Európa, az egész világ arra emlékezik ezekben a hetekben, ami tíz évvel ezelőtt történt. A kommunista rendszer összeomlása minden bizonnyal földrészünk történelmének legfontosabb eseménye a második világháború befejezése óta. Akkor, tíz évvel ezelőtt mindegyik epizód olyan volt, mint a várva-várt áttörés egy-egy újabb részlete: az NDK állampolgárainak tömeges "átszökése" a magyarosztrák határon, a berlini fal leomlása, a rendszer végnapjai Berlinben, Prágában, Budapesten, Szófiában, végül Bukarestben. Úgy volt eleinte mindegyik elszigetelt esemény, hogy fokról fokra érezhetővé vált: összetartoznak, egyazon fejezet lapjai. A negyvenöt évvel korábban egyszerre létrejött "szovjet tömb" egyszerre esett szét darabjaira Kelet-Közép-Európa nemzetei visszanyerték szabadságukat.
Tíz év után mégis kérdés: mi történt akkor, és főképpen mi ment végbe térségünkben azóta. Erről beszélgettek szeptember végén Bukarestben a Román Kulturális Alapítvány szemináriumának vendégei ahogyan Európa más fővárosaiban szintén erről beszélnek ezekben a hetekben. Mi történt az állammal, és hol tart a civil társadalom szerveződése? Milyen szerephez jutott a nacionalizmus az elmúlt évtizedben? Mit adott a parlamentáris demokrácia ezeknek a nemzeteknek, és melyek a jövő kilátásai? Az alábbiakban részleteket közlünk a bukaresti tanácskozás részvevőinek felszólalásából.
Számunkra a legjelentősebb problémák egyike a kelet-európai és a nyugat-európai nemzeti identitás közötti különbség. Önök közül sokan utaltak már a jelenlegi problémákra, a szigorúan politikai értelemben vett aspektusokra, azonban azok a történelmi, filozófiai és ideológiai vonatkozások, amelyek a kontinens egyik-másik részén a nagy nemzeti eszmék kialakulásához vezettek, háttérbe szorultak. Ez arra enged következtetni, hogy kétértelmű nyelvekkel kell számolnunk, hisz a tudományok terén használatos pontos terminusok hiánya miatt már az analitikus nyelvek is homályosak. Tudomásom szerint jelen pillanatban egyetlen társadalomtudományi szakszótár létezik, a Geschichte der Grundbegriffe, Reinhard Kosselleck, Otto Brunner és Werner Kontze szerkesztésében, amely azonban csak német nyelven jelent meg, és amelynek alapját a német politikai és társadalomtudományi nyelvezet képezi Németország, Oroszország korszerűsítésének, illetve az egységes német állam kialakulásának időszakában. A szóban forgó nyolckötetes szótárat (az utolsó kötet nemrég jelent meg) az angol és holland történetírás elemezte, a terminológiával kapcsolatos problémákat és a társadalomtudományra jellemző koncepciókat összehasonlító tanulmányok formájában dolgozták fel. A kezdeti koncepciók egyike a nemzeti identitáshoz, illetve annak származékaihoz kapcsolódik. Sajnálatos módon a kelet-európai szakembereknek nem állt elegendő idő a rendelkezésükre, hogy gyakorlatba ültessék az alapkifejezésekkel kapcsolatos kutatásokat. És itt nemcsak a nemzetre gondolok, hanem olyan terminusokra is, mint etnikum, forradalom, reform, nemzetállam, szuverenitás, hisz ezek fejlődése az egyes nyelvekben különbözik, még a holland és német nyelvben is lényeges eltérések figyelhetők meg, arról nem is beszélve, hogy a nemzeti eszme fejlődésében a francia és a német, a francia és az angol kultúrában nemcsak árnyalatbeli, hanem a formlisan is léteznek lényegbeli eltérések.
A továbbiakban röviden bemutatom azokat a feltételezéseket és bizonyítékokat, amelyek a Kelet és Nyugat közötti különbségekkel kapcsolatosak.
A. Először is: a nyugat-európai nemzet általában a reneszánszon és a manierizmuson alapul. Tudvalevő, hogy ez a folyamat Észak-Itáliában, Franciaországban, Hollandia egyes részein és egy bizonyos német területen ment végbe, azonban Európa más részein, Lengyelországtól Erdélyig a reneszánsz és a reformáció elemeivel csupán visszhang formájában találkozunk. A lengyel, cseh, magyar, illetve egy ún. erdélyi elit esete ez, tehát (alig vagy egyáltalán nem) beszélhetünk délkelet-európai balkáni reneszánszról. A reformfolyamat meg-nem-létéből fakad a kettéválás, a kétnyelvűség, A középkorról való elmélkedések teljesen hamisak, és semmi közük a modernitáshoz, a 19. századhoz, sem Nyugaton, annál kevésbé Keleten. Közép-Kelet-Európa modellje kettős, ami bizonyosfajta kétértelműséget von maga után: egyrészt számolnunk kell a francia modellel, másrészt pedig a német, pontosabban német-porosz modellel is. Ez a kettősség számos zavart okozott a közép-kelet-európai és délkelet-európai térségben a nemzeti identitás, illetve az állami nemzeti identitás terén. A nemzeti érzés és a kollektív nemzeti kultúra a modellje Közép-Európában német eredetű. Egyetértek Pierre Hassner professzor úrral, aki az adott terminusokat meghatározta: a "Volk", "völkische Kultur" vagy "Volksgeist" kifejezésekről van szó, egyszóval a népszellemről, amelyet közvetett vagy közvetlen módon átvett a kelet-európai értelmiség. Példaként lehet felhozni a Németországban tanuló szerb papokat, Stefan Stratimirovici mitropolitától, aki az ortodoxia képviselője volt a régi Habsburg Birodalomban, Ion Maiorescun át, aki erdélyi volt és hasonlóképpen német nyelven folytatta tanulmányait, Eminescuig vagy Széchenyiig, a magyar modernizáció legjelentősebb vezérebyéniségéig, a 19. század elején minden értelmiségi a német kultúra befolyása alatt állt. A német hagyományt a "Bundes" jelenti, a regionális forma, tehát a "Bundesland". Ez a modell nem nyugati, hanem közép-európai, pontosabban porosz-közép-európai, amelyet a kelet- és délkelet-európai népnemzeti közösségek nagy része átvesz. Csakhogy Poroszországgal ellentétben, ahol az emancipáció már folyamatban volt, és egyes társadalmi rétegek már írni-olvasni tudtak, emellett pedig a lakosság jelentős része nem vidéken, hanem városokban élt, Kelet- és Délkelet-Európában az analfabéták száma igen nagy. A román statisztikák szerint a 19. század végén a lakosság túlnyomó többsége vidéken élt, írástudatlan és egyben nagyon elhanyagolt volt, ez pedig sokat elárul a nemzeti eszméről való tárgyalás vagy a nemzeti identitás körvonalazásának lehetőségeiről. A keleti értelmiség (román, albán, szerb) a nemzeti identitást faji alapon határozza meg, tehát nem tehetünk egyenlőségjelet a popor és people, a nép és peuple között, a nép ugyanis teljesen mást jelent, mint a peuple vagy a people. Hasonlóképpen a popor kifejezéshez a román nyelvben más értelem tapad, mint a francia peuple-hoz vagy az angol people-hoz. A román popor sokkal közelebb áll a német Volk jelentéséhez, faj értelemben, hasonlóképpen a szláv narod. Mindez megváltozatja a helyzetet, amennyiben a nemzeti identitás a többség nemzeti identitására épül, ami gyökeresen eltér a nyugat-európai modelltől. Innen származnak azok a problémák, amelyek minden egyes kelet-európai államra jellemzőek, és amelyek arról szólnak, hogy a kisebbségeket nem tudják integrálni. Ez a helyzet Közép-Európa legemancipáltabb nemzetével a csehvel is, amely a nacionalizmus megjelenésével és a cseh lakosság vidékről Prágába való költözésével egy időben újra átértékeli a problémát. Egyetlen város, amely kozmopolita marad, és amely a nyugati értelemben vett állam eszméjét vallja, Prága, ezt azonban a vidéki környezetből származó értelmiség uralja. Ez átértelmezi a problémát, és a cseh államot az ún. cseh etnikus csoport körül körvonalazza. Ugyancsak a két világháború közötti időszakban Csehszlovákia egyike azon kevés országoknak, ahol a három csehszlovák közösség között szinte normális viszony alakul ki. Egyetlen különös eset létezik Kelet-, Közép-Kelet-Európában, éspedig a magyarok esete, az egyedüli, amelyik az angol kultúrából kölcsönöz. Széchenyivel, Kossuthtal, Petőfivel egy időben megjelenik egypár értelmiségi, például Eötvös József vagy Deák Ferenc, akik átvesznek az angol kultúrából egyes elemeket, és a Magyarország területén élő lakosságot integrálni próbálják. Természetesen a "völkisch" jellegű nacionalista túlzásoknak nyert ügyük van. Úgy, ahogy Erdélyben nem Baritiu irodalmi beszédmódja érvényesül, hanem Simion Bãrnutiu igen konzervatív, népnemzeti diskurzusa.
