Január 2004
Kiegyező Európa?

Szarka László

A kisebbségi magyar közösségek helyzete és fejlődési tendenciái a kutatások tükrében

I. A magyar kisebbségek helye a magyar nemezetfogalomban

A 21. század első évei a státustörvény körüli vitáknak, a státusdiskurzusnak az EU-bővítéssel, a schengeni határoktól való félelemmel, a kettős állampolgárság körüli polémiáknak köszönhetően a Kárpát-medencei magyarság ismét olyan beszélőközösség képét mutatta, amelynek nem csupán közös nyelve, hanem közös beszédtémái, diskurzusai is vannak. Merthogy a 20. század közel hetven-nyolcvan évnyi szétfejlődési tendenciáinak a figyelmes szemlélő számára könnyen felismerhető következménye éppen a beszélőközösségre jellemző közös mondanivalónak, a közös viták lehetőségének a hiánya volt.1

A közös beszédtémák egyikét, némiképp leegyszerűsítve, a 21. század eleji magyar nemzet mibenlétének kérdésköre jelentette. Egyrészt elkezdődött az a vélhetően fel-felerősödő filozófiai, politológiai polémia, amely a – régiónkban még inkább csupán feltételezett, mint valóságos – posztnacionális és posztmodern világ szemszögéből az etnikai közösségelvűséget, a nemzetépítést, a nemzetben gondolkodás létjogosultságát megkérdőjelezi, és az etnicitásnak, a nemzeti tudattartalmaknak, tudáskészleteknek az egyéni és csoportos identitásszerkezetekben való fokozatos leértékelődését prognosztizálja. Ennek a véleménynek adott hangot a státustörvényről kialakult szerteágazó vitákban Kiss János, Biczó Gábor, Bretter Zoltán.2

Másrészt a pragmatikus politológiai elemzések szintjén, a 20. század végi valóság tapasztalati anyagát modellálva is történnek kísérletek a 21. század eleji magyar nemzetfogalom tisztázására, például a Regio, a Magyar Kisebbség című folyóiratokban, az Élet és Irodalom státustörvény-vitájában. Milyen a viszony a magyarországi magyar (Kende Péter kifejezésével szólva „kismagyar”) nemzet és a kisebbségi magyar közösségekkel kiegészíthető kelet-közép-európai magyar nemzeti közösség között?3 Ebben a nemzetdefiníciós kontextusban, itt ezen a rendezvényen semmiképpen sem illik elfeledkeznünk a magyar diaszpóráról mint a magyar nemzeti közösség harmadik létezési dimenziójáról.

A cseh himnusz kezdő sorát parafrazálva ennek a diskurzusnak a fő kérdése tehát: a hol a nemzet? Ki tartozik a nemzethez? Mit jelent a magyar nemzetviták egyik kulcsfogalma, a magyar nemzet egysége? A magukat a magyar nemzethez tartozóknak vallók a 20. század államjogi, politikai döntései, migrációs kirajzásai, nyelv- és identitásváltási folyamatai következtében rendkívül összetett modellt alkotnak, amelyre az illyési ötágú síp metafora, a Csoóri Sándor-féle mozaiknemzet kifejezés már csak erős megszorításokkal használható. Ugyanakkor politikai értelemben minden töredezettség, identitásszerkezetbeli rétegzettség, különbözőség ellenére az együvé tartozás akarata, a szolidaritás, a nyelvi és kulturális értékközösség intézményes fenntartása, a jogilag szabályozott kapcsolattartás erőfeszítései mind-mind létező, működő közösség képét mutatják.

A magyar nemzeti közösség – vagy a belső használatra célszerűbbnek látszó, bár Linguafrankóciában (Határ Győző új regényének kulcsfogalmát idézve) megint csak sok félreértésre okot adó kifejezéssel élve: a magyar nemzetközösség – tudata, vállalása minden elméleti okfejtés ellenére létező közösségi keret. Etnopolitikai megközelítésben ebben a keretben lehet értelmezni a magyarországi és a kisebbségi magyar nemzeti közösségek, valamint a diaszpóra-magyarság közötti kapcsolatokat, viszonyrendszert, a magyar etnikai identitás, a magyar nyelv, a magyar nyelvű kultúra fenntartására, fejlesztésére irányuló közös szándékot.

Ha tehát nem a 19. századi romantikus vagy éppen nacionalista harmincmilliós Nagy-Magyarország teorémáival azonosítjuk a 21. század eleji magyar nemzetfogalmat – olyan összetett, etnikai alapozású, de politikai, jogi intézményekkel, célkijelöléssel, a társadalmi szolidaritás dimenzióival is leírható feladatközösség, amelyet saját nemzeti kultúrájának, történelmi tradícióinak, a nemzetközi munkamegosztásban maga számára fenntartani kívánt helyének, versenyképességének megőrzése, erősítése tart össze.

Egyéni és közösségi érdekek, lokális, regionális identitások, állami és államközi programok, egyházi és civil szervezetek, oktatási intézmények, sőt intézményrendszerek tartják fenn, működtetik s újítják meg naponta ezt a közösséget, s igyekeznek ellensúlyozni azokat a szétfejlődési tendenciákat. Ez utóbbiak mögött a diaszpóra-helyzet szétszóródottsága, a kisebbségi léthelyzetek ténylegesen mindennapos népszavazása, az asszimilációs nyomás és kísértés, az intézmény nélküli etnicitás magára hagyatottsága s megannyi más motívum, folyamat, tényező húzódik.

