Január 2004
Kiegyező Európa?

Egyed Ákos

Deák Ferenc és Erdély a reformkorban

A reformkor legnagyobb történelemalakító vezető személyiségei mind ugyanazt a célt tűzték maguk elé: Magyarország felemelését a fejlettebb Európa színvonalára, de a hogyan, a megvalósítás lehetőségének a kérdésében mindegyiknek megvolt a saját elképzelése. Kissé sarkítva fogalmazva: Széchenyi a gazdaság fejlesztése által, Kossuth a politika eszköztárával, Deák Ferenc a jogalkotással remélt nagyobb sikert, Wesselényi Miklós pedig mindegyik említett működési területet igyekezett fel- és kihasználni az óhajtott cél elérésére. Természetesen mindegyik működési térnek megvolt a különös súlya, jelentősége és sajátossága, s emiatt azok összehangolása nagy, nehezen megoldható kérdése volt a reformkornak, az 1848–1849-es éveknek és a kiegyezés korának. Fokozta az összhang kialakításának nehézségeit a magyar vezetők szuverén személyisége, habitusuk hangsúlyos különbözősége.

Széchenyi saját elképzeléseit nemigen tudta egyeztetni másokéival, s könnyen haragvó, nemritkán gyűlölködő természete akadályozta abban, hogy tartósan maga köré gyűjtse a kiemelkedő kortársakat, s összefogja a különböző nézeteket. Kossuth vezérszerepre törő politikája, Wesselényi türelmetlensége s olykor a vakmerőség határán mozgó, nem mindig átgondolt fellépése miatt csak egy-egy rövidebb időszakban lehetett a magyar nemzeti mozgalom vezére. Viszont Deák Ferencet a reformkortól a kiegyezés koráig megszakítás nélkül elfogadta a magyarság, s ebben alighanem a nyugodtságot árasztó, megfontolt, kompromisszumokra kész, egyéni vezéri ambícióktól mentes személyiségének fontos szerepe volt, természetesen amellett, hogy a magyar jogban rejlő lehetőségeket mindenki másnál zseniálisabb módon tudta a nagy közös cél érdekében gyümölcsöztetni. Mindezekért Deák Ferenc volt a 19. században az a politikus, akinek együttműködését minden magyar politikus szerette volna megnyerni, s akinek barátságát kereste még akkor is, amikor nem mindenben értett egyet vele. Talán nem haszontalan idéznünk a nagy kortársak véleményét: Kossuth szerint Deák volt „egyedül a nélkülözhetetlen”, Széchenyi szerint ő „annyi függetlenséggel és egyeztető tehetséggel bír, hogy nincs, aki az elsőségét el ne ismerné, mert benne minden tehetség összpontosul oly párt élére állhatni, mely Magyarországot temérdek önmegtagadás, munka és állhatatossággal minden bajból kivezetheti”. Beksics Gusztáv találó jellemzése is ide kívánkozik: Deák Ferenc nem kereste, nem követelte a vezérséget, s nem kényszerítve fogadta őt el mindenki, 1848 előtt és 1848 után is.

A politikai helyzet változásával Deák megítélése is módosult. Az abszolutizmus idején utána igazodott a nemzet, Deák „a haza bölcse” volt, és az maradt a kiegyezés éveiben is. De utána már sokan – Kossuthtal együtt – 1848 örökségének elárulóját látták benne.

