Január 2004
Kiegyező Európa?

(Korunk-ankét – Bakk Miklós, Dobos László, Gyímesi Éva, Kovács István, John Lukács, Poszler György, Varga Gábor írásai)

Kiegyezéstől Európáig

Az európai integráció és a magyarság viszonyának alakulásáról kértünk véleményt ismert értelmiségiektől, közéleti személyiségektől. (Az ötödik kérdést az erdélyi megkérdezetteknek nem tettük fel. A lapzártáig beérkezett  válaszokat ábécé-rendben közöljük.

1. Ha nem lett volna magyar ’48 és szabadságharc, a kiegyezésre sem kerülhetett volna sor. 1956-ra, a véres megtorlás után, jött a kádári konszolidáció és – évtizedek múltán – a rendszerváltás. Az újra kiéleződött politikai vitákat le fogja zárni az európai integráció? Ez a történelem természetes menete?

2. A Kárpát-medencei magyar kisebbségi vezetők a rendszerváltás után az államhatalom vezetőivel folyamatos kompromisszumok megkötésére kényszerültek/kényszerülnek. Lehet-e ezt a konszolidáció részének tekinteni, vagy ismétlődő (nemzeti-nemzetiségi) önfeladásról van szó?

3. Az európai integráció a magyarok reményei szerint a nemzet újraegyesítésének esélyét teremti meg. Reális-e ez a remény? És miben nyilvánulhat meg?

4. A nemzetek Európája a (szűk) nemzeti érdekek összehangolásának Európája. Mennyire lehet a továbbiakban a közös Európa építésének akadálya a (szűken felfogott) nemzeti érdek?

5. Ön hol fogja tölteni Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozásának napját?

 

 

Bakk Miklós

[Csatlakozási menetrendek]

1. A történelem menete kétségtelenül leírható egymást váltó forradalmak (forradalmi változások) és konszolidációk soraként, azonban e váltakozás önmagában még semmit sem mond a mostani politikai feszültségek természetéről. Kelet-Közép-Európában igazából nincs is egységes feszültségképlet. Ami e feszültségekben közösnek tűnik, az csupán a politikai rendszerek kialakulatlansága. Az eltérő vonások viszont azzal függnek össze, hogy a posztszocialista társadalmak a politikai rendszerváltás és a gazdasági-társadalmi formációváltás látszólag egységes feladatát valójában gyökeresen eltérő módokon próbálták, illetve próbálják megoldani.

Mindazonáltal, ahogy közeledünk az európai integrációs célokhoz, azaz ahogy az uniós csatlakozási menetrendek, a „road map”-ek egyre erőteljesebben megszabják a kormányzati programokat, a feszültségek „alaptermészetében” kezd megjelenni néhány közös vonás is. Ez pedig a következő: miközben egyre nyilvánvalóbbá válik, hogy a csatlakozásnak (éppúgy, mint a rendszerváltásnak) vannak vesztesei és nyertesei (míg az Unió távol volt, az „általános nyerés” képzete határozta meg az imázsát), és ez újradefiniálja – akár a korábbi politikai konszenzusok felrúgása árán is – a pártok közötti viszonyt, vagyis élesen konszenzusellenes politikát és átalakulást generál, magában az Unióban a konszenzusorientált politika dominál, és erre szorítja a csatlakozásra váró államok belpolitikáját is. A román pártrendszer jelenlegi konfigurációja, úgy vélem, jelentős mértékben azon alapszik, hogy csupán egyetlen párt van – a Nagy-Románia Párt –, amely egyértelműen a „vesztesek” pártja akar lenni. A többi párt – köztük az RMDSZ is – a „győztesek” színeiben akar megjelenni, illetve azt ígéri választóinak, hogy beemeli a „győztesek” közé. Ez a köztük levő integrációs konszenzus alapja. Ebben a konszenzusban az RMDSZ van a legproblematikusabb helyzetben, hiszen mivel egy teljes társadalmi szerkezettel rendelkező népcsoport képviseletére vállalkozott, egy olyan csoportéra, amelyen belül kétségtelenül vannak/lesznek vesztesek, nem ígérheti tartósan minden választójának (teljes társadalmi hátterének), hogy nyertese lesz a változásoknak, miközben ideológiai konstrukciói erre kényszerítik.

2. A kisebbségi helyzet tipikus politikai dilemmája ez: vállalván a demokratikus eszköztárat, azt is vállalja, hogy legfontosabb céljait a szokványos politikai párbeszéd és kompromisszumkeresés útján éri el. Azokban a liberális demokráciákban, amelyekben a szereplők között már létrejött egy (történelmi) konszenzus arra vonatkozóan, hogy melyek a kölcsönösen elfogadható, legitim politikai célok, az előbbi eszköztár célravezető. A Kárpát-medence nagy történelmi kérdése azonban az, hogy a liberális demokráciák ezen eszköztárával a kisebbségi szervezetek el tudják-e fogadtatni saját, különleges jogállásra vonatkozó – az államszerkezet átszabására irányuló – céljaikat a többségi politikai aktorok által is legitimnek tekintett célként. Az európai történelmi példatár azt bizonyítja, hogy az ilyen célok csak nagyon ritkán váltak közös politikai célokká a szokványos politikai folyamatban. A különböző autonómiák általában különleges történelmi helyzetek produktumai, olyan helyzetben jöttek létre, amelyek – időlegesen – cseppfolyóssá tették az illető ország közjogi szerkezetét. A kisebbségi vezetők kompromisszumkészsége (-kényszere) és az „önfeladás” azonosítása (vagy nem azonosítása) tehát annak mérlegelését jelenti, hogy a kompromisszumok megkötése mögött létezik-e – kitapinthatóan – olyan stratégia, amely esetleg számol az ilyen helyzetek kihasználásával. Az erdélyi magyarság egyik lehetséges stratégiája az lehetne, hogy a csatlakozás folyamatát, az EU-tagság előtti időszakot tekinti annak a periódusnak, amelyben Románia integrációs kényszere az államszerkezet kedvező irányú változását kikényszerítheti. Ebből az következik, hogy az autonómiapolitika olyan átfogalmazására van szükség, amelynek néhány eleme beleilleszthető, hozzávarrható a csatlakozási menetrendhez. Még akár azon az áron is, hogy ez esetleg a csatlakozás késleltetését eredményezi.