A diaszpóra helye a változó magyar nemzetfogalomban mindig is rendkívül fontos volt, s az elmúlt tíz-húsz év radikális elmozdulásai nyomán a nyugati magyarság identitásképletei is folyamatosan változnak. Az egy-két generáción belül kihaló, eltűnő, asszimilálódó emigrációs alapozású diaszpórát fokozatosan felváltja a szülőfölddel nem csupán érzelmi, hanem mindennapos kölcsönös gazdasági, politikai, kulturális, rokoni, utazási kapcsolatokat fenntartó integratív  diaszpóramodell, amely ráadásul a nagyvilágba kiáramló magyarországi és határon túli magyar diákokkal, munkavállalókkal, szociális és politikai menekültekkel folyamatosan feltöltődik és részben lecserélődik. 

Ezzel együtt a magyar nemzetközösség részei és egésze már ma is egészen mást jelent, mint száz vagy akár csak ötven évvel ezelőtt. Magyarország, Ausztria, Szlovénia és Szlovákia uniós tagsága s a reménybeli további bővítés Fekete-tengerig elképzelt balkáni második hulláma nyomán az európai kontinensen élő magyarok minden eddiginél nagyobb hányada egységes, szupranacionális politikai keretek közé kerülhet. (A 19. századi képletekben gondolkodók vigasztalására, a liberális olvasók bosszantására fogalmazhatnánk akár úgy is, hogy 2007 után a magyar nemzetközösség partjait ismét legalább két tenger, de a legmerészebb elképzeléseiben akár a két nagy óceán mossa.)

Ennek a jórészt virtuális, de igen konkrét intézményrendszer által összefogott magyar nemzetközösségnek a tagjait, csoportjait azonban igen nagy különbségek jellemzik. Az eredeti anyanyelvüket nem vagy alig használó s immár átörökíteni sem képes diaszpóra- és szórványmagyarok, még inkább a második, harmadik generáció tagjai esetében már nem a nyelvében, hanem származástudatában él a nemzet.4

A magyar hátterű, magyar származású elméletileg „tiszta magyar” amerikai vagy éppen burgenlandi, muravidéki, pozsonyi, ungvári, temesvári, újvidéki családok százaiban, a vegyesházasságok tízezreiben háttérbe vagy éppen teljesen kiszorult a magyar nyelv, amely azonban egyfajta háttérnyelvként – megint csak az esetek többségében – valamilyen érzelmi hátteret, az átlagosnál magasabb toleranciaszintet biztosít a többes identitásszerkezetek fennmaradásához. Ezzel csak azt szerettem volna illusztrálni, hogy a mai s még inkább a holnapi nemzetközösségnek sok tízezer tagja nem vagy alig beszél majd magyarul. 

Kiváló nyelvészeink a kétnyelvűvé lett kisebbségi magyar közösségek által beszélt nyelvet a magyar nyelv kontaktusváltozataiként határozzák meg, s a másik nyelv senki számára nem megkerülhető, folyamatos hatásában jelölik meg a Magyarországon kívüli magyar nyelvhasználat legfontosabb sajátosságát. A kétnyelvűség legtöbbször egyoldalú, kiegyensúlyozatlan jelenség valamennyi Magyarországgal szomszédos államban: a többségi társadalmakban folyamatosan csökken s a városi népességben gyakran a nullához közelít a magyarul tudó többségiek száma. A magyar nyelv státusa minden javulás, a nyelvi jogok minden kiterjesztése ellenére kezd kritikussá válni: az alkotmányban, nyelvtörvényekben rögzített államnyelvek mellett a kisebbségi magyar nyelv a magyarok lakta területeken is csak lassan és nehézkesen válik elfogadott vagy hivatalos második nyelvvé, a nyelvi egyenjogúság következetes megvalósítása még ott is reménytelenek látszik, ahol mint a Muravidéken a törvény kötelezi a régió intézményeit a kétnyelvűség betartására.5

II. Megújuló kisebbségkutatás

A magyar kisebbségekkel foglalkozó kutatások – amelyeknek magyarországi és szomszéd országokbeli intézményesülése az elmúlt másfél évtized egyik fontos eredménye – négy nagy témakörben, területen mutattak fel számot tevő eredményeket:6

a) eredményesen folytatódtak a magyar kisebbségkutatás hagyományos bázisát jelentő néprajzi és történeti kutatások: a Kriza János Társaság, a komáromi Etnológiai Intézet, Pozsony Ferencék, Liszka Józsefék, a többgenerációs vajdasági és az egyre rendszeresebb munkát végző kárpátaljai néprajzosok mellett a magyarországi egyetemi, akadémiai, múzeumi néprajzi kutatóhelyek programjában is kiemelt szerepet játszik a szomszéd országok magyar tájegységeinek, néprajzi csoportjainak minél teljesebb feltárása. A történész világban a Teleki László Intézet mellett az egyetemi tanszékek egész sora, köztük főként a pécsi egyetem a pozsonyi Mercurius, az Erdélyi Múzeum-Egyesület heroikusnak nevezhető leletmentő és feldolgozó munkássága, udvarhelyi Areopolisz, a marosvásárhelyi Pál Antal Sándor körüli történészcsoportok, s megannyi egyszemélyes kutatóműhely: Matuska Mártontól Fleisz Jánosig, Brenzovits Lászlótól Göcz Lászlóig. A két diszciplínában példamutató a magyarországi (egyetemi, múzeumi és akadémiai) kutatóhelyekkel egyre jobban integrálódik.

