Korunk › November 2000| November 2000 Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa |
Előszó Jövő és érték Egyed Péter Vázlat egy álomról Csiki László Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után Vasile Puşcaş Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról Balogh András Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai) Európai integráció és politikai készségek Szász Alpár Zoltán Szilágyi Domokos utolsó monológja Vári Csaba A „tisztátalan” filozófiai kritikáról Polgár Alexandru Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai) Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel Szonda Szabolcs Az erőszak sátánkeringői Bogdán László Ikervers Mózes Huba Etnikai specifikum és közös sajátságok I. Vajda László Toll Mi mind, jó románok Radu Pavel Gheo Nemzeti & bűnvádi sajátosság Mihai Gălăţanu Miféle sajátosság, uram? Irina Nicolau Műhely / Atelier „A költők — az emberiség szíve” F-akták A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa Manfred Pütz Világablak „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok Dénes Iván Zoltán História Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I. Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor Mű és világa Márai Sándor Vörösmarty-mondata Fried István Közelkép Csatlakozás közérthetően T. SZ. Z. Téka „De itt lenn minden unt és ostoba.” Demeter Szilárd Romániai Magyar Évkönyv 2000 K. K. Gy. Olvasószolgálat Talló Ortodoxia és nacionalizmus S.L. Mircea Dinescu új lapja Kántor Erzsébet Hungarian Minorities Monitor K. K. GY. Románok Európa kapui előtt SZ.G. Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról Kántor Lajos Számunk szerzői | | „A költők — az emberiség szíve” Ion Pop: Mi, román és magyar írók, akik itt vagyunk, azt reméljük, hogy egy újabb kaput vagy ablakot nyithatunk arra a két kulturális térre, amelyek sokféleképpen kapcsolatban állnak egymással. A rendezvény plakátján láthatták: egy igencsak nagyvonalú és átfogó formulát kell körüljárnunk. Nem kis dolog „az emberiség szívében” lenni. Erről a „szívről” fogunk beszélni, olyan emberek körében, akik, noha bizonyos értelemben „kiválasztottak”, mégsem apostolok, nem tudnak próféciákat mondani, sem egybefogni a maga teljességében mindazt, ami a román és a romániai magyar költészetben történt. Igyekszünk azonban bejárni azt a teret, amit Eugen Ionescu formulája teremt. Sok szó esett és esik az emberiség szívéről. Tudjuk, hogy a romantikusok, a kései romantikusok, és néhány klasszikus — mint például Coşbuc a román költészetben — szívek akartak lenni a nemzet szívében, és lelkek a nemzet lelkében. Ez egyfajta romantikus attitűd, egy sajátos érzékenység kifejeződése. A modern költészet, illetve az újabb költészet az emberiségről beszél, szélesebb, egyetemesebb látótere van, ami természetesen nem jelent feltétlenül elidegenedést, eltávolodást ettől a viszonylattól, inkább egy kevésbé hangsúlyos és retorikus viszonyulást a nemzetihez és egyetemeshez. Felmerül a kérdés: mi történik ma szűkebb környezetünkben, a román és magyar költészetben? Milyen mértékben éreznek ezek a költészetek bizonyos térhez, modellekhez, hagyományokhoz való kötöttséget? Milyen mértékben sikerült ennek a versbeszédnek kihasználnia az esetleges népi hagyományokat, és mennyire a modernitás hagyományait? Működőképes-e a modernség kései, hatvanas évekkel induló változata — amely nyomokat hagyott