3. A „nemzet újraegyesítésének” kérdése ebben a formában visszakanyarodás ama klasszikus kérdéshez, hogy mit tekintünk a nemzet alapvető létkeretének, a kultúra fennmaradásának és reprodukciójának körülményeit-e, avagy valamilyen politikai egységet. Az egységessé váló európai térség kétségtelenül felszámolja a „kulturális egység” jó néhány akadályát. A politikai egység helyett azonban a politikai státusok sokféleségéről kellene inkább beszélni, autonómiákról és konszociatív megoldásokról. Ezt a – ma meglehetősen ideálisan hangzó – jövőképet azokkal a viszonyokkal lehetne illusztrálni, amelyek a „francia Svájc” és Franciaország, illetve a „német Svájc” és Németország között kialakultak. Miközben mind a francia, mind a német svájciak stabil államalkotó tényezői Svájcnak, részei a svájci politikai nemzetnek, kulturális értelemben arccal Franciaország, illetve Németország felé fordulva élnek.

4. Az Európai Közösség, majd az Európai Unió mindig is a nemzeti érdekek összehangolásának terepe volt. A nemzeti érdekek utóbbi időben történő felerősödésének – úgy tűnik – két oka van. Az egyik az, hogy a bővített Unió már távolról sem olyan homogén térség, mint a korábbi. A fejlett nagyok azt érzik, a bővítéssel Európa a kisállamiság Európája lett, s hiába bővült a piac, a kisállami koalíciók fékezhetik a „nagyok” eddigi érdekérvényesítő lehetőségeit. Reakciójuk erre, minden jel szerint, egy „kemény mag” kialakítása a francia–német tengely mentén, amely a periférián levők számára a pőre nemzeti érdek minden szabályt felrúgó érvényesítésének tűnik (a francia és német költségvetés legutóbbi, 3 százalék fölé tervezett hiánya jól illusztrálja, hogy e „nagyok” miként vesznek semmibe EU-s szabályokat). A másik: nemzetállami válasz a globalizációra. A nemzetállam nem tűnik el, inkább újrafogalmazza hivatását: a globális versenyre adott „nemzeti válasz” intézményrendszerének kialakítójává és képviselőjévé válik. Úgy is mondhatnánk, hogy amit „szűk nemzeti érdeknek” látunk most Európában, az valójában nem más, mint a „nemzeti” helykeresése a globalizálódás és a lokálist újrafogalmazó európai regionalizmus között, mely egyben a térség homogenitáshiányát is közvetíti.

 

 

Dobos László

A magyar 20. század Trianon évszázada

Az egyesülő Európában megoldásra vár a magyar kérdés. Ha az elmúlt század Európája el tudta viselni a magyarság földig alázását, el kell hogy viselje a magyarságnak járó igazságtevést is. Nem gyalogolhatunk úgy Európa felé, hogy vissza ne nézzünk.

Az első világháború után a győztes Európa ítélkezett sorsunkról – különös hevülettel Franciaország. Franciaország ma is a politika nagy asztalánál van. És ítélkezik, felettünk, rólunk, magyarokról is. Csoóri Sándor a Heti Válaszban megjelent írásából idézek időszerűen, idevágó részleteket: A Szent Korona hazahozatala évében Magyarországra látogatott a francia köztársaság akkori elnöke, Francois Mitterand. A francia elnök budapesti tartózkodása alkalmából találkozott Illyés Gyulával. Csoóri Sándornak Illyés így mondta el beszélgetésük legfontosabb tételét.  ... „Hiszed, ha nem, a kés és villacsörgés nyolcadik percében már Trianonról beszéltünk. Igen, arról, s az elnök egy rövid hallgatás után indulatosan kijelentette, hogy Trianon az egy mocskos ügy volt. Egy fölmérhetetlen katasztrófa”.

Csoóri Sándor Mitterand más franciaországi megnyilvánulásából is idéz... „A jóvátehetetlen bűnt igazán sohasem lehet az »eredeti igazság« alapján helyrehozni, mert pl. Trianon akkor, 1920-ban eleven húsba, eleven országtestekbe vágott bele, aminek következtében népek és nemzetek élete teljesen megváltozott, és ha most az eredeti állapotokat akarnánk visszaállítani, újra csak eleven húsba, eleven országtestekbe kellene nagy henteskésekkel belevágni. Ez azonban teljesen lehetetlen. Európa politikusainak, jogászainak, értelmiségi embereinek, tehát az a feladata, hogy másféle megoldásokat keressenek a történelemben felhalmozódott nemzeti, nemzetiségi sérelmekre.”

Ciróka, maróka.

E bánkódó kijelentés óta hány kitörési szándék termett, és indult el térségünkben a szabadság védelme érdekében?

Trianon átszabta Közép-Európa s ezzel Magyarország határait. Magyarországot körülzárták, bekerítették. Csonkították, darabolták, valami irdatlan bárddal. Közép-Európa térségében, Magyarország lett a két háború vesztese. Bűnös nép, bűnös nemzet, bűnös ország. Magyarország a 20. században kétszer is a vádlottak padjára került.

Trianonnal határon kívülre került több mint 3 millió magyar. Saját földjeinken, idegen hatalommal a nyakunkon. A későbbi nemzetállamok: Szerbia, Románia, Csehszlovákia (Kárpátalján a szovjet birodalom) prédái lettünk mindenütt. S a háború utáni bosszúállás tárgyai...

Államosították történelmünket, hírközlésünket, anyanyelvünk használatát. Ideologizálták kultúránkat, átkeresztelték lakóhelyeink megnevezését, államosították az egyházi iskoláinkat és az egyházak vagyonát. Elvették, kisajátították földjeinket. (Szlovákiában még a rendszerváltás után is három nyelvtörvénnyel bilincselték meg nyelvünket.)

A Beneš-dekrétumok még máig érően is hatnak.

Az új határok a bosszú és tiltás vonalai lettek. Szabályozták, tiltották a nemzettel való érintkezés útját. Voltak évtizedek, amikor a határon olyan hevülettel keresték, kotorták a könyveket, az újságot, mint a kábítószert.

Ellenség lett a betű is.

A határon kívüli magyar kultúrák és irodalmak ugyan megfogalmazták a humánus együttélés programjait; Erdélyben a transzszilvanizmust, Szlovákiában a Vox Humánát. Nem kellett a kínálkozásunk.

Szlovákiában 1945–1949 között nem voltak magyar iskolák. Én határon bújkálva, szökdösve végezhettem Sárospatakon a tanítóképzőt.