Rövid következtetésként elmondhatom, hogy a nyugat-európai és a kelet-európai nemzeti identitás között a következő különbségek mutathatók ki: Nyugaton a nemzet azon társadalmi rétegek körül strukturálódik, amelyek az adott területen adott gazdasági, intellektuális opciók körül léteznek, míg Kelet-Európában a nemzet eszméjéhez való közeledés sokkal erősebb, a nemzet közösségi, és nem egyéni típusú konstrukciója fele tart. A nyugati kultúrában az egyén elsőbbséget élvez, a nemzeti konstrukció az egyén köré épül, a pragmatikus eszmékre alapozódik.
Elsősorban röviden be szeretném mutatni a tradicionális román kultúrában jelenlevő "idegen" konkrét sztereotípiájára vonatkozó kutatásomat, másodsorban azt a módot, ahogyan ezek a sztereotípiák fennmaradtak a magas- kultúrában, harmadsorban pedig megjelölnék néhány elemet, néhány xenofób és antiszemita megnyilvánulást, amivel az utóbbi évtizedben találkozhattunk. Ezt a kutatást Közép- és Kelet-Európa kontextusában végeztem, mert e térséget érintő tanulmányok tekintetében jelentős űrt fedeztem fel a közép- és kelet-európai térség az utóbbi 5060 évben ismeretlen okok miatt lemaradt, és a mai napig nem létezik alapos kutatás ezen a területen.
A dolgok megkönnyítése végett a képzeletbeli zsidó alakjára koncentráltam, akit általában "idegenként" kezelnek, ebben a képben pedig jól érvényesülnek az általában az idegenekre aggatott klisék. A témát nem történelmi vagy szociológiai nézőpontból kezelem, hanem inkább a kulturális antropológia perspektívájából, így próbálom létrehozni a képzeletbeli zsidó robot-portréját, és kimutatni ennek a reális zsidó képével szembeni különbségei. A mitológia, a legendák, a babonák, a népi hagyományok, a keresztény ikonográfia, a fóbiák és az előítéletek lényeges távolságot hoznak létre a két említett portré között, és minél nagyobb ez a távolság, annál nagyobb a zsidótól való irtózás, ezt a megfelelést pedig igen jól meg lehet figyelni Romániában vagy a Romániával szomszédos országokban. Természetesen nem tévesztem szem elől azt a tényt, hogy létezik egy helyi idegen, egy bennszülött a közösségen belül, akivel a román paraszt jól-rosszul együtt tud élni, mindenesetre a nyugatra jellemző túlzások nélkül, ahol ennek a könnyen mitizálható, absztrakt idegennek könnyebben fel lehetett róni a legnegatívabb vétkeket és tulajdonságokat is mint pl. járványok előidézése stb. A kulturális összehasonlítás kapcsán azt a feladatot tűztem magam elé, hogy meghatározzam a 1920. századi értelmiségiek antiszemitizmusából, a kultikus és politikai irodalomból származó népi antiszemitizmus aspektusait és elemeit.
A klisék egyik környezetből a másikba való vándorlásáról beszélhetünk, azt is vizsgálom, ahogyan az egyes sztereotípiák továbbéltek, módosultak vagy épp kihaltak, hasonlóképpen elemzem azt a módot, helyzetet is, amelyben a klisé, a hagyományos falusi kulturális környezetből a városiba való kerülése révén a sajtó segítségével újrafogalmazódott, reaktiválódott, ideologizálódott és megsokszorozódott, hogy aztán ismét, újult erővel visszakerüljön abba a kulturális közegbe, amely őt kitermelte. Ezt a jelenséget a "cultural feedback" terminussal jelöltem meg. A romániai zsidó egység ehhez az összehasonlító problémafelvetéshez tartja magát, elsősorban azért, mert jelentős közösségnek számított. 1840-ben kb. 800 000 zsidó élt Romániában Szovjetunió és Lengyelország után a harmadik legnagyobb közösségként tartották számon, ezt az összehasonlító elemzést megkönnyíti Romániának a három nagy birodalom között elfoglalt földrajzi és kulturális pozíciója. Mint már mondottam, nem készült erről egyetlen rendszeres tanulmány sem, A kutatást hasonlóképpen megnehezíti egy háború utáni bibliográfia hiánya, mindazt, ami a zsidósággal kapcsolatos, tabuként kezelték, ugyanis a túlzott zajt túlzott csönd követte. Romániában az utóbbi tíz évben elfogadták a paradoxonnak tűnő formulát, a zsidómentes antiszemitizmust nagyon gyakran használják. Ez a kifejezés gyakori Lengyelországban, Csehországban, ritkább Magyarországon, Ukrajnában és Oroszországban, ahol a zsidó közösségek nagyon erősek. Az említett kifejezés tulajdonképpen nem is ellentmondásos, hisz az antiszemitizmus igen jól virágzik olyan környezetben, ahol nemigen találhatók zsidók. A zsidók jelenléte javít a képen, a sztereotípián, ezzel szemben hiányuk megengedi határtalan mitologizálását. Trachtenberg történetét hozhatjuk fel példaként, aki a zsidók démonszerű megjelenésének problémájával foglalkozott. Az 50-es években az Egyesült Államokban egy farmernek bevallotta, hogy zsidó. Az nagyon meglepődött, hogy nincs szarva és farka. Vagy: az a tény, hogy Shakespeare el tudta képzelni Shylockot, ezt a tipikus figurát egy olyan Angliában, ahol háromszáz éve nem láttak zsidót. A többség és a zsidósághoz hasonló specifikus kisebbség közötti viszony általában nem egyszerű, hanem inkább többszörösen összetett. Unamunónak van egy igen találó metaforája, amely megmagyarázza ezt a fajta viszonyt: amikor Pedro Juannal beszél, nemcsak a valóságos Pedro beszél a valóságos Juannal, hanem Pedro képe is Juan képével, és Pedro Juanról alkotott képe is a Juan Pedróról alkotott képével. A népi képzetek ezen kölcsönhatása kölcsönös, hiszen a zsidó is megalkotja a románról a saját képét, ezek a terminusok tovább bonyolítják a helyzetet. A zsidók negatívként való feltüntetése a mai nap is folytatódik, továbbra is bűnbak marad, anélkül, hogy Romániában annyira jelentősnek számítana a zsidó közösség, napjainkban itt kb. 15 00017 000 zsidó él, kb. kétharmada már idős korú, tehát nagyon kevesen vannak, és számuk ezután csak csökkenni fog. Ennek ellenére a zsidó általában "felelős" az AIDS elterjedéséért, a NATO Koszovó-beli bombázásaiért, Ceausescu kivégzéséért. Még a rituális halált is reaktiválták egy pár évvel ezelőtt, például a "Baricada" című lap hasábjain, ahol azt mutatják be, ahogy egy izraeli hálózat tagjai román gyerekeket lopnak, akiket aztán átcsempésznek a határon, hogy a vérüket különböző rituálékra használják fel, szerveiket pedig áldozathozatalra. Ilyenfajta cikkekből egy teljes sorozat nőtte ki magát, ami diplomáciai összetűzéssé fejlődött, és végül a lap megszűnéséhez, illetve a mögötte álló csoportosulás felszámolásához vezetett.