a román és a magyar költészetben is — abban a kontextusban, amikor egyre több szó esik a posztmodernségről, amikor a költészet egyaránt nyitott az „emberiség szíve” felé és saját hagyományai, saját szövegei, saját Könyvtára iránt? Egyszerre vagyunk az emberiségé, a versé, a szavaké, a nyomtatásé, a könyvtáraké. Felvethető ugyanakkor, hogy lehet-e a vers az emberiség szívén kívül a Város szívében is? Hallható-e ma a vers kiáltása vagy suttogása a Városban, mit hall belőle az emberiség, a nemzet, a szűkebb kör? A legnagyobb probléma, hogy mennyiben élő nyelv ma a versé, hiszünk-e még az élő voltában mi, akik írjuk, és milyen gyakorlati lépésekkel tehetnénk élőbbé (manapság divatosak a gyakorlati lépések). Nem szabad figyelmen kívül hagynunk ezeknek a kerekasztaloknak, előadásoknak a dialogikus jellegét sem — hogy egy interetnikus, interkulturális párbeszéd részesei vagyunk. Hiszen bármennyit fordítottak is, nyilván nem fordítottak eleget (főként magyarról románra nem). Régen recenzáltam néhány magyarról románra fordított verseskötetet az Utunkban — többek között a Lászlóffy Aladárét is — Marosi Péter fáradozásának köszönhetően. Mégis az volt az érzésem, hogy nem ismerem eléggé a teret, amelyben el kell helyeznem őket. Példák, esettanulmányok voltak csupán, és remélem, hogy a mai beszélgetés során tágítható a kölcsönös ismeretek köre. Sajnos kevesen tudunk eléggé magyarul ahhoz, hogy hozzáférhető legyen számunkra az a rendkívül színvonalas költészet, amely magyarul íródott és íródik. Lászlóffy Aladár: Azzal szeretném kezdeni, hogy, amint Marosi Péter mondta nekünk annak idején, dialektikusan kell szemlélnünk a dolgokat. Vagy elfogadom a tételt: „a költők az emberiség szíve”, vagy tagadom. Ha elfogadom, akkor azt kell mondanom: az emberiség szívbeteg. Nem igazán tetszik tehát nekem e formula patetizmusa. Nagyon jó, hogy mi, akik itt együtt vagyunk, hiszünk a versben, de általában azt gondolom, hogy a Neander-völgyi embertől kezdve az emberiség hajlandó volt hinni a hatóságok kutyaadóiban, a költőknek viszont nem hitt és nem fog hinni. Talán innen kellene kiindulnunk. Ion Pop: Szerintem mégiscsak hittek, legalább néha-néha... Lászlóffy Aladár: Igen, ha úgy akarja. Ha Szókratésztől Morus Tamásig vagy Markó Béláig és másokig nézzük a dolgokat, akik vagy kiitták a bürökpoharat, vagy nem, vannak esetek, amikor hallgattak a költőkre azok, akik nem hallgattak volna rájuk, ha csupán költők lettek volna. Inkább azokról az érvrendszerekről, viszonyítási pontokról kellene szerintem beszélnünk, amelyek révén a vers a scripta kategóriájából — amelybe beletartoznak az orosz-egyiptomi és az egyipto-izlandi hadászati közlemények is — átlép a manent kategóriájába. Hatalmas különbségek vannak költők és költői programok között. Azoknak a költői csapatoknak és seregeknek, akik felénk menetelnek az időből, nincs valamiféle egységes programjuk. Talán meg sem értenénk egymást Euripidész vagy Szókratész úrral, ha holnap találkoznánk velük, bár mi ma is az ő eszméiket védjük. Vajon ők is védenék a miénket? Mircea Petean: Akár akarjuk, akár nem, emberek között élünk, akiknek különféle gondjaik vannak. Költők vagyunk, de nemcsak költők, hanem kritikusok, szerkesztők, egyetemi tanárok, újságírók, mint Ion Mureşan, földművesek, mint én — valamiből meg kell élni. Sok mindent csinálunk, és néha még verseket is írunk. Hadd mondjak valamit. Ha nemkívánatos