"Ha ama nációk egyikéhez tartoznék, melyek, mint mondják, természeti törvények édes szabadságát élvezik, nyugodt lehetsz, életnagyságban és anyaszülten állnék itt. Így hát én vagyok könyvem tárgya, olvasó: semmi értelme, hogy ilyen jelentéktelen és hívságos irkafirkára pazarold a drága idődet. Ég áldjon!" (Michel de Montaigne)
"Az igazság kutatása súlyos erőfeszítést követel tőlünk, s ha megtaláltuk, még súlyosabbat ró ránk... Bárhogyan is ítéli meg mindezt az elkorcsosult emberi elme és indulat, az igazság, amely egyedüli bírája önmagának, azt hirdeti, hogy az igazság keresése, amely mintegy annak tett udvarlás vagy szerelmi vallomás, az igazság befogadása, amely a vele való együttlét és az igazságról való meggyőződés, amely a vele való nász a legfőbb érték az emberi természetben." (Francis Bacon)
Két vallomás. A műfaj születésének, talán inkább néven nevezésének éveiből. Gyors egymásutánban. A névadótól és az első követőtől. Franciául az első, 1580-ból. Angolul a második, 1597-ből. Ám az azonos elnevezésen belül nagy a különbség. Az egyik önmaga bemutatását-elemzését, a másik az igazság keresését-megközelítését ígéri. Az én lesz tárggyá Montaigne-nél, az eszme lesz tárggyá Bacon esszéiben. Vagyis meztelenre vetkőzik az első, fogalmakba burkolózik a második. Könnyű, jelentéktelen-hívságos és súlyos, erőfeszítést követelő tárgy? Nem egészen. Mert önmagától az eszmék felé halad az egyik. Mert az eszméktől önmaga felé halad a másik. Önmagától az eszmék felé haladva a szerző megkönnyebbül a vallomásban. Az eszméktől önmaga felé haladva a szerző nászt köt az igazsággal. Igaza van Wolfgang Adamnak. A témák majdnem azonosak. A földi lét és ittlét nagy kérdései. Halál, magány, szerelem, szülők, gyermekek, barátság, tapasztalás, hiúság és így hosszasan tovább. De más változat a kísérlet műfajában. Az én tárggyá válása gyalogosabb, földközelibb. Az eszme tárggyá válása magasztosabb, emelkedettebb. Az önmaga bemutatásában-elemzésében csapongó-szeszélyes, kanyargó gondolatmenet és stílus. Az esszé, a kísérlet közelít a lírához. Az igazság keresésében-megközelítésében fegyelmezett-következetes, egyenes gondolatmenet és stílus. Az esszé, a kísérlet közelít a traktátushoz. Az egyik gondolatmenetet és stílust az én feltárása kívánja. A másik gondolatmenetet és stílust az igazság közelítése követeli.
Így indul a műfaj. Tartalmi-tematikai egységben, módszerbeli-stiláris kettősségben. Történetében kezdetekor és fejlődésében is állandóan reflektálja önmagát. Törekszik az önmeghatározásra, saját lényege megfogalmazására. Csak kettőt a későbbiek és lényegesebbek közül.
Két nagyon hasonló önmeghatározás. Két teljesen különböző alkat. Oscar Wilde és Lukács György. A századforduló légkörében. Valamelyest előzményként az egyik. Valamelyest utórezgésként a másik. Nevezetessé lett írások. A kritikus mint művész. Levél a kísérletről. Mindketten kritikusról beszélnek. Lukács Kassner nyomán platónistáról is. A kritikus és platónista műfaja művészet. Önmaga és a világ megítélése. A világ megítélése önmagában. Önmaga megítélése a világban. E megítélés vallomás. Egy már megszületett mű kapcsán vagy inkább ürügyén. A mű a kritikusban csak előhívja az önmagáról szóló vallomást. Párbeszédet folytat a művel. És e párbeszédben jut el közvetetten önmagához. Mert a párbeszédben a mű csak a kritikustól feltett kérdésekre felelhet. És mindenképpen a kritikusé a döntő szó. Igen. De a két nagyon hasonló önmeghatározásban csak a kritikus művészi magatartása azonos. A műfaji következtetések igencsak eltérők. Wilde-nál a kritikus-művész műformáját a szárnyaló fantázia tartalmi-formai szabadsága jellemzi. Lukácsnál a kritikus-művész műformáját a közvetett ihlet tartalmi-formai fegyelme szabályozza. Ott a szabadság teremt nyitott, formátlan formát. Itt a fegyelem köt zárt, megformált formát. A kritika művészi jellegéről van szó. Az egyikben a művészi jelleg hozzátapadás más művészi műfajokhoz. A másikban a művészi jelleg különbözés más művészi műfajoktól. Az angol költőnek a kritika más műfajokat integráló, átfogó műfaj. A magyar bölcselőnek a kritika más műfajoktól differenciálódó, önálló műfaj.
