Január 2004
Kiegyező Európa?

Deák Ernő

„Mit wölle bleine wat mir sin” – azok akarunk maradni, akik vagyunk

A címként megadott idézet nyilvánvalóan a  constantiára, a polgári erények egyikére utal, tanácskozásunk szempontjából azonban szintén kellő hangsúly helyeződik rá, hiszen az etnikai kisebbségek helyzetét, sorsuk alakulását kontinentálisan tekintve mi sem kívánatosabb, mintsem hogy megőrizhessék identitásukat, maradhassanak azoknak, akik valójában. Természetesen negatívan is lehet értelmezni ezt éppen a kisebbségek vonatkozásában: azaz számukra örök időkre megszabott a kisebbségi lét, és ebből nincs kitörésük, mert alaptörvényként szabták rájuk, vagy ha igen, akkor legfeljebb megszűnés, felszámolás útján. Nem okvetlen a lehetséges pozitívumok kidomborítása érdekében, hanem huszadik századi tapasztalatokkal terhelten mégis elmondható a megsemmisülés ellenében feltétlen a kisebbségi lét mellett kell kiállnunk, ezért is örvendetes lenne olyan állapotok megteremtése és állandósítása, amelyekben valamennyi etnikai kisebbséget sikerülne megóvni a felszívódás veszélyétől. Ennek előfeltétele az önazonosság megőrzése, mert csakis azok a kisebbségek tudnak fennmaradni, mindenfajta asszimilációs nyomásnak ellenállni, amelyek ismerik önmagukat, tudják, hogy kicsodák, és mit akarnak. Szükséges tehát a céltudatosság is, mert enélkül könnyen kimozdíthatók esetleges egyensúlyi helyzetükből, és ezáltal a nehézségi erő következtében máris a többség felé tendálnak. Erre vonatkozóan emlékeztetek 1992 szeptemberében Eisenstadt/Kismartonban megrendezett tanácskozásunkra, melynek  azt a címet adtuk: Kisebbségnek lenni nem sors, hanem feladat. (Csak utólag döbbentem rá, választásunkban mennyire hatott tudat alatt az őriszigeti Pulay Gyula egyik versének ugyanezen címe.) Jelen tanácskozásunk bevezetőjeként ugyanezen aktív viszonyulás hangsúlyozását tartom szükségesnek.

Egyelőre azonban induljunk ki abból, hogy a kisebbségi lét, bár adottság, a legtöbb esetben történelmi törésvonalak mentén alakul ki, vagy éppenséggel drámai hirtelenséggel jön létre, mégsem eleve elrendelt kényszerhelyzet, amiből nem lehet kitörni. Mivel azonban ezen a téren is negatív töltetű megtapasztalások terhelik a múltat, a pozitív összetevőket kell előtérbe helyeznünk. A többség–kisebbség viszonylatában ugyanis az egységesség ellenében a többféleséget kell kiemelnünk, azaz utóbbi történelmi jelenség, míg az előbbi inkább törekvés, szándék. Elemi dialektika, ami a legritkább esetekben és akkor is csak átmenetileg jut el az egyensúlyt jelentő szintézisig. A többség testében a kisebbségeket gyakran tüskéknek, tehát zavaró elemeknek tekintik, amiknek kiiktatására hangolódnak a többségi erők. Persze szebb hasonlattal is lehetne élni, éspedig a gyöngykagylók esetében, amelyek igenis idegen „izgatásra“ izzadják ki magukból a gyöngyöt.

