Miért nem beszélhetünk korlátok nélküli gondolkodásról és kulturális magatartásról? Hogyan lehetne lerombolni a különféle mentalitások és kultúrák között fennálló falakat? Létezik-e egy "recept", avagy pedig csak a kérdések, a dilemmák közösek, határok nélküliek?
E kérdés bizonyára abból a tavaly nyáron a Tokaji Írótáborban elhangzott kijelentésemből fakad, miszerint a politikai határokat mindaddig nem lehet felszámolni, míg léteznek a szellemiek. Mit is eredményezne a szellemi határok eltűnése? A kölcsönös, mély és autentikus megismerés utáni vágy megjelenését és következetes megnyilvánulását. Az ilyenfajta megismerés tompíthatná a kétoldalú történelmi kapcsolatok terén tapasztalható kellemetlen események élét, "a másik" elfogadhatatlan vonásainak hatását. Ezeket a negatívumokat minden alkalommal (és mindkét félnek!) a másik fél perspektíváját szem előtt tartva kell bemutatnia. Vagyis nem tanácsos a közös passzívumot elhallgatni, csupán kettős látószögből kell nézni. Így "a másik" magatartása könnyen érthetővé vagy éppenséggel elfogadhatóvá válik, és alakja felszabadul a démonizálás hatása alól.
Tudom, ez a megoldás nemcsak utópisztikusnak tűnik, hanem meglepőnek és ellentmondásosnak is, hiszen nem tanácsosabb-e vajon a vitás kérdéseket óvatosan kerülgetni, mintsem felszínre hozni? S ezáltal áttételesen maiakká tenni ezeket... Nem. A Kelet-Európában negyven éven át állampolitikaként gyakorolt szocialista internacionálé esete épp azt mutatja, hogy az alapvető gondok a hivatalos nyilatkozatok és jelszavak ellenére is változatlanok maradtak, tehát a diktatúra egyáltalán nem oldotta meg, nem számolta fel sem az ellentmondásokat, sem az ellenségeskedéseket. Csupán lefagyasztotta mindezt, s ezáltal a frusztrációkat meg a gyűlölködéseket az egyéni és kollektív tudatalattiba száműzte. Az 1989 utáni szabadság előre látható alakban igaz, hogy előre senki által ilyen intenzitásúnak nem képzelt formában dobta felszínre azt, amit a franciák le retour du refoulé-nak neveznek.
Hiszem azonban, hogy nemcsak a kérdések és a dilemmák, hanem a feleletek is azonosak. Abban az esetben közösek, ha képesek vagyunk a kívülálló magatartását alkalmazni. Nem az azonos válaszok keresése a legfontosabb teendő, hanem az, hogy a megoldásokat harmonizáljuk, egymáshoz közelítsük. Mi lenne végső soron a "recept"? Az előzőekben éppen ezt fogalmaztam meg, de ismételten hangsúlyozom, hogy tudatában vagyok "elméletem" utópisztikus jellegének. Egy apró hipotetikus kiegészítés mindenképp idekívánkozik: meggyőződésem, hogy az utópisztikusság fokozatosan eltűnne, ha állandó jelleggel, kitartóan az említett modell szerint élnénk.
Az értelmiséginek mi a szerepe a gondolkodás egységesítési (nem egyenruhába bújtatásának!) folyamatában, a kultúrák és nemzetek közötti kompatibilitások felfedezésében? E szempontból mekkora felelősség terheli az írók, a tudósok és a művészek lelkét? És mi a helyzet a politikusok esetében? Ha arra gondolunk, hogyan jelentkeznek ezek a kérdések Nyugaton és nálunk, óhatatlanul töprengésre késztethet: ki vállalja a felelősséget és ki nem... Állíthatunk-e olyasmit, hogy az értelmiségi kénytelen helyrehozni mindazt, amit a politikus elrontott?
Nyilvánvaló, hogy az értelmiségi fontos, sőt meghatározó szerepet játszik általában az emberek és elsősorban polgártársai gondolkodásmódjának az egységesítési folyamatában. Hogyan írható körül, miben nyilvánul meg ez a szerep? Abban az erőkifejtésben jelentkezik, amelynek végső célját a polgári öntudat és moralitás minél szélesebb körben való terjesztése képezi. Persze ezt a magatartást nem az az egybemosási törekvés és nem az a mechanikusság jellemzi, mint a párt-elkötelezett aktivistáét, aki minden egyes gond hallattán előregyártott megoldásokkal rukkol elő. Az értelmiségi legfontosabb feladata éppenséggel a ready-made jellegű megoldások határozott visszautásításában rejlik. Meg kell kedveltetnie az emberekkel az önálló gondolkodást, azt, hogy saját magukhoz és azon sorstársaikhoz hasonlítsák, viszonyítsák magukat, akiket az összetettség érzete megóv a nem kívánt manipulálásoktól és a közönyösségtől.