A többség és kisebbség viszonyában ma is az állam erőszak-hatalma van jelen. Ezzel együtt a többségi társadalom beidegzett, mindmáig szüntelen újraéledő magyarellenessége is.

 

Trianon nemcsak személyi, illetve közösségi vonatkozásban pusztított, hanem befolyásolta a második világháború utáni magyar állam magatartását is.

– Trianonnak meghatározó szerepe volt 1946-os „párizsi békekonferencia” kimenetelében, az utódállamok bosszúvágyának élesztésében, valamint Európa nagyhatalmi felosztása megismétlésében;

– Trianon közvetve szerepet játszott Magyarország Szovjetunió elleni hadba lépésében;

– Trianon szerepet játszott a Rákosi-rendszer abszurditásaiban, a nagyhatalom, a „szomszédok” előtt földig hajló vazalusság „honosításában”;

– A brezsnyevi „helsinki” folyamatban az akkori magyar politika főhajtva vette

tudomásul Trianon tényét.

– Trianon második világháború utáni időszakában „virágzott” ki a birodalmi internacionalizmus, az erősebb előtti hódolat kényszere, a „nemzeti kérdés minden ország belügye” ürügyén, az erőszak hatalmát ránk kényszerítő és igazoló ideológia.

– Trianon utókorában nőtt ki a burzsoá nacionalizmus halálokat is osztogató bűne.

– Trianon utókorában nőtt ki a „szocialista hazafiság” kényszerzubbonya.

– Trianon évszázada még nem ért véget. Trianon utókora egy hatalmas hordalék.

– Közel száz év távlatából mondhatjuk: a határon kívülre került magyar közösségekkel szemben alkalmazott ”nemzetiségi pilitikának” egy célja volt az asszimiláció.

– Trianon évszázada még nem ért véget. Most folyik a nagy per, ez folyik körös-körül, minden nemzetiségi területen, visszaperelni az elsarcolt tulajdonainkat és emberi közösségi jogainkat.

– E hordalék leltára iszonyú! Erdélyből csak az elmúlt 10 évben 250 ezer ember ment el, Szlovákiában és Vajdaságban csak az elmúlt 10 évben 50–50 ezer magyarral lett kevesebb...

– Tudomásul kell venni, hogy a határon túli magyar közösségek létének hagyományos formái, századokon át meghatározó tényezői egyértelműen megfakultak. Úgy érzem, más közösségi formákat kell kialakítanunk. Más feltételeket és más hatóerőket. Elemeznünk kell a nemzetiségi területeken lejátszódó folyamatokat, újragondolni, hogyan tudunk ellenállni a népfogyatkozás, az asszimiláció, az elvándorlások folyamatának. Tudatosítanunk kell, hogy az erkölcsi ráhatás már veszít erejéből. Sajnos, a határon kívüli magyar közösségek soraiban gyengülni látszanak az önvédelem reflexei.

 

A rendszerváltást követő években Vajdaságban, Romániában, Kárpátalján, Szlovákiában autonómia-tervezeteket dologoztunk ki. Reménykedtünk, szinte rohamoztunk a szlovák törvényhozásban, falakba ütköztünk mindenütt. Hiába! A rendszerváltás utáni idő első nagy illúzióvesztése ez. Keserűen kellett tudomásul vennünk, hogy a frontális ütközés nem vezet eredményre...

Más felismerés megfogalmazására kényszerülünk; ha el  akarunk valamit érni, a politikai hatalom gyakorlásának belső köreibe kell jutnunk. Ezt történt és történik Romániában és Szlovákiában. Így kisebbségként részei vagyunk a végrehajtó hatalomnak és a törvényhozásnak is. Követjük a demokratizálódás folyamatát, s a demokrácia nekünk járó részét kiköveteljük, kikényszerítjük. Így, idegesítő türelemmel, ideget ölő lassúsággal mélyítjük nemzetiségi létünk patakmedreit.

A közelmúltban ez játszódott le Romániában és a Vajdaságban is. Romániában sikerül magyar nyelvű egyetemi rendszer kialakítása, sikerül kiterjeszteni a magyar nyelvhasználat területeit.

 Szlovákiában sikerül kierőszakolni a magyar nyelvű egyetem (Komárom) intézményét, és sikerült meghosszabítani a földtulajdon iagazságos törvényesítését.  

Vajdaságban sikerül elmozdítani holtpontjáról a földtulajdon rendezését, valamint a kultúra szerepének némi visszarangosítását... Kínkeservesen asztalra kerül a kulturális autonómia fogalma és ügye; a kettős állampolgárság és a hosszú lejáratú vízumok ügye. Mindez a határon túli magyar közösségek érdeke. Ezzel szemben sajnos a többségi nemzetek politikusai így fogalmaznak; hogy a vízumkényszer, a kettős állampolgárság, a kedvezménytörvény nem működhet etnikai alapon. Vagy mindenki, vagy senki! Még most is, még ebben is jelen van a többségi nemzet akaratának vétója és nacionalizmusa.

Repedezik a trianoni fal.

És a határok sorsa?

Igen, reméljük és hisszük,  hogy elporladnak a bennünket közel egy évszázadon át bilincsbe verő határok.

A kommunizmus évtizedeiben a határ ténye szent és sérthetetlen volt. Hiába hirdettük az internacionalizmust, a Világ proletárjai egyesüljetek! jelszavát. A pártállamokat vaspántos határok védték. Egymás mellett és egymás ellen.

A Tisza – Záhonnyal szemben – hét kilométeren át folyik Szlovákiában. Szlovák oldalon magyar falvak. A folyó közepe a határ. Rákosi uralkodása idején határzárlat volt a két ország között. A magyar határőrség csőre töltött fegyverekkel ügyelt. Aki csak egy méterrel is túl úszott a láthatatlan határvonalon, géppisztolysorozattal szedték ki a vízből. És vitték el.

Kistárkány, Szlovákia határmenti magyar falva. Paradicsomi almáskertjei végén húzódik a szovjet (ukrán) határvédő monstrum. Nyaranként messziről jött kíváncsiak százai lesték a fák ágai közül a szögesdrótot az aranytisztára boronált földet, a taposóaknák enyhe domborulatait, a jelzőrakéták drótvezetékeit, a járőröket s a figyelőtornyokat.

