Volt-e magyar aranykor valaha is? A kérdés jogosnak látszik, hiszen minden nemzetnek volt(ak) aranykora(i). A németeknek ott van a kora középkori császárok vagy éppen a 19. század elején kibontakozó nagy kulturális fellendülés (Goethe és Schiller) korszaka, az angoloknak Viktória királynő "aranykora", midőn kiépült a fél világra kiterjedő brit világbirodalom, a franciáknak XIV. és XV. Lajos uralkodása, midőn Franciaország az akkori Európa legnagyobb hatalma volt, az olaszoknak a firenzei és velencei reneszánsz, és persze volt spanyol aranykor is: V. Károly német-római császár és spanyol király uralkodása idején (az ő birodalmában, mint ez köztudomású, sohasem ment le a Nap) vagy II. Fülöp országlásának évtizedeiben (erről írt kiváló és hatalmas monográfiát Fernand Braudel, a francia Annales-iskola egyik jelese).
A nemzeti történelem és a művelődéstörténet aranykorai persze nem mindig estek egybe, bár többnyire igen, minthogy XIV. Lajos, II. Fülöp, a Mediciek és Viktória királynő korában virágzott az irodalom, a színház, az építészet, a festészet is. Máskor viszont, mindenekelőtt német földön eléggé megszokott volt, hogy az irodalom vagy a zeneművészet aranykorát sivár politikai élet, elnyomás, szegénység vette körül, mint Goethe és Schiller korában is, midőn a feudális örökséget hordozó, kisebb-nagyobb államokra széttagolt Németország egyszerűen képtelen volt arra, hogy szerepet vállaljon a nyugati polgárosodás nagy folyamataiban. A német államok között ekkor emelkedett fel a szigorú, katonás porosz hatalom, és az minden bizonnyal a német történelem szerencsétlensége volt (legalábbis a Vilmosok császársága, majd Hitler Harmadik Birodalma ezt tanúsítja), hogy a német egység Berlin és nem München vagy Bécs vezető szerepe révén jött létre.
Nos, ismét fel kell tennem a kérdést: volt-e valaha is magyar aranykor? Vajon Szent István uralkodása aranykor volt-e? Vagy Nagy Lajosé, Mátyás királyé, Bethlen Gáboré, Mária Teréziáé, I. Ferenc Józsefé?
Szent István óriási történelmi fordulatot hajtott végre, hatalmas szervező- és építőmunkát végzett, és kétségtelen, hogy az ő felismerése, elkötelezettsége és elszántsága nélkül a magyarság elsüllyedt volna abban a történelmi zűrzavarban, amelyben a népvándorlás végső szakaszának legtöbb keletről nyugatra vándorló népe: a hun, az avar, a besenyő, a kun elmerült. De Szent István kora nem volt a béke és a nyugalom aranykora: szüntelen külső és belső háborúk kavarták fel a társadalom életét, és halála (valamint az utódlása körül kialakult szerencsétlen helyzet) következtében már-már úgy tetszett, hogy az általa felépített új rend megsemmisül, és a keresztény Magyarország végső veszélybe kerül. Az aranykorba István utódai vezethették volna el az országot, a nagy reményekre jogosító Imre királyfi azonban a magyar történelemben oly végzetes szerepet játszó vadkan (lásd Zrínyi Miklós) áldozata lett, és a keresztény és európai magyar állam konszolidálását a lovagkirály Szent Lászlónak kellett vállalnia. Talán az ő és a Bizáncból hazatért III. Béla uralkodása közelítette meg leginkább azt a (meglehetősen bizonytalan) történelmi fogalmat, amelyet aranykornak nevezünk.