Európai történelmünk előcsarnokában körülnézve a bábeli nyelvzavarba ütközünk, amit az Úr az emberi dölyf megfékezésére mintegy büntetésként szabott ki az emberiségre: „Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. [...] Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére. (1Móz 11, 7–9). Jobban odafigyelve talán nem tévedünk, ha feltélezzük, hogy a bábeli deus ex machina nem is annyira a beszélt nyelvre, mint inkább az egységes gondolkodásmód, az egyetértés megszüntetésére vonatkoztatható. Ezen feltevést alátámasztja, szintén Mózes I. könyvéből az előző, A nemzetek eredetéről szóló (10.) fejezet, amely a nemzetségek felsorolásakor ismételten említést tesz különbözőségükről nyelvük, családjuk, földjük  szerint. Időrendi sorrendben a nyelv szerinti megkülönböztetés tehát már Bábel előtt, a toronyépítés tervétől függetlenül fennállott. Tegyük fel azonban, hogy a hagyományos felfogás szerint Bábelben ténylegesen nyelvzavar következett be. Akkor viszont vele szemben felsorakoztatható Echnaton (Kr.e. 1364–1348) Naphimnusza, amelyben az egyiptomiak és idegenek közti különbözőségről olvashatunk, tételesen lefektetve az egyisten Ámon teremtésében az emberek megkülönböztetését:

 

Te mindenkinek kijelölted a saját helyét és gondoskodsz szükségleteiről,

mindenkinek megvan a megélhetése, megszabva napjai.

 

Nyelvük beszéde különböző,

úgyszintén jellemük;

bőrük színe különböző, (miként) te megkülönbözteted az idegeneket.1

 

Még ha szó szerint vehető is a bábeli nyelvzavar, az idézett forrásokkal összevetve az emberiség nyelvi és, tegyük hozzá, gondolkodásbeli különbözőségéből kell kiindulni. Bármi volt is ennek az oka, a belőle származó megosztottságot, ellentéteket, gyűlölködést magasabb szinten fel- és egyben megoldja pünkösd csodája, ami úgyszintén európai történelmünk szerves részévé vált. Utóbbi egyben felelet Bábel rejtélyére: „Minekutána pedig ez a zúgás lőn, egybegyűle a sokaság és megzavarodék,mivelhogy mindegyik a maga nyelvén hallá őket (az apostolokat) szólni.” (ApCsel. 2, 6). Ebben a vetületben egészen nyilvánvaló, hogy többről van szó egyszerű tolmácsolásnál, sokkal inkább egymás megértéséről beszélhetnénk. Amennyiben az Ó- és Újszövetség ezen két jelenetét összevetjük, pünkösd feltétlen Bábel görcsének feloldása, természetesen a nyelven keresztül, illetve azon túlmutatóan az észjárás, lelkület, gondolkodásmód vetületében.

Sokan nacionalizmusnak, veszélyes elkülönülésnek tekintik, ha valaki manapság nemzetekről, nemzetiségekről beszél, nem véve figyelembe, hogy különböző időkben más- és másképpen jelentkezett ez a differenciálódás, ami viszont az ember kettősségéből fakad, mert egyrészt gondolkodó individuum, másrészt ellenben homo socialis, tehát társas lény. Ebből az következik, hogy az egyes ember személyes haj-lamait, képességeit nem magányosan tudja kifejleszteni, hanem a neki leginkább megfelelő közösségben. Emez behatárolható egészen addig, amíg valaki személyileg azonusul valamely nagyközösség ismertető jegyeivel. Nyilvánvaló tehát, hogy mindenekelőtt ez az emberi történelem egyik legelemibb hajtóereje. Az is világos, hogy mindez nem egyidejűleg, egyszerre, hanem térben és időben más és más vagy éppenséggel ugyanazon helyen különböző körülmények között általában hosszú folyamatok eredményeként érlelődik meg, megy végbe. Ezekre az egymásnak rugaszkodó folyamatokra a lemorzsolódás, felszívódás éppen annyira jellemző, mint a kiválás, ugyanazon egységekből újabb és újabb részek keletkezése. Habár közhely, mégsem árt rögzíteni: az élet legalapvetőbb tulajdonsága a sokféleség. Amikor tehát politikai erők a legkülönbözőbb eszközökkel az embert és társadalmat egységesítő, homogenizáló kényszerzubbonyba akarják szorítani, az ember személyiségének megcsonkításán túlmenően a természet alaptörvénye ellen vétkeznek. Talán azt sem árt megnyugtatásul megjegyezni, hogy minden ember az élet különböző helyzeteiben közösségileg egyidejűleg lehet többségben és kisebbségben egyaránt. A kisebbségi létet kisebbrendűségként értelmezőknek nem árt tudni ezen szintén közhelynek tekinthető tényállás tudatosítását. Kétségtelen, nagyon kényelmes a többségben alámerülni, feloldódni, és ez lélektanilag az asszimiláció egyik magyarázata, azonban tudnunk és vállalnunk kell az élet legkülönbözőbb fordulataiban a kisebbségi besorolást. Véleményem szerint a személyiség egyik kitüntető jellemvonása a kisebbséghez tartozás bátorsága.