Létezik egy másik aspektus is, amit az ellenfél judeaizálásának neveznék. Politikai célból használják fel, hogy ti. az ellenfelet megalázzák, ez történik Romániában is, Lengyelországban még aktívabb, amikor Kwasnieczkyt a választási kampányban azzal vádolták, hogy zsidó gyökerei lennének, azzal válaszolt, hogy az országban a jól nevelt, több nyelvet beszélő embereket lezsidózzák, s ha ez a zsidó meghatározása, akkor ő zsidónak vallja magát. Hozzátette, hogy lengyel, amire büszke is szeretne lenni, de mivel ez a probléma felmerült, már nem annyira büszke.
Létezik egy másik véglet, amelyen egyes zsidók nem tudtak túllépni, egy másképp igazolt neurózis, amelyet a Holocaust okozott, egy olyan probléma, amely megpróbál a szenvedés egyedüli hordozójává válni. Itt meg kell jegyeznünk, hogy a Holocaust egyedülálló voltának, modellként, annak, hogy mint bármikor előforduló paradigmát életben tartsuk, megvan a maga értelme: gondoljunk a törökországi örmények 1915-ös kiirtására, amely lényegében ismeretlen maradt a nagyvilág számára. Abban az esetben, ha ez nagy port kavart volna, talán a többi Holocaustra, tömeggyilkosságra, ami ezután következett, nem került volna sor, vagy ha igen, sokkal kisebb méretekben. A Holocaust kapcsán felmerült egy olyan probléma, ami véleményem szerint több szempontból is hamis: abszurd módon elkezdték használni a Holocaust versus Gulág kifejezést, ezzel mintegy konkurens, és nem egymást kiegészítő jelenségekként kezelve őket. Nem létezik Holocaust vagy Gulág, hanem Holocaust és Gulág létezik. Mindkét megnyilvánulás hasonló mértékben tragikus, hasonló figyelemmel és objektivitással kell őket vizsgálni, és nem kölcsönhatás formájában, mert így valótlanságokhoz jutunk.
Ha jelenleg azt vizsgáljuk, honnan ered, hogyan működik és merre tart a nacionalimus, figyelembe kell vennünk bizonyos sajátos kontextusokat. Csupán felvázolok két elméletet: a nacionalizmus fejlődéséről szólót és a polgári társadalom elméletét, illetve az e kettő közötti viszonyt.
Berlin megállapításából indulok ki, aki szerint a nacionalizmus az utóbbi két évszázad legnagyobb politikai ereje. Ez két világháborút idézett elő, meghatározta a nemzetállamok kialakulását és a gyarmatállamok összeomlását. Lukács a The End of the Twenthy Century and the End of the Modern Age című írásában három egymással szembehelyezkedő erőt hasonlít össze: a kommunizmust, amelyet Oroszország képvisel, a liberális kapitalista nyugati demokráciákat (ez elsősorban az angol és a nyugat-európai nyelvterületekre jellemző) és a radikális nacionalizmust, amelyet a nemzeti-szocialista Németország és más nemzetek képviselnek. Lukács végkövetkeztetése hasonlít a Berlinéhoz, aki szerint a legnagyobb erő a nacionalizmus volt és lesz. A kérdés egyszerű: hogyan lehet megmagyarázni a nacionalimus erejét? Az erre adott lehetséges válasz pedig: ez az erő annak a ténynek köszönhető, hogy képes különböző eszmékkel összekapcsolódni, politikai identitását a túlélés érdekében állandóan megváltoztatni. 1848-ban három forradalmat figyelhetünk meg egyidőben: a liberális, a nemzeti és a kommunista forradalmat. Romániában ezt a dolgot könnyen észre lehetett venni, mert itt más emancipációs mozgalomról volt szó. Az 1848-as forradalmak egyben liberális forradalmak is voltak. Minden "negyvennyolcas" román, a nagy hazafiak, akik megalkották a nemzetállamot, egyben liberálisok is voltak. Ugyancsak 1848-ban Marx és Engels tulajdonképpen kétféle dolgot jósoltak meg: a nemzet és a kapitalizmus eltűnését. A kérdés a következő: miért terjedtek el ezek a jóslatok?
A továbbiakban a nacionalizmussal kapcsolatos kérdésekre koncentrálok: 1848 után, a kommunista párt érvényesülését követően, politikai téren rendkívül érdekes megmozdulás bontakozott ki, amely a szocialista és kommunista pártok létrejöttéhez vezetett, és amelyet a politikai tudományokban "szinisztrizmus" néven emlegetnek, ugyanakkor pedig hozzájárult a nemzetközi szocialista pártok megszületéséhez is. Tehát a liberalizmust és a nacionalizmust is középre, jobbra, sőt a szélsőjobb felé tolták. Románia esetében azt lehetne mondani, hogy 1945-ben szinte a teljes politikai kultúra jobboldali és szélsőjobboldali volt, ezzel szemben belső téren alig volt reprezentálva a baloldal és a demokratikus bal, azonban a bal és a radikális ballal szembeni veszélyre úgy reagáltak, mint valami külső fenyegetettségre.
Érdekes lehet számunkra a polgári társadalomról való beszélgetés. A polgári (civil) társadalom nem homogén, hanem heterogén realitású és hármas felosztású. A problémát az képezi, hogyan kombinálódnak az adott elemek, és ezek közül melyik dominál. Létezik egy polgári rész, amire általában gondolunk, amikor a civil társadalom kifejezést használjuk, és amely nagy szerepet játszott a kommunista totalitarizmus megdöntésében. A kommunizmus és nácizmus hatalomra törése idején megpróbálkoztak a civil társadalom tönkretételével, de ez nem sikerült teljes egészében, csupán a civil részt rombolták le. A civil részen kívül számolnunk kell egy nem civil résszel is. Ezt a részt képviselik a társadalmi szervezetek, csoportosulások, amelyek nem osztják a polgári értékeket, de nem is befolyásolják őket az állam törvényei. A legjobb példa erre ezek jelenléte a volt kommunista országokban, illetve más helyeken. Tevékenységüket olykor botrányok kísérik, ezt látjuk folyton az újságokban, a politikai pártok működése összefonódik a titkosszolgálatok volt dolgozóiéval, az állam bürokratikus struktúráival, a rendőrséggel, a katonasággal, Claire Stelling főleg a Romániától északra levő részre vonatkozóan a "mafia-state" kifejezést használta. A kommunizmus idején a civil társadalom ezen része, ennek aktivitása erős földalatti gazdaság kialakulásához vezetett. A civil társadalom anti-civil része, amelynek alkotóelemei a különféle szervezetek, társulások, cégek, alapítványok, egyesületek, radikális, fundamentalista, vallási, nacionalista, szélsőséges, anarchista, terrorista típusú klubok, és még sorolhatnám a példákat. Csak a Vatra Româneascãt említeném, az Avram Iancu Egyesületetet, a Nagy-Románia Pártot. Amikor pártokról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk arról a tényről, hogy ők a civil társadalom és a politikai hatalom között közvetítenek. Törökországban vagy Algériában a politikai hatalom vagy a hadsereg elkezdte leállítani az anti-civil rész fundamentalista vallási dolgainak felemelkedését. Iránban vagy Szudánban ez lehetetlen volt. Amit Hannah Arendt totalitárius mozgalmaknak nevezett, bárhol megtalálható, hisz ezek a totalitárius államok és mozgalmak kifejezési formái.
Ami ebben az egyenletben fontos számunkra, az, hogy a három rész közül melyik dominál a civil társadalomban. Több példára szeretnék itt utalni, de csak egypárat jegyzek meg, például Adam Fergusson szinte három évszázaddal ezelőtti, a civil társadalmak történetéről szóló könyvében a polgári társadalom belsejében levő fenyegető veszélyekről ír. 1791-ben a Supplex Libellum Valachorumban egy exkluzív és represszív jellegű civil társadalomról beszélnek ("societas civilis"). És végül, a legérdekesebb, szintén az említett hármas felosztáson alapuló mozgalomról a The Civic Culture című könyvben lehet olvasni, ahol a polgári kultúrát rendszeresebben határozzák meg, és egyben tipologizálják is. A civil kultúra véleményem szerint háromfajta politikai kultúra keveréke: egy patriarchális, egy dependens és egy participatív típusú. A probléma a következő: milyen irányba visz ezekben a civil társadalmakban a nacionalizmus, a módot, ahogyan az identitást rekonstruálni lehet, a felsorolt komponensek adják meg.
