Életem egy igen fontos része: diákéveim kötnek a budapesti piarista gimnáziumhoz. 1945 szeptemberében írattak be szüleim a belvárosi iskolába, akkor indult az általános iskolai rendszer, mi voltunk az akkori ötödik osztályosok. Három párhuzamos osztály indult, osztályonként vagy hatvan fővel, ilyen sok volt a jelentkező. Egykori osztálytársaim alakja mára többnyire elhalványodott, néhányan mégis akadnak, akikkel azóta is tartjuk vagy ismét felvettük a baráti összekötettést. Hadd említsek néhány példát: egykori osztálytársam, Sipos Gyula ma Párizsban él, s Albert Pál névvel évtizedeken keresztül volt a Szabad Európa Rádió irodalmi és színházi kommentátora, a müncheni Új Látóhatár tanulmányírója. Egy másik: Bárdos-Féltoronyi Miklós a brüsszeli katolikus egyetem tanára, ismert közép-európai politikai szakértő, gyakran tart a térség kérdéseiről előadásokat, Budapesten is, de Erdélyben is voltak előadásai.
Talán elmesélhetek egy érdekes esetet: arról szól, hogy mennyire szétszóródtunk mi, piarista diákok, nyilván nem függetlenül a magyar történelem viszontagságaitól. Nos, még a nyolcvanas évek elején vendége voltam a hollandiai Mikes Kelemen Kör mindig szeptemberben rendezett találkozójának. Négyen ültünk egy asztalnál, egykori piarista osztálytársak: az egyik Párizsban (Sipos Gyula), a másik Brüsszelben (Bárdos-Féltoronyi Miklós), a harmadik pedig Hollandiában (Vigh Szabolcs, ha jól emlékszem, könyvtárosként) élt, egyedül én érkeztem Magyarországról.
Talán hosszadalmas volt ez a kitérő, mindazonáltal jelezte, hogy a piaristák egykori tanítványainak élete-sorsa milyen módon alakult. Hasonló adatokkal szolgálhatnék a későbbi, gimnáziumi osztályokról, osztálytársaimról is. 1949-ben befejeztük az általános iskolát, közben 1948 nyarán államosították az egyházi iskolákat, el kellett búcsúznunk tanárainktól, akiket valóban szerettünk, noha természetesen voltak közöttük igen szigorú pedagógusok, akik nagyon is megkövetelték az algebrát vagy a latin grammatikát. 1949-ben aztán az államosított iskolát is fölszámolta a hatalom, "reakciós tűzfészeknek" nyilvánították valóban nem voltunk hívei a Rákosi nevéhez fűződő terrornak , és mi, már első gimnazistákként, szétszóródtunk a főváros középiskoláiban. Magam a Trefort utcai, különben kitűnő gimnáziumba kerültem, ezt korábban "mintagimnáziumnak" titulálták, minthogy ott végezték gyakorlataikat a budapesti egyetem tanárjelöltjei. Aztán 1950-ben, az állam és az egyház közötti megállapodásnak köszönhetően, ismét megnyílott a budapesti piarista gimnázium, és az egyéves kényszerű kitérő után sokan visszamentünk a belvárosi iskola jól ismert padjaiba. A pesti piaristák mellett akkor a kecskeméti piaristák, a pannonhalmi és győri bencések, az esztergomi és szentendrei ferencesek, valamint egy Budapesten és Debrecenben tevékenykedő női tanítórend kapott vissza gimnáziumot.
Így azután 1950 és 1953 között ismét piarista diákok lehettünk, mi voltunk az utolsó osztály, amely a nevezetes Duna-parti palotában végezte tanulmányait, ott is érettségiztünk, utánunk telepítették át a gimnáziumot és a rendházat a nyolcadik kerületi Mikszáth Kálmán térre, egy valamikor apácák által vezetett iskola épületébe (amely néhány esztendeig a rossz emlékű Lenin Intézet, vagyis egy ideológiai "janicsárképző" otthona volt, és így talán bizonyos "ördögűzésre" is rászorult volna), ahol a gimnázium ma is működik, ámbár most úgy tetszik, lassan napirendre kerül a belvárosi visszaköltözés. Az egykori hatalmas piarista "kápolna", inkább templom, ahol magam is sokat ministráltam valaha, néhány esztendeje ismét megnyitotta kapuit.