Az elmúlt évtizedekben a népcsoportok, etnikai kisebbségek feléledéséről volt szokás beszélni. Valójában nem csupán maguk a kisebbségek, de a velük foglalkozó érdeklődés is megnőtt. Hogy mást ne említsek, az Európai Népcsoportok Föderatív Uniója – Föderalistische Union Europäischer Volksgruppen már 1965-ben Grazban megrendezett konferenciáján elhatározta az európai népcsoportok számbavételét, és ennek eredményeként vaskos kötetben adta ki 1970-ben a jogi helyzetükről és közvetlen bemutásukról készült tanulmányokat.2 A szocializmus összeomlását megelőző és követő években azonban a nemzetállam gondolatát felkapó törekvések is felerősödtek, aminek legtragikusabb fordulatait Jugoszlávia szétesése jelentette. Nem szabad figyelmen kívül hagynunk természetesen a volt Szovjetunió területén keletkezett új államokat, közvetlen szomszédságunkban pedig Csehszlovákia két nemzetállamra bomlását sem. A horvátok, szlovének, szlovákok esetében örvendetesnek mondható állami önállóságuk megvalósítása, bizonyos értelemben ez mondható el Ukrajnáról is, ellenben mindez a „nemzeteszme“ vagy egynemzetűségre való törekvés érvényesítésével ment végbe. Az új államok területén élő nemzeti kisebbségek ugyan valamelyest éltek az új helyzetből adódó lehetőségekkel, valójában megrekedtek a kezdeményezések. Ugyanez vonatkoztatható Romániára is, azzal a talán nem egészen helytelen megállapítással, hogy kisebbségi vetületben inkább az érintett csoportok szívós munkájával sikerült elmozdulni a holtpontról. Közép-európai régiónkra minden látszatnyugalom ellenére lappangó feszültségek jellemzők, amelyek az egyes államokban különböző módon és fokon érzékelhetők. Habár a megoldatlan koszovói kérdés földrajzilag távolabb esik tőlünk, Szerbiáról lévén szó mégis begyűrűzik Magyarország határáig, hogy ne is említsük a vajdasági kisebbségek „lebegését“. Külön felsorolások helyett csupán utalunk arra, hogy az Európai Unión belül felerősödtek a nemzeti kisebbségekkel foglalkozó megnyilvánulások, különböző határozatok születtek, a rájuk való hivatkozás azonban legfeljebb formális jellegű, hiszen egyelőre nincsenek átfogó méretű és hatóerejű törvények. A küszöbön álló EU-bővítés mindazonáltal új szakaszt nyit a nemzeti kisebbségek helyzetének alakulásában. Mindenekelőtt rendkívül sürgető átfogó  felmérések elvégzése, azok kiértékelése. Ezek alapján pedig a többség–kisebbség viszonylatában az együttélés biztosítása céljából sürgetővé vált megfelelő irányelvek kidolgozása, mindenekelőtt a nemzeti kisebbségek jogainak lefeketetése a készülő európai alkotmányban. Sérelmeik, törekvéseik, kielégítő megoldásokat szorgalmazó javaslataik megfogalmazásával fontos szerep hárul a kisebbségekre. Mindazonáltal hátrányos helyzetüket tekintve politikai és erkölcsi kötellesség – nevezetesen az ún. anyanemzetek részéről – egyrészt a többségi nemzetek, másrészt a nemzetközi szervezetek felé a mellettük való kiállás.