A szupernacionalizmus egyik perspektíváját szeretném bemutatni, amelyet inkább egy társadalompolitikai, mint egy tisztán politikai perspektíva alkot. Ami tulajdonképpen engem érdekel, az a nacionalizmus jelenségének a demokratikus eszme fejlődéses perspektívájából való megértése. A kérdés, amire megpróbáltam választ keresni, az, hogy el lehet-e választani a demokráciát a nacionalizmustól, meglehet-e a demokrácia a nacionalizmus nélkül, és megpróbáltam a válaszadás során a Romániában az utolsó tíz év alatt történtektől kiindulni, illetve abból, ami Európában nagyon fontosnak számít. Ha a demokratikus eszmék fejlődésének problémáját elsősorban Európára vonatkozóan vizsgáljuk, fontosnak tartom Dan Pavel leírását a nacionalizmus, a nemzeti eszme szörnyű erejéről, de ami engem különösképpen érdekel, az a demokratikus eszmék ereje. Véleményem szerint Tocqueville egyik legfontosabb eszméje a demokrácia ellenállhatatlansága az elit körökben, ami természetesen Kelet-Európára és Romániára nézve is érvényes. Ha visszatérünk egy kicsit az időben, a kommunizmus bukását a demokrácia ezen ellenállhatatlanságának illusztrációjaként ünnepelték: a demokrácia végre hozzánk is elérkezett. Szuggesztívnek találom a megállapítást, hogy 1989 után a demokrácia többet jelentett egy rezsimnél, valóságos vallássá vált, a demokrácia útján levő népeket már a demokrácia eszméje, perspektívája is kielégíti. Más szavakkal: nem létezik a demokrácia más elképzelhető és hiteles alternatívája. Míg a nyugat-európai népeket a demokrácia realitása elégíti ki, addig a demokrácia útján levőket annak perspektívája. Általában szem elől szoktuk téveszteni a nemzetről való beszélgetés során, hogy a nemzet relatív friss története során a demokrácia elválaszthatatlan volt a nemzettől, a nemzet tulajdonképp a demokrácia alapját jelentette. A modern korszakban demokratikusnak elsősorban egy nemzet számít, és nem egy város, ahogy ez az ókorban volt. A nemzet a demokratikus elv alapja. 1989 után igen érdekes dolgok történtek. Milyen különbségek léteznek a demokratikus eszme nyugat-európai és kelet-európai értelmezése között? Az utóbbi tíz évben nagy változás következett be, és úgy tűnik, hogy ez a változás nem Kelet-Európára, hanem Nyugat-Európára jellemző, mert ott a demokratikus eszmének az alapját nem a nemzet képezi, az ún. európai integráció folyamata nagyon fontos problémát hozott felszínre, amely a demokratikus eszme említett alapjához kapcsolódik, és ami ezt a kontextust uralja: egy tulajdonképpeni politikai háttér meghatározásának kétértelműségét. Például a franciák számára a "hexagon" és Európa egyenlő mértékben a demokrácia ezen új politikai alap meghatározásának a vonatkozásai. Ami azonban biztos, hogy a demokrácia alapja többé már nem stabil, nem problémamentes, a tulajdonképpeni politikai háttérnek nincsenek pontos, világos körvonalai, mint a nemzet esetében. Keleten nem létezik ez a probléma, mert véleményem szerint 1989 után a demokrácia alapja vitathatatlanul a nemzet alapja. Egy román számára a demokrácia mindenekelőtt azt jelenti, ami a nemzeti eszme határain belül kiterjesztődik. A legmegfelelőbb kifejezés erre valószínűleg a 90-es évek elején létrehozott szintagma, az "eredeti demokrácia", amely a demokratikus eszme és a nemzeti eszme közötti kapcsolatot jelentette. A románok számára ennek az azonosítása jelent problémát, az, hogy a közjót, illetve annak határait meghatározzák, a demokrácia és nemzet között itt közvetlen kapcsolat fedezhető fel. Ez az oka annak, hogy a nacionalizmus nem irányul közvetlen módon Európa ellen. Romániában akkor neveznek egy pártot nacionalistának, ha az energiáit a más nemzetekkel szembeni gyűlöletükből meríti, Európával szembeni megvetésük egyes pozíciók megerősödése után következik, a demokrácia ezen pontos határain belül. Amit posztkommunista nemzetinek nevezünk, e speciális feltételek között jelenik meg, amelyben két különböző helyzet áll egymással szemben, az egyik, amelyben a demokrácia stabil alapjait keresik, és a másik, amelyben a demokrácia részben a nemzetben van. A legkényelmesebb helyzet ebben a kontextusban épp a nacionalistáké, mert ők húznak hasznot ebből az ambiguitásból, illetve a két felvázolt modell összeütközéséből. Túl kevés ahhoz a politikai intelligencia, hogy ezt a két dolgot össze tudja kombinálni. A nacionalisták az európaiakkal szemben előnyt élveznek, ami minden olyan dolgot jelent, ami az újrameghatározás folyamatában levő dolgokkal szemben áll: mint mondottam, nyugaton ez az európai politikai terv még az újrameghatározás állapotában van, a demokratikus eszméknek még nincs alapja. Úgy vélem, hogy Kelet-Európában a nacionalizmus paradox módon elválaszthatatlan lesz a demokráciától, addig, amíg Európa nem találja meg a saját politikai alapjának meghatározását, amíg Európa nem válik politikai Európává. A nacionalisták megnyugtatására kitűnő megoldás lenne az, ha külön lehetne választani a politikát a gazdaságtól. Ennek a meghatározásnak két igen erős ellenfele van, az egyik a szocializmus, ami Nyugatot olyasvalamiként tünteti fel, amitől távolságot kell tartani. A másik ellenfél pedig a liberalizmus egy bizonyos formája, amely teljes mértékben a piacra alapoz. Kelet-Európában a liberalizmus tehát gazdasági alapú, legalább is 1989 után így határozták meg a liberalizmust. Véleményem szerint Európának ebben a részében szükségünk van egy olyan liberalizmus-formára, amely képes legyen a politikai konstrukció ezen elsőbbségét javasolni, és amely sikeresen meg tudja határozni a demokratikus eszme körvonalait, a piaccal való kapcsolatán túlmenően.
Ma reggel azt mondta valaki, annak kapcsán, hogy mi forog kockán jelenleg a világ e részén, hogy a szabadság orvosolná a legfőbb bajokat, minden egyéb irodalom.
A következőkben az ilyen jellegű mentalitás ellenében fogok érvelni, mert sok probléma forrásának tartom. Ez a gondolkodásmód azt hajtogatja, hogy ha én szabad kezet adok neked, te lojális leszel irányomban, minden egyéb magától adódik.
A gazdaság és politika nyelvén ez az állam szerepének minimalizálását jelentette az újonnan létrejött liberális demokráciákban, pontosabban a nagyobb államokban a szabadság növelését a gazdaság minden szintjén, a társadalmi, politikai, gazdasági élet különböző pontjain, remélve, hogy így minden más szükséges dolog elérhetővé válik: gazdasági, politikai szabadság, fejlődés a társadalom különböző szintjein és így tovább. Nem szeretném azt sugallni, hogy ez a fajta gondolkodásmód teljesen elhibázott és soha sem alkalmazható. Valójában azt szeretném mondani, hogy ez a sajátos felfogás nem alkalmazható egyes országok, úgymint Románia, talán Oroszország esetében, mert hiányzanak bizonyos, az állam szerepének csökkentése és a szabadság gyors megnövelése stratégiájához elengedhetetlen feltételek.
