Kolozsvár, Mikes utca. Fel a lépcsőn. Rácsos ajtó figyelmeztet: közel a piac, ide a Széchenyi térről mindenféle alakok bejöhetnek.
Szöllősi Ferenc nyitja az ajtót. Azt mondják, idős, de ez nem látszik rajta. Életerős úriembert látok. Bekísér, leültet, és elkezdjük az ismerkedő társalgást. Ő kezdi a "vallatást". Mikor végeztem a Báthoryban? Utána hol tanultam? Jó pedagógus gondolom magamban , nyugdíjazás után is az iskola, az egyetem, a diákok múltja és jelene érdekli. Mindent elmondok, amire kíváncsi. Ekkor megengedi, hogy én folytassam a kérdezősködést. Nem kapcsolom be a riportermagnót. "Önnel és a kedves feleségével szerettem volna beszélgetni. Nincs itthon...?" Majdnem kimondtam: Szöllősiné. Szerencsére félbeszakított: "Dehogynem, máris hívom." Bemutatkozunk. Kellemes arcvonások, kemény kézfogás: "Katharina Cloos vagyok."
Telefonon keresik a feleségem. "Cloos család?" Igen, Cloos család egyezem bele mosolyogva. "Cloos úr?" Igen, én vagyok. "Cloos asszonnyal szeretnék beszélni."
Az én történetem hasonló jellegű csak ellenkező előjelű. Németországban voltam. Barátnőmnek orvoshoz kellett mennie. Késő volt, nem tudtuk, fogadja-e vagy sem. Barátnőm elárulta, hogy az orvos magyar származású. Gyerünk mondom , mert nekem sikerem lesz. Amikor meghallotta, hogy magyarul beszélek, az orvos betessékelt minket. "Kolozsvári?" Igen, kolozsvári vagyok. Németországban nem a lánykori (és jelenlegi) német, "hivatalos" nevemet használtam, hanem Szöllősi Ferencnéként mutatkoztam be. "Milyen szép név!" Leginkább az lepett meg, hogy tíz-tizenöt Szöllősi él Münchenben.
Nevek és sorsok. Pedagógus házaspár. Katharina Cloos a tanítóképző elvégzése után (1958) Kolozsvárra került. Az ún. német iskolában tanított. Ennek a háború előtt hagyománya volt, de csak 1957-ben indították újra. Jóval több német gyermek volt akkoriban Kolozsváron emlékezik Katharina Cloos, majd felidézi a magyar kultúrával való találkozását:
A magyar nyelvvel nem Kolozsvárt kerültem kapcsolatba. Ezt én már otthon hallottam. Édesapámnak magyar barátai is voltak, úgyhogy én a magyar szót már a szülői házban megszoktam, de sajnos magyarul akkoriban még nem beszéltem. Később két és fél évet Udvarhelyen töltöttünk, kényszerlakhelyen. Ennek köszönhetően rendkívül gyorsan elsajátítottam a nyelvet.
A kolozsvári Brassai már a nagy iskola, a nagy élmény volt számomra. 1962-ben valósággal lenyűgözött a hagyományos líceum világa. Megértő, intelligens kollégák vettek körül. Goethét parafrazálhatnám: abban a környezetben ember lehettem és ember voltam. Fiatalságom és kisebbségi státusom ellenére is jól éreztem magam abban az iskolában.
24 év a kolozsvári líceumban. Németként magyarok között. A magyar kultúrába zökkenőmentesen beilleszkedő, saját német hagyományait őrző értelmiségi. Hogyan fogadtatta el magát, és miként épült bele ebbe az új világba Katharina Cloos?
Kerestem az utat. Mihez kezdjek? Tanártársaimmal rendszeresen megbeszéltük gondjainkat. Hogyan közelítsünk a diákokhoz? Hogyan kedveltessük meg velük a tantárgyat? A helyzet annál bonyolultabb volt, mivel ezekbe a német osztályokba a német diákok mellett magyarok és románok is beiratkoztak. Eleinte több német járt a Brassai német tagozatára. A háború után a besztercei szászok ide jöttek. Munkahelyet kerestek, és sokan éppen itt, Kolozsvárt érvényesültek. Mesteremberek. Nyilvánvaló, hogy gyermekeiket a német iskolába íratták be. Akadtak vegyes házasságokból származó gyermekek is.
