KorunkNovember 2000
 November 2000
Erdélyi szemmel — Brüsszel, Európa


  Előszó
  

  Jövő és érték
  Egyed Péter

  Vázlat egy álomról
  Csiki László

  Közép-Európa geopolitikai problémái Washington után
  Vasile Puşcaş

  Pillanatkép Magyarország uniós csatlakozásáról
  Balogh András

  Románia jövője és az európai integráció (Gabriel Andreescu, Bakk Miklós, Bodó Barna és Borbély László írásai)
  

  Európai integráció és politikai készségek
  Szász Alpár Zoltán

  Szilágyi Domokos utolsó monológja
  Vári Csaba

  A „tisztátalan” filozófiai kritikáról
  Polgár Alexandru

  Vanni ugyan nincsen, de igény, az volna rá
  (Csák László, Veres Valér,Olti Ágoston, Plainer Zsuzsa és Balogh Brigitta válaszai)

  Időzavarban; Rámában a dráma; A paradicsom napja; Egy versben a reggel
  Szonda Szabolcs

  Az erőszak sátánkeringői
  Bogdán László

  Ikervers
  Mózes Huba

  Etnikai specifikum és közös sajátságok I.
  Vajda László


Toll
  Mi mind, jó románok
  Radu Pavel Gheo

  Nemzeti & bűnvádi sajátosság
  Mihai Gălăţanu

  Miféle sajátosság, uram?
  Irina Nicolau


Műhely / Atelier
  „A költők — az emberiség szíve”
  


F-akták
  A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa
  Manfred Pütz


Világablak
  „Európai mintakövetés” — „nemzetközi öncélúság”: traumák, diskurzusok, tanulságok
  Dénes Iván Zoltán


História
  Kolozsvár a román „kiugrástól” Észak-Erdély „másodszori felszabadulásáig” (1944. szeptember — november). I.
  Nagy Mihály Zoltán—Vincze Gábor


Mű és világa
  Márai Sándor Vörösmarty-mondata
  Fried István


Közelkép
  Csatlakozás közérthetően
  T. SZ. Z.


Téka
  „De itt lenn minden unt és ostoba.”
  Demeter Szilárd

  Romániai Magyar Évkönyv 2000
  K. K. Gy.

  Olvasószolgálat
  


Talló
  Ortodoxia és nacionalizmus
  S.L.

  Mircea Dinescu új lapja
  Kántor Erzsébet

  Hungarian Minorities Monitor
  K. K. GY.

  Románok Európa kapui előtt
  SZ.G.