Szeretném hangsúlyozni már az elején, hogy nem gondolom azt, a mondandóm helyesen alkalmazható lenne az összes posztkommunista országra. Úgy gondolom, hogy teljesen eltérő a helyzet olyan országokban, mint Magyarország, a Cseh Köztársaság vagy mások. De úgy vélem, hogy nagyon is találó Románia és talán más országok esetében is, remélem, hogy meglátásaim hozzájárulhatnak a problémakör tisztánlátásához.
Úgy gondolom, hogy teljes mértékben igaza volt annak a pár politikusnak, akik 1990-ben azt mondták, hogy bizonyos feltételek elengedhetetlenül szükségesek az állam szerepének csökkentése és az önrendelkezés kivitelezéséhez, mindenekelőtt a jogrend, másodsorban hatékony intézmények és egy erős polgári társadalom. Fölösleges mondani, hogy sok kelet-európai államban ezek a feltételek nem teljesültek. Nem fogok mindenikről beszélni, mert túlságosan messzire vezetne, és sok minden elhangzott már a civil társadalomról ezekkel az országokkal kapcsolatban. Egy olyan problémára helyezném a hangsúlyt, amelyet gyakran vagy mindig elhanyagolnak: az intézmények megbízhatóságának problémájára. Azt gondolom, hogy olyan országokban, mint Románia, nincs hagyománya az erős, független és hatékony intézményeknek. A romániai hagyomány általában az volt, hogy az intézmények csak politikai vagy adminisztratív nyomás alatt működnek hatékonyan. Elméletileg ez volt a kommunista rendszer hagyománya, de azt gondolom, hogy ez ennél sokkal mélyebben rejlő. Az intézmények egy másik fontos jellemzője, hogy szorosan függnek vezetőjüktől. Ezt hangsúlyozták ki azok is, akik szerint nincs hagyománya ebben az országban a becsületes és hatékony közszolgálatnak. Nagyon gyakori, hogy a köztisztviselők nem azt az intézményt szolgálják, amely működtetéséért felelősek. És föltehetően ez a korrupció legmélyebb forrása. Sokat beszélünk a korrupcióról, de a korrupció valójában teljesen mást jelent országonként és a különböző szinteken. Olaszországban a mindennapok szerves része, de mégis egy virágzó gazdasággal él együtt. Nem ugyanarról van szó Románia esetében. Tehát azt gondolom, hogy több figyelmet kell fordítanunk a korrupcióra olyan országokban, mint Románia, Oroszország, és egy alapos elemzés szembetűnővé tenné, hogy ezt a fajta korrupciót egy együttműködési rendszer teszi lehetővé a romániai társadalmi élet legfőbb vezetői között. Hozzátenném ezt a jellemzőt a Tismainenanu által idézettekhez, mint amely 1999 után is fennáll.
Természetesen már nem beszélhetünk együttműködésről a titkosszolgálattal vagy a kommunista párttal. Olyan értelemben viszont igen, hogy mindannyian tudjuk, hogy ebben az országban a legtöbb intézmény a vezetőjétől függ. És mindannyian kollaborálunk a vezetővel, mivel tudjuk, hogy az egyetlen módja saját céljaink elérésének, ha a lehető legjobb a kapcsolatunk a vezetővel. Természetesen ezáltal is a vezető hatalma erősödik, aki így a társadalmi, politikai és gazdasági élet mind fontosabb személyiségévé válhat, és így tovább. És erre alternatíva a korrupció.
Az intézmények helyzetének másik fontos aspektusa, úgy gondolom az, hogy nincs élesen meghatározva a felelősségek rendszere. Ez a valóság az 1990 utáni tíz évre. A felelősségek régi rendszere, amelyben a kommunista párt elnöke játszotta a legfontosabb szerepet, felszámolódott. Elkezdődött a felelősségek újbóli elosztásának folyamata, amely azonban messze áll még a teljességtől. És végül is egy hatalmas zavarnak lehettünk tanúi, arra vonatkozóan, hogy ki tartozik felelősséggel kinek. Mindenki tudja, hogy a romániai gazdasági helyzet javult az utóbbi évben. Természetesen nem lehetséges olyan kormányzat, amely ezt a gazdasági helyzetet teljesen tisztázhatná. Azt gondolom, hogy ha mindig az éppen aktuális politikai helyzetnek tulajdonítjuk a valós történések elhomályosítását, áldozataivá válhatunk egyfajta konspirációnak. Valójában többről van szó akkor is, ha becsületesen próbáljuk kideríteni, hogy mi történt a román néppel, a román gazdasággal. Azért is van nehéz dolgunk, mert az a teljes zűrzavar időszaka volt a felelősségek kiosztását illetően, és ez volt sok szabálytalanság táptalaja is. Ezt a kontextust tehát az alkalmazott stratégia tette lehetővé és erősítette: az állam minimalizációja anélkül, hogy előbb intézmények létesültek volna, anélkül, hogy kifejlesztettük volna a vezetőkre és más szintekre vonatkozó törvénykezést stb. Valójában az történt tehát, hogy annak sürgetése által, hogy az állam mindinkább kivonuljon a gazdaság különböző területeiről és intézményeiből, az újonnan és hirtelenjében elnyert szabadság nem az intézmények, hanem a vezetőik hasznára vált, akik így sok lehetőséget, teljes szabadságot nyertek, és ez a korrupció forrása.
Könnyű nagy szavakkal dobálózni, és óvakodom attól, hogy ilyen nehéz kérdésekben diagnosztizáljak, de magától adódik a kérdés: mi mást tehettünk volna. Milyen más megoldást kellett volna alkalmazni? Úgy gondolom, hogy legalábbis néhány fontos lépést másképp kellett volna megtenni. Tegyük fel, hogy a privatizáció folyamatának beindítása előtt már bevezetésre kerültek volna a privatizációra, restrukturálódásra, gazdasági változásra vonatkozó, jobban kidolgozott törvények. Tegyük fel, hogy jobb törvénykezés lépett volna érvénybe a felelősség, megbízhatóság stb. terén, még mielőtt nagyobb szabadságot nyertek volna a politikai, gazdasági élet kiemelkedő vezetői. Tételezzük fel, hogy súlyos büntetések lettek volna kiszabva olyan köztisztviselők esetében, akik illegális tevékenységet folytattak, még mielőtt azt mondtuk volna nekik: most már szabad kezet kaptál, alakítsd át az országot, változtasd meg az intézményeket, a gazdasági, társadalmi tevékenységet. Azt gondolom, hogy e lépések által sokkal inkább megteremtődött volna egy olyan kontextus, amelyben az utóbbi tíz év változásai jó irányt vettek volna.
A történteket bizonyos értelemben összehasonlíthatónak vélem egy olyan helyzettel, amelyben a játékszabályokat a játszma közben akarnánk megváltoztatni. Képzeljünk el egy olyan labdarúgó mérkőzést, amely során radikálisan meg akarjuk változtatni a játékszabályokat. Két lehetőség van. Az első az lenne, hogy megjelenítenénk a játékszabályok változásait a játéktéren, a második, hogy azt mondanánk a játékosoknak: szabadok, változtassanak ők maguk a játékszabályokon. Ez utóbbi a katasztrófa receptje, mivel olyan állapotban, amelyben teljes a zavar a játék szabályait illetően, amelyben azok nincsenek meghatározva és máris érvényesítve, mindenik játékos előnyt próbál szerezni a káoszból, saját maga számára játszani, és mindannyiszor kijátszani a szabályokat. Most közbevethető: a játékszabályok hasonló jellegű megváltoztatása történt Magyarországon és a Cseh Köztársaságban, és teljesen másképp történt. Igen, így van, de ezekben az esetekben teljesen más játékosokkal van dolgunk, akikben sokkal kifejlettebb a társadalmi fegyelmezettség, a fairplay, a törvénytisztelet, az intézmények tisztelete, amelyet az igazol, hogy mindig is jobb intézményeik voltak. Akkor viszont, ha a játékosok a törvények kijátszásának, megkerülésének hagyományát sajátították el, akkor a szabadság olyan helyzetet eredményez, mint amellyel ma Romániában és Oroszországban találkozunk. Ezek a játékosok csak egy dolgot értettek meg, hogy azt tehetnek, amit akarnak. És ez, azt hiszem, a korrupció legmélyebb forrása.