Később érkeztek azok, akik a kolozsvári egyetemre iratkoztak be. Általában ők "Wahlklausenburger"-ekké formálódtak, vagyis ezt a várost választották új lakhelyként. Georg Aescht, Michael Markel, Peter Motzan, Konrad Gündisch, Franz Hodjak, Volker Wollmann, Otto Schmidt, Werner Klemm, Gerda és Hans Peter Türk gyermekeit említeném. Legtöbbjüket magam is tanítotam. Ők az egyetem elvégzése után Kolozsvárt maradtak. Szóval utánpótlás akkoriban még akadt.
Erdélyben hagyománya volt a kétnyelvűségnek. A gyermekek a családban elsajátították a magyar és német, német és román vagy magyar és román nyelveket. Legjobb esetben mindhármat. Hogyan emlékszik erre Szöllősi Ferenc? Milyen volt e tekintetben az egykori Kolozsvár, és milyennek tűnik ma, amikor a "tiszta" egynyelvűség kezd teret hódítani? (Legalábbis a románság körében.)
Lényegében a német nyelvvel a Brassaiban kerültem szorosabb kapcsolatba. Német tanárokkal találkoztam nap mint nap. Amikor 1965-ben igazgatóként oda jutottam, megismerkedtem Katharinával. (Tennyvel.) Akkor kezdtem alaposabban tanulmányozni, elsajátítani a német nyelvet. Ő a magyar nyelv felé fordult. Igen, a mi családunkban a háromnyelvűség kézzelfogható valóság volt. Apósom, Cloos Martin jól beszélt magyarul. Székelyföldön, Apáczán, Ajtán magyar barátai voltak, és kölcsönösen látogatták egymást. Amikor kapcsolatba kerültem a Cloos családdal, tapasztaltam, hogy tagjai a német mellett a magyar és a román (állam)nyelvet is birtokolják.
Gyermekünk, Ingeborg születése után mindkét nyelvet használtuk. Lányunk már kicsi korától kezdve megszokta, hogy az apja magyarul, az anyja pedig németül beszél vele. Ingeborg tehát kétnyelvű környezetben nőtt fel, majd az iskolában elsajátította a románt is.
Katharina Cloos kiegészíti ezt azzal, hogy igazságtalanságnak érezte volna, ha gyermeke nem sajátíthatta volna el a magyart is anyanyelve mellett. Érvelése egyszerű, tiszta: a nyelv, a kultúra gazdagabbá teszi az egyént. Erkölcsileg elfogadhatatlannak vélte, hogy Ingeborg ne tegye magáévá édesapja anyanyelvét is. Természetes büszkeséggel mondja el, hogy lánya tökéletesen használja a német, a magyar és a román nyelvet, vagyis "nem keveri" ezeket.
Szöllősi Ferenc a családi könyvtárról is említést tesz. Ebben a német irodalom gyöngyszemei mellett a magyar könyvek is helyet találtak, de román nyelvű munkák is szép számmal sorakoznak a polcokon. Mindez megteremtette a harmonikus családmodell kialakulásához szükséges ideális feltételeket. Szöllősi Ferenc mosolyogva folytatja:
Ebben a családban sosem voltak nemzetiségi villongások. Kölcsönös megbecsülés és egyenlőség irányította minden lépésünket. Már házasságkötéskor az volt a kimondott elvünk, hogy "mindenki őrizze meg sajátos nemzetiségi hozományát". Ennek többek között az volt a következménye, hogy feleségem megtartotta leánykori nevét.
A kétnevűség gyakran sodort minket tréfás helyzetekbe. Külföldi utakra magunkkal kellett vinnünk a házasságlevelet, hogy igazolhassuk: férj és feleség vagyunk. Egyszer a román határőr visszaküldött Váradra, hogy hagyjuk ott a házasságlevelet. Arra gyanakodtak, hogy végérvényesen el akarjuk hagyni Romániát.
Engem egy tanárnő megszólított az iskolában: "Nem tudod, ki az a Szöllősiné? Képzeld, nem írja alá a jelenléti könyvet!" Mondom neki, ne törődjön Szöllősinével, menjünk tanítani. "De én azt hallottam, hogy rendes asszony, s lám mégsem tartja meg az óráit!" Aztán a szünet alatt elárultam, hogy én, Katharina Cloos vagyok Szöllősi Ferencné...
