Baráti felkérésre illik reagálni. Ez az egyetlen indok, amely íróasztal mellé kényszerített, mert legszívesebben elnézést kérnék főszerkesztő barátomtól, és mellőzném ezt az "okoskodást"... Illetve hajlandó lennék kerekasztalhoz ülni vagy inkább gyakorlati órák keretében bizonyos pragmatizmus segítségével érvelni. Ha ugyan érveimet egyáltalán elfogadnák. Ugyanis mostanában nagyon gyakran az az érzésem, hogy immár nem tudok vagy nem értek "színházul"... De erről később.
Térjünk vissza a felkérésre. Arról van tehát szó, hogy mint a hét éve újraindult kolozsvári színészképzés egyik osztályvezető tanára osszam meg gondjaimat, tapasztalataimat a Korunk olvasóival is.
Nos, Tisztelt Olvasó! a gondokról talán annyit, hogy tanárok és növendékek nagyon szeretnénk a szó legszorosabb értelmében vett intézményes keretek között dolgozni-tanulni. Félreértés ne essék, ez elvben tökéletesen működik is, hiszen hivatalosan a BabesBolyai Tudományegyetem bölcsészkarának valamiféle "vadhajtásaként" szerepelünk, csupán az a gond, hogy néhány elméleti órát leszámítva nekünk (a magyar tagozatról van szó) nincs lehetőségünk az egyetem épületében működni. Még ez sem lenne baj, ha létezne más épület, intézmény, ahova hivatalosan is befogadnak bennünket, hogy a négy évfolyam lehetőleg normális körülmények között bonyolíthassa le rengeteg gyakorlati óráját. Ám ilyesmi nem létezik. A jóindulat, a személyes kapcsolatok, a szimpátia nyitja meg előttünk bizonyos helyiségek ajtóit. S ha szerencsénk van, még szponzort is találni a terembér kifizetésére, akkor igazán nyugodtan végezhetjük dolgunkat, csakhogy az ilyesmi ritka gesztus, és nem is a mi kötelezettségünk lenne elintézni.
Az tény, hogy legnagyobb segítőnk a Magyar Színház. A vezetőségtől a műszaki személyzetig, a lehetőségek arányában, mindenki mellettünk van. De tessék elképzelni, hogyan lehet egyetlen kis próbatermet és két intézmény által használt színpadot a színház, az opera és a négy évfolyam szükségletei között megosztani. S ugyebár prioritás is létezik a világban, ami nem reánk vonatkozik. Igaz, dolgozunk a folyosókon is, az udvaron is, az öltözőkben is (ha éppen üresek), s ha nem túl fullasztó a légkör, akkor a festőműhelyben. És már készültünk vizsgára a Heltai Alapítvány pincéjében és a Györkös Mányi Emlékházban is... Köszönet érte!
Végeredményben dolgozunk, sőt rengeteget dolgozunk, csakhogy az a szétszórtság, bizonytalanság, a körülmények esetlegessége vagy éppen az aktivitást gátló jellege tömérdek időt és energiát emészt fel, akadályozva a ciklikus, alapos, minőségi alkotófolyamatot. Azt már csak mellékesen említem meg (bá egyáltalán nem elhanyagolható szempont), hogy szemléltető-önelemző eszközként semmilyen technikai felszereléssel nem rendelkezünk. Nem csupán filmező vagy lejátszó berendezésekre utalok, de bár egy magnetofonunk sincs. S ha arra gondolok, hogy néhány gyakorlati diszciplínát (például ének, mozgásművészet, vívás) óraadó tanárok oktatnak, akik nem az egyetem alkalmazottai, s akiket nem nagyon akarnak a jövőben fizetni, akkor kissé elszomorodom. Hogyan lehet totális színésszé lenni, most az új évezred küszöbén, hang- és mozgástechnikai képzés nélkül?
No de ne folytassuk a gondok felleltározását. A "dum spiro, spero" jegyében reménykedjünk továbbra is...
Lássuk inkább, mi a helyzet a munkánkkal és a tapasztalatokkal!