Nos, ha művészet, önálló Múzsa sugallata-szülötte. Akkor pedig tízre emelkedik Zeusz és Mnémoszüné gyermekeinek száma. Sőt. A költészet öt Múzsája mellé odalép a hatodik. De hogy is lenne? Az esszé, a kísérlet Múzsája? Thaleia, a komikus, Melpomené, a tragédia, Erató, a szerelmi, Kalliopé, az epikus és Polühümnia, a himnuszköltészet nemtője mellett? Nem tudom, ki is lehetne. De fölösleges az ez irányú töprengés. Mert nincs tizedik Múzsa, és a költészet öt Múzsája mellé nem lép oda a hatodik. Igaz, egy kicsit megzavar Kleió, a történetírás Múzsája. Ő is valami átmenetet képvisel. Valahol a művészet és a tudomány között. De az esszének, a kísérletnek, a művészi igényű értekező prózának nincs Múzsája. Mert nem tud e műfaj művészet voltáról a műfaj születése előtt a mítosz. És nem tud e műfaj művészet voltáról a műfaj születése után a teória sem. Oscar Wilde és Lukács György valóban művészetnek hitte. De valószínűleg Theodor W. Adornónak van igaza. Az esszét fogalmi jellege, elemző szándéka a művészettől eleve elválasztja. És éppen fogalmi jellege és elemző szándéka okán ott helyezkedik el, valahol a tudomány és a bölcselet közelében. Hogy pontosan hol, nehezen határozható meg. Mint általában a műfaji gondok. Vagy még azok átlagánál is valamivel nehezebben. Tudomány és művészet elválása véli Theodor W. Adorno végleges. Szemlélet és fogalom, kép és jel egysége, lehet, sohasem létezett. De ha létezett is, régen feloldódott. És vissza többé nem állítható. Másként fogalmazva: a tudati és szellemi formák egykori differenciálatlan egységéről, mai differenciált sokféleségéről van szó. Ami vissza nem csinálandó és nem csinálható. De a műfajt születésétől és fejlődésében végigkíséri valami. Igaz, az eredendő fogalmi jellegen és elemző szándékon belül. A letagadhatatlanul erős szubjektivitás, az én megnövekedett szerepe. Ez pedig nem tudományos-bölcseleti, hanem művészi-költői vonás. Sőt kifejezetten lírai sajátosság. Itt azonban érdemes egy pillanatra megállni.
Tudjuk jól: az alany, a szubjektum a tárgyból, az objektumból nem vonható ki. Egyetlen szellemi-értelmező tevékenységben sem. Vele valami bonyolult, nehezen elemezhető és még nehezebben meghatározható egységet képez. Így van ez a tudományban, sőt a természettudományban is. És e szempontból éppen ez, a végpont, a természettudomány látszik a legfontosabbnak. Hogy a megfigyelő, az alany a megfigyeltet, a tárgyat ott is módosítja. A megfigyelés folyamata a megfigyelés eredményében benne van. Vagyis a szubjektum az objektummal az egész aktusban bonyolultan összekapcsolódik. Ha így van a természettudományban, így van a szellemtudományban is. Természetesen fokozottabb mértékben. És természetesen a legfokozottabb mértékben az esszé, a kísérlet műfajában. Amely ugyan nem tudomány, de fogalmi jellegében közel áll hozzá. Amely ugyan nem bölcselet, de elemző szándékában közel áll hozzá. Amely ugyan nem művészet, de lírai színezettségében közel áll hozzá. Itt szubjektum és objektum, aktivitás és passzivitás szembenállásának primitíven leegyszerűsített ismeretelméleti alapviszonyáról még távolról sem lehet szó. Hanem a két elem egységének egészen sajátos változata jön vagy jöhet létre.