És a berlini fal? Ez volt a szovjet birodalom számára a gyászszertartás kezdete! 1989-ben lerombolták ezt az őrületet. Akkor azt reméltük, hogy Kelet-Közép-Európa államhatárai is megnyílnak. Nem ez történt.

Szlovákia keleti magyar lakosú csücskében 58 évvel ezelőtt egy falut, Kis- és Nagyszelmencet monstrumkerítéssel ketté választotta az orosz (ukrán) határ. Azóta százféle kérelem, beadvány készült, hogy legalább átmehessenek, szóljanak egymáshoz. Nem! Nem! A közelmúltban erdélyi ácsok középen kettétört székelykaput ácsoltak a szlovák oldalon lévő falurész utcájára. A két falu lakói és környezetük maguk állították fel maguknak a remény kapuit.  Az ázsiai despotizmus példája és históriája most már kiegészül egy másféle emberi joggal és akarattal.

 

Sajnos, az utódállamok (a nemzetállamok) lemásolták a birodalmi, a szovjet határvédelmi példát. Legfeljebb csak a szögesdrót hiányzott. Magyarország felé ugyanaz a séma. A szerb–román vagy a csehszlovák határ figyelő eszköze volt a határon kívüli magyarok állandó kalodájának. Hisz még nem is olyan régen, a szlovák határőr pecsételő kisdobozán is ott volt a gyanús személyek megfigyelendő listája. S mielőtt beütötte a pecsétet az útlevélbe, végigfutotta a neveket. Tette ezt a magyar határügyelet is. A magyar és a szlovák határőrizet a kéz-kezet mos elve alapján végezte dolgát. Ha elmehettem, mondjuk a könyvhétre, mikor hazajöttem, a Madách Könyv- és Lapkiadó akkori párthű igazgatója már sorolta is magyarországi beszélgetőpartnereimet.

Szemétdomb, közelmúlti történelmünk szemétdombjai.

De nem csak a személyek elleni ellenőrzések, hisz tudjuk, hogy körös-körül a határainkon voltak évtizedek, amikor a könyv, az újság csempészárunak számított. Határainkon ellenség lett a betű, s a gondolat... Rémtörténetek sokasága.

Szegény magyarságunk! Mennyi katona, csendőr, rendőr, finánc, hivatalnok, spicli figyelte jövés-menésünket közel egy évszázadon át.

 

Merre vagy Európa? Jelen időnk a változások ideje!

A Kárpát-medencei politizálás porondjára új fogalmak kerültek és kerülnek. A kedvezménytörvény, a vízumkényszer ügye, megoldása, s a kettős állampolgárság tétele.

2004 májusától Szlovákia az EU tagja lesz és vele a magyar nemzeti közösség is. Visszaáll a természetes érintkezés a hazával, Magyarországgal, a nemzettel. Szabadabb lesz a határ. Nyilvánvalóan legfontosabb a szabadság érzése. Lelkünk, s életünk határait ezután magunk szabhatjuk meg... Másnap már elmondhatjuk, hogy száz évben ilyen csak egyszer történik, hogy puskalövés nélkül szűnt, szűnik meg egy bosszúálló határ. Mi történik a következő napokon? Nyilván közelítő lépések egy új valóság irányába. Hány ilyen közelítő lépés kell majd, hogy elkopjon lelkünkbe a közénk nőtt időtávolság?... Aminek elébe megyünk, annak nincs példája.

 

Az EU-nak nincs közös kisebbségvédelmi jogrendszere. Ugyanakkor az EU egyes tagállamai – pl. Finnország, Spanyolország, Olaszország – méltó kisebbségvédelmi rendszert működtetnek. Ezen kívül az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága 1994 novemberében keretegyezményt fogadott el a nemzeti kisebbségek védelméről. Az ET másik, a kisebbségvédelem nemzetközi dokumentuma, az 1992. június 24-én elfogadott Regionális és Kisebbségi Nyelvek Európai Chartája. Tudni kell, hogy a nemzetközi kisebbségvédelmi dokumentumok, jogszabályok érvényesítése a jogállamok kompetenciája.

Az EU illetékes tagállamaiban jogerővel bírnak azok a kétoldalú egyezmények is, amelyek tárgya a kisebbségvédelem. Ilyenek pl. a Dél-Tirol autonómiájára vonatkozó 1946. évi olasz–osztrák szerződés, valamint az 1955. évi bonni koppenhágai nyilatkozatok, a németországi dán és a dániai német kisebbségek jogairól.

Ez a precedens az EU-ba újonnan belépő államok esetében is jelentős, hiszen Lengyel- és Magyarország is számos olyan kétoldalú szerződést kötött, amely kisebbségvédelmi előírásokat is tartalmaznak.

Az EU fontos dokumenrtumai között is találunk olyanokat, amelyeknek kisebbségvédelmi vonatkozásai vannak. Az Európai Parlament 1992. november 21-ei határozata az uniós állampolgárságról írja: „Az unió és tagállamai elismerik ezeknek a csoportoknak a jogát az önkormányzathoz.” Hogy előmozdítsák  felségterületükön élő nép- és nyelvcsoportok identitásának kibontakozását és az illetékes régiókban a jó együttélést, az unió és tagállamai kötelezettséget vállalnak arra, hogy különleges biztosítékokat nyújtsanak a polgárok egyenlő elbánása érdekében és különleges intézkedéseket hoznak a kisebbségi nyelvek, a helyi regionális önkormányzatok, azaz az egyes csoportok önkormányzata, továbbá az együttműködés – beleértve a határokon is átnyúló együttműködést – védelmére és előmozdítására.

Igen, az elmúlt évtizedekben az ET, valamint az EU döntésthozó testületei számos határozatot hoztak s juttatták el ajánlásainkat az illetékes kormányokhoz nemzetiségi ügyekben. Jelentős az etnikai tárgyú kormányközi megállapodások száma. Ezzel együtt meg kell állapítanunk, hogy Kelet-Közép Európa, a Kárpát-medence határon kívüli magyar nemzetiségei – súlyos nemzeti tehertételekkel – mindmáig aránytalanul kevés figyelmet kaptak.

Más szóval az EU ez irányú döntései csak közvetve, utalásaiban, vonatkozásaiban szólnak a magyar kérdéshez. A magyar kormány ilyen környezetben kéri és javasolja a közös európai kisebbségvédelmi jogrend elfogadását.