Szintén nem tekinthetjük aranykornak Nagy Lajos híres uralkodását, midőn a magyar és a lengyel korona birtokosának országát "három tenger mosta". Az ő országlása ugyanis szüntelen háborúskodással telt, csatázott Velencével, a szerbekkel, a bosnyákokkal, a bulgárokkal, az oroszokkal, a tatárokkal, egyedül a Balkánon már megjelenő törökökkel nem, holott távlatosan ez volt a legveszedelmesebb ellenség, és a bizánci császár hiába is kért velük szemben magyar katonai támogatást, a király hadserege a távoli Nápoly birtoklásáért, vagyis egy teljesen felesleges stratégiai cél érdekében őrölte fel erejét. Nagy Lajos hosszú (négy évtizedre terjedő) uralkodásának szinte minden esztendejében hadat viselt, az országot közép-európai nagyhatalommá tette, korát mégsem nevezhetjük "aranynak", hiszen ez a jelző a békekorszakok nyugodt életére és gyarapodására utal.
Szinte ugyanezt mondhatjuk Mátyás király koráról, amely szintúgy állandó háborúskodásban telt, ráadásul többnyire nem a valóban veszedelmes ellenséggel: a terjeszkedő (és nem sokkal a király halála után az ország végzetét megszabó) törökkel, hanem osztrákokkal, csehekkel, sziléziaiakkal, lengyelekkel szemben. Bethlen Gábor "tündérkertje" is, sajnos, homokra épült, és a bölcs fejedelem minden hadvezéri képessége és stratégiai előrelátása ellenére sem tudta kellően megalapozni Erdély jövőjét és biztonságát, az ott élő magyarság és az ott létrejött magyar állam jövőjét. Mindez természetesen nem a fejedelem hibája volt, hanem a történelmi, a világpolitikai körülmények következménye: egy aranykorhoz ugyanis nem elegendő egy bölcs uralkodó, szükségesek a kedvező konstellációk is, amelyek bizony sohasem támogatták az erdélyi magyar államot.
Valójában a magyarságnak a Habsburg-uralkodók országlása idején sem volt igazi aranykora. Mária Terézia bölcs és kegyes keresztény uralkodó volt, a török kiűzése és a Rákóczi Ferenc-féle függetlenségi háború gazdasági káosza után az ő uralkodása idején épült fel ismét az ország (bizonyság rá a máig nemzeti identitásunk egyik történelmi, kulturális forrását képező magyar barokk, nemcsak a mai Magyarországon, hanem Erdélyben, a Felvidéken, a Délvidéken is!), mindazonáltal mégis egy idegen uralkodóház képviselője volt, udvarát Bécsben tartotta, s az osztrák és a cseh tartományok jóval erőteljesebben fejlődhettek, mint Magyarország, amely elsősorban a birodalom agrár- és nyersanyag-bázisának a szerepét töltötte be. Következésképp a magyar polgárosodás is közel egy évszázaddal lemaradt az osztrák és a cseh polgárosodás mögött.
Talán aranykor lehetett volna a 19. század második negyede: a magyar reformkor, amely igen nagy lendülettel és igen látványos eredményekkel hozta be a korábbi korszakok lemaradásait. Csakhogy ez a 19. századi aranykor sem bontakozhatott ki igazán, az 1848-as márciusi forradalom, a kényszerűen vállalt szabadságharc és a végzetes vereség útját állta annak, hogy nálunk egy francia vagy angol típusú történelmi aranykor fejlődhessen ki. Talán ugyanezt mondhatjuk el Ferenc József uralkodásáról is. Ebben a korszakban, különösen az 1867-es kiegyezést követően, igen nagy lendülettel indult meg újra a gazdasági fejlődés, a gyarapodás, a polgárosodás, a korszak mindvégig és mind erősebben felszínre törő szociális és nemzetiségi feszültségei mindazonáltal nem tették lehetővé a békés és fenntartható fejlődés aranykorát. Végül aztán az első világháború, a tévútra csúszott forradalmak és Trianon igazolta, hogy a kiegyezés konszolidációja milyen lápvilágra épült, hogy ez a konszolidáció valójában csak a látszatok világában érvényesült.
Trianon óta aranykorról egyáltalán nem beszélhetünk. Inkább folyamatos vaskorszakról: a történelmi ország feldarabolásáról, a húszas évek minden szükséges reformot elodázó politikai világáról, a harmincas évek történelmi kényszerpályájáról, a végzetes újabb háborúról, Magyarország német, majd orosz megszállásáról, a "kemény" és a "puha" kommunista párturalomról vagy a "rendszerváltás" nagy ellentmondásáról és csalódásáról.