Szokták hangoztatni, hogy a magyar kisebbségek együttesen Európa legnagyobb kisebbségének tekinthetők. Ezen a ponton nem árt, ha legalább számba vesszük föld-részünk népcsoportjait, nemzeti kisebbségeit. Christoph Pan és Beate Sibylle Pfeil idevágó feldolgozásukban 87 népet illetve nyelvet tüntetnek fel Európában, közülük 53 nem rendelkezik saját állammal. Európa 36 állama a múlt század utolsó évtizedében 767 152 200 lelket számlált.3 Területükön 307 népcsoportot tartottak nyilván, tagjaik lélekszáma 103 304 700 volt. Ezen számok tükrében az európai népek között 13,45 százalékra tehető a népcsoportok aránya. Írország és Lettország között részben figyelemre méltó nagyságrendben mutathatók ki a kisebbségek: míg az előbbi szinte teljesen egynemzetiségűnek tekinthető, a lettek államukban csak 55,5% százalékos többséget érnek el. A legtöbb kisebbségnek megvan a többségi népet, államnemzetet jelentő anyanemzete, de nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy vannak olyan népek is, amelyek nem rendelkeznek saját állammal, hanem kizárólag kisebbségben, sőt több állam területén egymástól elkülönülten élnek. A magyar kisebbségekre visszatérve 2 775 000–3 000 000-s összlétszámukkal bár a legnagyobbak közé sorolhatók, mégis elmaradnak olyan kisebbségek mögött is, amelyeknek állami viszonylatban nincs anyanemzetük, sőt több államra felosztva  kizárólag kisebbséget alkotnak (pl. a közel 6,5 millió katalán, 5,7 millió tatár, 5,5 millió skót,  3,2 millió cigány).

Már pusztán a számok alapján is az európai államok lakosságával összevetve – Oroszország európai részét kivéve – számarányukkal a legnépesebb tábort képezhetnék az etnikai kisebbségek. Önmagában véve már ez a tény is érzékelteti azt az igényt, hogy 1. az Európai Unió alkotmánya – mintegy a 2000-ben megalkotott idevágó osztrák, az állam rendeltetéséről szóló alaptörvényen (Staatbestimmungsgesetz) túlmenően tételesen mondja ki a) a kisebbségek létét, és hogy ők az államnemzetekhez hasonlóan az egyenrangúság elve alapján Európa népei szerves részeit alkotják, b) ezek alapján őket külön jogok védik; 2. az Európa Parlamentben, illetve Tanácsban állami hovatartozásuktól függetlenül képviseleti joggal rendelkezzenek az etnikai kisebbségek.

Véleményem szerint ez lenne a kreatív rendezés és elrendeződés egyik előfeltétele, hiszen alkotmányos keretek, törvényes alap nélkül nincs hivatkozási lehetőség a kisebbségi érdekek érvényesítésére. Enélkül megrekednénk a bevált erőszakpolitika szintjén, amikoris mindig az erősebb szabja meg, mihez van joga a kisebbségeknek. Amennyiben él és hat az atyák szellemisége, akkor nyilvánvaló a sokféleség biztosítása, mert csakis így érhető el a feszültségeket, ellentéteket kiküszöbölő egyensúly. A fejlődés mindamellett változásokkal, módosulásokkal jár. Annak idején nagyban hangoztatták Charles de Gaulle híres megfogalmazását a hazák Európájáról az Atlanti-óceántól az Urálig. Manapság, amikor az országhatárok jelentősége csökken, de ezek korábban sem estek egybe az egyes nyelvterületek határvonalával, találóbb és helyesebb volna a földrajzi értelemben vett államok, hazák helyett a népek Európáját helyezni előtérbe. Ezzel a megközelítéssel ugyanis messzemenőleg semlegesíteni lehetne a kétségtelen kérdéses nemzetállamokra épülő, tehát ténylegesen bizonyos területekhez kötődő nacionalista elveket. Amikor kizárólag hatalompolitikai alapon kitűzik a kisajátítás karóit, sok esetben emberekbe, szívekbe találnak ezek, mert amit „enyém”-nek nyilvánítanak, ott aligha férhet meg a „tiéd” meg az „övé”. Természetesen fordított esetben is káros ez, jelesen a kisebbségekre érvényesítve, hiszen ezáltal rezervátumok jönnek létre, amiken kívül úgyszólván elveszíti indián voltát az indián.