vendég jön hozzám, mindenféle szégyen nélkül közlöm vele: kedves, nem akarod, hogy felolvassak neked egy balladát vagy egy haikut? Ettől mindenki elmenekül. Én egyébként faluról származom, egyszer megtörtént velem, hogy egy olyan verseskönyvvel mentem haza, amelyiken a szülőfalum neve állt. (Most írom a második kötetét.) Találkoztam az egyik gyerekkori barátommal, akivel együtt jártuk annak idején a környék erdőit, mezőit és folyóit, és aki ott maradt a faluban. Kíváncsi lévén a reakciójára, megmutattam neki a könyvemet, amelyikre igencsak büszke voltam. Átlapozta, aztán olyat mondott, hogy máig is emlékszem rá: „Hát, neked se volt amit dolgozzál.” Mindezek ellenére írunk és többé-kevésbé fontosaknak érezzük magunkat, bár csak éppen nincs amit dolgozzunk. Nem kérdeztem meg Martát, milyen kontextusból emelte ki a Ionescu-idézetet, nem egy ironikus szövegkörnyezetből-e véletlenül. Mindenesetre kissé nagyzolósnak tűnik nekem a megfogalmazás. Miért az emberiség szíve? Miért nem az emberiség talpa? Én inkább az emberiség talpának érzem magam, mintsem a szívének. Ion Mureşan: A megadott téma szerintem is túl nagyvonalú — legalább két polcot lehetne megtölteni vele egy könyvtárban. Inkább arról kellene beszélnünk: sikerül-e nekünk a városunk szívében lennünk? Sikerül-e eljuttatnunk elképzeléseinket és jótékony mérgeinket a közösség vérkeringésébe, amelyben élünk? Hogy nélkülözhetetlenek vagyunk, az biztos. Ha nem lettünk volna nélkülözhetetlenek, régen megszabadulhatott volna tőlünk az emberiség, üldöztek volna minket, mint a boszorkányokat, és kivégeztek volna. Nem tanítottak volna verseket az iskolákban és óvodákban, s az anyák nem énekeltek volna bölcsődalokat a gyerekeiknek, mert azok is versek. Biztosíthatok mindenkit arról, hogy a munkanélküli is megsimogatja néha a feleségét és a gyerekeit, azt is kimondja, hogy szereti őket, meg-megnéz egy naplementét, eszébe jut néha egy virág, egy növény a gyerekkorából. Ezt is költészetnek hívják, s az emberiség enélkül nem tudna meglenni. A költészet természetesen az emberi-ség — a mindannyiunkban meglévő emberiesség szíve. A probléma az, hogy miért nem a költő az emberiség szíve. Miért nincsenek Kolozsvár szívében például? Lászlóffy Aladár: Vagyis Kolozsvár is szívbeteg. Ion Mureşan: Súlyos szívbeteg, ahogy Lászlóffy mondja. Lehet azt mondani, hogy a város beteg. De ez vajon csak a város hibája? Az igazság az, hogy a város és az emberiség dolga az, hogy küzdjön az ennivalóért és a túlélésért, ugyanúgy, ahogy a költő küzd azért, hogy megmentse az emberből a szépet. Mindig küzdeni fog, akár Funarral, akár Iliescuval — a hivatalnokokkal. A gond az, hogy a költőnek meg kell szerveznie küzdelmeit, és mi nem vagyunk jó stratégák. A költők nincsenek jelen Kolozsvár városában. Ion Pop: Ha már felmerült a kommunikáció kérdése, jó lenne végiggondolni, mit lehetne tenni. Könyvesboltot nyitni, ahol kávé mellett folyóiratokat, könyveket lehet olvasni, ahogy az Írószövetség szeretné? Egyáltalán milyenfajta költészet juttatható el ma a közönséghez? Balázs Imre József egy komoly lapnál dolgozik, amilyen a Korunk, szerkesztőként, irodalomkritikusként, és biztosan jól tudja, milyen verseket kap a szerkesztőség, mi az, amit elfogad közlésre, és mi az, amit nem — egyáltalán, hogy milyen az élő költészet. Balázs Imre József: Azt hiszem, a költők és kritikusok végkövetkeztetése az, hogy kétféle