  Provinciáról, kényszerpályákról, erdélyi irodalomról
  Kántor Lajos



  Számunk szerzői
  

Manfred Pütz

A narrátor mint befogadó: Ishmael, a Moby Dick olvasója és kritikusa

Mindannyiunk számára nyilvánvaló, hogy a Moby Dick legnagyobb részében Ishmael a narrátor. Sokkal kevésbé valószínű viszont, hogy felismerjük: egyszersmind ő a regény legfontosabb olvasója és kritikusa is. Több olyan jelenet van a könyvben, amikor Ishmael a befogadó szerepét játssza. Sok fontos pillanatban például könyvekkel és különféle írott dokumentumokkal foglalatoskodik, amelyek elkerülhetetlenül olvasói, kutatói vagy kritikusi reakciókat követelnek meg tőle. Más epizódokban nemverbális műtárgyak, festmények, rajzok, illusztrációk nézőjeként és kritikusaként lép fel. A Melville-recepció részletesen tárgyalta Ishmael narrátori pozícióját és az ehhez kapcsolódó perspektíva-problémákat a Moby Dick ben. De mindeddig kevés szó esett Ishmaelről mint olvasói figuráról, és a regénybe kódolt befogadás kérdéséről. Nyilván azért, mert egyes értelmezői iskolák hajlamosak behatárolni a kutatás irányultságát. A legtöbb olvasóiválasz-elmélet például vagy a valódi olvasókból indul ki, vagy olyasfajta hallgatólagosan vagy explicit módon feltételezett figurákból, mint az „implicit”, a „fiktív”, az „absztrakt”, a „minta-”, az „intencionált” és/vagy az „elképzelt” olvasó, akik fontos konstitutív és közvetítő szerepet játszanak az irodalmi szövegek létrejöttében. Jóval kevesebb figyelmet fordítanak viszont arra az olvasói figurára, aki nem csupán strukturálisan íródik bele a szövegbe, nem csak implicit címzettje bizonyos üzeneteknek, hanem maga is a történet szereplője, aki olykor könyveket olvas és értelmez. Egy efféle szereplő, akit én megszemélyesített befogadónak neveznék, sokféle funkciót tölthet be a szövegben, amelyek azonosak lehetnek (de nem szükségképpen) az implicit olvasóéval. A szerző a főszereplőit megszemélyesített befogadói attribútumokkal láthatja el, hogy általuk komplex intertextuális tereket nyisson meg; hogy olyan reakciókat vetítsen rájuk, amelyek az irodalom feltételezett hatását mutatják; hogy dialógusba vonja az irodalom és általában a művészet poétikai fogalmait, az egyes szereplők közvetítésével. A továbbiakban azt vizsgálom, ahogy a megszemélyesített befogadói figurák hozzájárulhatnak a szöveg autoreferenciális kommentárjainak létrehozásához. Nemcsak a narráció tárgyairól van tehát szó ezekben az esetekben, hiszen a beszélők, akik a szövegben jönnek létre, állandóan reflektálnak is a narratív kommunikáció folyamatára, amely így saját töprengéseik implicit témájává lesz. 1 Ishmael gyakran tűnik fel a megszemélyesített befogadó szerepében, s a kritikus szemléletű szemtanú pozíciója, amelyet gyakran tulajdonítanak neki, jól illeszkedik az előbbihez. Ez a visszatérő, könyvekkel és képekkel való foglalatoskodás arra utal, hogy Melville valamiféle funkciót, hatást tulajdonított a narrátor befogadóként való szerepeltetésének. De még mielőtt belemennénk e funkciók vizsgálatába, észre kell vennünk, hogy többféle befogadói szerepről van szó. Helyzetenként változik Ishmael reakcióinak irányultsága. Olykor magára az olvasóra/nézőre irányul figyelme, máskor tárgyorientált befogadóként viselkedik. Vagyis: egyes helyzetekben az észlelőről beszél, máskor pedig az észleltről. Jó példa az olvasó/nézőorientált és a tárgyorientált megközelítésmódokra Ishmael képekhez való viszonyulása. Az alábbiakban két festményhez fűzött, a regény elején található kommentárját vetem össze azzal a móddal, ahogyan később a bálnaábrázolásokat és magát a bálnavadászatot nézi később. A Moby Dick harmadik fejezetében Ishmael egy különös festményt vesz észre a Bálna fogadóban, amelyik felzaklatja, és következésképpen igénybe veszi interpretációs készségeit. Mivel ez a találkozás igencsak sűrű leírását eredményezi Ishmael egyik tipikus viszonyulásmódjának, a maga teljességében idézném a képre vonatkozó passzust: „Egyik falon nagyon nagy s olyannyira füstlepte és minden módon meggyalázott olajfestmény lógott, hogy az ember csupán úgy tudta tárgyát valamennyire is felismerni a homályos fényben, ha buzgón