b) a kisebbségek demográfiai, földrajzi, jogi fejlődésének elemzésében rengeteg kiváló munka született, elegendő talán itt csak a Teleki Intézet (Gyurgyík László, Sebők László, Kántor Zoltán), a csíkszeredai Pro Print kiadónál megjelenő Múltunk Könyvek vagy a Mentor meg a kolozsvári egyetemi és nem egyetemi műhelyek (Horváth István, Kiss Tamás, Veress Valér és mások) kiadványaira, kutatásaira utalnunk. Vagy a szlovákiai Fórum Intézet lokális és regionális monográfia-sorozatára, gyorsan kiépülő adatbázisaira, a Vajdasági Magyarságtudományi Társaság (Gábrityné Molnár Irén, Mirnics Károly) vagy éppen a lendvai Magyar Művelődési Intézet kiadványaira, Magyarországon pedig Kocsis Károly és az általa vezetett intézeti és tanszéki csoportok munkájára, Varga E. Árpád páratlan szorgalmú statisztikai teljesítményére stb.

c) Rendkívül jelentős eredmények születtek a magyar kisebbségek kutatásában három olyan diszciplínában – a szociológiában, a politológiában és a kulturális antropológiában amelyek csak a legutóbbi másfél évtizedben jelentkeztek: a Balázs Ferenc Intézet által végzett értékszociológiai, a Gereben Ferenc által végzett olvasásszociológiai, a Tomka Miklóssal közös vallásszociológiai vizsgálatok mellett a Jeltárs Intézet, az MTA Kisebbségkutató Intézet által koordinált munkaerőpiaci, migrációs felmérések, az ifjúság-, oktatás és a legújabb művelődésszociológiai felmérések igazi alkalmazott kutatások: az eredmények a kisebbségi magyar érdekvédelmi szervezetek és a magyarországi döntéshozók, támogatáspolitikai intézmények részére először adtak képet azokról a társadalmi folyamatokról, amelyek alapvetően befolyásolják az etnikai, nemzeti identitásformák alakulását.

d) A politológiában a kolozsvári politológiai tanszék, az időközben megszűnt Provincia magyar–román köre, a maguk egyre gyakrabban közfigyelmet kiváltó elemzéseivel (Salat Levente, Bakk Miklós, Molnár Gusztáv Provincia-csapata), Bodó Barna temesvári, kolozsvári munkássága, a Sapientia Alapítvány Kutatóintézetében s az EMTE tanszékein, a Kalligram politikai elemzési központja, az újvidéki, szabadkai  tanszékeken és magányosan dolgozók (Végel László, Hódi Sándor, Losoncz Alpár) szinte évente tesznek le fontos munkákat az asztalra. A kulturális antropológia, a finom distinkciók, a résztvevő megfigyelés módszertanán alapuló  csendesen agresszív tudomány pedig szinte ontja a külső megfigyelő számára esettanulmánynak tetsző, valójában a legmélyebb ismereteket rendszerező  kiadványokat. Ebben a diszciplínában a csíkszeredai antropológiai intézet páratlan szorgalmú és teljesítményű munkássága például az elvándorlás, a magyar–roma együttélés, a szimbolikus térfoglalás, a lokális és regionális identitások témakörében nagyon fontos ismereteket halmozott fel. Intézetünk egyik fő iránya szintén az antropológiai vizsgálatok rendszerbe állítása: az etnicitás és felekezetiség, a globalizációs, individualizációs tendenciák, migrációs folyamatoknak az etnikai közösségekre, az interetnikus kapcsolatokra gyakorolt hatása, a nyelv- és identitásváltás, a kettős és többes identitásszerkezetek kialakulása, a cigányság integráció és nemzetépítés közötti válaszhelyzetének elemzése szerepel programunkban.

e) A nyelvészet, a szociolingvisztika művelői ugyancsak alapvető fontosságú munkálatokat indítottak be, amelyek egy része már be is fejeződött. Kontra Miklósnak az MTA nyelvtudományi Intézetének irányításával folyt éveken keresztül a kisebbségi magyar közösségek nyelvhasználatának feltárása és módszeres, összehasonlító igényű leírása. Bartha Csilla, Péntek János, Szilágyi N. Sándor, Csernicskó István, Lanstyák István s még sokan mások mára nyelvi kutatóállomási hálózatot hoztak létre, s összehangolt munkával próbálják a 2,5 millió kisebbségi helyzetben élő magyar nyelvének kutatását bekapcsolni az egyetemes magyar nyelvészeti kutatásba. A Magyar Nemzeti Szövegtárba általuk eljuttatott részben már feldogozott szövegek jó példái azoknak az elmúlt három évben elkezdődött adatbázis-építő programoknak, amelyek a szétszórtságból fakadó nehézségeket,, az intézményi háttér hiányát fokozatosan pótolhatják, s a nemzetközi tudományosság számára is elérhetővé teszik az önmagunkról szerzett ismereteket.

S persze szólni kell arról is, hogy ennek a kisebbségkutatási rendszernek működő- és versenyképességéhez legalább négy alapfeltételt folyamatosan biztosítani kell:

– Megfelelő kutatási és oktatási intézményi háttér.