Születésének 200. évfordulóján e sorok írója arra vállalkozott, hogy áttekintse „a haza bölcsének” viszonyát Erdélyhez, azokhoz a kihívásokhoz, amelyek a 19. században felvetették Erdély számára a hogyan tovább izgalmas, bonyolult kérdéseit, amelyek egy része máig foglalkoztatja nemcsak a történetírást, hanem a közvéleményt is a közép-európai régióban. Gondoljunk az 1867-es kiegyezésre, s máris érzékeljük a kérdés európai jelentőségét és súlyát, hiszen az Osztrák–Magyar Monarchia, más néven Ausztria–Magyarország születése elválaszthatatlan Deák Ferenc nevétől. Igaz, tanulmányom elsősorban Deák és Erdély viszonyát tárgyalja, de Erdély ügye különösen az 1790-es országgyűléstől 1867-ig a Habsburg-hatalom nagy kérdései közé tartozott, s hangsúlyoznunk kell, hogy az 1867-es kiegyezés sem jöhetett volna létre az erdélyi kérdés megoldása nélkül. Kutatásom ezúttal a reformkorra szorítkozik.

Mielőtt tárgyunk kifejtésébe bocsátkoznánk, lássuk röviden, hogyan indult a pálya, s aztán vizsgáljuk meg, miként került kapcsolatba Erdéllyel.

Deák Ferenc 1803. október 17-én született a Zala megyei Söjtörön. Apja, id. Deák Ferenc középbirtokos volt a Dunántúlon, anyja Sibrik Erzsébet, aki nem élte túl a szülést. Az apa emiatt szívesen adta oda a fiút nagybátyjához Tárnokra, ahonnan néhány év múlva az ugyancsak Zala megyei Kehidára vitték Antal bátyjához. Középiskoláit a keszthelyi, pápai és nagykanizsai gimnáziumban végezte, ez után jogi diplomát szerzett a győri Királyi Jogakadémián. Pesten jurátuskodott, s a királyi táblán jegyzőként dolgozott, de rövidesen visszatért Zalába, ahol 1824–1832 között a nemesi árvákat felügyelő bizottság jegyzője volt. Ez a hivatal mély nyomokat hagyott Deák Ferenc szelíd lelkületében. 1829-ben Zala megye táblabírájává választották.

Nem vállalt el pártpolitikával összekötött tisztséget vagy lekötelező vármegyei hivatalt. Szüntelenül képezte magát, jól ismerte az európai szakirodalmat, olvasmányai között szerepelt a klasszikus európai és hazai szépirodalom is; európai látókörű műveltséggel léphetett a közéleti pályára. 1839-ben tagja lett a Magyar Tudományos Akadémiának. Életírói nem felejtik megemlíteni, hogy emlékezőtehetsége szinte páratlan volt, aminek vitái során nagy hasznát vette.

Deák országos politikai szerepe azzal kezdődött, hogy 1833-ban a vidéki életből került a nagypolitika fórumára, a pozsonyi országgyűlésbe. És ettől kezdve, amikor az országgyűlésen részt vett, az alsótáblai liberális reformellenzék vezetője volt, és őt tartotta irányadó vezetőjének az országgyűlésen kívüli liberális ellenzék is.

Deák az országgyűlés legfontosabb feladatának a jobbágykérdés rendezését tartotta: a törvények tegyék lehetővé a jobbágy önkéntes örökváltságát, töröljék el az úriszéket, az úrbéres lehessen birtoktulajdonos és vállalkozó. Kérte a városok országgyűlési szavazatának kibővítését. Nagy körültekintéssel lépett fel azért is, hogy Magyarországot ne tekintsék az Osztrák Császárság részének. Deák politikájának taktikai és stratégiai elvei hamar kialakultak. Ennek lényegét fejezték ki országgyűlési beszámolójának itt következő sorai: „A cél felé tett minden előlépés, mely a jövendőnek útját nem zárja, valóságos haladás, és minden egyes javítás tettleg hasznosabb utat készít még több javításra.” Deák szerint a lépésenkénti előrehaladás célravezetőbb lehet, mint a frontális támadás. Természetesen konkrét helyzetről volt szó: a Habsburg Birodalom és a magyar felsőház konzervativizmusával szemben javasolt Deák az 1830-as években fokozatosságot a reformkövetelések terén.