tanulmányozta, rendszeresen újra meg újra elébe járult, és alaposan kikérdezte a szomszédokat. Az árnyékoknak és árnyaknak oly érthetetlen tömegét láttad, hogy először már-már arra gondoltál: valami becsvágyó ifjú művész a New England-i boszorkányperek idején megpróbálta megfesteni az elvarázsolt káoszt. De ha sokat és elmélyülten szemlélted, ha újra meg újra eltöprengtél rajta, s legfőképpen kinyitottad az előtér hátsó részében bujdosó kis ablakot, végül arra a megállapításra jutottál, hogy ez a gondolat, ha szertelennek látszik is, nem egészen alaptalan. De legjobban egy hosszú, hajlékony, baljóslatú, titokzatos fekete tömeg lepte meg és hozta zavarba az embert; a kép közepén lebegett, három kék, homályos, függőleges vonal felett, melyek valami megnevezhetetlen tajtékban úsztak. Ugyancsak mocskos, vizenyős, kásás kép volt, gyengébb idegzetű embert könnyen az őrületbe kergethetett volna. Mégis volt benne valami meghatározhatatlan, félig-elért, elképzelhetetlen magasztosság, ami csaknem odafagyasztotta újra az embert, míg önmagában önkéntelenül meg nem esküdött, hogy rá fog jönni, mit ábrázol ez a csodálatos festmény. Egyre-másra villantak fel a ragyogó, de sajnos, téves gondolatok. A Fekete-tenger éjféli szélviharban. A négy őselem természetellenes harca. Elátkozott pusztaság. Sarkvidéki tél. Jégzajlás az Idő befagyott folyóján. De végül mindeme képzelődések megadták magukat annak a baljóslatú valaminek a Kép közepén. Ha azt megérted, a többi világos. De álljunk csak meg! Nem hasonlít halványan valami óriási halra, sőt, magára a nagy Leviatánra? A művész szándéka csakugyan ez volt [seemed this, úgy tűnt, hogy ez — B.I.J. megj.]: ez az én végső elméletem, s ezt több magas korú személlyel folytatott eszmecsere után az ő egybegyűjtött véleményükre alapítottam. A kép egy Horn-foki hajót ábrázol, nagy orkánban; a félig megfeneklett hajó ott hánykolódik, csak három vitorlafosztott árboca látható, s egy nekikeseredett bálna, amely szépen át akarja ugrani a hajót, éppen véghezviszi szédületes mutatványát: karóba húzza magát a három árbocon.”* Bár a részlet úgy indul, mintha egy műtárgy leírását kívánná nyújtani, a szöveg irányultsága hamarosan megváltozik, és elsősorban a néző műalkotáshoz fűződő reakciójáról beszél. A néző töprengései, a benne kiváltott hatás központivá válnak, és átfogják a teljes viszonyulási skálát a zavartól, idegenkedéstől, spontán értelmezési kísérletektől a spekulációig, kételyig, véleményegyeztetésig. Olyannyira a nézőre koncentrál a leírás, hogy nem tudhatjuk teljes biztonsággal, mit ábrázol valójában a kép. A bizonytalanság a megkísérelt leírás ellenére is megmarad, hiszen a végeredményt Ishmael csak „végső elmélet”-ként, „egybegyűjtött vélemények” egyeztetett változataként tudja felmutatni. Ezeket a véleményeket nyilván jóval az első elbizonytalanító benyomás után gyűjthette össze Ishmael.1 Az idézett részletben egyfajta ironikus hangvétel uralkodik, amely néhol szatírába és paródiába játszik át. Az irónia éle azonban nem a képre, inkább a nézőre irányul, és nem elsősorban Ishmael személyére, inkább arra az általános befogadói attitűdre, amelyet megjelenít. Ishmael személye és a reprezentatív befogadó közötti kapcsolatot nyelvtani formulák erősítik. A narrátor nem egyes szám első személyben beszél, hanem egy meghatározatlan vonatkozású második személyű névmást és igealakot használ, amely a regény olvasója felé is nyitást jelent, aki elfogadhatja vagy elvetheti az azonosulás lehetőségét az egyszerre megszólított és jellemzett te-vel. Ez a részlet tehát több, mint Ishmael műalkotáshoz való viszonyulásának leírása. Egy olyasfajta azonosulási mintát kínál fel az elképzelt olvasónak, amelyet a könyv valódi olvasója elfogadhat, de ki is térhet előle. Ez a passzus mindenképpen felhívja a figyelmét arra, hogy a művészethez való közeledésnek megvannak a komplex élménylehetőségek mellett a maga veszélyei és elégtelenségei is, lehetséges bölcsen és bután viszonyulni egy műhöz. Ezáltal tudatosul az olvasóban saját értelmezői szerepe, amelyet éppen játszik. Ezekkel a megjegyzésekkel természetesen nem merítettük ki e részlet bonyolultságát. Bár a Melville-kritika