vers van: rossz vers és jó vers. Nem lehet általánosítani. A költő szerepe, a költői nyelv állandó változásban van, a költő egyszerre az emberiség szíve, talpa, haja és orra. A dolgok változnak, annak ellenére, hogy egyetértek Ion Mureşannal abban: mindenben és mindenkiben rejtőzik egy csöppnyi költészet. A költő az az ember, aki nem szégyell észrevenni, kimondani dolgokat... Ion Pop: Mégis, milyen irányba tart a mai magyar költészet? Melyik az uralkodó irányzat? Balázs Imre József: Többször írtam már a román és a magyar költészet közti különbségekről, és észrevettem egy érdekes dolgot. Mindkét költészet befogadta valamilyen módon a posztmodernséget. A különbség talán az lenne, hogy mivel a magyar költészetbe kevésbé épült be korábban az avantgárd hagyomány, mint a románba. És ha az avantgárd más-más módon van jelen a két költészetben, akkor a posztmodern is más lesz. Ion Pop: A román költészet esetében például tapasztalható volt a figyelem átirányulása Párizsról, a nagy kulturális példaképről az angolszász területek felé. A magyar költészet mindig is jobban odafigyelt a német világra. Úgy látom, a magyar költészetnek megvan a maga modern hagyománya, nem? Gondoljunk csak Adyra vagy József Attilára, egészen napjainkig. Mi tekinthető ma a legfontosabb irányzatnak? Balázs Imre József: Ami már öt méterről is észrevehető, az az, hogy a kilencvenes évek román versei sokkal hosszabbak és szélesebbek, mint a magyar versek — hosszabbak maguk a sorok is. Ez természetesen csak vicc, de kötődik azokhoz a hagyományokhoz, amelyekről beszélt — az angolszász hagyományhoz például. Azt akarom mondani, hogy a román költészetben hangsúlyosabb az angolszász beat-költészethez való kötődés, míg a magyar költészet, másként értelmezve a posztmodern világot, inkább az intertextualitás mentén építkezik, magát a nyelvet és a kulturális hagyományt is tematizálva (egyfajta iróniával), és természetesen a költőszerepet is. Ez azt jelenti, hogy néha újabb szonettek és balladák születnek, de ezek már másféle balladák... Visky András: Engem nagyon érdekel a fordítás lehetősége, hiszen csak a fordítás révén közelíthetők vagy vethetők össze különböző irodalmak. Úgy látom, a kortárs román költészetre jellemző egyfajta elkötelezettség, amely néhány apró kivételtől eltekintve ma már nem társadalmi vagy politikai jellegű. Másfajta elkötelezettségről beszélek, talán spirituális, talán szakrális jellegűről. Hárman is elhoztunk egy versantológiát, amely román költők verseit tartalmazza Jánk Károly fordításában. Négy költő verseiről van szó, Ion Mureşan is köztük van. Jánknak sikerült ráéreznie a stilisztikai és nyelvi különbségekre a különböző költők verseiben, s a kötet magyarul is érdekes és olvasható. A fiatal magyar költészetnek egyébként van egy olyan vonulata, amelyik a francia költészet irányában tájékozódik: Tóth Krisztinára vagy Kun Árpádra gondolok például. A két világháború között persze sokat fordítottak a francia költészetből, remek fordítások születtek Tóth Árpád, Kosztolányi Dezső vagy Szabó Lőrinc tollán. Valóságos lovagi tornák voltak ezek, költői versengések — többen lefordították ugyanazokat a verseket. Van még egy érdekes kapcsolat a francia költészettel: egy erdélyi magyar származású költő, Gáspár Loránd jelentős kortárs francia költőnek számít, és néhány versét sikerrel fordították le magyarra is. Nagyon szikár nyelvet használ, és mindig