Mindenekelőtt hangsúlyozni szeretném (hivatásomtól és foglalkozásomtól függetlenül is), hogy nem közömbös számomra, miként "használják" a Színházban a Színészt. S a "használni" igét nem véletlenül említem, tudniillik nem ugyanaz alkotótársként vagy eszközként "együttműködni". Azért mondom mindezeket, mert a színinövendékek között is számtalanszor bukkan fel a kérdés: mi várhatja őket a jövő színházában?! Nem könnyű választ adni. Már csak azért sem, mert egyrészt folyton csak azt halljuk, hogy válságban van a színház (igaz, hogy ez már kétezer éve hangzik), másrészt pedig világszerte és itthon is annyi modernnek kikiáltott kísérletezés és izmus tobzódik, hogy jós legyen a javából, aki rátapinthat a lehetséges válaszra.
De hát nekem nem is ez a célom. Úgy hiszem, az a feladatom, hogy legjobb tudásom és tapasztalatom szerint a jövő színészét tehetsége tudatos kibontakoztatása közben (hiszen azt is csiszolni kell, mint a gyémántot, hogy "drágakő" legyen belőle), olyan szakmai eszközök birtoklására próbáljam rávezetni-ösztönözni, amelyekkel képes lehet a kor színházi kihívásainak megfelelni. Színészként megfelelni, természetesen, és abban az esetben, ha az előadás kivitelezésében alkotótárs lehet, s ha nem tűnik el lassan-lassan a színpadról az emberábrázolás követelménye. Itt talán arról is beszélhetnénk, hogy meddig lehet "elmenni" a profizmus és az amatörizmus "ötvözésében". Nem tagadom, hogy az utóbbi bizonyos tisztaságot, bájt, frissességet szolgáltathat a beidegződések, sablonok, egyáltalán a rutin ellen. Csakhogy legalább akkora a veszélye annak is, hogy a színpadi figurák elmosódottá, jellegtelenné, alaktalanná válnak. (Bár ez a veszély sajnos a professzionisták között is fenyeget.)
Mert ha elfogadjuk azt a tételt, hogy a művészet rend, akkor a mesterségbeli tudás megszerzése szerves része ennek a rendnek. Nem mindegy, hogy a színész testi-lelki lényege (pszichofizikuma) hogyan hangolódik rá a szerepre és ezáltal az egész előadásra. Ehhez pedig tudatosság kell és ismeretek halmaza. Nem tagadhatjuk tehát a színésziskola fontosságát. Bár az is csak az alapokat rakhatja le, de ezek nélkülözhetetlenek lesznek a későbbiekben. Gondoljunk csak a szép, tiszta beszédre, a színpadi mozgás különböző elemeire, az emocionális hatás mibenlétére, a szereptanulás-építkezés technikájára és nem utolsósorban a szellemi kultúra megszerzésére s ennek beépítésére a mindenkori színpadi feladatba. S még így is ez az egész csak egy lépcsőfok a jövő felé. Sok-sok év színházi gyakorlat és örökös önképzés szükségeltetik a tehetség kiteljesedéséhez, a színészi egyéniség kikristályosodásához. Nyilván erre (tehetség + egyéniség) igénye kell hogy legyen a színház minden alkotójának, nem csupán a színésznek, ha a látvány mellett tisztelik az emberi varázs jelenlétét is. Azt a képességet, hogy a színész teljes emberi súlyával "él" a deszkákon, tökéletes harmóniában a saját Énje és a szerep ője között. Így a megismételhetetlen, egyedi színpadi alakok egyéni sajátosságaikkal kiküszöbölhetik azt a veszélyt, hogy a színpadi szereplők jellegtelen tömegre emlékeztessenek, amely legtöbbször nyeglén és értelmetlenül mozog/beszél, egyformán reagál mindenre, sablonos élményeket indukál. Ezek az önmagukat, érzéseiket, véleményeiket (ha van) azonos színpadi-színészi színekkel kifejező "emberek" tulajdonképpen alak nélküliek. Ha a "szerepjátszók" nem ismerik az egyéniség, a karakter, a típus fogalmát, ha idegen tőlük a lelki-szellemi-idegrendszeri "behatolás" a színpadi szerep "mélyrétegeibe", akkor nem jöhet létre emberábrázolás; még ha ügyesek és "technikásak" akkor sem. Viszont ezáltal leszegényedik az előadás, mert csak a látvány önmagában nem lehet elegendő "üzenet" a néző felé.