Deák Ferenc az 1830-as években nemzetben gondolkodott, s alapvető társadalmi reformok által vélte elérhetőnek Magyarország haladását. De világosan kifejtette azt is, hogy Magyarország önállóságát s függetlenségét nem szabad feláldozni semmilyen körülmények között, amint írta: fontos, hogy „Magyarország Magyarország maradjon, s alkotmányszerű önállósága és függetlensége sértetlenül fenntartassék”. Meggyőződése volt, hogy a nemzet jogait semmiféle erőszak nem semmisítheti meg, mert a szabadság és a tulajdon olyan jog, amely minden nemzetet és polgárt megillet. Ezért vállalta azok jogi védelmét, akiket a hatalom erőszakkal próbált eltávolítani a törvényes küzdelem fórumairól. Gondoljunk itt a Wesselényi Miklós perében vállalt szerepére, valamint Kossuth támogatására.

Deák ugyan az 1844–47-es években – főként betegsége miatt – visszavonult az országgyűlési munkától, ám az ellenzéki vezetőkkel állandó kapcsolatban maradt, s nézeteit is kifejtette, amelyek továbbra is hatottak, sőt rendkívüli módon hozzájárultak a liberális ellenzék céljainak és programjának tisztázásához.

Mint ismeretes, az ellenzéki liberalizmus a törvény előtti polgári egyenlőséget, valamint az alkotmányos monarchia megteremtését tűzte ki alapvető célként, a siker kulcskérdése volt az, hogy milyen törvények születnek a reformok kérdésében. A liberálisoknak a konzervatívokétól eltérő különvéleményét általában Deák fogalmazta meg. Arra törekedett, hogy olyan törvényeket alkosson az országgyűlés, amelyek lehetővé teszik a politikai jogok kiterjesztését a nem nemesekre, s a nemesi közadózást hasonlóan kötelezővé teszik. Elvei bekerültek a reformjavaslatokba s aztán az 1847 elején elkészített Ellenzéki Nyilatkozatba. Természetesen az ellenzéki program egy egész történeti korszak törekvéseit tömöríti, nem köthető egyik vagy másik vezető személyiség nevéhez sem. Azt azonban senki sem vitatja el, hogy Deáknak különleges szerep jutott: ő Kossuthtal személyesen közreműködött a Nyilatkozat alapelveinek összeállításában, s a végleges szöveg is az ő tolla alól került ki. Ez – amint közismert – követeli a felelős magyar kormány létesítését, közteherviselés bevezetését, a népképviseleti rendszert, a törvény előtti egyenlőséget, a jobbágykérdés rendezését, az ősiség eltörlését. Vagyis azokat a reformokat, amelyek 1848 tavaszán majd bekerülnek az „áprilisi törvényekbe”, s újakkal kiegészülve az 1848-as alkotmányos vívmányok jogi alapjait alkotják.

 

Deák Ferencet Erdély mindvégig foglalkoztatta, az unió politikájának szerves részét alkotta.

Az első, magától felvetődő kérdés: hogyan került kapcsolatba a távoli Zala megye szülötte Erdéllyel?

Az 1833-as pozsonyi országgyűlésen a főrendiház tagjaként jelen volt báró Wesselényi Miklós is, akivel ott Deák ismeretséget kötött, s valószínű, hogy politikai jellegű megbeszélésre is sor került. Ez a futó ismerkedés – Kölcsey Ferenc közvetítésével – hamarosan barátsággá mélyült, s ezzel létrejött az Erdéllyel való kapcsolódás legfőbb szála.