ugyanarról beszél: a pusztaságról mint létállapotról. Ion Pop: Mivel magyarázható és milyen mértékű ez a francia költészet felé való fordulás? Mintha fordítva történnének a dolgok, mint a román költészetben, ahol korábban hangsúlyosabb volt a francia irány, most viszont más irányba fordult az érdeklődés... Visky András: A posztmodern érzékenység talán jó kiindulópont. Egyfajta visszatérésről van szó a vershez, a kötött formákhoz, amelyeket hangsúlyozott iróniával és távolságtartással használnak. Visszatérés ez a magyar költészetnek ahhoz a nyugatorientált korszakához, amelyik adekvát nyelvet talált a nyugati vers lefordításához — a magyar nyelvről köztudott, hogy minden nehézség nélkül képes visszaadni ezeket a rím- és ritmusképleteket. Az előbb Tóth Krisztináról beszéltem, említhetném Karafiáth Orsolyát is, mindketten budapesti költők, akik ezt a nyelvet használják. De említhetném a teljes világirodalmat „újraolvasó” Kovács András Ferencet is, aki Kolozsvárott magyar—francia szakot végzett, és számára a francia kultúra felé való nyitás magától értetődő volt. Ion Pop: És mit eredményez ez? Valamiféle ironikus-szentimentális recepciót? Mire irányul voltaképpen az irónia és mit eredményez? Balázs Imre József: Tulajdonképpen a nyelv reflektáltságát. Visky András: Nem szentimentális recepcióról van szó. Talán megőrződött benne valami a brechti hűvösségből. A formák távolról nézése voltaképpen az irodalmi nyelvnek, a hagyománynak a mérlegre tevése. Lászlóffy Aladár: Az egyik nagy kérdés az, hogy mi történik a verssel az agorán. Ne feledjük el, hogy évszázadok óta s az utóbbi évtizedekben különösen észlelhető volt az etika rávetítése az esztétikumra. Minden kis nép, amelyiknek egyébként nagy irodalma is lehet, pajzsként tartotta maga fölé a verset, az irodalmat, mindent, ami a nyelvvel kapcsolatos. Szeretnék ugyanakkor egy másik dolgot is kiemelni a központi metaforánkkal kapcsolatban, amiről egy órája beszélünk. Az embernek egyetlen szíve van, a versnek viszont legalább tíz vagy még inkább ötszáz. Amiről Visky beszélt, s amire rákérdeztél, az csak egyik iránya a magyar költészetnek. Ha a többi négyszázkilencvenkilencet is figyelembe vesszük, akkor másképp is nézhetjük a dolgokat. Ion Mureşan: Elnézem ezt az antológiát, amelyiket hárman is elhoztunk: négy román költő versei magyarul. Mégis, akkor érezném igazán jól magam, ha itt volna egy olyan antológia is, amelyikben négy vagy jóval több magyar költő versei lennének románul. Ion Pop: Ilyen antológia létezik, nemrég adták ki... Ion Mureşan: Mindenesetre ritka dolog. Kevés a fordítás magyarról románra. És éppen ez az, látják, hogy Ion Popnak annyi magyar költészeti antológiája van, még a legújabb is megvan neki, és mégis annyit kérdezősködik. Mi történik itt? Azt jelenti, hogy ezek az antológiák nem elegendőek. Ha nekem itt volna a térdemen egy ilyen antológia, négy remek magyar költő verseivel, kevesebbet kellene kérdezősködjek. Ion Pop: Én Lászlóffy Aladártól szeretném még megkérdezni, hogy miként látja a nemzedéke a legfiatalabb magyar költőket? Lászlóffy Aladár: Nem hiszem, hogy feltétlenül nemzedéki szempontokat kell érvényesíteni... Például amit avantgárdnak szokás nevezni, sohasem generációs probléma. Az avantgárd is valahol Neanderthalban kezdődött, a kövek kopácsolásával. Akkor sikerül valami jelentőset létrehoznod, ha találsz egy eredeti formát. A magyar