Hála Istennek és a nagyon sok elkötelezett, tehetséges színházi embernek: igazi művészi alkotásokban is gyönyörködhetünk; tehát van összehasonlítási alap, és bizonyosság is van arra, hogy ezek az igaziak végzik a maguk dolgát! Az ellentmondások, a tagadások egyébként is serkentő hatásúak. Többszínűségre köteleznek. Érthető lehet tehát, ha azt mondom, hogy gyönyörű, ám ugyanakkor irtózatosan nehéz és felelősségteljes a tanítás.
Föl kell tudni ismerni a növendék alapvető képességeit és alkalmat adni arra, hogy adottságai kibontakozhassanak. Ehhez céltudatosság, következetesség, lelkiismeretesség és nagyfokú érzékenység szükséges, mert a vajúdó színészpalánta sérülékeny. Egyforma károkat okozhat számára akár a gátlások bénító hatása, akár a túlzott önhittség kialakulása.
Előbbi morfondírozásom pedig, miszerint az az érzésem: nem tudok, nem értek "színházul", arra vonatkozik, hogy az órák keretében gyakran beszélgetünk színházi előadásokról, s én olykor-olykor "lebénulok", mert nincs "kulcsom" a látottakhoz és ebből fakadóan a színészi "ábrázoláshoz". Ugyanis azt látom, hogy nagyon sokan, a korszerűség és a mindenáron újat-teremteni-akarás "ostromában" olyasmiket követnek el a színpadon, amik már nem is a "l'art pour l'art", hanem egyenesen a "bluff pour bluff" fogalomköréhez tartoznak. S itt nem arról van szó, hogy a színész "önmagát" adja-e, vagy "belebújt-e" a szerepbe, illetve valahol a "köztes" úton találtatik-e, hanem az emberábrázolás hitelességének hiányáról, a rendezői "látomás" hamis őszinteségéről.
Negyedéves színinövendék koromban Tompa Miklósra, a kiváló színházi emberre, tanáromra egy szerepem kapcsán rákérdeztem: "Mester! Mit csináljak?" "Állj fejre, fiam! volt a válasz. Csak higgyem el!" Nos, azóta is ez a mottóm: HITELESSÉG. Nem mindegy az, hogy a színész csak megcsinál vagy megalkot egy szerepet. A megcsináltság még akkor sem művészet, ha bizonyos szakmai tudás "csillog" benne, mert hiányozni fog belőle a színész emberi énjének eleven lelke, a drámai alakra vonatkozó összes darabbeli ismeretek lelkiismeretes feltárása, tudatosítása és ezeknek az előadás sűrített idejét figyelembe véve dikcióban és akcióban való lehető leghitelesebb érvényesítése.
Az alkotás (a minőség) akkor születik mondom én , ha a színész egész fizikumával, idegrendszerével, gondolatainak és érzéseinek teljes "bedobásával" (akár az önégetésig elmenően) "szüli meg" az alakítandó figurát. Az előadásnak, a színészi alakításnak át kell mennie a nézők szívébe és agyába, ha nem szeretnénk pusztán szórakoztató iparosok lenni, ha azt akarjuk, hogy munkánk eredményének hatása ne érjen véget "a függöny legördülésével"...