Deák és Wesselényi 1834-től 1850-ig, Wesselényi haláláig állandó levelezésben állt egymással. Megbízható források szerint 1834 és 1850 között Deák 64 levelet kapott Wesselényitől, ő pedig – mivel nem tartozott a legjobb levelezők közé – 43 levelet, többnyire választ írt Wesselényinek. A levelezés és a személyes érintkezések, megbeszélések jelentősége a mi szempontunkból abban áll, hogy Deák megismerkedhetett Erdéllyel, az erdélyi kérdésekkel, s éppen ezek legjobb ismerője, Wesselényi Miklós által. Ismeretes, hogy Széchenyi István, Kossuth Lajos, valamint sokan mások is Wesselényitől szerezték meg az Erdéllyel kapcsolatos legfőbb információkat. És természetesen Deáknak is bő forrással szolgálhattak Wesselényi könyvei és publicisztikai írásai is. S viszont Deák folyamatosan tájékoztatta Wesselényit a magyar országgyűlés munkájáról, a reformtörvényekkel kapcsolatos vitákról, mintegy hasonló fellépésre ösztönözve az erdélyi liberális ellenzéket.

Arra a kérdésre, hogy miért vált oly elmélyültté és tartóssá kettőjük együttműködése, nem nehéz a választ megtalálni: elveik, eszméik, céljaik közös jellege, már-már azonossága volt együttműködésük alapja. Közös volt véleményük az alkotmányos kormányzás, a polgári reform, az úrbéri kérdés, valamint a sajtó szabadsága, Erdély s Magyarország uniója kérdésében.

Mindketten felismerték a magyarországi s erdélyi reformellenzék együttműködésének fontosságát és kölcsönös előnyeit, valamint azt is, hogy az erősebb és előbbre jutott magyarországi mozgalom előmozdíthatja Erdély haladását is. Erről írta Deák 1834. június 27-én Wesselényinek: „Ügyetek nálunk sok testvéri meleg részvételre, sok, érettetek forrón buzgó kebelre talált, mert egy volt hajdan is Erdélynek ügye nemzeti szabadságunk ügyével, és ha polgári létét fenntartani, ha függetlenségét emelni óhajtja a magyar, egynek kell e két ügynek lenni mindenkor. Kedves kötelesség előttünk a szent igazság mellett, bármely alakban jelenjen is meg, elszánással küzdeni, de kétszeresen édes lett volna érettetek, szeretett testvéreinkért, kiknek ősei hajdan őseink szabadságáért annyi vért ontottak, legalább a törvényhozás pályáján síkraszállni.”

Deák fontosnak tartotta hangsúlyozni – akárcsak Széchenyi és Kossuth –, hogy Erdély és Magyarország ügye egy volt és egy kell hogy legyen, aminek érvényesítéséért Magyarországnak tennie kell a törvényhozás útján.

„Erdély ügye”, amelyről Deák szólt – amint már említettük – valóban sok tekintetben hasonló vagy majdnem azonos volt a Magyarországot foglalkoztató kérdésekkel. Erdélyben is rendezésre várt az úrbéri kérdés, a rendiségből és feudalizmusból való kibontakozás, akárcsak Magyarországon. És ennek feltétele volt az alkotmányos szabadság, Erdély örökölt közjogának betartása a bécsi központi kormányzat által. Álljunk meg röviden ennél a kérdésnél.

Közismert, hogy a király 1811 óta nem hívott össze Erdélyben országgyűlést, és ezért a liberális ellenzéki mozgalom a vármegyék által kísérelte meg a törvénytelenségek ellen mozgósítani a közvéleményt, a bécsi kormányzat viszont teljhatalmú királyi biztost küldött Erdélybe rendcsinálás végett. Estei Ferdinand főherceg, Galícia katonai és polgári főkormányzója rövid időn belül a második királyi biztos – 1834. március 2-án érkezett Erdélybe, s ő nyitotta meg 1834. május 24-én a végre mégis összeült erdélyi diétát Kolozsvárott.