meglehetősen tartózkodónak bizonyult ebből a szempontból, a jelenetnek nyilván egyéb fontos funkciója is van a regény kontextusában. Ha végigszaladunk az Ishmael fogadóbeli reakcióin, olyasfajta modellhez jutunk, amely magára a Moby Dickre vonatkozó olvasói reakciókat is előrevetíti. Elképzelhető-e frappánsabb összefoglalása azoknak az értetlenkedéseknek, spekulációknak, kételyeknek, ambícióknak, kritikai belharcoknak, ironikus és elutasító gesztusoknak, allegorikus nyomozásoknak, amelyeket a Moby Dick indított el? Lehetne-e kegyetlenebb ironikus fordulatokat találni a könyv jellemzésére annál, hogy „elvarázsolt káosz” [chaos bewitched] vagy hogy „mocskos, vizenyős, kásás kép volt, gyengébb idegzetű embert könnyen az őrületbe kergethetett volna”? A Bálna fogadóban lógó kép tehát a Moby Dick mása, a képhez fűződő kommentárok pedig a Melville-féle önironikus megjegyzéseknek és a regény majdani fogadtatásáról szóló előrejelzésének a keveréke. A regény más helyein Ishmael műalkotásokkal való találkozásai szintén nézőorientált viszonyulásmódokat jelenítenek meg. Mapple atya szentbeszéde előtt például Ishmael a kápolna belsejét vizsgálja. A szószék hátsó részét „jókora festmény díszítette, mely egy szörnyű viharban küszködő derék hajót ábrázolt, oldalával fekete szirtek és havas hullámtörők felé fordulva”. Ishmaelnek feltűnik egy angyal arca, amely a hajó fölött lebeg, és az alábbi szavakat tulajdonítja neki: „Ó, nemes hajó, csak küzdj, küzdj, te nemes hajó, tartsd vitézül kormányodat, mert íme! a nap előtör, a felhők elszállanak — közeledik az azúrkék ég nyugalma.” Ismét Ishmael viszonyulása áll a leírás középpontjában, nem annyira a kép. Az alapvető befogadói válasz itt is valamiféle képzeletet mozgósító keresés a mélyebb jelentések után, és ez a keresés sokkal intenzívebbé válik azáltal, hogy Ishmael e pillanatokban hajlamos mindennek, amivel a kápolnában találkozik, mély jelentőséget tulajdonítani. Ishmael olvasata attól válik ironikussá, hogy erőteljesen koncentrál a saját lelkiállapotára, és ezáltal félreolvassa a jeleket. Ishmael mint megszemélyesített befogadó úgy gondolja, megragadta a kép értelmét — miközben önmagában elmerülve látszólag rajta kívül álló jelekre és jelentőségekre figyel —; az angyal jelenlétéből reményt és áldást olvas ki, amely saját közeljövőbeli tengeri útját kíséri majd. Mindannyian tudjuk, mi következik ezután. 2 A fenti nézőorientált viszonyulásokhoz képest nyilvánvaló elmozdulást jelentenek azok az epizódok, amelyekben Ishmael újra a befogadó és kritikus szerepét játssza. Leginkább talán az 55—57. fejezetekben figyelhető meg ez a viszonyulásmód, amikor Ishmael a bálnák grafikus megjelenítését vizsgálja. A fejezetcímek: Képtelen bálnaképek [Of the Monstruous Pictures of Whales], Kevésbé téves bálnaképek és bálnavadász-jelenetek hű képei, illetve A bálna festményen, csontban, ködben, fában, vasbádogon, hegyeken és a csillagokban. E fejezetek valóságos körképet nyújtanak a bálnaábrázolásokról a különféle művészeti ágakban, nyomtatott és kézi megmunkálású felületeken. Bizonyos értelemben Ishmael teljességre törekvő katalógusa a regény bevezetőjében felvonultatott Idézetek — véletlenszerűen egymás mellé helyezett, bálnára vonatkozó verbális utalások — grafikai ellenpontja. A képkatalógusban Ishmael keveri a képleírásokat saját befogadói reakcióinak leírásával. Vagyis: olyan befogadói figuraként lép fel, akinek jól körülhatárolt személyisége van, és az élmény folyamata legalább annyira tematizálódik a leírásban, mint az érzékelt anyagisága. Mégis, a hangsúly, a leírás két alapvető referenciapontja közötti viszony radikálisan átalakult. Főként az irónia és a szatíra irányultságának megváltozásában érhető tetten a fordulat: „Nézzék meg a Goldsmith lelkes világa című népszerű könyvet. Az 1807-es rövidített londoni kiadásban egy állítólagos »bálna« és egy »narvál« képe látható. Nem akarok a közönségesség látszatába keveredni, de az idétlen bálna egy amputált kocára hasonlít, ami pedig a narvált illeti, egyetlen pillantástól is elálmélkodunk: hogyan sózhattak a tizenkilencedik században ilyen grifflovat hitelesként bármelyik iskolás