Nos, Tisztelt Olvasó! ilyen és ehhez hasonló elvek, illetve gyakorlati törekvések vezetnek a színinövendékekkel végzett munkámban. S az a tudat, hogy több évtizedes színészi és tizenöt éves oktatói múlttal (Marosvásárhelyen is tanítottam 198090 között) ugyanúgy kell figyelnem a világra, a színművészetben történő változásokra, ugyanúgy kell tanulnom és benne élnem a jelenben, mint tanítványaimnak. Az Élet nagy-nagy ajándékának hiszem ezt. És színészpártiságomat is. Amely, remélem, bocsánatos bűn. Mert amíg a világ igényt tart a színházra, addig fontosnak tartom benne magunkat is. Mentségemre szolgáljon, hogy Peter Brook, a nagy angol rendező sarkalatosabban fogalmazott ebben a kérdésben. Amikor néhány évvel ezelőtt A kopasz énekesnő című előadásunkkal Angliában vendégeskedtünk, egy szakmai megbeszélésen így összegezte mondanivalóját: "A színházban legfontosabb: a színész!" Így, ilyen egyszerűen és lakonikusan.
Természetesen a dolog azért nem ilyen egyszerű. Csak abban az esetben érvényes, ha az illető valóban képes egyénit és művészit alkotni. Ha tud egyszeri és megismételhetetlen alakításokat nyújtani, amelyek nemcsak az övéi, de a korszakéi is, amelyben él. Így lehet alkotótársa szerzőnek, rendezőnek, partnereinek egyaránt. S remélhetőleg "modern" is. A fogalom nemes értelmében. Nem a blöffölés, de a teremtés belső kényszerétől fűtötten. A mindenkori megújulás szükségességét is magában hordozva.
Utópia? Lehet! Mégis vallom és hirdetem, hátha néhány tanítványomban visszhangra talál. Thália papja (a színész) véleményem szerint nem utasíthatja vissza azt a "szerepet" sem, hogy "beleavatkozzon" a NÉZő gondolkozásába-érzéseibe, s egy jobb, értelmesebb, igazságosabb világ kialakítására sarkallja, emberibb együttélést szorgalmazva.
Ezért tartottam és tartom rendkívül fontosnak a KATARZIS-t is, azt az erkölcsi megtisztulást, amely egy színházi előadás alatt és után a nézőben végbemehet; azt az emelkedett, megrendüléshez és bizonyos lelki tisztuláshoz vezető folyamatot-állapotot, amely mind az előadás szereplőjét, mind az azt figyelőt bűvöletébe vonva, konokul fölteszi a kérdést alanyának: "Valóban ember vagy? Valóban ehhez méltó módon élsz és cselekszel? Valóban érdemes vagy a nembeliségre?"
Ha az előadás és benne természetesen a színész élni tud ezzel a lehetőséggel, (tapasztalatom szerint) olyan konstruktív energiák szabadulhatnak fel színpad és nézőtér között a kölcsönös együttlétben, amelyek etikailag is, érzelmileg is, esztétikailag is nélkülözhetetlen komponensei az emberiségnek.
Régi vesszőparipám a "katarzisügy". A Korunk 1978. júniusi számában "elmélkedtem" is erről, nem akarom most ismételni magamat, mert álláspontom azóta sem változott. Szeretném, ha a jövő színészei is "megbarátkoznának" ezzel a fogalommal-érzéssel, mert Arisztotelész óta, ha akarjuk, ha nem, él és hat a művészetekben. Az idén a "Színház világnapja" alkalmából Vigdís Finnbogadóttir izlandi színházi ember tollából jelent meg a hagyományos üzenet. Mondandóm végén ebből idézek: "a színház pontosan akkora, amekkora a való világ, se nem kisebb, se nem nagyobb. Témája és tárgya megcélozhat ugyan hatalmasabb dimenziókat, de megjelenési formájában mindig életnagyságú marad, és ekként is érzékeljük. Épp ezért egészen másfajta izgalmat és gyönyörűséget is érzünk, mint a moziban, illetve a tévé vagy a számítógép előtt ülve: viszonyunk az eseményekhez alapvetően emberibb és közvetlenebb. Kívánjunk hát az élő színháznak hosszú és eredményekben gazdag életet, és legyünk hálásak, valahányszor új vagy felújított színjátékra gördül föl a függöny bárhol a Földön."
Úgy legyen!