– Mindenki számára könnyen hozzáférhető adatbázisok, amelyek feleslegessé teszik az alapadatok fáradságos beszerzését, a bibliográfiai gyűjtőmunkát, megkönnyítik a regionális és nemzetközi összehasonlító kutatásokat. A Hámos László által irányított Hungarian Human Rigths Foundation (www.hhrf.org) portálja mellett a Határon Túli Magyarok Információs Közalapítványa (www.htmik.hu), a Kárpát-medencei kistérségek fejlesztésével foglalkozó Cellodin (www.celodin.hu), a CEU adatbázisa (www.ceu.hu, www.osi.hu) mellett az egyes intézetek, alapítványok, az internetes portálok köztük a legnépszerűbbek: a lap.hu és az MTI külhoni magyar közösségeket összefogó gyűjteménye, a Magyar Online Net, de az erdélyi Transindex vagy a vajdasági YUHU portál. Intézetünk, az MTA Kisebbségkutató Intézete az ELTE  Kisebbségszociológiai Intézetével és a kisebbségi magyar közösségek legfontosabb intézeteivel közösen elkészítette a Kelet-Közép-Európai Interetnikus Adatbázis demováltozatát, amelyben Magyarország és a szomszédos országok, illetve régiók közel 19 ezer településére, régióira vonatkozó kutatási, demográfiai, térinformatikai, szöveges és numerikus adatállományok kerültek fel. Az Informatikai és Hírközlési Minisztérium által támogatott vállalkozást a közeljövőben az ELTE és az Akadémia szerverén folyamatosan rendes üzemmódra állítjuk át. Azt reméljük, hogy a rigai központú MINELRES-hez hasonló jó színvonalú, folyamatosan frissülő és bővülő kutatási és fejlesztési adatbázist sikerül kialakítanunk és működtetnünk a régió magyar és nem magyar kutatási intézeteivel együttműködve. Az ausztriai lapok közül a Burgenlandi Magyar Kultúregyesület honlapját és az ORF kiváló portáljának nemzetiségi, magyar, horvát, szlovén anyagát kell megemlítenünk.

– A kiadói és folyóiratbázis (kivált ez utóbbi már-már fényűzésszerűen gazdag: az öt szaklap  (Regio, Magyar Kisebbség, Kisebbségkutatás, Pro Minoritate, a somorjai Fórum) mellett a Korunk, a Létünk, a Muratáj, Székelyföld s a magyarországi lapok közül a Limes, Barátság s megannyi tanszéki, múzeumi közlöny, kiadvány s egyre inkább az intézmények elektronikus, online folyóiratai, amelyek közül példaként csak a debreceni néprajzi tanszék lapját szeretném megemlíteni.

– Jól átgondolt s lehetőség szerint egyeztetett, integrált, nemzetközi és jól finanszírozott kutatási programok szükségesek, amelyek fokozatosan megteremthetik az alapját. Mindezek a diszciplináris kutatások hovatovább megteremtik az alapját az interdiszciplináris szemlélet megerősödésének s egy olyan megújuló etnológiának, amely a nemzeti és etnikai kisebbségekkel kiemelten foglalkozik.

A kisebbségekkel foglalkozó nemzetközi és magyar kutatásokban az elmúlt években jól kivehető paradigmaváltás kezdődött: a korábbi erőteljesen jogi, történeti, s kisebbik részben demográfiai, politológiai dominanciájú elemzések háttérbe szorulnak, s az etnicitás, az etnikai identitás, a lokális, regionális etnikai közösségek önszerveződései, közösségépítési folyamatai, a multietnikus jelenségek, illetve a nyelv- és identitásváltási folyamatok vizsgálatára láthatóan alkalmasabb szociológiai, antropológiai vizsgálatok kerülnek előtérbe.7

Mindezt azért tartottam szükségesnek elmondani, mert az elmúlt tíz-tizenöt évben kialakult egyfajta kölcsönös egymásra várakozás (kiélezettebb helyzetekben egymásra mutogatás, egymás tetemre hívása) a társadalomkutatók és a politikusok közt. Pedig senki sem vonhatja kétségbe, a kisebbségi közösségek kulcskérdéseivel kapcsolatos döntések előkészítésekor, végiggondolásakor az érdemi együttműködés elmaradása komoly oka lehet az eredménytelenségnek. Más szempontból nézve a tétel kérdésként is megfogalmazható: mikor, milyen körülmények közt lehet a kisebbségkutatás valódi alkalmazott kutatás, a kutatási eredmények milyen esetben válnak fontossá a politikai elemzők és döntéshozók számára?

III. Az asszimiláció helye a népfogyatkozás okai közt

Előadásom harmadik részében a kisebbségi magyar közösségek mai helyzetéről és lehetséges jövőképeiről szóló erőteljes tudományos-politikai diskurzus egy-egy kulcselemét: a demográfiai fogyást és az autonómiaperspektívát szeretném egy-két konkrét és friss kutatási eredmény alapján közelebbről megvizsgálni.

Ezek az eredmények a 2001–2002. évi népszámlások által eltárt, összességében közel 300 ezres népességfogyás riasztó adatsorai, az alacsony természetes szaporulat, az elvándorlás mindenki számára nyilvánvaló tényei mellett az újból felgyorsulni látszó asszimilációs folyamatokra is felhívták a figyelmet.