gyerekre.” Illetve: „1836-ban [Frederick Cuvier] kiadta A bálnák természetrajzát, amelyben egyik kép szerinte az ámbráscetet ábrázolja. Mielőtt megmutatnátok ezt a képet egy nantucketinek, jó lesz felkészülnötök egy gyors visszavonulásra Nantucketből. Egyszóval, Frederick Cuvier ámbráscetje nem ámbráscet, hanem tök. Persze, sohasem jutott osztályrészéül egy bálnavadászat (az ilyen embereknek ritkán jut), de ki tudja, honnan vette ezt a képet.” A kritikus élű irónia és szatirikus árnyalat itt is nyilvánvaló, csakhogy másvalamire irányulnak, mint a regény korábbi epizódjaiban. A Bálna fogadóban még a nézői reakciót célozták, elsősorban az interpretátori félszegséget, a műalkotás által kiváltott kétes értékű reakciókat. A fenti két idézetben viszont éppen fordítva: csak annyiban vonatkoznak a nézői szerepre, amennyiben innen indul ki a tárgy kritikája, az irónia pedig a művészekre, az ő félszegségükre és teljesítményükre — végső soron a képekre — irányul. Ishmael tehát továbbra is a befogadói reakciók megtestesítője, viszont itt inkább tárgyorientált viszonyulásról van szó, amely inkább vonatkozik az érzékelt, mint az érzékelő világára. Nem valószínű, hogy ez a változás teljesen esetleges narrátori „döntés” eredménye, és az sem, hogy a narratív technika reflektálatlan változásáról lenne szó. Inkább a vizuális műalkotások jelentésének és funkciójának narrátor által megélt átértelmeződéséről. Ishmael maga mondja az 55. fejezet elején: „Hamarosan lefestem nagyjából, amennyire vászon nélkül lehet, a bálna igazi formáját, amilyennek a bálnavadász látja, mikor teljes hosszában odakötözik a bálnavadászhajó oldalához, olyannyira, hogy akár rá is lehet állni. Érdemes talán figyelmünket előbb azokra a furcsa, képzelet szülte bálnaportrékra fordítanunk, amelyek a mai napig merészen próbára teszik a szárazföldi emberek hitét. Ideje a tárgyban eligazítani a világot, bebizonyítván, hogy e képek hamisak.” E bekezdés tehát a valósághű ábrázolás totális érvényessége („teljes hossza”) mellett érvel, amelynek a képi művészet mint dokumentációs művészet alá kell hogy vesse magát, s amennyiben ez nem sikerül, afféle kritikával illethető, mint amit Ishmael a fentebbi képek és létrehozóik felé megfogalmaz. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy Ishmael vagy Melville elképzelése a vizuális művészetekről kimerülne a dokumentáris jellegű, pontos ábrázolásban. Ellenkezőleg. Ishmael többször megfogalmazza saját véleményét a művészet próteuszi és multifunkcionális jellegéről, azzal a megjegyzéssel ugyanakkor, hogy ha egy művészi vállalkozás már elkötelezte magát valamelyik művészetfelfogás, funkció irányában, ki kell tartania emellett. A Bálna fogadó vagy a kápolna képei nyilván nem egyszerűen azért vannak a falon, hogy valamit valósághűen ábrázoljanak. Tehát nem is kritizálhatók ebből a szempontból. Ezek a képek másfajta jelentéseket közvetítenek, alighanem szimbolikus jellegűeket. És ha valamelyik néző nem találja az értelmet (ahogy Ishmael sem), esetleg rossz irányba indul el a kép által hordozott premisszáktól, inkább a nézői hangoltság inadekvát voltáról lehet szó, mintsem a mű hibájáról. Ha viszont egy másik művészeti forma a hű reprezentációt célozza meg — ahogy az ismeretterjesztő bálnaábrázolásokról ez feltételezhető —, akkor nyilván jogos számba venni esetleges „hibáikat”.2 Ishmaelnek ezek a tárgyorientált kritikai megjegyzései, mint látni fogjuk, ismétlődnek majd szövegekhez kapcsolódó olvasói és kritikusi tapasztalatai leírásakor is. Van még egy különbség Ishmael kétféle befogadói irányultsága között. Ishmael nézőorientált észrevételei szinte kizárólag a művészeti kommunikáció címzettjét érintik. A tárgyorientált befogadói reakciók viszont egyszerre vonatkoznak az alkotásokra és alkotókra. A reakciók e második típusa tehát valamiféle alkotói modellt is megfogalmaz. A nézőorientált értelmezés befogadói modellje ily módon kiegészül Ishmael tárgyorientált értelmezéseiben egy implicit szerzői modellel is. 3 A Moby Dick középső részében gyakran találunk olyan fejezeteket, amelyekben Ishmael a bálnával vagy bálnavadászattal kapcsolatos irodalmi és/vagy tudományos szövegeket