Vetési László Borbándról szóló televíziós szórványriportjában hangzanak el ezek a szavak egy idős asszony szájából, aki azután így folytatja: "beszélni románul beszélek, imádkozni mindig magyarul, csak magyarul". És látjuk a képsorokat, halljuk a magyarul imádkozó gyerekeket, akik a hajdani anyanyelv misztériumát élik át az Istennel való beszélgetésben. A mindennapi, a "profán" nyelvből végleg kiestek vagy átestek a tisztán "szakrálisba", ahol a megértésnek a szó köznapi értelmében nincs jelentősége. Gyárthatnánk ebből mindjárt teóriát, amely arról szólna, hogy maradandóbb a valláshoz és a szakrális nyelvhez való kötődés, mint magához a nyelvhez. De több hasonló példa ellenére vigyázni kell az általánosítással: ez is csak egy lehetséges menete a változó identitásnak, csak egyik lehetséges módja az identitásváltásnak. Mert éppen a legutóbbi népszámlálás adatsoraiból olvasható ki az is, hogy él az országban mintegy harmincezer olyan magyar, aki ortodox vallásúnak vallja magát. A további ellentmondások szintén ismeretesek: hitük magyar nyelvű gyakorlása több évszázados igénye a moldvai magyaroknak, a Sepsiszentgyörgyre vagy más erdélyi magyar környezetbe áttelepült csángók közül mégis nagyon sokan a román nyelvű misét kérik. Egy-két évtizeddel ezelőtt a kalotaszegi Farnason járva tapasztaltam, hogy a szülők csak azért íratták a szomszédfalu, Zsobok, akkor még a mainál szerényebb magyar iskolájába gyerekeiket, hogy anyanyelvükön konfirmálhassanak. Ma szórványfalvakból, brassói lakótelepi szórványból arról érkeznek hírek, hogy a konfirmandusok jelentős része nem tud magyarul.
Ezek a dilemmák, amelyek a hitélet nyelviségével, az identitás erősítésével vagy gyengítésével kapcsolatosak, már egyfajta végleletet képviselnek. Olyan végletet, amely a kisebbségi közösségek sorsát határozza meg döntő módon. Egyház és anyanyelv, vallásgyakorlás és nyelvhasználat viszonyának vannak azonban más, általánosabb szintjei is, amelyek ugyancsak figyelemre méltóak. A legáltalánosabb talán az, amit a legkevésbé érzékelünk, hogy a köznyelvnek, a mindennapi nyelvhasználatnak, sőt a nyelvjárásoknak számtalan olyan elemük van, amelynek a biblia vagy más szakrális, liturgikus szöveg a forrása. A fő forrás természetesen a Biblia, amely - mint A. Molnár Ferenc írja - "... a magyar műveltségre, irodalomra és nyelvre bármilyen más könyvnél nagyobb hatással volt." (A Biblia és a magyar nyelv: In: Anyanyelv, vallás, művelődés. AESZ-füzetek 4. Kolozsvár, 1999. 7.) Az archaizáló biblikus stílus jól ismert az irodalomból, a bibliai motívumok szintén, a köznyelvből pedig az olyan szavak, kifejezések és szólások, mint: matuzsálem, gyehenna, kaján, siserahad; bábeli zűrzavar, salamoni ítélet, kő kövön nem marad; aki másnak vermet ás, maga esik bele; ki mint vet, úgy arat stb. (a példák szintén A. Molnár Ferenc idézett írásából). Nem is beszélve leggyakoribb keresztneveinkről, amelyeknek legnagyobb része szintén bibliai eredetű.