Tartok attól, hogy számos ellenvetés merül fel ez a nézőpont ellen, ezért szeretnék néhányat három percben megelőzni. Mondhatjuk, hogy különbség van egy kis és egy hatalmas állam között, hogy a kis állam lehet erős is. Ezt az ellenvetést leginkább egy nyugati embertől lehet elvárni, mert a nyugati világ sajátos kontextusában egy kis állam erős is lehet. Nem gondolom azonban, hogy nem lehetett volna ugyanez a helyzet Romániában 19891999 között. A politikai, gazdasági, szociális helyzet sok részlete arra utal, hogy egy kisebb állam, amely hirtelen felszabadult, erőssé is válhat. Egy másik ellenvetés az lehetne, hogy ha fenntartottuk volna az állam erősségét, az kiváló lehetőség lett volna a régi nómenklatúra, a neokommunisták számára hatalmuk megtartására. Azt gondolom, hogy ez nem lehet egy meggyőző ellenvetés. 1996 mindenki számára megmutatta, hogy ennek az országnak a polgárai képesek voltak radikálisan megváltoztatni a politikai mezőnyt. Rendkívül negatív hatással volt az ország fejlődésére a rettegés attól, hogy egy erős kormányzás alatt nem is változhat meg semmi. És végül az az ellenvetés már fel is merült, hogy rendkívül sok időt igényel egy új törvénykezési rendszer kidolgozása és alkalmazása. Ez igaz természetesen, és hozzá lehet tenni, hogy a jogrend nélküli liberalizáció, vagy másrészt a liberalizáció nélküli jogrend szintén téves alternatívák. És ez így van. De nincs itt szó kizáró jellegű alternatívákról, hanem prioritásokról. Azt gondolom, hogy 1990-ben, ahogy azt mások is, mint például John Warely (?) kihangsúlyozták, a prioritások ellenkező sorrendet kértek volna. Végül azt szeretném mondani azoknak, akik azt gondolják, hogy a szabadság minden, minden egyéb kitaláció, hogy amint azt John Warely megjegyezte, mielőtt még a szabadság gyümölcseit élveznénk, több figyelmet kellene fordítanunk látszólag kevésbé jelentős tényezőkre, amelyek azonban nagyon fontosak, mint például egy jól rögzített, pontos törvénykezés és egy független, érintetlen hagyomány.
Véleményem szerint a balkáni országok esetében is beszélhetünk különbségekről. Ez a kommunizmus bukása után bekövetkezett változás olyan, mint az elágazó fa, de a későbbi különbség már a gyökereknél megjelenik. Albániáról szeretnék beszélni, arról, ami sajátosan albán és egyszersmind másoknak talán felfoghatatlan. Itt alkalmam adódott elolvasni egy híres olasz napilapban megjelent újságcikket, és azt gondoltam, hogy jobb, ha a neogyarmatosításról beszélek és nem az albániai sajátságokról. Kezdetben szintézisszerűen összefoglaltam a mondanivalómat, majd a továbbiakban az újságcikkel kapcsolatos gondolataimat, véleményemet fejtem ki.
Albániában az ún. forradalom '89 után kezdődött. Az én első találkozásom a civil társadalom fogalmával egy könyv kapcsán történt. Megértettem, hogy a civil társadalom hivatott áthidalni a politikai hatalom és az emberek közötti óriási szakadékot. Más szóval a cél: elvenni a hatalmat az államtól, az embereket a civil társadalomba tömöríteni, új társadalmi és politikai struktúrákat létrehozni. Albániában nagyon rövid idő alatt azonban a következő probléma állt elő: virágozhatnak-e a demokratikus intézmények egy teljesen más gondolkodásmóddal, illetve kultúrával rendelkező országban? Sikeresek lehetnek-e? Azóta sajnos már megtörtént ezeknek az intézményeknek az "eltérítése" Albániában. Milyen értelemben? Megpróbáltuk felépíteni saját civil társadalmunkat, létrehozni a szükséges intézményeket, de ezek puszta léte nem bizonyult elegendőnek, ezek nem a hazai talajból sarjadtak. Ez pedig hozzájárult ahhoz, hogy sok intézmény üzletté alakuljon át. Nem volt igazi motivációjuk, olyan, amilyet csakis az emberek és a társadalom adhatnak.
Másrészt: mi történt az állammal? Thomas Finley összehasonlította Oroszországot Albániával és arra a következtetésre jutott, hogy Oroszország kissé Albánia is. Szerintem csakugyan vannak köztük közös vonások például az állam gyengesége. A legfontosabb közös jellemvonás véleményem szerint az, hogy a két országban lezajlott forradalom demokratikus forradalom nem volt igazi, "klasszikus" forradalom, mert nem volt szükség egy új gazdasági osztály önszerveződésére, illetve hatalomátvételére. Albániában nem volt középosztály, differenciálódás az osztályok között és így a politikai hatalom is üzletté vált. Megjelent az ún. kleptokrácia, semmivé lett az üzletemberek és a politikusok közötti különbség. Ez a folyamat pedig a helyi hatalom elferdítéséhez vezetett. A helyi hatalom ötlete kiváló volt, de ez sajnos elősegítette a kleptokrácia megjelenését, illetve a korrupció elterjedését. Ha például a bírói testület függetlenségére gondolunk mi is történt voltaképpen? A bírónak nincs többé hatalma és a bírói testület a legmegvesztegethetőbb intézmény Albániában. Visszatérve az előbb említett elferdítésre: tetőpontját '97-ben érte el, amikor az állam, a társadalom és a gazdaság is összeomlott. Általánosságban szólva Albániában nyitás történt egy versengésben lévő pluralisztikus rendszer, illetve a piacgazdaság fele egy olyan országban, ahol a versenyképesség egyáltalán nem létezett és a konkurencia szabályai sem voltak ismeretesek. A pluralisztikus politikai rendszer rövid idő alatt konfliktusos helyzetbe került, a piacgazdaság pedig egy versenyképtelen Albániát talált. Albánia nem tudott versenyképessé válni a gazdaság, a prostitúció, a drogok stb. terén. Hogyan állhatnak fenn a demokratikus intézmények egy ilyen országban? Koszovóban sokkal bonyolultabb a helyzet és hasonló az a probléma is, amit az olasz újságíró a cikkében felvet: az albániai és a boszniai helyzetről beszélve megemlíti, hogy három és fél év után, ötven vagy hatvan millió dolláros költekezéssel az emberek már csak az újabb háborút várják. Továbbá, szóvá teszi az intézmények bukását: a rekonstrukció és a nemzetközi beavatkozás elősegítette a klánok (maffia) és a nacionalista erők elhatalmasodását. A Nyugat sajnos megelégszik a demokrácia elveivel kapcsolatos erősen retorizált szöveggel. A probléma azonban probléma marad: hogyan demokratizáljuk és stabilizáljuk azokat a társadalmakat, amelyekben törzsi nacionalizmus, maffia, családi klánok uralkodnak és amelyeknek semmi tapasztalatuk nincs a nemzet- és az államépítés terén? Hogyan fegyverezzük le azokat a társadalmakat, ahol sok a fegyver? Hogyan liberalizálhatjuk azokat a gazdasági rendszereket, amelyek többnyire védtelenek a maffia hálózatával szemben? Hogyan európaizáljuk ezeket a különféle etnikumú országokat anélkül, hogy párhuzamba állítanánk néhány hivatalos és eredeti integrációs, illetve gazdasági törekvéssel?
Az olasz újságíró azt javasolja megpróbálom szó szerint idézni , hogy ne legyünk annyira félénkek és tisztelettudóak a helyi hatalom iránt, sőt szükség esetén brutálisaknak kell lennünk, mert az erő és határozottság a legmegbecsültebb erény a balkáni kultúrában. Erővel rendelkezni, de ki nem használni, csak lebecsülést és szarkazmust vált ki. Ez egyfajta általános nézet és Olaszországban is nagyon elterjedt mivel Albánia nagyon szoros kapcsolatban áll Olaszországgal. A Koszovóban történtek miatt a probléma csak súlyosbodott, egy neves újságíró szerint vétek volt Albániát egyáltalán létrehozni 1912-ben. Ha elemezzük egy kicsit ezt a kijelentést, valami igazságot is találunk benne; a koszovóiak egyik vezetője jelentette ki néhány NATO-képviselő jelenlétében, hogy: "Ne tétovázz! Válaszd a gyarmatosítást!!" Az albánok körében nagyon elterjedt ez a nézet nem tudom, Boszniában vagy más országban is így van-e és nagyon sok időbe telne elmagyarázni, miért.