Vaskorszakok különben bőven akadnak történelmünkben. A Szent István halálát követő zűrzavarra, a tatárpusztításra, Mohácsra, Buda elestére, a három részre szakadt országra, Erdély bukására, az 1795 utáni önkényuralomra, Világosra, a Bach-korszakra, a vesztes világháborúkra, Trianonra gondolok. Mi, magyarok, igazából nem is békés és gyarapodó aranykorainkat becsülhetjük, nem lévén ilyenek, hanem azt a szívós erőt és jövőteremtő képességet, amellyel nemzeti létünk nagy vereségeiből tudtunk kiemelkedni, amellyel történelmünk vaskorszakát tudtuk leküzdeni. Ilyen teljesítmények, amelyek olykor a csodával határos módon támasztották fel a pusztuló országot és népet, valójában jellemzőbbek a magyar történelemre, mint a mindig rövid életű, mindig a közeli végzettel terhes nyugodt és gyarapító történelmi időszakok.
A magyar történelem valójában a szüntelen újrakezdések története: Szent Lászlóé az István király korát követő káosz és visszaesés után, IV. Béla királyé, a "második honalapítóé", Hunyadi Jánosé, akinek hosszú időre sikerült megfékeznie a török terjeszkedést, Bethlen Gáboré, akinek sikerült a magyar állameszmét fenntartania Mohács után, II. Rákóczi Ferencé, aki a török idők és a Habsburg-berendezkedés zűrzavarából mentette meg a nemzeti identitást és szolidaritást, Széchenyi Istváné, aki egy tespedő korszak után adott nemzetének új jövőképet és közösségi stratégiát, Kossuth Lajosé, aki a vesztes szabadságharc ellenére is meg tudta erősíteni ezt az identitást, Deák Ferencé, aki az önkényuralom évtizedei után volt képes, persze súlyos kompromisszumok árán, megmenteni a magyar államot. Vagy a harmincas évek (konzervatív, keresztény, népi, liberális, baloldali) reformmozgalmaié, amelyek a magyar polgári modernizációs erőfeszítések kudarca és a történelmi ország feldarabolása után nyitottak eszmei utat a modern, európai Magyarország (és a polgárosult magyarság) előtt. De az újrakezdésnek, az újjászületésnek ez a szelleme jelent meg a mi szemünk előtt is a nyolcvanas évek végének ellenzéki reformmozgalmaiban, majd a rendszerváltoztató történelmi fordulat eseményeiben.
Igazából az a legnagyobb kudarc és veszteség, hogy az újjászületés nagy történelmi személyiségeinek és mozgalmainak az eredményei szinte mindig elvesztek az utódok kezén. A nagy történelmi erőfeszítéseket és fellobbanásokat szinte sohasem követte csendes építőmunka és céltudatos gyarapodás. Talán csak Mátyás király tudta kamatoztatni hős apjának győzelmeit, de mint már szó esett róla, ő sem azzal a stratégiával tett kísérletet, amelyre a délkelet felől érkezett veszedelem elhárítására szükség lett volna, és persze neki sem voltak méltó utódai. Így veszett el vagy legalábbis csonkult meg rendre mindaz, amit Bethlen Gábor, Rákóczi Ferenc, Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc vagy éppen a harmincas évek reformnemzedéke létrehozott. A mögöttünk lévő évtizedben is voltak jelei annak, hogy a zajló események, az elvadult politikai érdekharcok, a hatalmi törtetés, az elburjánzó korrupció, egyáltalán az új politikai osztály tevékenysége megcsúfolja az 1989-1990-es "rendszerváltók" reményeit. Nos, aranykoraink valószínűleg nem voltak, vaskorszakaink annál inkább, viszont úgy tetszik, voltak ezüstkorszakaink. Talán az elmulasztott és elmaradt aranykorok helyett. Az ezüstkor, mint (irodalom)történeti fogalom, a római birodalom korszakolásából való: az aranykor, vagyis a kései köztársaság és az augustusi császárság korának nagy írói: Catullus, Vergilius, Horatius, Ovidius után érkezett el az egymást váltó császárok ezüstkora, olyan írókkal, mint Seneca, Petronius, Juvenalis, Tacitus és Plinius. Az ezüstkorban már gyengül a kultúrateremtő erő, feltetszik a nosztalgia a letűnt régebbi kor szellemisége iránt, és a szorongás a jövendő válságjelei előtt. Az ezüstkor még nem vaskor, de már nem aranykor, az ezüstkor valószínűleg posztmodern.