 

Milyenek lesznek, lehetnek a közelítő lépések Magyarország felé? Emberiek! Öröm és gond egyszerre. A Kárpát-medence magyar lakta területei általában elmaradottak. Hisz Szlovákiában még most is a háború után elkobzott földek visszaszerzésén fáradoznak. A magyar lakosság nagy része földművelésből élt. A cseh és később szlovák ipartelepítés tudatosan nem ment határközelbe. Mindezek következményei, a szlovákiai magyarság nagy része szegényebben él, mint az ország átlaga. Vannak magyarlakta területek pl. Felső-Bodrogköz, ahol a munkanélküliek arányszáma 35–40 százalék között van. A határnyitás után fennál a veszélye, hogy  ezekről a területekről sajnos nagyméretű elmenések várhatók

Szlovákiának és Magyarországnak több mint 670 km hosszú közös határa van. A határ szabad átjárhatósága közös vállalkozások reményét is jelenti. Döntő tényező a megélhetés, ahol jobb és olcsóbb kenyeret adnak, arrafelé szélesednek majd az utak. Erdély, Vajdaság, Kárpátalja mellett Szlovákiából is először Magyarország irányába munkanélküliek népesítik be az utakat. A Kárpát-medence mai kiadásában nemzetiségi munkanélkülijeivel terheli az EU-ba vezető utat.

A pártállam ideológiája eltorzította a nemzeti lét, a nemzeti érzés meghatározó területeit; a történelem, az oktatás, a kultúra, a nyelvhasználat a tájékoztatás területén egyaránt. Az államerőszak hatalma ezeken a területeken érvényesítette az asszimiláció rejtett és nyílt formáit. Ha a demokrácia és a szabadság Európáját akarjuk, akkor fel kell számolni az irányunkba érvényesülő állami erőszak minden formáját.

Az Európába vezető út, az önkormányzatiság, az önrendelkezés az autonómia útja. Nem véletlen, hogy Erdélyben vagy a  Vajdaságban elemi erővel tör fel az önrendelkezés követelése, mert egyértelmű a magunk dolgairól magunknak kell döntenünk. Trianon poklából ez az egyetlen kivezető út; az önkormányzatiság, az autonómia... Munkánk, s adózásunk arányában kell részesülnünk az állami költségvetésünkből. Meg kell szűnni a kéregetésnek. Törvénynek kell megszabnia jogosságunkat a közösségi életünk költségeihez. Vissza kell foglalni, sajátunkká tenni életünk anyagi és szellemi termőterületeit. Így megnő és felrangosodik a szülőföld, életünk termőterületeinek jelentősége. Így földtulajdonunk, szellemi tulajdonaink birtokába lehetünk Európa autonóm régióinak lakói.

Mert a hely nevet is ad; Komárom – Jókai Napok, Kassa – Kazinczi- és Fábry Zoltán Napok, Szklabonya – Mikszáth Napok, Alsósztregova – Madách Napok, Nagykapos – Erdélyi János Napok; anyagi és szellemi tulajdonunk, tudatunk birtokában lehetünk autonóm polgárok. A magunk sorsát magunk akarjuk irányítani.

A határok megszűnésével nem szlovákiai magyar kisebbségi vagy nemzetiségi kultúra leszünk, hanem a felvidéki magyar kultúra. Nem az államé, hanem a szülőföld szerint származtatott magyar kultúra leszünk.

Az Európa felé vezető utunkon tisztázni kell azt is, hogy a nemzeti kisebbségeknek szükségük van Magyarország anyagi támogatására,  kialakított intézményrendszerük megtartására. Követelni fogjuk, hogy Szlovákia teljes illetményben részesítse a kiéheztetett közoktatási, kulturális, tájékoztatási intézményeinket. Szükséges azonban az is,  hogy intézményeink létező szintkülönbségeit Magyarország segítsen megoldani.

Vita folyik arról, hogy milyen legyen a kibővített EU? Piac-Európa? Szociális Európa? Mi a határvonalon állva azt mondjuk és kívánjuk: a törvényesség, a demokrácia, az egyenlőség világrésze legyen. S ne hagyja el nagy történelmét. A tíz belépő ország – gondolom – nem csak a markát tartja, hanem létével történelmével sodrást is alakít majd – erőt visz. És mi sem megyünk üres kézzel nemzetiségiek; kultúránkat visszük és a megélt trianoni évszázad százféle tanulságát és tapasztalatait. 

 

 

Gyímesi Éva

Kísértő Eszme vagy szükségszerűség?

Az európai integrációra vonatkozó kérdések – miközben elmélkedésre ösztönöznek – ebben a formában egyúttal le is zárják azt a személyes horizontot, amelyről számomra e napokban zajló folyamat problematikussága megmutatkozik. Mert a magyar szabadságharcok és kiegyezések történetének összefüggéseit jóval meghaladó, kontinensnyi méretű tendenciáról van szó, egy olyan tendenciáról, amelyik véleményem szerint azokba a Nagy Történetekbe illeszkedik, amelyek a felvilágosodás kora óta meghatározzák az emberiség mozgásirányait.

Az istenközpontú értékvilág és eszkatológia összeomlása óta a Nemzet, az Osztály, a Faj nagy, elvont eszméi lettek a történelem húzóerői, s mint minden történelmi absztrakció, ezek is arra voltak kárhoztatva, hogy a konkrét társadalmi élet szintjére alkalmazva megmutatkozzék a bennük eleve ott rejtőzködő kizárólagosság, s a rájuk esküvő  hatalmak gyakorlatában megmutatkozzék veszélyes ideológiai egyoldalúságuk, illetőleg a velük szembeszegülő társadalmi ellenállás törje meg erejüket.

Kérdés, hogy az Európai Integráció nem ugyanolyan varázsszó-e, mint az összes eddigiek? Vajon  nem olyan Brüsszelben centralizált elvont Eszmé-é, amelynek jegyében ismét egy felülről ránk kényszerített akarat munkálja majd Közép-Európa és benne Magyarország vagy a többi kis államok történetének menetét? Mert kételkedő beállítottságom szerint lehetetlen nem észrevennem annak a félnek vagy azoknak a feleknek az érdekeltségét, akik bennünket az olcsó piac, az olcsó természet, az olcsó munkaerő előnyeit kihasználva integrálni akarnak.