Jóval kevesebben voltunk, mint az iskola feloszlatásakor: összesen húszan ültünk a II. B. osztály padjaiban, és még tizennyolcan az A. osztályban. A történelem aztán szétszórta ezt a két osztályközösséget is. Érdekes közösség volt ez is: osztálytársam volt Melocco Miklós, a későbbi kiváló szobrász, Gyürk István, aki korábban a gödöllői agráregyetem tanára volt, ma pedig Magyarország ausztráliai nagykövete, és persze közülünk is sokan eltávoztak 1956 után Amerikába, Svédországba, Németországba. Mind kevesebben vagyunk, a húszfőnyi osztályból már hét halottunk van, négyévente azonban így is összejövünk, újabban a régi és visszakapott piarista kápolnában.
Kiváló tanáraink voltak. Osztályfőnökünk, már 1946 és 1948 között is, Szemenyei László nemcsak nagyszerű földrajz- és biológiatanárunk volt (a magyar irodalom mellett nekem a földrajz volt a második kedves tantárgyam, az is megfordult a fejemben, hogy földrajztudós legyek), hanem eszményi cserkészparancsnokunk is. 1946-ban lettünk "kiscserkészek", 1948-ban tettük le a cserkészfogadalmat, közvetlenül a cserkészszövetség feloszlatása előtt. Néhány hónappal korábban még a 2. számú piarista cserkészcsapat zászlói alatt, cserkészjelvénnyel a sapkánkon vonultunk fel március 15-én a negyvennyolcas centenárium ünnepségein. A cserkészkedést persze nem lehetett feláldozni a rezsim akarata szerint, még évekig végeztünk "illegális" cserkészmunkát, vonultunk nyári táborba, énekeltük tábortüzek mellett a cserkészindulót.
Szemenyei László mellett már kiváló tanáraink is voltak, így Péntek tanár úr, a szigorú matematikatanár, Gál tanár úr, aki történelemre oktatott bennünket, és persze az igazi magyar történelmet adta elő, majd figyelmeztetett bennünket, hogy azért tanuljuk meg a hivatalos tankönyvet is: bármikor jöhet a tanfelügyelő, aki gyanakvó figyelemmel lesi, hogy vajon a piarista diákok is kellően elmélyedtek-e a hazai osztályharcok históriájában, és megfelelő módon ismerik-e Rákosi elvtárs 1919-es hőstetteit, midőn a nevezett a cseh intervenciósokat kergette ki az országból (sajnos nem elég messze és nem véglegesen, és persze sort keríthetett volna a román és szerb intervenciósokra is!). Aztán magyartanáraim: Magyar István és Fekete Antal. Az előbbi színes egyénisége, lelkes irodalomszeretete oly nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam: irodalomtanár leszek. Az utóbbi pedig, különösen nyelvtanórái révén, a módszeres és logikus gondolkodásra nevelt. Orosztanárunk, Meggyes János eredetileg német nyelvet oktatott, a hosszas hadifogságban tanult meg oroszul. Medvigy tanár úrtól, hittantanárunktól a korszerű katolikus vallási gondolkodást tanultuk meg, kémiatanárunk, Maklári tanár úr egyben az iskolai énekkar vezetője volt, emellett némiképp bohém természetű ember, lelkes méltánylója minden idétlen diáktréfának. Mára a legtöbben már nincsenek közöttünk, a budapesti köztemető piarista kriptájában várják, hogy az evangéliumok tanítása szerint egyszer ismét találkozzanak tanítványaikkal.