Azt hiszem, hogyha a nyugat-európai országok nem teszik be a lábukat Albániába, anarchikussá válik a helyzet, elkezdődik az exódus vagy diktatórikus hatalomátvételre kerül sor. Ha Koszovóban sem lép közbe a Nyugat, a szerbek újra támadhatnak, elfoglalhatják Koszovót, az albánok pedig fegyveres ellenállást tanúsíthatnak.
A Nyugat jelenléte számomra intelligens jelenlétet feltételez. Nagyon fontos egyfajta "koherens" jelenlét, amit eddig sajnos nem tapasztaltunk. Az albán konfliktusok mindig is belső viszálykodásra adtak okot Olaszországban, de ez nem volt koherens közbelépés. A bajok onnan származnak, hogy bármely szervezet alapelve a hatalom és a felelősség közti következetesség. Azé a felelősség, aki hatalmon van. Ebben az országban ez a probléma: a hatalom a Nyugat kezében van, de a felelősség gyakran az albánokra hárul. Hogyan tudnánk a hatalmat átruházni az albánokra úgy, hogy a felelősség is őket terhelje? Sokszor úgy tűnik, hogy a Nyugat törekszik arra, hogy felelősségteljesebbé tegye az albánokat, de hatalomátadás nélkül. Ez így nem működőképes és sok baj okozója; bizalmon és kockázaton alapuló politikára van szükség.
Témám a nemzetközi rend, illetve a nemzetközi renden belül a nukleáris fegyverek kérdése.
Emlékezzünk csak arra, hogy századunkban a kegyetlen erőszak amit 75 évig az ún "total war" (totális háború) totalitarizmusra való átmenete követett az első világháborúval kezdődött. 1910-ben a civil társadalom és a globális gazdasági rendszer is fellendülőben volt. Az első világháború indította el az erőszak ciklusát, amely 1989-ben, talán 1991-ben ért véget (amikor a Szovjetunió összeomlott). A hidegháború a terror két rendszerét kapcsolta össze: a totalitarizmust és a totális háború gondolatát. Az első több milliónyi áldozatot követelt. A második, amely a nukleáris fegyverekre támaszkodik és fő eszköze a megfélemlítés az emberi faj megsemmisülésével fenyeget.
1946-ban az Egyesült Államok a nukleáris fegyverek gyártásának beszüntetését indítványozta az ENSZ-ben. A Szovjetunió előbb bejelentette, hogy beleegyezik, de később a fegyverkezés folytatódott. Ma már nyolcvanezerre tehető az atomfegyverek száma.
Ahhoz, hogy felmérhessük a nukleáris fegyverkezés méreteit, vessük össze röviden két történeti időszak adatait: az első a hidegháború, a második az azt követő periódus. Két szempontot tartok szem előtt, az egyik a veszély mértéke, a második pedig az, hogy milyen üzletet, alkut kötöttünk valójában. Harmadik szempontként elvetném a cselekvés lehetőségét.
Jelenleg a világ akármelyik városa pillanatokon belül megsemmisülhet egyetlen hidrogéntöltetű robbanófej hatására, egy mai atombomba ugyanis szinte százszor akkora robbanóerővel rendelkezik, mint a hiroshimai. A halált okozó sugárzás kétszáz négyzetmérföldnyi területet érint. Egyetlen tengeralattjáró 150 nukleáris fegyvert tud útnak indítani, vagyis ez a készlet 150 várost pusztíthat el.
A hidegháború idején az Egyesült Államok és a Szovjetunió veszélybe sodorta az emberi fajt. Néhányan ebben az időszakban azt hangoztatták, hogy ez a veszély egyáltalán nem létezett, de mi nagyon is jól tudjuk, hogy ez nem volt így. De a 20. század átélt még egy veszélyt, a totalitarizmus veszélyét. Tehát egyik oldalon a világ végének, a másik oldalon pedig a szabadság elvesztésének a veszélye fenyegetett. Ez a két veszély pedig nagyon jól kiegészítette egymást.
Most pedig röviden a harmadik aspektusról, a cselekvés lehetőségéről. A hidegháború idején elterjedt az a meggyőződés, hogy lehetetlen a nukleáris veszélyt kiküszöbölni. Talán egyesek még emlékeznek arra, hogy az Egyesült Államokban a nukleáris leszerelést folyamatosan ellenőrizték, de a Szovjetunióban nem. A Szovjetunió továbbra is totalitariánus állam maradt: habár megengedte az ellenőrzést, a nukleáris leszerelést elutasította. Tudom, hogy titkos béketárgyalások folytak a Szovjetunióban és talán ebben az országban is abban az időszakban. De ezt a meggyőződést nem lehetett egykönnyen megingatni és ezért a nukleáris leszerelés lehetetlenné vált a hidegháború idején. 1989-ben egy szép napon amelyet ma is ünneplünk mindezek a tényezők hirtelen és váratlanul megváltoztak; nem a nukleáris lefegyverzésből kifolyólag, hanem a szovjet birodalom váratlan felbomlását követően. Ez a fordulat pedig kiküszöbölte azt a nézetet, miszerint a nukleáris fegyverek beszüntetése lehetetlen. Egyetlenegy totalitárius rendszer sem kerülhette el a teljes ellenőrzést és mostanában mind az Egyesült Államok, mind Oroszország négyszáz millió dollárt költ plutóniumkészletük biztosítására. Lehet, hogy másfajta akadályok és nehézségek is vannak a valódi lefegyverzést biztosító egyezmény aláírásában, de ezek az akadályok nem állíthatók párhuzamba a Szovjetunió felbomlását megelőző nehézségekkel.
Vagyis fel kell tennünk a kérdést, hogy mivel ellensúlyozhatjuk a nukleáris fegyverek fenyegetését. Sajnos, nem sokkal; Amerikában a korábbi állapotokhoz való visszatérésre irányuló veszedelemről, Oroszországban pedig egy autoriter típusú uralkodási formáról beszélnek, egy ún. rose state-ről, amely nem valószínű, hogy a nukleáris fegyverek kérdését illetően megváltoztatja a véleményét.
Hogyha a cselekvés lehetőségére összpontosítunk, elképesztő dolog az, hogy a leszerelési tárgyalások Oroszország és az AEÁ között jobban haladtak a hidegháborúban, mint amióta partnerekké váltak. De mi történik akkor, amikor ez a két ország megsemmisítéssel fenyegeti egymást anélkül, hogy nézeteltérések lennének közöttük? Lehet, hogy ez manapság nem is tűnik olyan félelmetesnek, mint a hidegháborúban, de mindenesetre meggondolandó. Tulajdonképpen a figyelem valahogy ellankadt e témával kapcsolatosan; lehet, hogy az emberek arra gondolnak, hogy mi maradt fenn ebben az időszakban és ebben a régióban 1945 óta amit igazán sajnálatosnak tartok, mert most nagyobb a lehetőség arra, hogy tegyünk is valamit ez irányban.
Aktuális-e a nukleáris veszély? Manapság az Egyesült Államok kb. 7000 nukleáris töltettel rendelkezik, Oroszországnak is kb. ennyi van, holott ez politikailag már nem indokolt. Amíg abban a politikai szférában, amiről itt tárgyalunk, igazi forradalom robbant ki, amely meglepte a világot, addig a nukleáris fegyverek kérdését illetően nagy a tétlenség. A hidegháborúban kötött egyezségek máig fennmaradtak, de elkerülték az emberek figyelmét. A hidegháborút követően természetes volt, hogy az embereknek időre van szükségük ahhoz, hogy összeszedjék magukat és megszokják az új helyzetet, de mostanában egy új korszakba lépünk át, ez a harmadik nukleáris korszak, amely emelkedőben van. A fegyverszabályozásra irányuló folyamat amely a hidegháború egy bizonyos szakaszában irányító elvvé vált stagnál. De van ennél rosszabb is. A nukleáris technológia újabb országokat is megfertőz, a világ minden részében. Szaddam Husszein kizavarta az ENSZ-megfigyelőket az országból. Pakisztánban és Indiában ahol most megy végbe az áttérés az új időszakra, amelyről beszéltem egy teljesen új fegyverpiaci versengés alakult ki és igen komolyan tör előre, csakhogy ezek az országok nem rendelkeznek azzal az ellenőrzési rendszerrel, mint amilyen a Szovjetuniónak és az Egyesült Államoknak van.