Ugyancsak a mindennapi nyelvhasználat körébe tartoznak a köszönésnek és a megszólításnak az egyházon belüli vagy az egyházi személyeknek szóló formái. A református Békesség Istentől! és a katolikus Dicsértessék a Jézus Krisztus! a köszönés (illokúciós) aktusán kívül a felekezeten belüli szolidaritás és elkülönülés jelzése, a vallásosság megvallása. Megszólításban a főtiszteletű és a főtisztelendő alakváltozatok szintén a felekezeti hovatartozásra utal. A Nyelvi illemtan legújabb kiadása azt tanácsolja: "...papnak vagy más egyházi személynek csak vallásos meggyőződésből köszönjünk felekezeti üdvözlő formával. Ennek híján kellőképpen udvariasak a polgári formák..." (120.) Ez a kiadvány az egyházi személyek címének és rangjának vallásfelekezetenként eltérő használatával is foglalkozik (129.). A vallásos ember számára saját felekezetén belül ez nem okoz gondot, annál nagyobb viszont a zűrzavar a nyelvhasználat közéleti színterein és a sajtóban. Felületes riportszövegekben gyakran szinonimává és felcserélhetővé válik még a mise és az istentisztelet is.
A liturgikus, szakrális szövegek jelentős része ritualizált szöveg. Ez azt jelenti, hogy a több évszázados írásbeliség mellett ezek a szövegek az emlékezetben is tartósan rögzültek, és hogy rituális, szertartásos (vagy teljesen intim) környezetben gyakori a (hangos vagy hangtalan) felidézésük, a ritmikai (néha zenei) elemekkel társuló megjelenítésük. A rögzítés állandóságot, tartósságot kölcsönöz ezeknek a szövegeknek, a nyelv legállandóbb elemeivé teszi őket. Az állandóság, a tartósság mégsem jelent teljes változatlanságot és egységet. A Vizsolyi Biblia kiadásait is állandóan javították, noha archaikus jellegét is megőrizte. A II. Vatikáni Zsinat után pedig a katolikus egyház keretében sorra készülnek a modern fordítások. A magyarban az időbeli változáson és változatosságon kívül szembetűnő, némelyek szerint bántó a liturgikus "alapszövegek" felekezeti eltérése, amely némi leegyszerűsítéssel úgy minősíthető: archaikusabb protestáns szövegek, biblikus stílussal és emelkedettebb retorikával párosulva, és modernebb katolikus szövegek. Az eltérésnek lehetnek dogmatikai okai (a közismert keresztény és keresztyén példája), még inkább szövegértelmezési különbségek. A népi kultúra szóbeliségében a változatosság jóval nagyobb. Jól ismertek a népi vallásossággal foglalkozó szakirodalomban a Miatyánk csángó és egyéb népi változatai, az archaikus népi imádságok és más, a szakralitás körébe tartozó műfajok. A kérdés az: beilleszkedik-e mindez a nyelv természetes változatosságába, vagy pedig indokolt az igény és a törekvés az egységesítésre. Ez a kérdés az anyaország és a külső régiók nyelvi egységét is érinti, ugyanis minden vizsgálat szerint a kisebbségi közösségek vallásosabbak, és nyelvi szokásaik, hagyományaik is konzervatívabbak, tehát a nyelvhasználat felekezeti eltérései is feltűnőbben jelentkezhetnek.
A hitélet gyakorlása, az egyházi szertartás a nyelv használatának különleges, ünnepi alkalma. Pontosabban: jelen van az egészen személyes, intim szférában, és fontos szerepet tölt be a közösség életében. Mindegyik egyház az anyanyelvnek egy emelkedettebb változatát használja, és ezzel a kisebbségi nyelvhasználat egyik legfeltűnőbb hiányát pótolja. Az egyházi, a templomi nyelvhasználat évszázadok óta a nyelvi minta, a nyelvi mérce szerepét is betölti. Ez napjainkban is fontos, és előtérbe helyezi a pap nyelvi felelősségét, mivel az ő nyelvi műveltségétől és nyelvhasználati színvonalától függetlenül a hívek hozzá igazodnak. Jó és kevésbé jó példákat egyaránt ismerünk. Olyat is, hogy valamely közösség a pap nyelvhasználatát követve vált suksökölővé. Tovább gondolva mindezt, látnunk kell az anyanyelvi képzés jelentőségét a teológiákon. A templomi szertartásban néha a hívek is szóhoz jutnak. A felolvasás a mise keretében mindig kiemeli és példaként állítja azokat, akiket erre a szerepre felkérnek. Ennek szintén szerepe van a nyelvi igény és igényesség tudatosításában.