A kelet-közép-európai magyar kisebbségek demográfiai helyzetének kedvezőtlen tendenciáit az elmúlt évtizedben sokan előre jelezték, de a népszámlálási adatközlésekből megismert, együttesen 300 ezres, azaz 11 százalékos fogyás mértéke mindenkit meglepett. Azóta demográfiai, politológiai, szociológiai vizsgálatok egész sora elemezte a hivatalos népszámlálási adatközlésben regisztrált kedvezőtlen változásokat. Ezek legfőbb megállapítása a magyar létszámcsökkenés multikauzális jellegének rögzítése az, hogy az országonként tíz–húsz, a Vajdaságban immár negyven esztendeje tartó negatív trendek a természetes szaporulat és a tényleges növekedés terén a hullámzó, de valójában egyre inkább felerősödő migrációs potenciál mellett a nehezen számszerűsíthető, de mégis folyamatosan ható asszimilációs hatások együttes figyelembevétele nélkül nem lehet reális képünk.

Az egyén, csoport, közösség etnikai sajátosságainak változását, átalakulását az asszimiláció gyűjtőnév alatt kezelő társadalomtudományok a  nyelv- és az etnikai identitásváltás többlépcsős folyamataként értelmezik a végeredményként nemzetiségi, illetve a nemzeti hovatartozás megváltoztatását eredményező társadalmi jelenséget.

Az etnikai, nyelvi, kulturális asszimiláció fogalmi meghatározásához az elmúlt évek magyar nyelvű kutatásai a következő érdemi kiegészítéseket tették:

1. A magyar kisebbségi közösségek által lakott régiókban az asszimilációs folyamat hosszú történeti előzményekkel rendelkezik: a városi és falusi környezetben egyaránt jelen volt természetes és kölcsönös népi két- és többnyelvűségi formákat a nemzetállamok gyakorlata fokozatosan felszámolta.

2. A magyar nyelvterület egészére jellemző éles, elmosódó, sávos nyelvhatárok helyét a 20. század végére majdnem mindenhol etnikai kontaktuszónák, kiterjedt szórványvidékek, Erdélyben, Vajdaságban, s újabban Szlovákiában és a Vajdaságban nyelvszigetek, enklávék váltják fel.8

3. A kettős identitás klasszikus etnikai-állami kettős kötődés párja kilazulóban van: mindkét dimenzióban a lokális és regionális elem erősödik fel: az összmagyar szolidaritás, gyakorlat hiányos és ambivalens tapasztalatait csak részben feledteti a globalizálódó magyar elektronikus sajtó, a turizmus és migráció, s helyette az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai sorsközösség érzése a helyi és kisebbségi közösségekkel való identifikációs hajlandóságot erősíti fel. Az állammal mint szülőhazával, szülőfölddel szintén ismét folyamatosan egyre kevesebben azonosulnak,  helyette a szűkebb pátria, régió, település jelenti a szülőföldet, a hazát.

4. A magyarországi kapcsolódásokban minden közeledés, támogatás, kapcsolattartás ellenére nem csökkennek a fenntartások, negatív tapasztalatok, az ambivalenciák és ellenérzések: a napi létküzdelemben a médián keresztül jelen lévő anyaország kevés támaszt jelent, s ráadásul a gazdagodó, sikeres Magyarország az áttelepülni szándékozók számának növekedése mellett sok tízezrek számára az egyre kevésbé elérhető és megfizethető Magyarországot is jelenti. 

5. Az asszimilációs stratégiák közül egyéni életutak szintjén a többségi társadalomban való sikeres integrálódás mára komoly versenytársra talált a harmadik országban való letelepedésben és alkalmazkodásban, hasonulásban.

6. A legerőteljesebb trendként a kisebbségek egyirányú s ezért viszonzatlan, egyoldalú, nyelvi értelemben pedig nem gazdagító, hanem az eredeti anyanyelvet pozícióiból kiszorító felcserélő kétnyelvűség-típus kezd általánossá válni. A szlovéniai, horvátországi esetben ez az általános helyzet, de a nagyvárosi és szórványkörnyezetben és a lokálisan is kisebbségi helyzetekben minden országban egyre tömegesebbé kezd válni. Egyes kutatók szerint az asszimilácót, nyelvcserét veszteségként kezelő depravációs modellek alkalmatlanok a mára kialakult helyzetek kezelésére, sokkal inkább a közösségek gazdasági, szociális helyzetének javításához kapcsolódó multikulturális modellek versenyképességére kellene helyezni a hangsúlyt. A Kínlódni ebben az országban című erdélyi széles körű ankéton alapuló vizsgálat elemzése szerint azonban ennek a megközelítésnek a  sikerében maguk az érintettek is csak kisebb részben bíznak.9

7. A kulturális antropológiai kutatások egyértelműen a lokális keretek közt általában komoly tradíciókkal rendelkező együttélési formák megújulási erejét hangsúlyozzák:  Székelyzsombron és Korondon vagy Feketicsen és Bátban, Csapon vagy Diószegen vagy akár Felső- és Középpulyán a helyi közösségekben kialakult interetnikus miliő helyi adottságaiból alakítja ki a helyi közösség az együttélés, az anyanyelv és a többségi nyelv használatának a normáit.10

8. Az asszimilációs folyamatokban az etnikai, nyelvi asszimiláció elkülönítése (Szilágyi) mellett érdemes az asszimilációt általában megelőző vagy azzal párhuzamos kétnyelvűsödési és akkulturációs folyamatokat is figyelembe vennünk, hiszen mára a kisebbségi magyar közösségekhez tartozók döntő többsége kétnyelvű, különböző mélységben, a posztomodern világban eleve egyre bonyolultabb egyéni és csoportos identitásszerkezetek generációnként, lokalitásonként, régiónként változó kombinációiban kettős, esetenként többes identitásúnak mondható.