olvas és értelmez. A Melville-filológia meglehetős pontossággal követte az utalásokat, kiderítve, hogy milyen forrásokat használt Melville, és hogy mire vonatkoznak egyes utalások. Most nem ezt vizsgálnánk, inkább azt, hogy miként viszonyul Ishmael e szövegekhez. A viszonyulás eléggé egynemű. Ahogy a Cetológia című fejezetben is látható, Ishmael többnyire annak a szándéknak a bejelentésével indítja a vizsgálódást, hogy alapos megértésre törekszik, a rendelkezésére álló források megszűrése révén. Felveti azt a problémát, hogy az előtte tevékenykedő íróknak ugyanezt kellett tenniük, és hogy szemügyre kell venni az ő próbálkozásaikat is, mielőtt az író belefogna saját történetébe. Itt Ishmael gyakorlott kutatóként és betűéhes olvasóként tűnik fel, aki minden bizonnyal a fiatalkori Pequod-kaland után, hosszú évek alatt szerezte olvasottságát.3 Itt mutat rá arra, hogy sok könyv, amelyet olvasott, nem képes beteljesíteni saját kitűzött célját. A híres mondat jól érzékelteti álláspontját: „habár igazi tudós kevés, könyv sok van”. Ezek után Ishmael rámutat saját nehezen megszerzett hitelének forrásaira, hangsúlyozva többek között kettős státusát: az érett, nagy olvasottságú emberét és az első kézből tapasztalatokat szerzett egykori ifjúét: „könyvtárakat úsztam át, óceánokat hajóztam át, volt dolgom bálnákkal e hús-vér kezekkel, elszántam magam és próbát teszek.” E technika eredménye, hogy Ishmael, bár alapvetően befogadói szerepben mutatkozik be, megnyitja a szöveget saját írói intenciói és elképzelései irányában. Amit e könyvekben keres, az nagyjából ugyanaz, amit a referenciális bálnaábrázolásoktól is elvárt: a valóság minél pontosabb, ugyanakkor minél lényegre törőbb leírása. Ehhez az eszményhez saját szövegében is ragaszkodni próbál. Komoly, kétkedő, alapos olvasóként jeleníti tehát meg önmagát, és kritikája, dicséretei mindenekelőtt a vizsgált szövegek információs tartalmát érintik, kevésbé a hozzájuk fűződő olvasói attitűdöket. Következésképpen esetleges iróniája itt is arra irányul, amit olvas, nem saját (néhol dubiózus) olvasói tevékenységére és szándékaira. Sleet kapitány (alias ifj. William Scoresby) varjúfészekről és egyebekről szóló leírásait például nyílt iróniával kezeli. Elmondható tehát, hogy Ishmael tárgyorientáltan olvassa a könyveket, és csak másodlagosan szentel figyelmet az olvasói reakcióknak. De mi történik Ishmaellel, az íróval, aki közvetítő szerepet játszik ebben a viszonyban? Az adott kontextusban a válasz nyilvánvaló: Ishmael tárgyorientált olvasói megjegyzései voltaképpen saját írói szerepére is vonatkoznak. A könyvek folyamatos emlegetése révén többek között felhívja a figyelmet az intertextualitás konstitutív jellegére, amely tehát a szöveg létrejöttében is fontos szerepet játszik. Túl a forráskutatói attitűdön tehát Ishmael, az olvasóból lett író érzékelteti, hogy a szövegek más szövegekből jönnek létre, és más szövegekre mutatnak rá, amelyek együttesen egy verbális univerzumot alkotnak, további szövegek kiindulópontját, és állandó oda-vissza vonatkoztatásban állnak egymással. Ishmael, az olvasó tehát felhívja a figyelmet, hogy írói működését az intertextuális viszonyok teszik lehetővé. Ez azonban nem a korábbi szövegekből egy újabbat létrehozó játékos attitűddel társul, sokkal inkább azzal az olvasói attitűddel, hogy textusoknak és pretextusoknak egy átfogó panorámáját alkossa meg, amelyet reményei szerint íróként felszippant, átalakít és meghalad. Ishmael kritikusi reakciói tehát szerzői elképzelések, intenciók explicitté tételei is, amelyek az intertextualitás, a forráskezelés, az érintőlegesen fontos művek befogadásának problémáin keresztül a szerző tárgyához képest elfoglalt pozíciójáról is szólnak, mintegy modellként működve. Ily módon Ishmael könyvekről alkotott véleményei saját alkotómunkájának előfeltételeit is tisztázzák, előkészítvén a terepet saját könyvének — mindezt legnagyobbrészt saját olvasói tapasztalatain átszűrve. Az, hogy roppant nehéznek vagy lehetetlennek bizonyul megírni a teljes igazságot a bálnáról és bálnavadászatról, más lapra tartozik.4 Ahogy az is, hogy Ishmael központinak szánt fejezete igencsak ironikus