Súlyosabb kérdések kerülnek "terítékre". Figyelemmel kísérték a romániai magyarság és németség tragikus sorsát. "Drukkoltak" egymásnak. A kolozsvári magyar fájdalommal szemlélte a romániai német közösség lassú felmorzsolódását, kivándorlását, eladását. De ugyanilyen keserű szívvel látta a német feleség az erdélyi magyarok konténereit. Szöllősi Ferenc és Katharina Cloos mindössze a Romániában maradt németek számát illetően nem ért egyet. Csupán az evangélikusok 17 ezres közössége biztos fogódzó, a statisztikák nem mindig fedik a valóságot figyelmeztet Katharina Cloos. A temesvári és környékbeli katolikus svábokról a kolozsvári németek keveset tudnak. A hang nem remeg, de kiérződik belőle a mérhetetlen kín. Akkor is, ha nem panaszkodásként, csak a szomorú tények pontos leltározásaként kell felfogni:
Kevesen maradtunk. Brassais német kollégáim mind egy szálig elmentek.
Érzem, hogy kényes kérdés, mégis felteszem: gondoltak-e kivándorlásra? Miért maradtak? Nem kapok egyenes választ, hanem elmondják, hogy lányuk Németországban él. Szöllősi Ingeborg szerkesztette és írta a kolozsvári Echinox német oldalait. A kolozsvári környezet azonban nem bírta gyökéreresztésre. Katharina Cloos szerint ebben a befolyásolás is jelentős szerepet játszott.
őt Szebenbe küldtük tanulni. A középiskola elvégzése után mindegyre kapta német osztálytársaitól a leveleket: "Most én is elmegyek..." Egy iasi-i rendezvényen rendkívüli sikert aratott, díjat is kapott, így hát könnyebben adtak útlevelet a kezébe. Ez a nyolcvanas évek vége felé történhetett. Húszéves volt, amikor elment. Semmiféle akadálya nem volt a hivatalos iratok megszerzésének.
Katharina Cloos felidézi apa és lánya éjszakába nyúló beszélgetéseit. Menni vagy maradni?
Én, a német nem avatkoztam közbe. Hagytam őket, a magyart és a félmagyarfélnémetet, vitatkozzanak...
A kolozsvári egyetemre visszavárják. Itt akármikor állást biztosítanának számára. Vagy német állampolgárként taníthatna Romániában. Eleinte az ismerősök azzal szokták zaklatni édesanyját, hogy nem kívánná-e megszerezni a német állampolgárságot. Nem követné lányát?
Időközben megszokták, hogy nem megyek el. Férjemhez és családjához tartozom. Meg aztán elszállt felettünk az idő, ilyen korban nem könnyen vált az ember hazát.
Nem tudnánk elmennni folytatja a gondolatsort Szöllősi Ferenc , hanem inkább mindenkit hazavárunk. A véndiák-talákozókon egykori tanítványaik bevallják, hogy szívesen térnek haza szülőföldjükre, a felnevelő iskolába. A mi nagy elégtételünk az, hogy bárhova is vetődtek, becsületesen megállták a helyüket.
Amit mondott a férjem, az mind szép és igaz, a kivándorlás kapcsán mégsem állíthatunk olyasmit, hogy soha-soha... Egyelőre itt élünk, és megkíséreljük a lehető legtöbbet nyújtani közösségeinknek. Nyugdíjazás után sem szakadtam el teljesen az iskolától. A SprachKultur Zentrumban elvállaltam egy nyelvkurzust.
Egy édesanya számára persze nem a legkönnyebben elviselhető érzés a gyermektől való elszakítottság, azonban annak, akit nagyon szeretünk, fel kell kínálnunk a szabadság lehetőségét.
Feleségem is korán elkerült otthonról. Udvarhely után Segesváron, majd Kolozsváron kötött ki.
Igen, lányom ugyanolyan bátor volt, mint egykor én. Én is kirepültem, csakhogy nekem jóval kisebb világban kellett bátran viselkednem. Ingeborgnak már a nagyvilágban kell helytállnia...
