességet. Egyetlen kultúra sem lehet csak befogadó kultúra. Minden kultúra kibocsátó és ugyanakkor továbbadó kultúra is. Régóta tudhatjuk, hogy az egész európai kultúra alapjaiba épült be az állandó mozgásra, változásra és változtatásra való képesség. Vagyis az állandó cseréje műveltségi, szellemi és esztétikai értékeknek. Az Európába lépők nem találnak majd Európában új otthonra, hiszen nem hagyhatják el mindannyian örökbe kapott és jelenükkel belakott otthonukat a nagyobb kényelmet kínáló európai otthonokért. Ellenkezőleg, Európa a maga mintáival éppen az örökbe kapott otthon megőrzésére biztatja a szabadságot és a különbözés jogát, a megértést és a polemikus párbeszédet választókat. Valójában azokat, akik európai polgárként a cserét nem felcserélésnek tekintik, hanem a befogadás, a kibocsátás, az átvétel és az átadás soha meg nem szűnő labdajátékának. A szó Heller Ágnesé, és mint metafora „második értelmében” azt jelenti, hogy „mi, filozófusok – írástudók, költők, írók, ama gyakorta ambivalens szerepet játszó „szellemi elit”, teszem hozzá – egymással harcban állva vagy párbeszédet folytatva dobjuk a labdát egyik kézből a másikba, továbbdobjuk, hogy más elkaphassa, vagy ne kaphassa el, és gyakorta dobjuk vissza annak, aki felénk dobta. Ez a labda a megismerésé, értelmezésé, gondolkodásé.” A „nemzetközi” Lettre folyóirat éppen ennek a soha meg nem szűnő értelmiségi labdajátéknak pontosan körülírt játéktere. De a „labdajáték” – fordítom magam felé a szót – annak a kisebbségi helyzetben jól megtapasztalt, de érvényre csak nagyon ritkán juttatott cserejátéknak is a neve, amely játék a kultúra színpadán játszódik és szabad, az előítéletekkel is élni tudó, vagyis beszélgető, konfliktust vállaló, mégis toleráns játékosok szellemi művelete.

 

Megírása után több mint egy évtizeddel újra időszerűvé vált Konrád György Magyarnak lenni Európában című, korábban már többször idézett és hivatkozott esszéje. Az „európainak lenni Magyarországon” helyzetéről és közérzetéről írt Konrád György, arról tehát, ami néhány hónapon belül visszavonhatatlanul a valóságban, a történelemben előáll. De mit is jelent szerinte ez a most bekövetkező, ám semmiképpen sem történelmi előzmények, ha úgy tetszik, kulturális és politikai hagyományok nélküli új helyzet? Így írt erről, mondom, több mint tíz évvel ezelőtt Konrád György: „Európainak lenni Magyarországon annyit jelent, hogy megtanuljuk a bibliai demokráciát, hogy valóban egyenrangúak vagyunk a többi emberrel minden élethelyzetben, munkahelyen, asztalnál, ágyban egyaránt. Európa számra és munkára nézve erősebb nyugati fele kialakította a liberális demokrácia politikai erkölcsét. Európai az az ország, ahol az egyén szabadsága sérthetetlen, ahol az emberi személy méltósága az értékelés alfája és omegája, ahol különös tulajdonságaiért semmilyen közösséget nem üldöznek. Felebarátaink megfélemlítése, korlátozása vagy akár elpusztítása azért, mert ilyen vagy olyan sokasághoz tartoznak, a faji, nemzeti és osztálygyűlölet Európában visszatekintve is, hagyományként utálatossá vált éppen azért, mert az európaiak tanultak a saját történelmükből, és ma már tudják, hogy a diszkrimináció gyilkossághoz vezet. A gyengébbek megbántása, a fölényeskedés az egyenrangúak között, a csatlós alázat a nagyokkal szemben – olyan magatartás, amely az európai tekintélyuralmakban a helyén volt és van is mind a mai napig, de már nincs a helyén és szerencsétlen elmaradottságnak tűnik fel szabad nemzetek polgárai között. A peckes csatlós az alakuló-tanuló Európában panoptikumfigura. Lehetséges-e demokrácia demokratikus személyiségek nélkül? Utóbbiakat inkább azonosítanám a játékossal, mint a harcossal. Zsarnokságok üledéke, ha a harc vérre megy, ha a játékosok valóban meg akarják sérteni, ki akarják készíteni egymást.”