9. A bonyolultabb muravidéki, dél-baranyai, szlavóniai vagy éppen burgenlandi képletek esetében a befogadó állam súlya, identifikációs ereje, tekintélye a kétnyelvűség amott magától értetődő anyanyelvi dominaciájának gyengülésével párhuzamosan nő.11

 Az asszimilációs folyamatokat végezetül két összegző igényű gondolatmenettel szeretném lezárni. A kisebbségi magyar közösségek csoportidentitásában a 20. század folyamán, különösen annak második felében, még inkább a pártállami évtizedekben igen erőteljes differenciálódási, szétfejlődési folyamat ment végbe, ami a közösségek etnikai identitásában, kettős, többes identitásszerkezeteinek belső rétegzettségében is jelentős eltéréseket okozott.12

Város és vidék, vegyes házasság, iskolaválasztás, belső migráció, képzettségi mutatók, tömb- és szórványhelyzet, az asszimiláció történeti előzményei, kulturális, politikai  kontextusa meghatározó szerepet játszik a két- és többnyelvűség kialakulásában, a kettős kötődések, kettős és többes identitásformák kialakulásában, illetve a nyelv- és identitásváltásban.

A változások, eltérések mérésére három fontos lakmuszpapír áll a kutatók rendelkezésére: a nyelvi készségek, a nyelvi kompetenciák, a kétnyelvűség-típusok vizsgálata; a nemzetiségi aktivitás különböző jelenségeinek számszerűsítése, s a belső döntések okainak feltárása, pl. az iskolaválasztás, a média és a politikai pártkínálat választása; a többségi közösség által kínált nyelvi, kulturális, politikai opciók elfogadásának vizsgálata.

A strukturális, illetve  az etnikai asszimiláció igen erőteljesen felpörgő szakaszában él valamennyi kisebbségi magyar közösség: a számukra egyre kedvezőtlenebbül alakuló demográfiai és migrációs folyamatok mellett a lokális kisebbségben, szórványban vagy nagyvárosi helyzetben élő csoportok esélye a kiegyensúlyozott, kettős identitással, kétnyelvűséggel jellemezhető helyzetekre minimális, a nemzedékváltás az esetek egyre nagyobb százalékában a nemzetiségváltás befejeződését, visszafordíthatatlan megtörténtét is jelenti. Ennek visszafordítására sem az egyházak fokozott aktivitása, pl. a szórványgondozás terén, sem pedig a kiszámítható, normatív jellegű finanszírozási formák kialakítására elégtelen magyarországi támogatáspolitika nem alkalmas. Feltétlenül érdemes lesz foglalkozni azokkal a területekkel, régiókkal, helyzetekkel, ahol a kedvezőtlen folyamatokban még korrekciós lehetőségek vannak: a lokális identitás, anyanyelvdomináns kétnyelvűségi helyzetek, modellek oktatása, jogi rögzítése kínálkozik például ilyen feladatvállalásra.

IV. Az autonómiák kora lejárt  vagy közeleg

Előadásom második részében az 1989 óta eltelt közel másfél évtized magyar kisebbségi önkormányzati törekvéseiről szeretnék három olyan tételt kifejteni, amelyek a vonatkozó újabb kutatások eredményei alapján a kutatóknál talán szélesebb nyilvánosságot is megérdemelnek. Az etnopolitikai opciókat számba véve az 1989 utáni magyar kisebbségpolitika négy stratégiai irányt dolgozott ki s tett a politikai diskurzus tárgyává:

– az önkormányzatiság, a kisebbségi  autonómia stratégiáját;

– a partnernemzeti viszonyok megteremtését célul kitűző konszociációs modell stratégiát;13

– a magyar nemzeti reintegráció elképzelésé14

– a regionális, etnoregionális entitások európai integrációs folyamatokba is beilleszthetőnek tűnő alternatíváját.

Minthogy igazán számottevő kutatások csak az első alternatíváról készültek, a következőkben a kisebbségi magyar autonómiatervekkel kapcsolatosan szeretnék három kérdéskört exponálni

a) az autonómiatervek mögül az 1990-es évtizedben hiányzott a politikai erő, a többségi fogadókészség és a nemzetközi támogatottság;

b) a hármas osztatú autonómiatervekben a legreálisabb helyi önkormányzatiság terén sem sikerült megteremteni az etnikai különleges státuszt: a kétnyelvű feliratok mögött sokszor egynyelvű adminisztráció, folytatódó asszimiláció stb.;

c) a regionális háttér problematikus, hiányos, mozaikszerkezetű közösségek, amelyek a Székelyföld, Kárpátalja és a Csallóköz, Bácska és a Muravidék etnoregionális adottságai ellenére inkább megosztó alternatívák, mintsem integráló ideák.