Jó volt a piarista gimnázium növendékének lenni, és legjobb talán éppen azokban a máskülönben vészterhes esztendőkben: 1950 és 1953 között. Odakünn a világban dühöngött az ideológiai és rendőri terror, ez időnként családomat is elérte, nagyszüleim vagyonát elkobozták, nagyanyámat nagy hirtelen kellett vidékre utaztatni 1951-ben a kitelepítések elől, ügyvéd nagybátyám hosszú időn át a politikai rendőrség hírhedett székházának, az Andrássy út 60-nak (korábban a nyilasok tanyája volt ott) a kényszerű "vendége" volt. Más iskolákban, ahogy ezt egy esztendőn keresztül a Trefort utcában is tapasztaltam, súlyos politikai nyomás nehezedett diákra és tanárra egyaránt. A Duna-parti piarista iskola mint egy zárt sziget védelmezte a régi piarista szellemiséget és az ott tanuló fiatalokat. Mi, akik akkor ennek az iskolának a növendékei voltunk, valószínűleg sok mindentől mentesek maradtunk: sohasem érintett meg bennünket a hazug ideológia, a történelem, az irodalom, az emberi gondolat igaz értékeivel ismerkedhettünk meg az akkori idők álértékei helyett, és meg tudtuk őrizni az iskola belső autonómiáját, a szolidaritás szellemét a diákok, illetve a diákok és tanárok között.
Szabadon nyilváníthattunk véleményt tapasztalatainkról, családunk tapasztalatairól: a piarista gimnáziumban nem voltak besúgók, akik a hatalom embereit tájékoztatták volna az iskola belső ügyeiről, noha feltételezem, hogy a hivatalt érdekelték volna ezek a belső ügyek. Hadd idézzek fel egy röpke epizódot azokból az évekből. 1952-ben "ünnepelte" az ország Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját, kultuszától hangosak voltak az iskolák, hangos volt az irodalom. Akkor látott napvilágot a Magyar írók Rákosi Mátyásról címet viselő feledhetetlen antológia, szerzői közül, gondolom, sokan szerették volna utólag kitörölni belőle írásaikat. Nos, nálunk az osztály faliújságján is megjelent egy "ünnepi" rajzocska Melocco Miklós keze nyomán: Rákosit ábrázolta egy börtöncella mélyén, csíkos rabruhában, nehéz láncokkal. Vagy két hétig járt oda röhögni a fél iskola, aztán Szemenyei tanár úr azt mondta: "Vegyétek le, jöhet a tanfelügyelő!" Más iskolában ez egész biztosan nem eshetett volna meg.
A piarista nevelés, és erről mindenképpen beszélni kell, azért lehetett olyan vonzó és eredményes, mert meg tudta teremteni a személyes autonómiának azt a lelki helyzetét, amely igazából mindig is a modern pedagógia egyik fontos célja volt. A piaristák nem "alattvalókat", nem önmagukat és szabadságukat másoknak: a hatalomnak, a körülményeknek vagy éppen az iskolának és a tanítási rendszernek alávető embereket neveltek, nagyon sok más iskolához hasonlóan, hanem szabad és felelős személyiségeket, valójában polgárokat, abban az értelemben, ahogyan ezt a fogalmat mostanában próbáljuk használni (már ha a politika a polgár fogalmát nem járatja le). A piarista oktatásnak és nevelésnek, legalábbis ahogy én látom, két sarkpontja volt: először is életközeli ismeretekkel kívánta felvértezni növendékeit, ezért volt olyan nagy szerepe a piarista iskolákban a történelemnek és a természettudományoknak, ami nem jelenti azt, hogy a matematikát vagy a művészeti tárgyakat, így például az irodalomismeretet ne tartotta volna fontosnak a piarista oktatás. A másik sarkpont a nemzeti szellemű nevelésben volt. A piaristák nem adtak teret semmiféle hangzatos nemzeti retorikának, ellenkezőleg, a piarista iskolák szellemiségét a szabadelvű hagyományok hatották át, a magyarság értékeit és érdekeit azonban nagyon is pontosan megjelölte a piarista nevelés. Bizonyára nem véletlen, hogy történelmünk szereplői közül olyan sokan éppen a piarista iskolákban készültek fel későbbi nagy feladataikra.