Akarva akaratlanul gazdasági és szellemi  gyarmattá lehetünk, különösen Románia, amelyik gazdaságilag még egyáltalán nincs felkészülve arra, hogy egyenjogúként társulhasson, hiszen még saját természeti erőforrásaival is képtelen gazdálkodni, nem beszélve a humán erőforrásokról, amelyek tömeges emigrációja máris lehetetlenné teszi, hogy méltó regionális partnerként illeszkedjünk az integrált Európa kontextusába. Nem biztos, hogy az ideáramló tőke kellő számú saját szakemberre talál majd nálunk, és akkor a gazdasági uralom mellé az idegen szakmai-szellemi hatalom is társulni fog.

Külön konfliktusforrás a nemzetfogalom tisztázatlansága, amelyik országos és kisebbségi szinten egyaránt jellemzi Magyarországot és Romániát. Egyik fél sem látszott eldönteni, hogy nemzetállamként vagy politikai nemzetként kíván-e viselkedni. Magyarország legalábbis abban hezitál, ahogyan a határon túli magyarság státusát kezeli. Márpedig a harmonikus integráció feltétele lenne annak eldöntése, hogy etnikai- vagy politikai nemzetben gondolkodunk. Az európai egység ideális formája az – akár multinacionális – régiók laza szövetsége, ezért lehetetlen az integráció addig, amíg nem régiókban, hanem etnikai szigetekben vagy virtuális – az elit által koncipiált – etnikai közösségekben képzeljük el a kontinens laza egységének alapsejtjeit. Az utóbbiak – az elitek teremtette autonom etnikai entitások – esetében a szomszéd államok és régiók  között minduntalan újratermelődhetnek az alá-fölérendeltségi viszonyok, és megismétlődhetnek a történelemből oly jól ismert nemzeti konfliktusok.

Ami bennünket illet, nem lehet hiteles integrációra számítani mindaddig, amíg a két ország, Magyarország és Románia között meg nem történik a „kiegyezés” az etnikai értékek fölötti közös értékek és a kölcsönösen érdekelt régiók tekintetében. Véleményem szerint egyedül a teljes decentralizáció és a szubszidiaritás elvére épülő regionális szövetségek képezik a reális alapját az európai integrációnak. Ebben a tekintetben azonban annyira primitív helyzetben vagyunk, hogy Románia esetében akár a 2015-ös határidő is túl korainak látszik.

Gazdasági, társadalmi, nemzeti vonatkozásban egyaránt szkeptikus vagyok. Ami a szűken felfogott nemzeti érdekhez való ragaszkodást illeti, az mindenképpen hátrányos helyzetet jelent abban, hogy a közös Európa része lehessünk. Ezt a hátrányos helyzetet csak súlyosbíthatják az olyan autonómiatörekvések, amelyek a regionális koncepció helyébe belopják újra a nemzetállami felfogást.

És még mindig azt kérdezem: vajon nem ugyanaz a kísértés játszik-e velünk, mint annyiszor a történelemben, amikor egy divatos politikai Eszmének – most jelesül az „európai integrációnak” – rendelődik alá az egyes személyek és a reális kisközösségek civil érdeke?

 

Kovács István

[Érdekeink összehangolása]

1956. november 4-én egy rövidesen elhallgató rádióadó talán utolsó üzenete hangzott így: „Meghalunk Európáért.” Százhét évvel ezelőtt, 1849 nyarán Kossuth is hasonló érvvel hitelesítette az európai nagyhatalmakhoz intézett segélykérését. Európa hagyta, hogy meghaljunk érte. A legrosszabb, ha emiatt ma duzzogunk, szemrehányást teszünk neki, netalán jóvátételt követelünk tőle. Duzzogásunk, szemrehányásunk a kutyát se érdekli. Európát megszólítani csak akkor tudjuk, ha ez az érdekét szolgálja. A feladat tehát: érdekeink összehangolása.

A legtragikusabb az, hogy a magyar társadalom felkészületlenül lép az Európai Unióba (vagy az Európai Unió belé). A közép-európai országokról időnként szokás mondani: a szegény országot gazdag polgárok is lakják. Most elmondható: a kormányok többé-kevésbé felkészültek az Európai Unióra, a társadalmak nem. Ez persze a magyar társadalmat illetően nem újdonság. A 20. század szinte minden kihívására felkészületlennek, naivnak bizonyult – (elég, ha arra gondolunk, milyen nevetséges önfeladással veszítette el az országot 1918-ban, 1919-ben) –, s ezt nem ellensúlyozhatta azzal a csodával, amellyel 1956-ban világtörténelmet írt.

Mindezek ellenére meggyőződésem, hogy a térségben az Európai Unió a magyar nemzet számára kivételes esély – Románia csatlakozása után… Ha… Ha oktatási rendszerét nem engedi szétverni, az analfabétizmus szintjére süllyeszteni, kultúráját leépíteni, nyelvét elsilányítani, a televíziótól nem hagyja magát elhülyíteni. (Ez utóbbi – Karl Popper szerint is – az emberiségre leselkedő legnagyobb veszély.) Ha magyarságát nem kornyikálásban éli ki, hanem gondolkodik is róla. Ha az alkoholizmus megszűnik népbetegsége lenni. Ha idegen nyelven nem csak a kisebbségi sorban élő nemzettársak tömegei beszélnek. Ha kialakul benne az a színvonalas nemzettudat és tágabb közösség-tudat, amelynek szerves része a közép-európaiság. Ha a Baltikum és Adriatikum közötti térségben valóban otthon érzi magát. Ha kulturált lesz és művelt, nem csupán civilizált. (Lehet csatornázni a kis- és nagytérségeket, keveset ér, ha a tudat és lélek szennyezett marad.) E vágyak megvalósítása kizárólag rajtunk múlik.

Az ezredfordulón lezajló nagy történelmi (globalizációs) változásokért meghatározó a felelőssége az értelmiségnek. A technokratizmus és a politikai elit túlságosan ránehezedik a változások menetére és túlontúl befolyásolja az irányát, miközben a humán értelmiség teljesen kisemmizett. (Talán ez utóbbival szoros kapcsolatban van a politikusok tüntető műveletlensége.) Nevetséges összegeket költenek a kultúrára, holott éppen az Európai Unión belül hatványozódik meg – egy-egy tagország nemzeti azonossága őrzésének szempontjából – a kultúra szerepe.  Hogy Románia uniós csatlakozása a romániai magyarságot milyen állapotban találja, azért az erdélyi magyar értelmiség, politikai elit és a magyarországi egyaránt felelős.