Wesselényi ezen az országgyűlésen hatalmas erővel támadta az abszolutista rendszert, s megpróbálta napirendre tűzetni az úrbéri rendezés kérdését, valamint Magyarország és Erdély egyesülésének ügyét. Hogy ezeket a kérdéseket a magyar országgyűlésen ismertessék, a diéta 1834. június 7-én Pozsonyba küldte Weér Farkas és Kemény János képviselőket. Több mint valószínű, hogy ezt az akciót Wesselényi kezdeményezte. Erre enged következtetni Deák Ferenc levele, amelyet június 27-én írt Wesselényinek, s abban kifejtette, hogy az erdélyi követek „nemcsak becsületünket, hanem szíves baráti szeretetünket is bírják”. Lényeges dolog, hogy Deák a levéllel megküldte a pozsonyi országgyűlés úrbéri munkájának a másolatát, mert – amint írta – „Erdély talán nemsokára szinté[n] odajut, hogy a szegény népnek sorsáról gondoskodni lesz első dolga”. Deák tapintatos „tanácsadására” vet kedvező fényt az, ahogyan a magyarországi törvénytervezetet barátja figyelmébe ajánlja: „Tekintsd e példányt legalább úgy, mint zálogát azon bizodalomnak, mely az erdélyi szegény nép sorsára nézve Benned helyeztetett.” Nem kétséges, hogy az elismerés mellett Deák mintát is kívánt nyújtani az úrbériség kezeléséhez az akkor ülésező erdélyi országgyűlésnek.

Deák levele tömör összefoglalása nézeteinek az úrbéri kérdésről: a törvénykezési munka lassan halad, mert Werbőczynek a hatása igen nagy még, emiatt az úrbéri rendezésben még sok olyan van, „amit a nép javára másként óhajtottunk volna, de az önhasznát imádó és a réginek azért, mert régi, ha rossz is vakon bókoló sokaság ellen csak ennyit is kivívni, jelen állásunkban már nyereségnek tarthatjuk”. Deák sajnálja, hogy „az ősiség kártékony korlátlanságát” eddig még nem sikerült legyőzni, de az volt most lehetséges, hogy „legalább magvát szórjuk el a jövendőnek”. Itt említjük meg, hogy az 1839–1840-es országgyűlésen a Deák által vezetett ellenzéknek sikerült az önkéntes örökváltság törvényét elfogadtatnia.

Láttuk, hogy Wesselényi és Deák kapcsolatot próbált létesíteni a pozsonyi és kolozsvári országgyűlés között a reformkérdések megoldásának elősegítésére, de 1834-ben áttörést nem sikerült elérni sem Pozsonyban, sem Kolozsvárt. Pozsonyban a felsőház gördített akadályt Deáknak egy jobb úrbéri törvénye elé, Kolozsvárt az országgyűlés erőszakkal való feloszlatása (1835. január 19.) vetett véget Wesselényi és a melléje tömörült liberális ellenzék előretörésének. Ennek ellenére Wesselényi és Deák együttműködése – bár még a kezdeteknél tartott – nem volt eredménytelen, mert hozzájárult a magyarországi és erdélyi reformmozgalom kapcsolatainak szorosabbá fűzéséhez, a közös teendők tudatosításához. És ennek azért volt 1833–1834-ben nagy jelentősége, mert akkortájt távolodott el egymástól Széchenyi és Wesselényi, ami utóbbi elszigetelődésének a veszélyét is felvillantotta. Kissé sarkítva fogalmazva elmondhatjuk, hogy Széchenyi helyét Wesselényi mellett ettől kezdve Deák foglalta el, és az sem mellékes, hogy elvi kérdésekben a Széchenyi–Kossuth vitában mindketten Kossuth mellé álltak, bár nem mindenben azonosultak vele.

Hangsúlyozni szeretnénk, hogy tanulmányunk tárgya nem Deák és Wesselényi, hanem Deák és Erdély viszonya, ám ennek kevésbé ismert, de rendkívül lényeges része volt kettőjük együttműködése. Azonban az ígéretes együttműködésnek a törvényhozás terén véget vetett a Wesselényi ellen indított per. És ennek következményeként az erdélyi országgyűlésnek 1848-ig nélkülöznie kellett egy Wesselényihez fogható irányadó politikus jelenlétét.