Figyelembe veendő itt, amit Nicolai Hartmann híres megkülönböztetése formuláz. Az esztétika magatartása nem esztétikai magatartás. (Persze e tekintetben főként a művészi tárgyú esszé, kísérlet a legvilágosabb példa. De tanulságai más tárgyú esszékre, kísérletekre is alkalmazhatók.) Az esztétikai magatartás az alkotóé és befogadóé. Az esztétika magatartása a megfigyelőé és elemzőé. Az esztétikai magatartás ihletett, beleérző, elragadtatott. Az esztétika magatartása nem ihletett, beleérző, elragadtatott, hanem vizsgálat tárgyává teszi az ihletet, beleérzést, elragadtatást. Elméleti szintre emel. Nem esztétikai magatartás, de az esztétikai magatartás tudománya. Nem művészet, ám a művészet bölcselete. Nos, itt lehet az esszé, a kísérlet szempontjából valami lényeges. Ugyanis mintha a kettő között lenne, vagy mintha a kettő között közvetítene. Közel áll az esztétika magatartásához, mert vizsgálat tárgyává teszi az esztétikai magatartást. Vizsgálat tárgyává teszi, de fel is szív belőle valamit. Hogy vizsgált tárgyához igazodva jobban vizsgálhassa. Hogy vizsgált tárgyához igazodva a vizsgálat eredményét jobban közvetíthesse. Mert tudja, hogy vizsgált tárgya, a művészet sajátos tárgy. És a vizsgálat jobb eredménye érdekében a vizsgálat módszerét és a közvetítés formáját a tárgy sajátosságához közelíti. A fogalom valóban elvált a szemlélettől, a jel a képtől. De most éppen erről van szó. Hogy a fogalom a szemléletet akarja megfogalmazni, a jel a képet akarja jelölni. De tisztán, önmagában fogalomként és jelként talán nem is tudja mindig pontosan megtenni. Ezért a megfogalmazásban-jelölésben valamelyest közelít hozzá. Mármint a fogalom a szemlélethez, a jel a képhez. Vagyis a megfogalmazás a fogalmat szemlélettel tölti fel. A jelölés a jelet képpel érzékíti meg. Természetesen a megfogalmazás és jelölés is megmarad a művészetről, a szemléleti és képi jellegről való elméletnek. De megkísérli, hogy a szemléletről szemléletesen, a képről képszerűen, azaz a művészetről művészien szóljon. Ennek azonban, a művészetről művészien való szólásnak több eleme is lehet.
Tehát a művészi tárgyról művészien szólni. A szemléletről szemléletesen, a képről képszerűen. De úgy, hogy a fogalmiság a szemléletességgel együtt fogalmiság maradjon. A jelölés a képszerűséggel együtt jelölés maradjon. Vagyis a művészetről szóló elmélet tartalmában maradjon elmélet, formájában ne legyen művészet, de közelítsen a művészethez. Ezáltal pedig a megformálás módja egy bizonyos mértékben tartalommá is lesz. Vagyis: a művészetről szóló elméletként nemcsak tartalmával, hanem formájával is a művészet lényegéről üzen valamit. Amennyiben ezúttal a forma mint annyi más esetben nem egyszerűen megjelenítés, szemléletes fogalmiság és képszerű jelölés, hanem jelentésadás is. Azaz éppen megjelenése által növeli a gondolat, formája által a tartalom erejét. Behatol abba az űrbe, ami a jelenségek és szemléletek gazdagsága és az őket megfogalmazó fogalmak szegénysége, a jelképek és képek gazdagsága és az őket jelölő jelek szegénysége között van. És a behatolás által e reális szegénységet virtuális gazdagsággá alakítja. Azaz megadja neki a gazdagság látszatát, érzékelteti a gazdagság lehetőségét. Megragadja a jelenségek azon oldalait, azon részjelenségeket, amelyek a legszorosabbra szövött fogalmi hálón is átsiklanak. A szemlélet a fogalom mellett segíti megragadni-megfogalmazni, ami önmagában, a szemlélet nélkül megragadhatatlan és megfogalmazhatatlan. A kép a jel mellett segíti megérzékíteni-megjelölni, ami önmagában, a kép nélkül megérzékíthetetlen és megjelölhetetlen. Az esszé, a kísérlet természetesen mindvégig absztrakciókkal dolgozik. De éppen a szemlélet, a kép által is lendül a metafora felé. Hogy egyes jelenségek nem fogalmi-állandó, hanem érzéki-egyszeri összekapcsolásával megpróbálja kimondani vagy sugallni a kimondhatatlant, megpróbálja láthatóvá tenni vagy sejtetni a láthatatlant. És nem érdemes elfelejteni: mindennek lehet a szakértekezésen túlmutató, közművelő, a közízlést formáló funkciója is. Amennyiben a művészetmagyarázat tartalmában és formájában a művészethez közelítő változatát a szűkebb szakmán túl egy szélesebb értelmiségi réteghez is eljuttatja. Ez pedig ha nem csupán a szakember olvasóhoz, de általában az olvasóhoz akarunk szólni nem lehet lényegtelen.