értekezésnek bizonyul, mindenféle tudományos írásművek paródiájának. Mindezekkel együtt tehát szükséges hangsúlyozni, hogy amikor Ishmael olvasóként pozicionálja magát a regényben, többnyire felfedezhetjük e szerep mögött a könyv írójának/narrátorának szerepét is. A befogadói viszonyulás mint explicit probléma persze nem csupán Ishmael alakján keresztül jelenítődik meg a regényben. Másféle kontextusokban és változatokban is feltűnik, anélkül azonban, hogy jelentősen eltérne az Ishmael esetében vázoltaktól. Például az Etimológiát összeállító „megboldogult tüdőbajos középiskolai segédtanár” vagy az Idézeteket összegyűjtő „al-segéd-könyvtáros” szintén megszemélyesített befogadóként jelennek meg. Függetlenül attól, hogy kivel azonosítjuk ezeket a figurákat, világos, hogy a potenciális „ideális” olvasók és kutatók gúnyrajzairól van szó. Egy bizonyos olvasói attitűd, tevékenység és irányultság komikus megjelenítéséről. Bizonyos értelemben a narrátor/regényíró negatív tükörképei is, hiszen amit a segédtanár és az al-segéd-könyvtáros az anyagaikkal művelnek, az éppen az, amit Ishmael megpróbál elkerülni (kérdés persze, hogy ez mennyire sikerül neki). Hasonlóképpen A Hej oda története, illetve a Jónás mint történelmi alak című fejezetek szintén felvázolnak néhány ironikus befogadói magatartás-képletet. A Hej oda története Ishmael beszámolója szerint a limai Arany fogadó spanyol urakból álló hallgatósága előtt hangzik el, akik egyfajta komikus inadekvátsággal viszonyulnak a történethez. Kérdések, mellékvágányra terelő kommentárjaik, indulatszavaik, amelyek révén a történetben való részvételük materializálódik, alighanem a Melville egyes korábbi munkáinak fogadtatását is jellemzi, amelyet a szerző bizonyára a Moby Dick esetében is megelőlegezett. A Jónás mint történelmi alakban az öreg nantucketi Sag-Harbor Jónás bibliai történetét vonja kétségbe különféle érvekkel, míg a többiek ellenérvekkel védik a történetet. Úgy tűnik, mindkét fél inadekvát módon olvassa a szöveget, és értelmetlen kötözködéseik, amelyekkel elvétik a szöveg tétjét, azt példázza, ahogyan az olvasók és egzegéták oly gyakran eltávolodnak a szövegektől bizonyos trivialitások irányába, és nem képesek egyenrangú félként belépni a szerző—olvasó viszonyrendszerbe. A kettős irónia abban mutatkozik meg, hogy a szkeptikus Sag-Harbornek bizonyos értelemben igaza lehet, ugyanakkor kritikai olvasatát a józan észre építi, arra az instanciára, amely ebben az esetben a legkevésbé működtethető más olvasók meggyőzése érdekében. 4 Mi történik tehát, amikor Melville befogadóként lépteti fel Ishmaelt, elsődleges narrátorát, és mindannyiszor hangsúlyt fektet a nézői és olvasói modellekre a regényben? Milyen hatása van az olvasói és írói modelleknek a kritikusokra, szerzőkre és valódi olvasókra vonatkozó implicit kommentárokra? Stanley Fish, több más kritikus mellett meggyőzően érvel amellett az Interpreting the Variorum című szövegében (In: Reader-Response Criticism. Baltimore, John Hopkins University Press, 1980), hogy az olvasó bizonyos értelemben íróként viselkedik, vagy, ahogyan Jane Tompkins mondta, „A szövegeket az olvasó nem olvassa, hanem írja”. Ez azt jelenti, mondja Stanley Fish, hogy „az értelmezői stratégiák nem az olvasás után aktivizálódnak (tehát az észlelés behatásoktól mentes aktusában, amelyben nem hiszek), hanem magának az olvasásnak a formáját jelentik [they are the shape of reading]. És mivel az olvasás formái, sokkal inkább ők adnak formát a szövegeknek, ők hozzák létre a szövegeket, és nem fordítva, ahogy többnyire feltételezik.” A feltevés, hogy az olvasók bizonyos értelemben a szöveg írói, magával hozza a fordított lehetőséget is: hogy az írók (vagy akár a narrátorok) saját szövegeik olvasói is. Fish következő megállapítása érvényesnek tűnik az irodalmi kommunikáció teljes folyamatára: „Saját modellemben a jelentéseket nem kiolvassák, hanem csinálják, és nem bekódolt formák révén csinálják, hanem értelmezői stratégiák révén, amelyek életre keltik a formákat. Ebből az következik, hogy amit a beszélő művel, az nem más, mint lehetővé tenni a hallgatóság számára a jelentések (és szövegek) létrehozását, arra