A magyar kultúra történetében sokszor és sokan érezték "ezüstkori" jelenségnek önmagukat, még ha nem beszéltek is ezüstkorról. Így történt ez a török kiűzése és a Rákóczi-féle szabadságharc veresége után, a 19. század elején, midőn kiderült, hogy a francia forradalom nagy eszményei a közép-európai régióban nem képesek átalakítani a társadalmi viszonyokat, a hatvanhetes kiegyezés után vagy éppen a (múlt század: a huszadik század) húszas és harmincas éveiben. Szeretném idézni Babits Mihályt, aki 1930-ban Ezüstkor című tanulmányában a következőket jegyezte le: "Az aranykor mindenképp lejárt már. A kultúránk még él, hellenisztikusan vagy bizantikusan s mintegy automata módjára; de az ifjúságot nem érdekli többé. Ami érdekel ma, az csak ennek a kultúrának lehetséges fölbontása és tagadása; régóta már minden érdekes alkotásunk titkon és igazában rombolás volt. A rontás érdekel, s azok a friss erők, amik valahol a mélyben, sötétben vagy idegenben csíráznak már, hogy majd valaha, a halál után kihajtsanak a síron s a romokból. Bizonnyal új kultúra lehet ezekből is: igen, de mikor, milyen sötét évszázadok árán? A halál árnyában babonások leszünk: azért izgat ma (és pár évtizede már) az »új népvándorlás« sötét erőinek és a »sötét századoknak« réme."
Babits a két világháború közötti korszak tapasztalatait és szorongásait nevezte meg, és mondhatni prófétikus előrelátással idézte fel mindazt, ami még következik. Hogy egy pillanatra ismét őt idézzem, ugyancsak az Ezüstkor lapjairól: "Minden, amihez legáldozatosabban tapadtunk, örökségünk és munkánk ott áll a pusztulás lottólajstromán, s már sejtjük a nagy sziklákat a sötétben, amiken hajóink úgy zúzódhatnak szét, mint a tojáshéj. Barbár erők feszülnek körülöttünk a sötétben. Nagyobb feszültség ketyeg itt magunkban, mint titkos pokolgép. Aknáinkban megtorlódott az igazságtalanság, s nincsen félelmesebb robbantószer földön és föld alatt. Érett vulkánon áll a mi palotánk."
Talán ilyen ezüstkor a mi mostani időnk is, tekintettel arra, hogy 1989-1990-es reményeinket szomorúan megcáfolva az aranykor megint elmaradt. Mindazonáltal az ezüstkorban is lehet élni, vissza lehet tekinteni a múltra, óvni és védeni lehet a korábban felhalmozott és a most születő értékeket. Különben nemcsak Magyarország lépett ebbe a furcsa, nemegyszer zavarba ejtő és szorongásos képzeteket sem nélkülöző ezüstkori állapotba, hanem az egész nyugati civilizáció is, amely még öntudatosan védelmezi a maga hagyományos értékeit, mégis mind több szorongással fürkészi azt, vajon milyen lesz a most megnyíló új évszázad és évezred, mit tartogat számára a jövő. Aranykorunk valószínűleg nem volt, és most már nem is lesz: permanens ezüstkorban élünk, abban azonban talán némi joggal reménykedhetünk, hogy az ezüstkort (mint a régi rómaiaknál) nem fogja követni egy újabb vaskorszak. És az ezüstkorban, noha nosztalgiától és félelmektől terhelten, de élni és dolgozni bizonyára lehet.