Lukács György az esszé, a kísérlet művészet voltáról beszél. Ám a művészi formáról éppen a nagyobb formai fegyelem értelmében. Erről van szó. Meg arról, amit Theodor W. Adorno mondott. A műfaj egyszerre nyitottabb és zártabb a tudományos értekezéshez képest nyitottabb és zártabb jellegéről.
Nyitottabb. Mert a szaktudományon túl bevonja a művelt műértő, az homme de lettres kulturális-művészi tapasztalatait. Kultúra- és művészetértelmezésének széles specializálatlanságát. Kultúrához és művészethez kötődő, átfogó "dilettantizmusát". Ami nem avatatlanságot, de meg nem merevedettséget, nem műkedvelőséget, ám műkedvelést, kultúrának-művészetnek elkötelezett kötetlenséget jelent. Az homme de lettres nem specializált szaktudós, hanem specializálatlan műértő. Az első, a szaktudós, lehet, a részletekben pontosabb. A második, a műértő, biztos, az egészben átfogóbb.
Zártabb. Mert szubjektív lehet ugyan, de pontatlan nem. E pontossághoz hozzátartozik a következetes, a saját logikáján belül hiánytalan gondolatmenet. Az egyes esszében, kísérletben önmagához az ismétlődés árán is makacsul visszatérő, azonos megjelölés és nyelvhasználat. Amely azáltal, hogy ugyanazt a jelenséget mindig ugyanúgy jelöli, még az ismétlődésben rejlő poétikai lehetőségeket is kihasználhatja. Vagy legalábbis rájátszhat azokra. E zártságban természetesen a szöveg retorikai szervezettsége sokféle lehet. A hangnem stilisztikai eszközökkel megteremtett emelkedettségétől a mondatok feszességével megteremtett prózai ritmizáltságáig terjedő skálán. Meg számításba véve a metaforikus megjelölést vagy utalást is. Amely a denotatív megnevezés szűk és egysíkú jelentésére ráépítheti a konnotatív megsejtetés széles és többsíkú jelentésmezejét.
Az esszé eredendő meghatározottságát tekintve is kísérlet. Valami elméleti eredménynek a megragadására, de inkább csak megközelítésére. Éppen ezért nyitottabb vagy zártabb változatában is ott van, legalábbis ott lehet a kísérleti jelleg. Ami érzékelteti, hogy megragadni akar, de még nem ragadta meg. Közelíteni akar, de még nem érkezett meg. Az érzékeltetés történhet a kompozíció szintjén, a szöveg megszervezésében és a stílus szintjén, a szöveg megformálásában. Ami a megragadás és közelítés folyamatát hordozza. Nem a folyamat előtt vagy után vagyunk, hanem benne a folyamatban. Amikor a szerző már kinyújtotta a kezét, de még nem ragadott meg semmit. Amikor a szerző már elindult valamerre, de még nem érkezett meg sehova. És ebben az egészben a folyamat legalább annyira fontos, mint a végeredmény. Mert érződik, ahogy a szöveg érinti a megragadhatatlant, közelíti a megközelíthetetlent. Meg mindezt mutatja is. Hogy miként érinti és közelíti. Talán éppen ez vagy ez is, a folyamat, az érintés, de meg nem ragadás, a közelítés, de meg nem érkezés a műfaj lényege. Ahogy teszi, és ábrázolja, hogy miként teszi. A célt is világítja, az utat is mutatja. Kutatja az igazságot, és közben szüntelenül reflektálja önmagát. Ahogy az igazságot kutatja. Befelé nézve, ha az énről, a belső igazságról van szó, ahogy Montaigne vélte. Vagy kifelé nézve, ha a világról, a külső igazságról van