Aligha gondolható, hogy a „labdajáték” metaforáját filozófiai és filozófiatörténeti perspektívába állító Heller Ágnes és a „játékost” a „harcossal”, a „zsarnokkal” szembeállító Konrád György szóhasználatának majdnem azonossága a véletlenen múlott. A játék metaforája régóta, Gadamer hermeneutikájának megjelenése óta különösképpen időszerű, mert a szigorú játékszabályok ellenére a játékos szabadságát, a kreativitásra és különbözésre való jogát biztosítja, ugyanakkor szankcionál is, hiszen a játékrontót kizárja a játékból. Ezért lehet a játékos demokratikus személyiség, a (labda)játék pedig megismerés, értelmezés, gondolkodás. A filozófiai és társadalomtudományi fogalmak helyett álló játék szó azért kerülhetett az Európáról való filozófiai és irodalmi gondolkodás, valamint az európai polgár személyiségleírása előterébe, mert a „bibliai demokráciáról” szól, amit – mondom némi rezignációval – álomképekkel és vezérlő csillagokra vetett tekintettel az Európa-gondolat meg kíván tanulni, hiszen az az Európa, amelynek kapuján Magyarország már átlépett, kisebbségeinek egy része pedig hosszú évekre kívül rekedt, még mindig „alakuló-tanuló” Európa, és csak remélni lehet, hogy még sokáig lesz ennyire legalább tanulékony.

Mert csak az „alakuló-tanuló” Európában lehet megbízni és nem szűnő tanulékonyságában reménykedni. Csupán az ilyen Európa jelenthet a kisebbség(ek) számára is esélyt. Ismét Konrád György sok mindent anticipáló esszéjéből idézek: „Az alapvető emberi és polgári jogok tiszteletének és a rájuk épülő logikának nincsen törvényes alternatívája. A szabadságcsorbítások minden fajtája, kisebbségek bármilyen diszkriminációja törvényszegés és szemben áll a választott, elfogadott és az európai parlamentek által is törvényerőre emelt politikai erkölccsel.” A két mondat között valamilyen derűs, majdnem ironikus, de mindenképpen játékos ellentmondást észlelek. Az első mondat azt állítja, hogy az alapvető emberi jogoknak „nincsen törvényes alternatívája”, a második arról beszél, hogy az európai parlamentek „törvényerőre emelték” a politikai erkölcsöt. Egyetlen (történelmi) példa illusztrálhatja a törvényes alternatíva nélküli alapvető emberi jogokat említő mondat és a törvényerőre emelt politikai erkölcsről szóló közötti rejtélyes és ezért elgondolkodtató ellentmondást. Hannah Arendt A totalitarizmus gyökereiben az első világháború utáni békeszerződések sok nemzetközileg – az európai parlamentekben – nyomatékosított kisebbségi és kisebbségvédő rendelkezése meg törvénye – a törvényerőre emelt kisebbségi, mint alapvető emberi jogok – teljes gyakorlati kudarcáról beszél, valójában a törvények, a fogadkozások, a nyilatkozatok ellenében megmutatkozó cinikus történelmi gyakorlatról. Arról, hogy a kisebbségek diszkriminációját semmiféle (nemzetközileg hitelesített) kisebbségvédő törvény nem akadályozhatja meg. Hiába a törvények, ha betartásukhoz nincs kulturális fedezet. És azért nincs hozzá műveltségi fedezet, mert azok, akiknek be kellene tartani a törvényerőre emelt politikai erkölcsöt, nem tanultak a saját történelmükből. A többség, a sokaság nem tanulékony, ahogyan a zsarnok sem tanul semmiből, ezért nem is kívánja magának a szabadságot, amiről másokat, főként az emberi jogok nevében különbözni tudókat üldözéssel, gyanúsítgatással, névváltoztatással és névátírással letiltja. Ha nem is szóban vagy törvényerővel, méreteivel, tömegességével, kétes hitelű tekintélyével mindenképpen. Vagyis sohasem nyíltan, szinte mindenkor cinikus és cinkos elzárkózással. Mert mi is lehetett más, mint cinikus egybejátszása zsarnokságnak és bezárkózásnak az a múltban – vajon csak a múltban? – hangoztatott szólam, hogy a kisebbségi kérdés minden ország belügye és minden ország az európai elvárásokon és ajánlásokon messze túldobva oldotta meg ezt a mindenkor „megoldásra” váró kérdést.