A rendalapító Kalazanci Szent József 1617. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony napján öltötte magára a piarista atyák fekete reverendáját: ez a rend történetének kezdete; ezt megelőzően 1597 őszén alapította meg első iskoláját, ahol Róma szegény sorsú kisgyerekeit gyűjtötte össze. Az első magyarországi piarista iskolát, akkor még a német rendtartomány keretében, a lengyeleknek elzálogosított szepességi városok egyikében, Podolinban 1642-ben alapította Lubomirski Szaniszló herceg. A podolini piarista rendházban talált menedéket 1701-ben a bécsújhelyi börtönből megszökött, lengyel földre tartó II. Rákóczi Ferenc. Ezt az iskolát követte 1666-ban a privigyei, majd 1667-ben Wesselényi Ferenc nádor és Széchy Mária várában a murányi, 1674-ben a szepesbélai, 1675-ben pedig a breznóbányai piarista iskola. A következő évszázadban aztán egész sor piarista gimnázium alakult meg, így Nyitrán, ahol a rend a korábbi lengyel gyökerek után elmagyarosodott, Veszprémben, Vácon, Kecskeméten, 1717-ben Pesten, majd Besztercebányán, Debrecenben, Szegeden, Korponán, 1725-ben (Károlyi Sándor alapítása révén) Nagykárolyban, később Tokajban (ez utóbb Sátoraljaújhelyre költözött), Rózsahegyen, 1730-ban Máramarosszigeten, egy rövid időre Medgyesen, tartósabban Magyaróváron, 1776-ban Kolozsváron, 1788-ban Temesváron, majd Nagykanizsán, Selmecbányán és Tatán. Az erdélyi gimnáziumok közül a nagykárolyi és a máramarosszigeti megszűnt Trianon után, a temesvári német tannyelven oktatott, a kolozsvári azonban egészen az 1948-as államosításig az erdélyi magyarság egyik szellemi, pedagógiai műhelye és védvára volt.
Az imént utaltam már arra, hogy a piarista iskolák neveltjei közül igen sokan kaptak szerepet a magyar történelemben, a magyar irodalom és tudományosság történetében. Csak mutatóba említenék néhány nevet. Így II. József császár-király és István nádor is a piaristák tanítványa volt, nemkülönben Széchenyi István, Kossuth Lajos, Deák Ferenc, Andrássy Gyula és Teleki Pál miniszterelnökök, Vörösmarty Mihály, Katona József, Petőfi Sándor, Ady Endre (ő Nagykárolyban), Juhász Gyula, Keleti Károly, a hírneves statisztikus, Wenzel Gusztáv, a neves jogtudós, Toldy Ferenc, Haraszti Gyula, Alexander Bernát, Péterfy Jenő, Katona Lajos, Szinyei József irodalomtörténészek, Simonyi Zsigmond nyelvtudós, Kálmány Lajos néprajztudós, Márki Sándor, Pauler Gyula történészek, Rómer Flóris régész, a festők közül Telepy Károly és Zichy Mihály, a színészek közül Szigeti József és Sugár Károly és így tovább. A piaristák tanítványa volt Klapka György tábornok (Kecskeméten), Mednyánszky László, a szabadságharc vértanúja (Magyaróváron) és Földváry Károly, a mindig az első vonalban küzdő "vörössipkások" ezredese. A legutóbbi magyarországi átalakulásokban is derekasan kivették részüket a piaristák tanítványai: Antall József, az első demokratikus kormány miniszterelnöke a budapesti, Vásárhelyi Miklós, az 1956-os forradalmi kormány egykori sajtófőnöke, 1989-ben a Történelmi Igazságtétel Bizottsága elnöke a debreceni piaristáknál tanult.
Emlékezéseimet a piarista iskoláról és a piaristák múltjáról befejezni nem lehet, legfeljebb megszakítani. Igen, életem egy igen jelentékeny és igen szép szakasza: a diákkor hat esztendeje fűződik a piarista gimnáziumhoz, neveléshez és hagyományhoz. Érettségim után is rendszeresen találkoztam egykori tanáraimmal, 1988-ban Antall József oldalán szerepet vállaltam a Piarista Diákszövetség létrehozásában (éveken át tagja voltam az elnökségnek), és több alkalommal jártam az egykori piarista tradíciókat új életre kelteni kívánó kolozsvári Báthory Líceumban is. A piarista iskolák az elmúlt évtizedben több helyen is újraéledtek (például Vácon, Veszprémben, Szegeden, ahol nemrég avatták fel a szép és tágas új iskolaépületet), milyen szép is volna, ha egyszer újjászületne a kolozsvári piarista gimnázium is.