Ha csak az iparosítással beindult, majd pedig a két világháborút követő óriási népmozgást tekintjük is, egészen nyilvánvaló, hogy a nacionalista értelmezésű birtokfogalmak meglazultak, mert rájuk cáfol a valóság; nem egy esetben kisajátítás nélkül is új nyelv-népszigetek jöttek létre, amelyek az adott körülmények között ugyan bizonyos területeken belül, de eleve szórványjelleget alkottak, ami mindenekelőtt a nagyvárosi, városi kisebbségek jellemzője. Ilyen esetekben aligha jöhet számításba a hagyományos állami berendezkedés, hanem inkább nyelvi, kulturális értelemben vett közösségekről beszélhetünk. Mindezt számításba véve egyrészt léteznek a territoriális értelemben nemzeti kisebbségek, másrészt napjainkra komoly tényezőkké váltak a bevándorlás révén keletkezett etnikai közösségek. (Nem sorolhatók ebbe a kategóriába az államhatalmilag elrendelt, valójában a kisebbségek gyengítését, felszámolását célzó ki-, illetve betelepítések.) Már ugyanazon nép, nyelv esetében is sokkal bonyolultabb képlettel állunk szemben a széttagoltságban mint az állami keretek között összefogott államnemzetnél. Érthető tehát, hogy  az ezáltal biztosított erőfölény eleve leegyszerűsíti a mindennapi élet szabályozását, mert ez így egy vágányon halad. Ide sorolhatók azon globalizációs kísérletek is, amelyek az egész világot egyetlen intézményrendszerben fognák össze. Ilyen méretekben úgyszintén háttérbe szorulnak a territoriális államok, helyükben létrejönnek a mindenkori hatalmi központok, amelyeket – és ez manapság csupán technikai kérdés – tetszés szerint lehet áthelyezni egyik helyről a másikra.

Kétségtelen, amikor egész emberi létünk piackérdéssé válik, minden érv a racionalitás mellett szól, ennek megfelelően le kell egyszerűsíteni nyelvi, kulturális igényeinket is. Minek kell lefordítani valamennyi alapszöveget pl. az Európai Unió tagállamai nyelvére, ami által irdatlan összegekre rúgnak már csak a fordítások költségei is, amikor sokkal egyszerűbb és nyilvánvalóan olcsóbb is, ha történetesen az angol nyelvre helyezzük a fősúlyt? A mai technikai vívmányok egyre inkább feleslegessé teszik ugyanazon áruk országonkénti előállítását, elégséges, ha valamely központ végzi ezt, mert ezáltal – szintén költségeket megtakarítva – csupán szétszállításukról kell gondoskodni. Mindennapjaink vetületében az öltözködéstől a szórakozásig a legtöbb esetben ugyanazon kínálatból lehet választani szinte egész földrészünkön, és ez a jövőben még fokozódik; a legtöbb vonatkozásban az ún. szellemi termékekre is kiterjedő tömegellátás egységesítő hatással van a társadalmakra, és végső fokon uniformizálja magát az embert is. Akár ugyanazon országon belül egyre inkább csupán nyelvi alapon lehet megkülönböztetni az egyes etnikai csoportokat, népeket. Az iskolai oktatáson keresztül mindegyik nép a többséget képező nemzet történelmét tanulja, és ebben elsikkad, mi több elmarasztalásban részesül a kisebbségek története, legfeljebb az irodalom oktatásán keresztül jutnak  kifejezésre a sajátságos „nemzeti vonások”. Az évszázados együttélés még a zene és a tánc terén is nagyon sok hasonlóságot alakított ki; az étkezésben, szokásokban viszont a vidéket is elárasztó urbanizáció egyre másra küszöböli ki a helyi, népi megkülönböztető jegyeket.