szó, ahogy Bacon tanította. Persze e reflexió bizonytalanságot is érzékeltethet. Ami reflektáltan, azaz tudatosítottan a gondolatmenet hitelét nem gyengíti, hanem erősíti. Legalábbis kompozicionálisan és stilárisan jól megcsináltan erősítheti. A bizonytalanságot érzékeltető-oldó, kompozicionális és stiláris kompenzációs effektus lehet az irónia és önirónia. Ami finoman zárójelbe teszi az egész műveletet. A megragadást és közelítést, a célt és utat is. Ez nem süllyeszti a műfajt komolytalanná, csak megóvja az ízetlen komolykodástól. E sajátosan ironikus önreflexió nemcsak a jelentésre vonatkozhat, hanem a megjelenítésre is. Amely igencsak zárt vagy túlzottan fegyelmezett formában is úgy tehet, mintha éppen most formálódna. Éppen most záródna vagy fegyelmeződne. Vagyis kompozicionálisan és stilárisan érzékeltetheti a jelentés és a forma, a zártság és a fegyelmezettség alakulását vagy alakulásának folyamatát. Már csak abban is, hogy inkább kérdez, mint válaszol. Vagy legalábbis többet kérdez, mint válaszol. Esetleg megkockáztatott válaszait a nyitottság és befejezetlenség érzékeltetésére kérdésekké vagy határozatlan válaszok helyett határozott kérdésekké, álkérdésekké fogalmazza.
Ezen az önmagát reflektáló, folyamatot érzékeltető, esetleg ironizáló, szüntelenül kérdező jellegen belül is, természetesen, változatok. Főként a szubjektív ihletettség, a lírai tendencia tekintetében. Sok változat lehet. De most csak kettőről. Van egy közvetlenül önmagára irányuló, befelé forduló (introvertált?), a világra önmagán át kérdező, szubjektívabb változat. Ez Montaigne alapképlete. És nagyjából, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, erről beszél Lukács György. És van egy közvetlenül a világra irányuló, kifelé forduló (extrovertált?), önmagára a világon át kérdező, objektívabb változat. Ez Bacon alapképlete. És nagyjából, bizonyos hangsúlyeltolódásokkal, erről beszél Theodor W. Adorno. Az első közvetlenül szubjektívabb vagy kevésbé objektív jellege miatt nem lesz ugyan költészetté, de közelebb van a költészethez. A második közvetlenül objektívabb vagy kevésbé szubjektív jellege miatt nem lesz ugyan bölcseletté, de közelebb van a bölcselethez. Önmaga gondjainak az elemzésére nyilván az első, művészeti kérdések taglalására nyilván a második változat alkalmasabb. És ha már itt vagyunk a második, a művészeti kérdések taglalására alkalmasabb változatnál. Nehéz lenne megkerülni Halász Gábor mesterelemzését a portréról és tablóról. Az irodalmi vagy inkább irodalomtörténeti esszé, kísérlet két lehetőségéről. Az első, a portré a művészegyéniségre irányítja a fényt. Belehelyezi ugyan a korba, de a középpontban az alkotói alkat áll. Amit a portré apró-jellemző vonásokból felépít. Ez klasszikus formában Sainte-Beuve tradicionális műfaja. A második, a tabló a koregyéniségre irányítja a fényt. Belehelyezi ugyan az egyéniségeket, de a középpontban a kor szelleme áll. Amit a tabló nagy-átfogó vonásokból lebont. Ez klasszikus formában Hippolyte Taine tradicionális műfaja. Mi lehet az ilyen módon, körülhatárolhatatlanul körülhatárolt műforma viszonya más, rokon műformákhoz.