Ismeretes, hogy Wesselényit 1835 elején azzal vádolták meg, hogy Szatmár megye közgyűlésén 1834. december 9-én a jobbágyok örökváltsága ügyében elmondott beszédében a kormányt vádolta, s azzal is törvénytelenséget követett el, hogy kőnyomatos országgyűlési naplót adott ki engedély nélkül. Ezek miatt hűtlenség vádjával szerette volna a hatalom ártalmatlanná tenni Erdély legkiemelkedőbb ellenzéki politikusát. Bár a politika küzdőteréről nem tilthatták el, Wesselényi erejét s idejét nem kis mértékben lekötötte önvédelmének megszervezése. Deák segített a védelem jogi vonatkozásainak összeállításában, és ezzel is lehetősége nyílt arra, hogy Erdély jogrendjét behatóbban megismerje. Emellett ki kellett gondolnia azt is, hogy a jog által miként képviselheti Erdély ügyeit a magyar országgyűlésben és az uralkodó előtt.

Deák szót emelt az erdélyi diéta szétkergetése ellen, s a pozsonyi országgyűlésen 1835 áprilisában megfogalmazta a keresett jogi tételt, nevezetesen: Erdély elszakítását Magyarországtól „fő sérelmeink egyikének” minősítette, s ezzel a magyar sérelmi politika s politizálás tételei közé sorolta be Erdély ügyét is.

Érdemes Deák érvelését hosszabban idézni. „Erdélynek Magyarországtól lett elszakítása fő sérelmeinknek lévén egyike, az egyesülést hosszas idő óta minden kitelhető erővel sürgeténk. A kormány panaszunk igazságos voltát nem tagadhatván, az orvoslást azon ürügy alatt halogatá, hogy Erdélyt is meg kell az egyesülés felől hallgatnia. És ez volt az örvény, melybe törvényes követelésünk temettetett; mert Erdélyben 23 évek óta országgyűlés nem tartatván, az egyesülés módja felől kölcsönösen nem egyezkedheténk.” Emiatt 1833. március 30-án a magyar országgyűlés feliratban kérte a királyt, hívja össze még a magyarországi diéta idején Erdély rendjeit, hogy „az általunk küldendő országos bizottsággal a két ország szorosabb egyesülésének módjáról tanácskozhatni alakalmunk legyen”. Erdély országgyűlését valóban összehívták, de – amint láttuk – rövidesen királyi rendelettel fel is oszlatták. Ezért sürgetni kellett egy diéta újbóli összehívását.

Figyeljünk a felszólalás személyes hangvételére s a vállalásra: „És így én nemcsak azért is [ti. sürgeti az országgyűlés összehívását], mivel Erdélyen segíteni kívánok, hanem azért is, mert nemzetünk egyik legfőbb sérelmének orvoslását csak ezen eszköz útján remélem elérni.” Ezért pártolja Nógrád megye egyik követének az uralkodóhoz intézendő fölirati indítványát, amely kéri „Erdélyt törvényen kívüli helyzetéből hova előbb fölmenteni, s egy újabb diétának minél előbbi hirdetésével s alkotmányos jussinak helyreállításával minden támadt aggodalmakat sikeresen megszüntetni méltóztassék”. Deák kiállása bizonyosan szerepet játszott abban, hogy az országgyűlés az indítványt megszavazta.

Csakhogy a főrendek „idő előttinek” nyilvánították az indítványt, ezért Deák 1835. május 29-én ismét felszólalt egy újabb felirat ügyében, azzal érvelve, hogy amikor az országgyűlés saját sérelmeit az uralkodó elé terjeszti, nemcsak a maga, „hanem Erdélynek ügyeit is támogatjuk, ami törvényes kötelességünkben áll”.