 

Az utóbbi megjegyzésekből ellentmondásokra kell következtetni az elöljáróban mondottakkal, mert történelmi vetületben úgy tűnhet, hogy a kezdetben differenciált világ rendeltetése az egységesülés, legalábbis végkifejletként ez olvasható ki napjaink fejlődéséből. Éppen ezért megkockáztatható a kérdés: vajon az ember célját, boldogulását szolgálja-e az egységesülés? Vajon ez lenne-e a homo sapiens legértelmesebb megnyilvánulása? Kétségtelen – amennyiben elfogadjuk Russel elméletét – az emberi fejlődés az integráció és dezintegráció kettősségén alapul, erők és ellenerők feszültsége, egymásra hatása biztosítja a létfennmaradást, ami természetesen mozgás, változás nélkül elképzelhetetlen. Ebből a szemszögből mindkét irányzatnak megvan a létjogosultsága, sőt az egyik nem lehet meg a másik nélkül. Igen ám, de amennyiben a kettő közül az egyik kerül túlsúlyba, olyannyira, hogy már-már kizárólagossági szintet ölt, akkor nagy baj van keletkezőben, mert felborul a fennállásunkat biztosító egyensúly. A címként idézett állandóság nem más, mint szándék, törekvés, végső fokon az egyensúly biztosítása. Széthúzó, egymás ellen szegülő erők mezőnyében emberileg ez igényli a legnagyobb eltökéltséget, tudatos erőbevetést. Ha már a Biblia idézésébe keveredtünk, nem árt utalni a világvégének érzékeltetésére, ami úgy hangzik: a világot összetartó erők megrendülnek. Ismeretes az az érvelés is: ha azt akarjuk, hogy megmaradhassunk annak, akik vagyunk, változtatnunk kell.

Mire kell mármost gondolnunk a nemzeti kisebbségek vonatkozásában? Nem jó, mert ellentmond a természeti törvénynek, ha a különbözőségek, a másság megszüntetését tekintjük helyesebbnek, értékesebbnek; mindezt racionális érvekkel és eszközökkel szorgalmazzuk. Ezzel szemben persze ott van az atomizáltság, a szétesés, a káosz nyomorúsága, a mindenki harca mindenki ellen, ami ugyancsak az ember elemi érdekei ellen irányul. A nemzeti államok üdvösségkénti meghirdetése, szorgalmazása, sőt erőszakolása két világháború pusztításaiban bizonyította a gondolkodás végzetes elvetemültségét. Az ellenhatásként létrejött és napjainkban tért hódító globalizáció látszólag ugyan a nacionalizmus lényegében provinciális megvalósulásának csökkentését, mi több megakadályozását célozza meg, ellenben átfedéseivel valamennyi színfoltot maga alá temet, valójában a nemzeti kisebbségek ellen irányul, annál is inkább, mivel ők sokkal kevésbé vértezettek, ellenállóképességük sokkal csekélyebb, mint a nemzetállamoké.