Május 1-jét, a csatlakozás napját feltehetően Magyarországon fogom tölteni, de nem felvonulással.

 

 

John Lukács

[Magyar átok]

Ha nem lett volna 1848, Magyarország státusa, a Habsburg Birodalom keretein belül (lassan vagy valamikor) szintén megváltozott volna. Ha nem lett volna 1956, az orosz és kommunista uralom Magyarországon néhány évtized után (valószínűleg 1989 körül) szintén megszűnt volna. DE: nem úgy, mint ahogy tényleg történt. S ez a nemzet és a nép nagy erénye és eredménye volt.

De: „Az újra kiéleződött politikai vitákat le fogja zárni az európai integráció.” Sajnos, nem hiszem. Nem merem hinni. Mert ez a magyar átok.

 

„A közös Európa építésének akadálya a (szűken felfogott) nemzeti érdek?” Nem nemzeti érdekről van szó. Hanem nacionalista érzelmekről. A kettő nem mindig – sőt, ritkán – azonos.

 

Nemzet és állam. A kettő nem ugyanaz. Az államok hatalma és fontossága megszűnőben. A nemzetek lényege nem.

Ez – több más között – a jelenlegi Európai Unió nagy és mély hiányossága. Európa egyesülésének még nagyon, de nagyon legelején vagyunk. Európai öntudat, európai szellem (amely lényegében nem lehet sem orosz, sem amerikai) alig pislog, alig létezik.

De a történelem kiszámíthatatlan. Mert így teremtette Isten az embereket.

 

 

Poszler György

Szkeptikus illúziók

Túl sokat láttam 1931 óta. „Odaát”, Erdélyben és „ideát”, az anyaországban is. „Nem élek a mesék tején.” Az európai integráció azonnali-egyetemes csodaszerében nem hiszek. A kisebbségi jogok biztosítékait még az Unió alkotmányába se akarják bevenni. Legalábbis hatalmi érdekek szólnak ellene. És ha beveszik? Sok minden kinyilváníttatott már. Például Gyulafehérváron – meg sokszor másutt is. Mi lett belőle?

Pontosítani kellene a nemzet újraegyesítésének gondolatát is. Így, önmagában politikai jelszónak érzem. Nem históriai megfontolásnak. Politikai jelszavakra nincs szükség. Némi szkepszis nélkül még árthatnak is. Históriai megfontolásokra van szükség. Némi illúzióval együtt még segíthetnek is. Nyilván szellemi-erkölcsi újraegyesítésről van szó. Tanulás, tudás, kultúra szabad vérkeringéséről. Ami kiigazíthatja az elzártság szülte tévhiteket; kitöltheti a távolság okozta hiányokat; kiegyenlítheti a különbség eredményezte eltéréseket. Vagyis a sokféleségében is közös hagyományról. Ami tegnap megvolt, mára elveszett, holnapra meglehet. És a nyelvben realizálódó szellemi-erkölcsi megőrzésről. Ami a leszakadt tömböket a központhoz kapcsolja. A leszakadt tömbökben erős részközpontokat hoz létre. A veszélyeztetett szórványokat a részközpontokból folyamatosan feltölti. Sok helyen megtett apró lépésekből összehangolható, kínosan hosszú folyamat. Gyors-közeli sikert illetően nem árt egy kis termékeny szkepszis. Lassú-távoli eredményt illetően hasznos lehet egy kis makacs illúzió. Ezekkel együtt érdemes hozzáfogni. Néhány szót a célokról. Ha nem lenne lejáratott, stratégiát mondanék. Néhány szót a módokról. Ha nem lenne elkopott, taktikát mondanék.

A célok – viszonylag – könnyen körvonalazhatók. Teljes anyanyelvű oktatás kell. Függőlegesen. Az elemitől az egyetemig. Önálló magyar egyetemig. Vízszintesen. Az általánostól – a szakműveltségig. Magyar nyelvű szakiskolarendszerig. És kisebbségi civilszervezetek kellenek. A helyi hagyományok megőrzésére. A honismereti tudnivalók gyűjtésére. A népi művészetek művelésére. A közélet sejtjeinek kialakítására. A hiteles helyi politizálásra. Ehhez kell a történelmi egyházak megerősödése. Katolikus, református, evangélikus, unitárius, zsidó közösségeké. Amelyek a kisebbségi oktatás, művelődés, közélet orgánumai, fórumai voltak. És talán még lehetnek is. Ezekben realizálódhat a szellemi-erkölcsi újraegyesítés. Tanulás, tudás, kultúra szabad vérkeringése. Ami nem csak a központból ad a leszakadt tömböknek, a leszakadt tömbök részközpontjainak és a veszélyeztetett szórványoknak. Hanem fordítva is. Azaz nem egyirányú áramlás, hanem minden irányú keringés. Ezeket nem csinálhatja meg az Unió. De talán a szélsőségektől megvédheti.

A módok is – viszonylag – könnyen körvonalazhatók. Makacs vagy akár konokan következetes kis lépésekre gondolok. Beleértve a célt szem elől pillanatra sem tévesztő kényszerű-okos kompromisszumok lehetőségét is. Talán Bethlen Gáborra és Deák Ferencre lehetne gondolni. Kettejük józanul mérlegelő bölcsességére, acélos rugalmasságú következetességére. Talán nem rövid lovasroham kellene, hanem hosszú gyalogmenet. Ady-napok Kalotaszentkirályon. Szabédi-napok Szabédon. Kolozsvár társaság Kolozsváron. Hogy éljen Ady egykori jelenlétének, Szabédi eleven példázatának a kultusza. És hogy megőriztessék az emlékekben az „égi Kolozsvár”, a mindennapokban a földi Kolozsvár. A Házsongárd mint erdélyi panteon. A Farkas utca mint „via sacra”. A belváros mint történelmi együttes. A Mátyás-szobor mint veszélyeztetett jelkép. És még sok példa sorolható. Bözödi Györgyre is gondolok. Most hatvanöt éves szociográfiájára. Hogy miként él túl és támad fel új iskolában, megszervezett agrárszövetkezetben, megalapított takarékpénztárban a székely falu.