Erdély magyar nemzeti mozgalma természetesen felfigyelt Deák következetes kiállására Erdély ügyei mellett, s nagy reményeket táplált együttműködésük iránt. A Deákba vetett bizalom különös erővel megnyilvánult kolozsvári látogatásakor (1845. május 16-án). Deák és Vörösmarty Zsibóról, Wesselényitől érkezett Kolozsvárra. A kolozsvári köztéren lezajlott ünnepség fő témája a két ország egyesülésének ügye volt. Erről az Erdélyi Híradó számolt be.

Eszerint az ünnepség kolozsvári fiatal szónoka, Kőváry László azzal kezdte beszédét, hogy Erdélyt annak idején „átkos pártviszály szakította el” a magyar hontól, s önállósult, de „e kis honrész önerején nem bírja az izmosabb iker haladó lépteit követni. Betegnek mondá e nemzetet s Deákot orvosának, ki a gondviseléstől küldve van, hogy gyógyítson. Áldást esde e nagy honfi életére, sikert nemzeti átalakulásunk körüli fáradozásaira”, hogy egykor a két ország egy legyen.

Deák szerint Erdély s Magyarország szétválása azért is súlyos csapás volt a magyar nemzetre, mivel a magyar elszigetelve áll Európa-szerte, nincs olyan nemzet, amelyhez közös eredet, nyelv vagy jellemvonás által csatlakozhatna. Valóban kórjelek jelentkeztek a nemzeten – folytatta Deák –, amelyeket azonban nem egy orvos, hanem „maga a nemzet” gyógyíthat, ha a bajok fő okát, a „pártviszályt” kiirtja kebléből. Azt szeretné, hogy mikor közelebbről ide (Erdélybe) látogat, „mint egy összeforrt haza polgárai, úgy találkozhassunk”. A két beszéd lényege – amint a fenti idézetek mutatják – ugyancsak összecsengett. Deák erdélyi útja során megtapasztalhatta, hogy Erdély magyar közvéleménye az uniótól várja helyzetének jobbulását, s hazájába visszatérve nem késlekedett bizonyítani, hogy a Kolozsvárt elhangzott beszéd nem volt a vendégeskedéssel szokásos udvariaskodás.

1845. július 14-én Zala megye közgyűlésén indítványt nyújtott be a Partium visszacsatolása ügyében. Abból indult ki, hogy az 1836. évi 21. törvénycikk előírta a Részek, azaz Kraszna, Belső-Szolnok és Zaránd megyék, valamint Kővár vidéke visszacsatolását Magyarországhoz, de a törvényt nem hajtották végre. A közgyűlés kérje az uralkodót, rendelje el annak alkalmazását. Deák ezt az alkalmat is felhasználta arra, hogy a törvényesség betartásának szükségességére figyelmeztessen. A törvényt kijátszották, sőt gúny tárgyává tették, mivel a törvény nem teljesítésével a rendet és a szabadságot megsértették, holott „e kettő egyesülve a polgári alkotmány alapja”. „A szabadság törvényes rend nélkül nem szabadság többé […], ha a törvény alszik, akkor a rendnek és szabadságnak nincsen őre, nincs biztos támasza, s fönnállásuk csak a puszta véletlen játékától függ.” Zala megye közgyűlése Deák javaslatát elfogadta, s a föliratot útjára indította.

Az előbbiekből remélhetőleg kiderült, hogy Deák Ferenc a reformkorban elkötelezett híve volt Erdélynek, s polgári átalakulását Magyarországgal egyesülten képzelte el.

Amint már említettük, 1843-tól távol maradt az országgyűléstől, s ez volt a szándéka az 1847-ben kezdődött ciklussal kapcsolatban is. 1848 tavaszán azonban az ország nem nélkülözhette személyes jelenlétét a politika döntő fórumain. Valóban, 1848. március 14-én a bécsi forradalom kitörésének hírére országgyűlési küldöttség ment érte, arra kérve, hogy siessen Pozsonyba. Deák pár nap múlva a fővárosba utazott, s elvállalta a Batthyány-kormányban az igazságügyi tárcát. De ez életének külön fejezete, amelyre most nem térünk ki.