A nyelv és a vallás környezetünkben egyaránt fontos, egymást erősítő vagy egymást gyengítő eleme az identitásnak. Itt Erdélyben a nyelv és a lélek, a hit és az anyanyelv mindig egymást erősítette. Mint Bartha Elek megállapítja, kölcsönösség van abban, hogy a vallás etnikai funkciókat is betölt, az etnikai tényezőknek pedig vallási funkciójuk is van, környezetünkben nem egy ember vagy akár közösség a magyarságát szinte vallásként éli meg.
A legtöbb nemzet vallási tekintetben egységes, a magyar tudvalévőleg nem. De a vallási megosztottság ellenére kisebbségi helyzetben gyakorlatilag mindegyik vallás etnikus vallás is, etnikai szerepet is betölt. A világvallások jóval tágabb körben jelentenek integráló tényezőt. Nálunk a katolikus egyház is sok tekintetben "népi", azaz etnikus. Van ennek a szerepnek egy alapkritériuma: "A vallás ... mint etnikai kohéziós erő elsősorban akkor jöhet számításba, ha egy etnikum vallásában eltér környezetétől." (Bartha Elek: Vallásökológia. Debrecen, 1992. 106.) Amennyiben ez a kritérium érvényesül, a vallás közösségformáló és közösségfenntartó szerepe etnikai szerep is ugyanakkor, megtartó erő, ellenkező esetben (ha a vallás nem specifikus az illető nemzeti közösségben) maga is asszimilációs tényezővé válik.
Ez a szabály az endogámiában is érvényesül. Amennyiben a nyelvi (etnikai) és a felekezeti endogámia együtt határozza meg a párválasztást, a közösség hosszú időn át megőrizheti önmagát, ha csak az egyik kerül előtérbe, az asszimiláció felgyorsul. Makai László is írt azokról a mezőségi katolikus közösségekről, amelyek a reverzális kényszere folytán román görög katolikusokkal házasodtak inkább, mint református magyarokkal, és így napjainkban mindössze három településen élnek katolikus magyarok.
A nyelv és a hit mint két legfontosabb identitástényező összekapcsolódása jelentős mértékben megnöveli az anyanyelv belső, szimbolikus és kulturális értékét. Szorosabbá válik a kapocs, erősebb lesz a hűség és a ragaszkodás, ha a beszélő érzi, esetleg tudja is, hogy ez az a két kötelék, amely nemcsak mai közösségével, hanem elődeivel is összeköti. Ez a kapocs érzelmi, műveltségi és szimbolikus egyszerre. Sírni - mint a borbándi asszony is - anyanyelven lehet igazán, az emotív szerep, az öröm, a bánat kifejezése a beszélőhöz legközelebb álló nyelven valósul meg igazán, vagy szavak nélkül, a hangtalan gesztusokban. A kultúrában, a műveltségben pedig elsősorban, elsődlegesen szintén az anyanyelvvel és a vallásos műveltséggel vagyunk benne.
Visszatérve a bevezető sorokban jelzett kiélezett helyzetekre, amelyekben a hitélet nyelvisége válik kérdésessé: egyház és nyelv, egyház és anyanyelv viszonya első és legfontosabb vonatkozásában a megértés és a misztérium örök dilemmájára utal, amely újabban a nemzetállami stratégiák nyomása alatt kiegészül a kényszerű vagy a kikényszerített alkalmazkodás elfogadásával vagy elutasításával. A latin nyelvűséggel a keresztény egyház az egyetemességet és a misztériumot választotta a közvetlen megértés rovására. A latin mint szakrális nyelv éppen a misztérium és a megszokás révén mindenki számára természetes volt. A reformáció már eleve az anyanyelvűséggel indult, amely az egységet jelentette a megértésben és a misztériumban. Végül, már a 20. század második felében a II. Vatikáni Zsinat is felismerte ennek a fontosságát az egyes helyi közösségek életében. Arra vonatkozóan azonban egyik egyháznak sincs határozott álláspontja, hogyan viszonyuljon az alárendelt helyzetben lévő nemzeti közösségek és a nemzetállamok nyelvi konfliktusához.