Zárszó helyett

Ma, amikor sokan úgy gondolják, semmi és senki sem tudja megakadályozni, hogy a következő évtizedben ne folytatódjék a kisebbségi magyar közösségek etnikai térvesztése, rendkívül fontos feladat a kisebbségi helyzetek elemzése, a folyamatos jogkiterjesztés, a gazdasági stabilitás és fejlődés feltételeinek megteremtése s azoknak az  húzódó vitáknak a lezárása, amelyek akadályozzák a feladatok kijelölését. Az államokon, régión, Európán belüli integrációs kihívások elől kitérni nem lehet, a válaszok, feladatok kijelölésének egyik iránya tehát adottság. A kétnyelvű magyar közösségek számára az egyetemes magyar kultúra értékeinek az eljuttatása, a kulturális termelésben való részvétel lehetőségének biztosítása stb. az anyaországi feladatvállalások pontos rögzítését és végrehajtását sürgeti. A nagyvárosok magyar etnikai túlsúlyának elvesztése nem jelentheti a hagyományos városközpontokból való visszavonulást, a multikulturális modell kelet-közép-európai változatának megteremtése, újrateremtése nélkül megjósolhatóan a depravációs modell zsákutácájába szorulnak bele a kisebbségi közösségek15

– Van-e jövője a kisebbségi magyar közösségeknek, s ha igen, milyen nagyobb keretek közt, milyen politikai, etnopolitikai, identitáspolitikai célok mentén fogalmazhatóak meg olyan programok, amelyek ezeket a perspektívákat elősegíthetik. A regionális, önkormányzati és konszociációs stratégiák leleményes ötvözésével, a pártpolitika és a civil szféra párhuzamos belső rendjének kialakításával a kisebbségek fokozatosan megteremthetik a maguk relatív és kívánatos mértékű kulturális, gazdasági, politikai, jogi önállóságát. A vezérfonal e tekintetben a magyar kisebbségpolitika egyik vezérelve: az erőszakmentesség és a többség–kisebbség–anyaország háromszögön belül az önálló döntéshozatal biztosítása, a kisebbségekkel szembeni méltányos eljárások garantálása lehet.

Andreas Gross, a Közvetlen Demokrácia Intézetének vezetője, az Európa Tanács palramenti képviselője által beterjesztett és a közgyűlés által elfogadott autonómiajelentés szerint: „Az  autonómia a kisebbségek számára azt jelentheti, hogy csorbítatlan marad minden joguk, a többségi nemzet számára pedig azt, hogy megmarad az ország területi-szervezeti egysége és önállósága.” A Gross-jelentés szerint a jórészt Kelet-, Délkelet- és Kelet-Közép-Európát jellemző feszültségek közül „Az alapvető konfliktus a nemzeti azonosság érzése és az országok területi oszthatatlansága között feszül. A területi egység elve azonban nem jelenti a homogenitás követelményét, s nem áll vele ellentétben sem az autonómia, sem a föderalizmus.”

Megint van tehát mibe belekapaszkodniuk az örök optimistáknak, mondhatnánk, mint ahogy az is eszünkbe juthat, hogy a határok spiritualizálódásától remélt nemzeti integrációs potenciállal szemben a regionalizálódás, határ menti együttműködési formákban a multinacionális cégek mennyivel pragmatikusabb magatartást tanúsítottak az elmúlt, jórészt áldatlan belső viták közt eltelt másfél évtizedben, mint mi, ezeréves ködszurkálók.

JEGYZETEK

 1. A státustörvény: 2002; Kisebbségi alternatívák: 2002; Státusdiskurzus: 2003; Magyarország: 2002; Globalizáció: 1999

 2. A státustörvény: 2002, 376–401; A. Gergely: 2002; Bretter: 2002

 3. Kende: 2002

 4. Gereben: 1999. 133–138.

 5. Bartha:1999, 61-65; Lanstyák:2000, 222-226

 6. A kisebbségkutatás bibliográfiai dokumentálása meghaladná a tanulmány lehetőségeit. Rendszeres éves magyar kisebbségkutatási bibliográfia található a Magyar Kisebbség című szakfolyóiratban, valamint az MTA Kisebbségkutató Intézet honlapján az adattár rovatban: www.mtaki.hu

 7. A kisebbségkutatás ugyan nem indult el a regionális kutatásokhoz hasonlóan az önálló tudományos diszciplínává válás útján, de az etnoszociológia és a kulturális antropológia, az etnodemográfia és etnogeográfia vagy éppen az etnohistória típusú részdiszciplínák erőteljes különmozgásai révén mégiscsak kialakulóban van az etnikai jelenségekre (mint pl. az etnikai csoportok nyelvi, kulturális, tudati, politikai sajátosságainak, konfliktusaira, együttélési modelljeire) koncentráló társadalomtudományok sajátos, interdiszciplináris együttműködése

 8. A határmenti kisebbség klasszikus példájaként a kárpátaljai magyarok számára a szülőfalu, szülőváros és Magyarország a két meghatározó térségi identifikációs közösség, szemben a gömöri, csallóközi vagy a székelyföldi és a kalotaszegi magyarokkal, akik számára saját régiójuk, a szülőföld-haza maradt mindmáig a legfontosabb önmeghatározási tér.

 9. A legújabb népszámlálási adatokról, különösen az erdélyi magyarság közel 300 ezres fogyását regisztráló romániai népszámlálási eredményekről máris igen sok színvonalas elemzés született. Ez utóbbira lásd pl. Varga E. Árpád, Horváth István, Kiss Tamás, Veress Valér tanulmányait a Magyar Kisebbség 2002. 4. számában. Az asszimilációval foglalkozó tanulmányok közül ld. ugyanott Szilágyi N. Sándor: Észrevételek a romániai magyar népesség fogyásáról, különös tekintettel az asszimilációra című tanulmányát (64–96.), illetve Gyurgyík–Sebők: 2003.46–61.