költészetben manapság sincsenek többségben a klasszikus vagy konzervatív költők, állandó újító kísérletek vannak, egészen el addig a határig, ahol már nincs grammatika, és a mi problémánk is meg van oldva, mert ott már valóban nincs szükség a versre. Ion Pop: Mindenkinek feltennék egy utolsó kérdést: milyen tervek várnak megvalósításra, mi az, amit még el szeretnének mondani?... Mircea Petean: Még csak egyetlen gondolat: ha a költő személye egyre kevésbé fontos is, a költészet paradox módon egyre fontosabbá válik. A költő intelligens lény, és annak is kell lennie, szívnek, értelemnek, amelyik beleíródik a versbe az álmokkal együtt. Az ember teljes kifejeződésére kell törekednie a versnek. Mindent felhasznál, amit korábban műveltek a költők, a prózaírók, esszéírók, és persze felhasználja a vallás, a tudomány, a technika sugallatait is. A költő tehát végső soron az, aki a nyelvet alakítja. Visky András: Nehéz tervekről beszélni, mert bizonyos értelemben a róluk való beszéd megsemmisíti őket. Erőteljesen foglalkoztat mostanában a nyelv mint gesztus: a nyelv liturgikus modalitása. Gáspár Lorándot már említettem, említhetném Edmond Jabest is, akit az utóbbi időben olvastam. Nemrég fejeztem be egy könyvet, egyfajta testamentum ez: A szentek életéről. Enyhén önironikus legendáról van szó, szentekről, pillanatokról és gesztusokról szól, amelyek jelentőségteljesek és túlmutatnak a pillanatnyiságon. Kiadóként is vannak terveim, elsősorban a fordítások foglalkoztatnak. Ion Mureşan: Erre van szükség. Beszélgettünk az emberiség szívében és szívéből, de szeretném, ha szövegeken keresztül is kommunikálhatnánk... Balázs Imre József: Még két rövid gondolat. Biztosan észrevették, hogy Lászlóffy Aladár, Visky András meg én más-másképpen gondolkodunk a versről. Ki szeretnék emelni a Visky által említett francia hagyományok mellett még egy-két vonulatot a magyar költészetből. Vannak például fiatal, zajos kísérletek a fiatal magyar költészetben, amelyek a populáris irodalom felé próbálnak közeledni. Ha egyfajta önmeghatározást kérnének tőlem, én inkább néhány kedvenc költőn keresztül definiálhatnám önmagam: Wallace Stevens és Kavafisz által például, akikkel ugyanakkor nem érzem összeegyeztethetetlennek Morgenstern vagy Ringelnatz költészetét. És engedjék meg, hogy egy furcsa véletlenről beszéljek még. 1996—97-ben, amikor még nem volt saját kötetem, úgy döntöttem, próbára teszem saját magam fordítóként is. Nagyon egyszerűen jártam el: bementem az Egyetemi Könyvesboltba, kis válogatás után levettem a polcról Mircea Petean Lasă-mi, Doamne, zăbava című könyvét, illetve Ion Mureşanét, a Poemul care nu poate fi înţeles-t. Néhány verset le is fordítottam azokból a kötetekből. Nem sokkal később Fekete Vince, a Helikon szerkesztője Ion Pop-fordításokat kért tőlem. Néhányat el is hoztam a fordítások közül... Ion Pop: Azt gondolom, a mai találkozás ígéretes, elhangzott néhány egészen konkrét terv is, amelyek a kulturális párbeszéd műhelyeiként működhetnének a továbbiakban. Köszönjük a jelenlétet és köszönjük a két szerkesztőségnek a kezdeményezést, amely ősszel talán folytatódik. Teutsch Áron és Balázs Imre József fordítása A 2000. július 12-én, a Román—magyar kulturális kapcsolatrendszer című rendezvénysorozat keretében lezajlott kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változata. A rendezvényt a Nyílt Társadalomért Alapítvány támogatta. |