Ha Európa lemond a tanulásról és az állandó alakulásról, ha egyszer majd megszűnik önmagát tanulni, akkor csak méreteire (a sokaságra) támaszkodhat, a méretek pedig nem kedveznek a demokratikus személyiségnek, főként nem a játéknak és játékosnak, csupán az erőnek, ebből következően pedig a zsarnoknak...

 

A kisebbségi élet tapasztalatai a sokaság dölyfös arcnélküliségéről is szólnak. Amíg fennáll az az ellentmondás, amit Konrád György a fenti két mondatba rejtett, addig van esélye a játékosnak, esélye van a demokratikus személyiségnek, még kisebbségi élethelyzetben is. Semmi más, csak a kultúra, a mondatok belső surlódása, a játékszabályok betartása, a sokaság erkölcsétől való távolságtartás védheti meg, Hannah Arendttől tudjuk, sohasem a törvény, se a törvényerőre emelt szabályozás. Gombár Csaba beszélt egyszer arról, hogy a kisebbségi kérdés semmiképpen sem oldható meg állami szinten, szabályozásokkal és törvényekkel, csupán a tanulékony, tehát a párbeszédképes „szomszédság nevében”...

Úgy, ahogyan az emlegetett európai folyóirat, a nemzeti, de a nemzetit európai keretekben megfogalmazó Lettre kezdeményezte 1984 nyarán és folytatja mind a mai napig több nyelven, eltérően és mégis hasonlóan, példát mutatva többségnek és kisbbségnek egyaránt párbeszédből és toleranciából, de polémiából és eszmék ütköztetéséből egyaránt.

Függetlenül attól, hogy az Európa arcairól a magyar Lettre első számában gondolkodó Fehér Ferenc kérdéseire még mindig nem születtek megnyugtató válaszok. Esszéjének bevezető bekezdésében ezt írta, ne feledjük, 1991-ben, Fehér Ferenc: „Útban »Európa« felé... ésszerű volna egy lélegzetvételnyi szünetet tartani, hogy elgondolkodhassunk a következő kérdéseken: mifajta »Európába« lépünk is be? Mivé lesz »Európa«, ha »Közép-Kelet-Európa« csatlakozik hozzá, és mivé leszünk mi Európában?” Magam is ezekre a kérdésekre kerestem választ a fenti mondatokban és most némi rezignációval emlékszem egy régi írásomra, amelynek – a balkáni öldöklések idején – az volt a címe, hogy Európa nem néz ide, és magam, illetve vízumköteles kisebbségi helyzetem felé fordulva mondom, hogy Európa mintha ide nézett volna egy rövid pillanatra és aztán elfordította a fejét, azt üzenve ezzel, hogy a kisebbségi nem európai kérdés, főként nem az európai alkotmány kérdése, sokkal inkább regionális és országok közötti soha nem teljesülő, mert teljesítésével nem is számoló megállapodások kérdése.

Valóban mivé leszünk mi – kérdezem Fehér Ferenc szavaival –, kisebbségek Európában?

Nem várok választ a kérdésre. Mert talán nincs is rá válasz.