10. Bakó :2003.

11. Sebők: 2003. 135–150; Göncz:2003. 151–157; Baumgartner: 2003. 158–169.

12. A kisebbségi magyar közösségek asszimilációs potenciáljának,  nyelv- és identitásváltási hajlandóságának, készségének vizsgálatakor azonban az igazi kérdések a politika, a közbeszéd által egységes, kész közösségként feltételezett csoportokon, az erdélyi vagy romániai, felvidéki vagy szlovákiai stb. magyarságon belül keletkeznek.

13. Az RMDSZ nagy paradoxona, hogy miközben egy etnikai közösség egészének politikai képviseletét látja el, a román pártrendszerben s a belpolitika színterén pártként kell fellépnie – amit a romániai magyarság politikai integráltsága áraként is tekinthetünk –, s így számos kérdésben a parlamenti és pártpolitizálás napi kompromisszumaihoz kell igazodnia. Ez kétségtelenül nagy próbatétele az RMDSZ-elit parlamenti és pártpolitikai szerepkörű vezetőinek, mert egy másfajta – közösségi, az identitás kérdéseit mindig az előtérbe helyező – diskurzusba illesztve kell megindokolniuk döntéseiket, ami nyilván további feszültségek forrása az eliten és magán a szervezeten belül is. Bakk Miklós–Salat Levente: A 2000. év küszöbén. Politika és kisebbségi magyar társadalom Romániában; Bakk Miklós: Rejtett modellviták. Magyar Kisebbség, 2001.1.

14 A státustörvény: 2002

15. Az európai regionalizációs, devolúciós  folyamatok kínálta esélyekről lásd Gruber: 2002. 73–89, 209–212.

IRODALOM

A. Gergely András:n2002. – A. Gergely András: A „végig nem beszélt” nemzet-képletek. Regio (13) 2002. 4. 23–32.

A státustörvény: 2002 – Kántor Zoltán: A státustörvény. Dokumentumok, tanulmányok, publicisztika. Teleki László Alapítvány, Bp., 2002.

Bakó: 2003. – Bakó Boglárka: Lokális világok. Együttélés a Kárpát-medencében. (=Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián, Műhelytanulmányok), MTA Társadalomkutató Központ, Bp., 2003.

Bartha:1999. – Bartha Csilla: A kétnyelvűség alapkérdései. Beszélők és közösségek. Nemzeti Tankönyvkiadó, Bp., 1999.

Baumgartner: 2003. – Baumgartner, Gerhard: Ausztria magyar nyelvű lakossága a 2001-es osztrák népszámlások tükrében. In: Gyurgyík–Sebők (szerk.): 2003. 158–169.

Bretter: 2002. – Bretter Zoltán: A közösség meghatározásának nehézségeiről. Regio (13) 2002. 4. 39–51.

Gereben: 1999. – Gereben Ferenc: Identitás, kultúra, kisebbség. Felmérés a közép-európai magyar népesség körében. Osiris – MTA Kisebbségkutató Műhely, Bp., 1999.

Globalizáció: 1999 – Bárdi Nándor (szerk.): Globalizáció és nemzetépítés. Teleki László Alapítvány, Bp., 1999.

Göncz: 2003. – Göncz László: Gondolatok a muravidéki magyarság beovadásának okairól. In: Gyurgyík–Sebők (szerk.): 2003. 151–157.

Gruber: 2002. – Gruber Károly: Európai idnetitások: régió, nemzeti, integráció. Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány, Osiris – BIP, Bp., 2002.

Gyurgyík–Sebők (szerk.): 2003. – Gyurgyík László–Sebők László: Népszámlálási körkép Közép-Európáról 1989–2002.  Teleki László Alapítvány, Bp., 2003.

Kende: 2002. – Kende Péter: A későmodern államnemzet. Regio (13) 2002. 4. 109–115.

Kisebbségi alternatívák: 2003. – Györgyjakab Izabella (szerk.): Kisebbségi alternatívák. Kisebbségi kérdések megjelenítése a Magyar Kisebbségben (1995–2000). (=Magyar Kisebbség Könyvtára), Sepsiszentgyörgy, 2002.

Kontra–Sally (szerk.): 1998. – Kontra Miklós–Saly Noémi: Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Osiris, Bp., 1999.

Lanstyák: 1998. – Lanstyák István: A nyelvek többközpontúságának néhány kérdéséről (különös tekintettel a Trianon utáni magyar nyelvre). In: Kontra Miklós–Saly Noémi (szerk.): Nyelvmentés vagy nyelvárulás? Vita a határon túli magyar nyelvhasználatról. Osiris, Bp.,1998.

Magyarország: 2002. – Glatz Ferenc (szerk.): Magyarország és a magyar kisebbségek. Történeti és mai tendenciák.  (=Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. Műhelytanulmányok.) Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 2002.

Sebők: 2003. – Sebők László: A 2001-es horvátországi népszámlálás magyar szempontból. In: Gyurgyík–Sebők (szerk.): 2003. 135–150.

Státusdiskurzus: 2003. – Bakk Miklós–Bodó Barna (szerk.): Státusdiskurzus. (=Diaszpóra könyvek 2.) Szórvány Alapítvány, Temesvár, 2003.