Azt a szót nem írhatod le.
Beszédjük pontos: kinek mit
kell ma és holnap csinálnia.
Mert ami jó ma: az Jó.
Minden más: ősszel. Majd. Talán.
Lesz-e ősz - nem kérdi senki.
Nincsen ítélet, -
hogyan tud mégis beteljesedni.
A fiú áll, kinéz.
Az anya mellette. Átkarolja
csontsovány fiát.
Mint aki egy zuhanni kész.
meg-foghatatlan, kartszakasztó
a földre lassan csuszamló
zsák sót ölelne át.
A varjút szétveti a károgás
Csontseggű tél
a zsoldos fák hegyén
a Nap tőre villog
éles minden levél
Hasmánt a jégen
a varjú fölhasad
kihull a porc a szem
tojás apró vasak
Potyog ami be volt
páncélszekrénybe zárva
Lefittyed minden írisz
Nem költ ma már
a jómadár
A Varjú mennybe megy
A károgása kárba.
(Charlotte von Stein megtalált levele)
Rád gondolok, miközben kint az aszfalt
bőgve hull szét, reped a gép alatt.
Toronyszobámban azt a rózsát nézem,
ami a tegnapunkból itt maradt.
Mert ami tegnap jóság volt, szenvedélyes,
derékroppantó és táncoltató,
mára odavetve, rövid és szeszélyes;
sietős reggelben horkantott buta szó.
Megszárítom ezt a tömött rózsaszálat,
hosszaban él így, mint az érzelem.
Hogyha elszáradok, törékeny és sápadt
leszek, - emlékezni ki fog majd énvelem?
Philemon és Baucis? Hogyan is hihettem,
van ember, kit úgy szeretsz, mint magad.
A másik bolygóról, mely körötted lobog
nem tudsz. Felfognád, amikor leszakad.
Micsoda tárgyak. Egy kastély alatt,
leszíjazottan, lent a pincemélyben
valaki áll ott a feketeségben,
kezében étel, nem fordulhatsz felé,
arcát nem láthatod és az ópium
a tejben, amit hoz, vak álomba dönt.
S ő levágja ekkor körmöd és hajad,
megmosdat, tiszta öltözetbe forgat.
És nem beszél veled az asszony sem, aki
nagynéha fölvisz, ölbevesz, becéz.
Aztán visszadug öles odúdba ismét.
Te szólnál, de szavad zagyva, elhaló.
Hány éve már! Mi az, egy hó, egy óra!
Ki tudná a napot és hogy mért forog.
Sötétséget és fényt ki lát meg innét,
a métermagas ólból, ahol félvakon
évekig üldögélsz. Az ablaklyukon
néha zöld fű dereng, máskor a hó.
És mit mutat kezedben az agyonfogdosott,
a törött lábú, csonkafülű faló.