Tudott dolog, hogy Irán is rendelkezik nukleáris fegyverekkel, nemzetek sokasága különféle lövedékeket tesztel új technológiával, Kínának is egyre növekszik a lőszerkészlete. Tehát egyfajta háló alakult ki e nagyon veszélyes kérdések köré: egyrészt a nukleáris leszerelés problematikája a nagyhatalmak képviseletében, másrészt pedig az új technológia elterjedése más országokban.
A veszély két új aspektusa amely a nagyhatalmak bukása nyomán alakult ki, szorosan összekapcsolódik a világ egyes részeinek a felszabadításával. A nukleáris korszak egyik üzenete: az országok nem szeretnek szembeszállni atomfegyverekkel rendelkező ellenfeleikkel anélkül, hogy saját maguknak ne lenne nukleáris fegyverük.
Egyesek szerint nemcsak hogy egy újabb hidegháborús konfrontáció felé haladunk, hanem a nukleáris terror egyensúlyának kiterjedése, az ún. egyetemes egyensúly felé. Nemcsak hét-nyolc, hanem tíz-tizenöt hatalom lesz a középpontban. A hidegháború modellé válhat és nagyon félek attól, hogy olyan lidércnyomásos világba lépünk, ahol nukleáris fegyvereket cserélgetünk ahhoz, hogy a hidegháborút fenntarthassuk.
Mindent összevetve, a berlini fal lebontása, a szovjet rendszer és a totalitarizmus megszűnése óriási előrelépést jelentett nemzetközi viszonylatban. Ezt igazi csodaként lehet elkönyvelni, ami ráébreszt arra, hogy itt az ideje annak, hogy tegyünk valamit az atomhatalmak ügyében is. Véget kell vetnünk az atomfegyvereknek, amelyek nukleáris veszéllyel fenyegetnek. Szerintem ez lesz a következő lépés, hiszen az atomfegyverek elleni megmozdulások napról napra sokasodnak...
Röviden szeretném felvázolni azokat a problémákat, amelyek az utóbbi tíz év alatt jelentkeztek Horvátországban, de nem feledkezem meg a többi posztkommunista országról sem. Remélem, hogy azok a tényezők, amelyekről beszélni fogok, relevánsak más országokra nézve is. 1989-ben egyetlen politikai párt volt Horvátországban, akárcsak a többi kommunista országban, de könnyen felismerhető volt ezen belül bizonyos politikai változatosság. Akárki, aki a tévéban egy politikust látott, azonnal rávághatta az illető hovatartozását: nyugatos vagy az elszigetelődési politika híve, Európa-párti vagy Európa-ellenes, a változás híve vagy változásellenes. A volt Jugoszláviában pontosan tudták, ki melyik oldalon állt, ki mit képviselt. 1990-ben különféle politikai pártok létesültek, amelyek 1991 óta törvényesen működnek, de azóta a számuk drámai módon lecsökkent. Az első évben csaknem hatvan politikai pártot jegyeztek be. Az utolsó tíz évben egyre nehezebbé vált a pártok közötti különbségeket felismerni, manapság egy politikust könnyen be lehet sorolni valamely pártba, de nem lehet pontosan tudni, milyen programot vall. Maguk a választók is azonnal megmondják, hogy ki milyen pártba tartozik, de azt már nem, hogy az illető mit is képvisel. Tehát a kezdeti változások után egyfajta politikai homogenizációs folyamat történt. A politikai nézetek hasonlókká váltak és mindenki mérsékeltnek próbál mutatkozni. A szélsőséges fasiszta kispártokon kívül még a hatalmon levő legnagyobb jobboldali párt is minden eszközt latba vetve próbál mérsékelt közegnek mutatkozni; hangsúlyozom: nem jobbközépnek, hanem egyértelműen mérsékelt középnek. Ez a folyamat különféle okokra vezethető vissza: az egyik a pluralizmus sokkoló hatása, a másik pedig a kezdeti változásokat követő rádöbbenés arra, hogy a választók többsége nem pártolja a radikális és szélsőséges nézeteket. Sok magyarázata lehetséges ennek a politikai színváltozásnak, de a tények maguktól beszélnek: évek óta a többpártrendszeren belül politikai homogenizáció észlelhető.
Az utóbbi tíz év másik fontos jellemvonása a kezdeti változások második fázisában a választók és a politikai elit közti szokatlan kapcsolat. Néhány tekintetben a politikai elit lemaradt a választók mögött, új politikai elképzelések és kezdeményezések nem nagyon adódtak az utolsó tíz évben. Horvátországban egyetlen párt volt hatalmon és az nem sokat változtatott. Az ellenzék több pártból tevődött össze, ezek legnagyobb problémája a győzelemhez vezető út megtalálása volt. Nem tudtak olyan ötlettel előhozakodni, amely vonzotta volna a tömegeket, vagy éppenséggel egy olyan stratégiát kidolgozni, amely sikerhez vezetett volna. Elképzelések nélkül pedig nem lehetett elindulni. Az ellenzék legelőször '98 tavaszán ült össze közös stratégiát kidolgozni a győzelem érdekében és egy hat pártból álló koalíciót hoztak létre. Alkalmam volt betekinteni olyan, statisztikai adatokat tartalmazó tanulmányba, amelyet 1996-ban készítettek. Ez a felmérés ugyanezzel a koalíciós modellel állt elő. A választók 1996-ban pontosan tudták, hogyan lehet a hatalmon lévő pártot megdönteni, a politikai folyamatokat megváltoztatni és megtervezni az oppozíciós pártok sikerhez vezető stratégiáját. A változáshoz szükséges stratégia a választókban két évvel hamarabb érett meg, mint a politikai életben. Két nappal ezelőtt a horvátországi ellenzéki pártok aláírták ezt a koalíciós egyezményt, és az év decemberében a választásokon végre közösen indulnak.
Nézzük meg röviden a politikai teendők kérdéskörét. Hogyan keletkeztek ezek a problémák? A posztkommunista világ sokáig nem probléma-megoldó politikát folytatott. Az évek során az ún. hazafias problémákat (amilyen a függetlenség, az ország védelme stb.) kezelték fő politikai kérdésekként, de idővel nyilvánvalóvá vált, hogy a politikai szférán kívül ezek a problémák nem valósak. Az igazi problémákat a társadalmi szervezetek és intézmények vetették fel. A '90-es évek második felére kristályosodtak ki a legfőbb politikai problémák a munkanélküliség, a korrupció, a gazdasági hanyatlás és a lakáskérdés. Egy eltérő típusú felmérés minden kétséget kizáróan három politikai problémakört különít el. A megkérdezettek legfontosabb gondként a munkanélküliséget, a korrupciót és a gazdasági helyzetet tüntetik fel, legkevésbé fontosnak pedig a régi hazafias kérdéseket (mint a függetlenség, a háború sújtotta területek újjáépítése, valamint az Európai Unióba való belépés). A hazafias problémákat fontosnak tartották ugyan, de nem politikailag megalapozottaknak ezeket minden államnak biztosítania kell állampolgárai számára. Így az emberek nem akartak csak azért szavazni egy bizonyos pártra, mert ezeket az előbb említett hazafias témákat hangoztatta. E kérdéskört részben a priori pártpolitikának, részben pedig álcának tekintették, amely leplezni hivatott a gazdasági fellendülés, a korrupció, illetve a munkanélküliség kérdését.
Incze Éva, Nagy Enikő és Sztranyiczki Zsófia fordítása