Más szinten elemezve a dolgokat azt állíthatjuk, hogy az értelmiségi abban az értelemben is hozzájárulhat az eltérő jellegű gondolkodásmódok közös nevezőre hozásához, hogy felfedezi, megkeresi a kultúrák közötti hasonlóságokat, a látens univerzalitást. Említésre méltó egyébként, hogy a polgári moralitás univerzális jellegű célkitűzésnek nevezhető. Ez ellentéte annak az ugyancsak egységesítő, csak más jellegű gyakorlatnak, amellyel bizonyos politikai csoportok élnek, fenntartva az etnikai szolidaritás ösztönét, sőt minduntalan rálicitálnak erre. Két csapda leselkedik tehát a vérbeli, hiteles értelmiségiekre és az igazi hazafiakra; ezt ki kell kerülniük vagy éppenséggel fel kellene venniük a harcot. Egyrészt a jelenkorban föltétlenül szükséges polgári vonulattól mentes beteges nemzeti szolidaritással, másrészt pedig azzal a szerencsétlen, éppenséggel primitív irányzattal, amely ezt az érzelmet más népek ellen kívánja bevetni.
Két fő téma körül forgolódunk. A kultúra ökumenizmusáról és az identitás kérdéséről beszélünk. Tulajdonképp az identitásbeli vetületek mindkét szinten jelen vannak, mert etnikai-nyelvi (vagyis nemzeti) identitásról, illetve európai identitásról van szó. Lehet, hogy éppenséggel többről, ugyanis az egyetemesség távolról sem a nemzeti identitásról való lemondással, ennek feladásával vagy elvesztésével egyenértékű. Az értelmiségiek és a politikusok felelőssége mindenképp óriási. Jelenleg a román értelmiség feladata az (vagy az kellene legyen), hogy az európai identitás kialakításában meghatározó módon részt vállaljon. Ez viszont nem jelenti azt, hogy állandó jellegű, folyamatos nemzeti identitáskereséséből a disszociáló magatartás eltűnik, ott kínálva fel ezáltal szabad teret a politikusi vagy szélsőséges megnyilvánulásoknak, ahol ezek nemcsak torzító hatást gyakorolhatnak, hanem éppenséggel mérgezhetnek is. Igen, az értelmiséginek helyre kell hoznia azt, amit a politikus tönkretett. De kérdéses, hogy rendelkeznek-e azokkal az eszközökkel, amelyek elengedhetetlenül szükségesek a sikerhez.
Egy ilyenfajta eszközt, illetve reménykeltő kísérletet láthatunk az ön által vezetett kiadónál. Miért indított az Univers egy új sorozatot éppenséggel egy budapesti antológiával miközben nap mint nap látjuk-halljuk a romániai magyarellenes, soviniszta hangadók megerősödésének a jeleit?
Egyáltalán nem volt véletlenszerű ennek a kötetnek (Budapesta literarã si artisticã) a megjelenése; teljes egészében beleillik az Univers Kiadó politikájába, amit 1990-től errefelé néhány alapelvre, elsősorban a közvetlen szomszédságunkban élő népek irodalmának az ismeretére próbáltam ráhangolni. Ugyanebben a sorozatban (Caiete europene) fog megjelenni a közeljövőben a hasonló jellegű Bécs-, Krakkó- és Csernovic-összeállítás. Szimbolikus, ugyanakkor azonban provokatív jellegű elhatározásból döntöttünk úgy, hogy ezt a sorozatot Budapesttel kell indítanunk (de anyagi egítséget is kaptunk a Magyar Írószövetségtől). Provokálni akartuk a romániai magyarellenes, sovén erőket, de provokálni kívántuk a magyarországi románellenes, sovén erőket is (vagy legalább azokat a kezeket, amelyek nagy nyomtatott betűket írnak az állomások falaira, gyönyörű elismerő szóösszetételeket, amilyen például a "BÜDÖS OLÁH"). Azért tartom szimbolikus tettnek ezt a könyvet, mert szerinten a románok és a magyarok a múltbeli vagy jelenlegi viszályok ellenére is békés egymás mellett élésre hivatottak, a kultúra pedig biztonságos út a közeledés számára. Habár mindannyian a különbségek miatt haragszunk, hiszem, hogy néhány vonatkozásban hasonlítunk is egymásra ezt elsősorban kulturális vonatkozásban állítom. Mi csupán a kulturális tettet akartuk a politikai hecckampányok legyőzése érdekében érvényre juttatni. Hidat dobtunk a túlsó part irányába, s ez csak akkor állhat ellen a szakítóerőnek, ha odaát megjelenik egy olyan pillér, mint az itteni: például egy magyar nyelvű Bukarest az irodalomban és a művészetben.