ösztönözve őket, hogy működésbe hozzák értelmezői stratégiáikat. A beszélő feltételezi, hogy ezt az ösztönző felhívást felismeri majd a hallgatóság. A szerző vagy beszélő egyfajta projekciót hajt végre: kivetíti és visszavonatkoztatja önmagára azokat a gesztusokat, amelyeket akkor hajtana végre, ha ő hallgatóként szembesülne azokkal a hangokkal vagy jelzésekkel, amelyeket éppen kibocsát.” Ha a szerző valóban belevetíti önmagát egy olvasói pozícióba, megelőlegezve, majd sugalmazva bizonyos értelmezői stratégiákat, akár egy lépéssel tovább is mehet, és megszemélyesített befogadói figurákat léptethetnek fel szövegükben, akik explicit módon alkalmazzák ezeket a stratégiákat, s akik értelmezési modelleket állíthatnak fel a valódi olvasó számára. Bizonyos értelemben ez az eljárás láthatóvá teszi az inherens szerző—olvasó viszonyt azáltal, hogy beépíti egy fiktív szereplő tevékenységébe és reakcióiba, amint éppen szövegeket értelmez. Ishmael is efféle szereplő. Természetesen más szövegeket (és képeket) olvas, értelmez, kritizál, nem a regényszöveget, amelyben ő maga létrejön, értelmezői stratégiái viszont nyilván valamiféle olvasóiválasz-modellé általánosíthatók, amely visszavonatkoztatható a Moby Dick olvasójára is. Ily módon Ishmael mint megszemélyesített befogadó egyfajta értelmezői modellt kínál ahhoz a történethez, amelyet ő maga mond el. Természetesen ez csak egyik funkció: fentebb szóltunk arról az írói modellről is, amely a tárgyorientált értelmezéseiből kiolvasható. Ilyesfajta tulajdonságokkal ruházva fel Ishmaelt, a regény a fikciónak olyan jellemzőit helyezi előtérbe, mint az az autoreferenciális kommentár, amelyik egyszerre vonatkozik olvasókra, írókra, kritikusokra és a közöttük létrejövő interakcióra. Azáltal, hogy Ishmaelt befogadói figuraként tételezi, a regény áttetszővé teszi azokat az összefüggéseket, amelyek legtöbb regényben egyáltalán nem áttetszőek. A narrátortól többnyire azt várjuk, hogy elbeszéljen, az írótól, hogy írjon, az olvasótól, hogy olvasson, a kritikustól pedig talán azt, hogy közvetítsen közöttük. A Moby Dick bizonyos értelemben feloldja ezt a stabil, előre meghatározott célokból és felelősségekből felépülő struktúrát. Mégsem válik semmivé ez a struktúra, inkább átalakul egy olyan modellé, amelyben a narrátor, szerző, olvasó és kritikus a maguk komplexitásában válnak láthatóvá, s e viszonyrendszer elemei önmagukra és egymás funkcióira reflektálnak. Ha tehát a Moby Dick gazdagabb és komplexebb műnek tűnik, annak megvannak a maga következményei. Ugyanis el kell bizonytalanítania és szembesítenie kell valódi befogadóját saját képével, amint éppen narrátort és szerzőt alakít, aki egyszersmind olvasó és kritikus is. (Essays on American Literature and Ideas, Iaşi, Institutul European, 1997.) Balázs Imre József fordítása JEGYZETEK 1. A fejezet időszerkezete kizárja annak lehetőségét, hogy Ishmael állítólagos hosszas beszélgetései a „magas korú személyekkel” akkor és ott történhettek volna. 2. Ishmael általában szkeptikusnak tűnik az ábrázolóművészetek lehetőségeit illetően. Szerinte alighanem lehetetlen egy bálna-szerű szubjektum adekvát reprezentációja. Vö.: „a nagy leviatán az egyetlen lény a világon, amely örökre megfestetlen marad. Igaz, egyik kép jobban eltalálhatja, mint a másik, de egyik sem találhatja el a hitelesség kellő fokával.” Elképzelhető, hogy az ábrázolóművészetek elégtelenségére vonatkozó kommentár az irodalomnak mint verbális művészetnek a lehetőségeit erősíti ebben a gondolatmenetben. 3. Több ízben is utalás történik arra, hogy Ishmael rengeteg időt tölthetett el tárgya kutatásával, mielőtt érett férfiként leült volna megírni a regényét. Például: „Korántsem kerültem meg a bálna történeti kutatását, valahányszor szükségesnek mutatkozott”, illetve: „A Leviatán-történetek kutatása során egy ősrégi holland könyvre bukkantam.” 4. Ishmael gyakran szkeptikusnak mutatkozik saját írói és kutatói vállalkozásával kapcsolatban. Például a Cetológia zárómondatában: „Isten óvjon meg attól, hogy bármit is befejezzek valaha. Ez az egészt könyv csupán vázlat — sőt, csupán egy vázlat vázlata. Ó, Erő, Idő, Készpénz és Türelem!”