Szüleitől a helytállás szükségességét kapta útravalónak Ingeborg. Szöllősi Ferenc a Brassai igazgatójaként összefogta a tanári kart, többéves küzdelem után visszaszerezték az iskola nevét. A Brassai-kultuszról és az iskola régi vagy újabb keletű hagyományairól, a sportvetélkedőkről, az éltanulók jutalmazásáról, valamint a szegény diákok segélyezéséről beszélünk. Brassai-hetet indított az iskola. Brassai-nagydíjat alapított a tanári kar. Az egykori igazgató büszkén vallja, hogy az ő ötlete volt a Brassai Kupa létesítése. Leginkább annak örvend, hogy a mai brassais ifjúság ápolja a hagyományokat.
Múltunkat senki sem veheti el tőlünk, de csak abban az esetben, ha kellőképpen ismerjük és megbecsüljük ezt.
S miként becsülték meg egymást a házastársak? Szóba kerül a politizálás. Elmondom, hogy interjút kértem egy jelentős kolozsvári német közéleti személyiségtől (akinek a felesége magyar), azonban ő rendkívül agresszív módon elzárkózott, mondván, hogy nem kíván a németmagyar kapcsolatok révén politizálni. Valóban hordoz-e politikai "mondanivalót" a harmonikus vegyes házasság? Politizálásnak számít, hogy a kisebbségi férj és a kisebbségi feleség nem próbál "nemzetiségi vonalon" dominálni a családban?
Normálisabb véli Szöllősi Ferenc , hogy a család egy nemzetiség keretei között alakuljon ki, de mi betartottuk, amit elhatároztunk: előbb ketten, aztán hárman reális dologként éltük meg a kettős kulturális kötődést. Azt persze nem állíthatjuk, hogy a németmagyar barátság teljes egészében politikamentes. Évszázados, sőt évezredes kapcsolatról van szó. István királyunk bajor hercegnőt vett el. S a mi századunk folyamán is gyakran összefonta a történelem a két nép sorsát. Akarva, akaratlan; sokszor éppenséggel rossz irányban is... Mi mindezt tudtuk, semmilyen vonatkozást nem hagytunk figyelmen kívül.
Politizálnak-e? Katharina Cloos a Német Fórum tagja, de Szöllősi Ferenc is szimpatizánsként szerepel a szervezet nyilvántartásában. Ugyanakkor RMDSZ-es. A családon belül sosem alakultak ki késhegyre menő politikai viták. Egyetértenek például abban, hogy a magyarságnak joga van az önálló magyar tannyelvű állami egyetemhez. Hogyan látják ezeket a kérdéseket német szemmel?
ő RMDSZ-es, én Fórumos... S ne feledjük, hogy férjem református, én pedig evangélikus vagyok. Persze nem a legszebb dolog, hogy vasárnap mindenki a "saját templomában" imádkozik... Egyetem-ügyben csak annyit mondanék, hogy mindig ahhoz tartottam magam: ha egyszer megígérek valamit, akkor azt be is kell tartanom.
Szerencsés társításnak tartják a romániai németek a PetőfiSchiller elnevezést? Valóban ilyesmire volna szükségünk? (Arról nem beszélve, hogy már ennek a torzszülöttnek a világra hozatalára sem mutatkozik elegendő politikai bába-akarat...) Így lehet maradásra bírni a német fiatalokat?
Alig-alig látni német diákot a kolozsvári iskolákban. Segesváron és a Bánságban jobb a helyzet, de ott is kevés a gyermek. A fiatalokat nem az egyetem köti szülőföldjükhöz. A név pedig érthetetlen. Miért épp ők? Petőfit el tudom fogadni de Schiller?! S én imádom Schillert! Sosem tudom eldönteni, hogy Goethét vagy Schillert kellene az első helyre helyezni, mégis azt kell mondanom, hogy Schiller és Erdély között semmiféle kapcsolat sem mutatható ki. Ha már mindenképp szükség volt egy német névre, akkor valamelyik erdélyi személyiséget kellett volna választani. Nagyon sok értékes nevünk van. Adolf Meschendörfer, Michael Albert, Erwin Wittstock stb. Miért kellett olyan távolról "importálni" egy hangzatos nevet?
Lejegyezte: Szabó Géza