A traktátus és az esszé, a kísérlet elhatárolásához van elméleti fogódzó. Walter Benjamin és Cs. Szabó László. Műfajelméleti értekezés az egyik, a német esszéista bölcselőtől. "Műfajelméleti" vallomás a másik, a magyar esszéista szépírótól. A két háború között. Kicsit az új katasztrófa árnyékában is. Walter Benjamin bölcseleti traktátusról beszél kutatás és művészet között. Tárgya az idea. Az igaz körülhatárolhatatlan lényegisége. Tekintélyen alapuló, nevelő szándék mozgatja. Cs. Szabó László művészi esszéről beszél tudomány és bölcselet között. Tárgya a szituáció. A változás meghatározható iránya. Felelősségen alapuló, útmutató szándék mozgatja. Az egyik a biztos, az igazságban jobban hívő, a másik a bizonytalan, az igazságban inkább megrendült korok műfaja. Cs. Szabó László mondja szemléletesen. Ha reng a föld, elhagyjuk a bizonytalanná vált falakat. És kimegyünk az irányt jelző csillagok alá. Ennek a kimenetelnek, az irányt jelző csillagok kutatásának műfaja az esszé, a kísérlet. De éppen ettől, bizonytalan időben, ha reng a föld, súlyosabbá is válik. "Az esszé etizálódik." Hordozza a tájékozódó írástudó teljes felelősségét. Kicsit arról is szó lehet, amit Hésziodosz megtudott. Amikor kihallgatta a Múzsák énekét a Helikónon. A költőnek meghagyták: hirdesse, "mi leszen s volt". Vagyis a leszenben és voltban énekelje az örök változót. Maguknak fenntartották: hirdessék "mi van, mi leszen s volt". Vagyis énekeljék a leszen és volt, az örök változó mellett a van-t is, az örök állandót. Talán elviselhető a következtetés. Az örök változó, a bizonytalan igazság, az esszé, az örök állandó, a biztos igazság, a traktátus kompetenciája.
Hogy is lehet akkor? A próza elméleti műfajainak hármas tagozódása? Persze minden bizonytalansággal együtt.
Az értekezés műfaj a tudományban. A választott tárgyat teljesen, minden oldalról vizsgálja. Az egyesben az általánoshoz közelít. De bizonyító anyagként az egyest is megtartja. A végeredmény érdekli. Amit fogalmakban, törvényekben formuláz. Vizsgálódásában az én a háttérbe húzódik.
A traktátus műfaj a bölcseletben. Vizsgálódásában az ideára, az állandóra figyel. Az egyesben az általánoshoz közelít. De vissza is tér a végeredményben az egyeshez. Mert végeredményként az igazság érdekli. Amit ábrázoló gondolatmenetben formuláz. Vizsgálódásában az én a háttérből kilép.
Az esszé, a kísérlet műfaj a tudomány és bölcselet között. Tárgyát leszűkítetten, nem minden oldalról vizsgálja. Az általánosra is figyel, de inkább az egyes érdekli. A végeredmény mellett a folyamatot is érzékelteti. Amit fogalmak mellett metaforákban is formuláz. Vizsgálódásában az én az előtérbe lép.
Ez az esszét, az itt körvonalazott kísérletet elválasztja Walter Benjamin traktátusfogalmától: "Ha nem éri be a filozófia azzal, hogy közvetítőként szerepeljen a megismeréshez vezető úton, hanem az igazság ábrázolásaként meg akarja őrizni formájának törvényét, akkor e forma gyakorlását, nem pedig a rendszeren belüli előlegezését kell lényegesnek tartania. E gyakorlást minden korra, mely az igaznak körülhatárolhatatlan lényegiségére függesztette tekintetét, oly propedeutika alakjában kényszerítették rá, mely azért nevezhető meg a traktátus skolasztikus műszavával, mert ez, ha mindjárt rejtve is, magában foglalja az utalást a teológia ama tárgyaira, melyek nélkül az igazságról említés sem történhetik... Prózai józansága marad, a parancsoló modorú, oktató szó határain belül, a filozófiai kutatáshoz egyedül illő írásmód." És az esszét, az itt körvonalazott kísérletet közelíti Theodor W. Adorno esszéfogalmához:
"A »kísérlet« szó, melyben a gondolkodás utópiája, hogy telibe találjon, egyesül saját gyarlóságának és ideiglenességének tudatával, a legtöbb történelmileg tovább élő terminushoz hasonlóan indikálja a formát is... Az esszé egyszerre nyitottabb és zártabb is annál, mint amit a hagyományos gondolkodás szeretne. Nyitottabb, amennyiben alapvető hajlamát követve tagadja a rendszerességet, és saját magával annál elégedettebb, minél szigorúbban tartja magát ehhez... Zártabb is ugyanakkor az esszé, mivel emfatikus értelemben dolgozik az ábrázolás formáján. Az ábrázolás és dolog nem-azonosságának tudata határtalan erőfeszítésre készteti az ábrázolást. Ez az egyedüli, amiben az esszé hasonlít a művészethez; különben a benne előforduló fogalmak révén, melyek nemcsak jelentésüket, de elméleti vonatkozásaikat is kívülről hozzák magukkal, szükségképpen a teóriával rokon."