Jellemző és állandóan aktuális példája ennek a moldvai magyaroké, akiket sem a katolikus egyház, sem az anyanemzet nem részesített kellő lelki gondozásban, nyelvi és szellemi művelésben. Az egyház mulasztásainak az volt hosszú időn át a paradoxális következménye, hogy a magára hagyott népi vallásosságnak a helyi archaikus magyar nyelv vált a hordozójává a liturgikus szövegekben és az apokrif népi imádságokban. A legújabb korban, a román nemzetállam keretében, amikor templomaikból is kitiltották a magyar nyelvet, a ritualizált szövegekben élő, családi körbe szorult anyanyelvüket már alig-alig képesek megtartani. Identitásuk továbbra is a környezettől eltérő katolikusságukban nyilvánul meg elsősorban.
A református egyház kedvezőbb helyzetben van, hiszen az egyházi statútum szerint is a magyar a "hivatalos" nyelve. A szórványok dominánsan államnyelvi kétnyelvűségében viszont az anyanyelv mindinkább háttérbe szorul. És bár ilyen környezetben a lelkész hivatalos kötelessége a hitoktatás mellett az anyanyelv tanítása is, az egyház gyakran kompromisszumra kényszerül, a fiatalok ajkáról egyre gyakrabban hangzik el románul az a hitvallás, hogy "református magyar vagyok". A vegyes házasságokban is az államnyelv és az ortodox vallás dominál, az utódok mintegy 70%-os arányban anyanyelvükben és vallásukban románokká válnak. Az egyház nehéz helyzetben van, mert ha lemond a magyar nyelvűségről, gyengíti hívei identitását, akaratlanul is az asszimilációt támogatja, egy következő fázisban saját közösségeit számolja föl. A szórványmisszió erősítésére van egyre nagyobb szükség, a hitoktatás mellett az anyanyelv tanítására, rehabilitációjára. A missziót vállaló papoknak, hitoktatóknak, tanítóknak a legkülönbeknek kell lenniük, és megfelelő támogatást is meg kell kapniuk. A kompromisszumokat, a román nyelvű egyházi szertartást pedig lehetőleg nem az életpálya elején, a "beavató" szertartásokban kell elfogadni, tudomásul venni, hanem inkább csak az életet lezáró mozzanatként. A magyar nyelvű rituális és a ritualizált szövegeknek pedig nem föltétlenül a szó szerinti megértésük a fontos minden esetben, hanem a misztérium átélése. Nem föltétlenül az észhez szólnak, hanem a szívhez.
A nyelvcserére vonatkozó vizsgálatok egyértelműen igazolják, hogy az anyanyelv előbb a közélet színtereiről, a munkahelyekről szorul ki, aztán a mindennapi kommunikációból, a fiatalok nyelvhasználatából. Az egyre szűkülő körben egy ideig még benne van a szomszédság, a baráti kör, később már csak a család, a családokból is csak idősek, de mindenképpen a szakrális szféra marad utoljára és a hit megélésének legintimebb, legszemélyesebb formája: az Istennel való beszélgetés az imádkozásban. Ez a végső menedék az identitás feladása előtt. "Imádkozni mindig csak magyarul, csak magyarul" - idézhetjük újra a borbándi asszonyt.
Éppen a rituális szövegek válnak aztán a nyelvcsere után is a szakralizált anyanyelv reliktum-szövegeivé. Ez történt Vetési László híradása szerint Borbándon. Hasonló szerepre szűkült a magyar nyelv, funkciójában pedig felemelkedett a nyugati-szigethegységbeli Verespatak románná lett unitárius, katolikus és református közösségeiben (Máthé Dénes végzett itt vizsgálatokat). Ha nem bomlik föl teljesen a közösség, és nem válik teljessé az identitásváltás, a ritualizált szövegek a hajdani anyanyelv relikviáiként szakrális funkcióban tartósan megőrződhetnek, és kedvezőbb körülmények között talán meg is elevenedhetnek.