Végül is felvetődik az ábeli kérdés: mi végett vagyunk a világon? Ismerjük az Amerikában meglelt választ: azért, hogy valahol otthon legyünk benne. Kérdem én: otthon érezheti-e magát valaki ott, ahol idegenként, zavaró tényezőként kezelik, tüskének tekintik? Az utazóknak szokták ajánlani, a minél több megtapasztalás, élményszerzés érdekében kapcsolja ki önmagát, és teljes mértékben a látottakra, hallottakra összpontosítson. Ez nagyon helyes is, de minden átmenetiségünk ellenére azért mégsem vándorokként vagy modernebb kifejezéssel turistákként akarjuk leélni napjainkat. Az otthonosság legfőbb ismérve az, hogy olyan környezetben élhessek, amelyben jól érzem magam, mert megfelel emberi személyiségemnek, kifejleszthetem képességeimet a már említett én–mi viszonylatában. Amennyiben ordító hiányosságok tapasztalhatók ezen a téren, akkor sürgősen tenni kell ellenük. Térjünk vissza a gyöngykagyló példájára: az érték nincs meg önmagában hanem egymásrahatás révén jön létre. A többség–kisebbség esetében kissé Széchenyivel példálozva – természetesen szellemi síkon – nemzetiségünk kifejlesztése nem csupán a mi érdekeinket szolgálja, de elütő környezetünknek is javára válik.

Amikor a kisebbségi jogok fontosságát helyeztük előtérbe, tudnunk kell, hogy a jog, a törvény nem csupán szabályozó technika, hanem eszköz is, aminek segítségével kimunkálhatjuk, megvalósíthatjuk mindazt, ami életünk otthonossá tételét teszi lehetővé. Amikor nyelvről beszélünk, tudnunk kell, hogy szintén csupán érintkezési eszköz, különösen az esetben, ha nem tudattartalmak hordozója. Ismét Széchenyire utalva Szent Pál-i megfogalmazását kell emlékezetünkbe idézni: mit érhetünk az ékesszólással, ha nincs benne szív, szellem, lelkület? Befejezésül az utóbbi időben egyre gyakrabban emlegetett Szent István-i intelmekre hívom fel a figyelmet: az idegenek, vendégek – mai világunkban nemzeti kisebbségek – különböző nyelvükkel, fegyverükkel, szokásaikkal gazdagítják az országot, és a kormányzás dicsőségére válnak. Ellenpéldaként int – és ez az intés akár az Európa Parlament homlokzatát is díszíthetné: Lám gyenge és esendő az egynyelvű és egyerkölcsű ország Nam regnum unius linguae uniusque moris fragile et imbecille est. A középkori joggyakorlatban az uralkodók megjelölték azt is, mi célt szolgálnak a vendégeknek – még egyszer is átformálva – kisebbségeknek adott (elő)jogok: azért adományozták, hogy az adományozottak saját törvényeik és szokásaik szerint élhessenek, ezáltal megtarthassák önazonosságukat, azok maradhassanak, akik. A kisebbségi jogok megalkotásának és érvényesítésének ma sem lehet más célja, mint a kis- vagy kisebb közösségek autonóm életmódjának biztosítása. Ezáltal adva van a különböző mássága; és lehet-e szebb, gyönyörködtetőbb, mint a sokféleség tarkasága, keveredése, egymás kölcsönös alakítása? Nekünk sem lehet végső fokon más célunk, mint hogy valamennyi színt figyelembe véve közösen rendezzük be, tegyük otthonunkká Európánkat.

JEGYZETEK

1. 92. Naphimnusz. Jan Assmann: Ägyptische Hymnen und Gebete. Freiburg–Göttingen, 1999. 220.

2. Manfred Straka: Handbuch der europäischen Volksgruppen. Ethnos 8. Wien–Stuttgart 1970. 658. Az akkori politikai viszonyokra jellemzően pl. a magyar kisebbségekről szóló tanulmányokat emigránsok, Révay István és Zatureczky Gyula írták.

3. Christoph Pan–Beate Sibylle Pfeil: Die Volksgruppen in Europa. Ein Handbuch. Ethnos 56. Wien, 2000. 11 folyt.