És még két félénk megjegyzés. A szakmai (nem vagyok politikus) és erkölcsi (nem élek ott) kompetencia hiányának tudatában. A magyar politikai egység megőrzését létkérdésnek vélem. A parlamentből való kiesés katasztrófa lenne. A területi autonómia megvalósulását megtartandó célnak vélem. Tudom, nehéz. Nagy megbékélés kellene hozzá. Olyan, mint a német–francia megbékélés. Beleértve a feloldó katarzist. Ami nem feledteti, de feloldja az egyik oldalon a sedani megaláztatást, a marne-i csatákat, Párizs elestét. Ami nem feledteti, de feloldja a másik oldalon a jénai megaláztatást, versailles-i békét, a második vereséget. Ilyesmi kellene itt is. Nem feledés, de feloldó katarzis. Meg talán a két nagy, kezdeményező öreg, De Gaulle és Adenauer. Nincs? Bizony, nincs. Nem is volt? Bizony, nem is volt. Nem is lehet? Talán lehet? – Ámen.

 

 

Varga Gábor

[A remény feltétlenül reális]

1. „Minden dolognak rendelt ideje vagyon, s ideje vagyon az ég alatt minden akaratnak” – citálgatjuk az ó-testamentumi bölcsességet Sütő András emlékezetes, tizenkét esztendővel ezelőtti kongresszus-nyitó beszéde óta, s bizony, bármennyire is berzenkedik a véges időt nehezen elfogadó emberi természetünk az eleve elrendeltetés teóriája ellen, az elmúlt évek-évtizedek-évszázadok történéseit végiggondolva be kell látnunk, hogy valóban ideje van a „kövek szétszóratásának és a kövek összegyűjtésének”, ideje van a revolúciónak és ideje van az evolúciónak is. Hiszen ha csak a kérdésben felvetett két évszámra, 1848-ra és 1956-ra reflektálunk – nem feledkezve meg ugyanakkor ama véres Karácsonyról sem, amely idestova tizennégy esztendeje elhozta számunkra életünk legszebb ajándékát: a Sötétség hatalmából való megszabadulást! –, nem kell különösebb történelem-tudományi felkészültséggel rendelkeznünk ahhoz, hogy megállapítsuk: a forradalmak nem véletlenül robbannak ki sehol a világon egyik napról a másikra. Minden ilyesfajta társadalmi robbanást hosszas érlelődési időszak előz meg, s elindulásához meglehetősen bonyolult gazdasági, társadalmi, politikai s – horibile dictu! – nemzetközi feltételek egymásra-tevődése szükségeltetik. S ahogy ’48-hoz szükség volt „a népek tavasza” hangulatára, ’56-hoz a poznani felkelés szikrájára – ’89 nemzetközi konstellációjáról ne is beszéljünk! –, úgy mindegyik ilyesfajta véres megrázkódtatás után természetszerűen bekövetkezett egy csendes építkezés békés korszaka, „a kövek összegyűjtésének” az időszaka. Ez valóban természetes menete a nagybetűs Történelemnek. A rombolás-építkezés furcsa dialektikája… Hogy erre még rátevődik egy példa nélküli európai integrációs folyamat, a vén kontinens nemzeteinek egy mind ez ideig egyedi, konszenzuson alapuló egyesülési törekvése, az viszont már valóban a mi életünk különleges szerencséje. Erre ugyanis nemigen volt precedens az eleink életében. Gondoljuk csak végig, mi minden történt itt mifelénk az elmúlt századok alatt, hány világégés, hány Világos és hány Mohács, hány Trianon és hány Versailles, mennyi egymást-végigperzselés-emlék kísért mindegyik itt-élő nemzet kollektív emlékezetében. Itt valóban – Adyt idézve – „régik a bűnök és régik az átkok”!… Épp ezért kellene nagyon-nagyon drukkolnunk mindannyiunknak e precedens nélküli Kísérlet sikeréért. Ezért kellene valóban mindent e cél érdekének alárendelni! Még akkor is, ha az európai integráció nem a minden gondra-bajra megoldást találó csodaszer, nem a valamennyi sebet azonnali hatállyal begyógyítani képes elixír…

2. Akik a rendszerváltás után abban az illúzióban éltek, hogy bekövetkezett a kollektív jogok Kánaánja, azok számára a több százezer halottal járó délszláv testvérháború, de akár a koszovói válság végkifejlete is ékesen bizonyította, meddig tart a sokat idézett nemzetközi közvélemény tűréshatára. Azaz mennyire érzékeny Európa a kollektív jogok hangoztatására. De tessék csak végiggondolni akár az új európai alkotmány körötti, a közösségi jogokra vonatkozó gyűrődéseket is. Illúziókra valóban nincs okunk… Ilyen konstellációban aztán valamennyi utódállamban a magyar kisebbségi vezetők előbb vagy utóbb megegyezésre kényszerültek az illető állam politikai vezetőivel. Megegyezésre – és nem önfeladásra! Hiszen – bármennyire is kellemetlen beismerni ezt ma egyeseknek – a sokat hangoztatott közösségi önkormányzatiság elérésére a kis lépések politikája   bizony-bizony sokkal járhatóbb útnak bizonyult, mint a körülményekkel mit sem számoló, melldöngető deklaratív kinyilatkoztatás. Tessék csak józanul számba venni mindazt, amit akár itt, akár ott a magyarság vezetői, „ahogy lehet”, lépésről lépésre kiharcoltak maguknak. A tét a megmaradás…

Persze alulírott, mint közvetlenül érintett, nagyon is tisztában van azzal, hogy ebben a versenyfutásban még számtalan a nem teljesített tétel. Hogy egy közösség zavartalan fejlődése érdekében még jó néhány feltételt meg kell teremteni. Mint ahogy annak is tudatában kell lennünk, hogy nekünk soha semmit ingyen, magától értetődő módon nem kínáltak fel soha. Nekünk mindenért meg kellett küzdenünk! S meg kell majd minden bizonnyal az előttünk álló esztendőkben is…

3. A remény feltétlenül reális. Nem csak azért, mert reményeink szerint egyértelműen légiesülnek majd a határok, s a szellemi termékek forgalma még a mainál is sokkal zavartalanabb lesz. S nem is csak azért, mert még könnyebbé válik a különféle magyar nyelvű értékteremtő központokkal a kapcsolatteremtés lehetősége. Hanem elsősorban azért, mert a születőfélben lévő új Európa elsősorban az egymásra találó nemzetek földrésze  lesz, ahol minden nemzeti kultúra – így az egyetemes magyar kultúra is – szabad érvényesülési teret kaphat majd magának. Kell-e vértelenebb nemzetegyesítés?