Ha már az elvárásokról beszélünk... Behozhatónak tartja-e Románia Nyugattal szembeni súlyos lemaradását, ahol posztnacionális korról beszélnek, miközben nálunk egyre hangsúlyosabb a nemzeti-nacionalista megnyilvánulás (mind a politikai, mind a kulturális vagy néhány vonatkozásában a gazdasági életben is)?
Nehéz egy így megfogalmazott kérdésre felelni, mert úgy tűnik, felment a válaszadás kötelezettsége alól, lévén, hogy a kérdés tartalmazza a feleletet. Kísért a gondolat, hogy magam is feltegyek néhány kérdést. Elsősorban vitatható, hogy belépett-e valójában a Nyugat a posztnacionális korba. Nyugatként értendő most már Németország azon része is, amely valamikor NDK volt? A posztnacionalitás az írek, a skótok, a katalánok és a baszkok esetében is érvényes? Nem beszélve a franciákról... (Persze nem Párizsra, hanem a mély Franciaországra gondolok.) Másrészt pedig ne feledjük, hogy e lemaradás tekintetében Románia sorsa semmiben sem tér el összes egykori komunista "testvére" sorsától. És mit is mondhatnánk az egykori Jugoszláviáról, akkori és mostani részeiről? Mindenki tudja, hogy Kelet-Európában a nemzeti kérdés még mindig fájdalmas seb. Romániában a nacionalista vonal sikeres feltörekvése elsősorban a nyomornak és a hatásos gazdasági megoldások hiányának "köszönhető". A nyomor mindig kéz a kézben járkált a szélsőségekkel. Nem értek viszont egyet önnel a kultúra nacionalista jellege kapcsán. E területen a nacionalizmus nem domináns irányzat. Sőt! Az értelmiségi állásfoglalás, a racionális, európai magatartás fölényéről beszélhetünk.
Könnyebb helyzetben leledznek a nyugati értelmiségiek, mint a keletiek, amikor a "radikális egyetemesség" és a nemzeti út közül kell választaniuk? Nálunk fényűzésnek számít az univerzalizmus, Nyugaton viszont túlságosan költséges a nacionalista útvonal követése. Miért?
A válasz rendkívül egyszerű: azért, mert ők a demokrácia más korát élik. Nem tartozom azok közé, akik azt vallják, hogy Kelet-Európa nem rendelkezik demokratikus hagyománnyal, mégsem hagyhatom figyelmen kívül azt a tényt, hogy ennek a hagyománynak az időtartama jóval rövidebb, ugyanakkor pedig a nyugati és a keleti mentalitás eltérő pályákon fejlődött. Nyugat számára Európa réges-rég létező valami és nem álomszerű vágy. Végül pedig last but not least említésre méltó, hogy a Nyugat gazdasági élete lényegesen jobb alapokon nyugszik, következésképp más életszínvonalnak örvedenek polgárai, mint mi, kelet-európaiak. Habár Nyugaton sem mindenki lépett át a nacionalizmuson, másképp életformájukkal és gondolkodásmódjukkal egybevágó magatartással kezelik ezt a kérdést , nem úgy, mint mi. Ezért tűnik túlságosan költségesnek a nyugati szellemiség szemszögéből a nacionalizmus, s ezért tartjuk még mindig luxusnak mi az egyetemességet.
Kelet és Nyugat között azonban van "valami"... Közép-Európa. Mekkora lesz a mi "keletiek!", "balkániak!" kulturális veszteségünk, ha (politikai és gazdasági értelemben véve) ez a térség "Nyugattá", "Európa szerves részévé" válik? Számunkra Közép-Európa híd vagy nap mint nap távolódó sziget? Milyen alternatívánk lesz a "híd" lezuhanása vagy a "sziget" kontinenshez való tapadása után? Közelebb kerülünk-e vagy még inkább eltávolodunk az Európának nevezett álomtól?
Az ön által felvázolt fenyegető veszéllyel mindenképp számolnunk kell. Sajnos. Csupán abban reménykedhetünk, hogy Magyarország és Közép-Európa integrálódása az egyesült Európa struktúráiba nem jelenti Románia számára a magárahagyottságot a senki földjén, amely nem más, mint a purgatórium egy újabb pokol előtt. A veszteség oly súlyos, mélységes és totális lenne, hogy azonnali kulturális vetülete nem is számítana. Időben fejtené ki pusztító hatását, mert ezáltal eltávolodnánk egy gondolkodásmodelltől és viselkedésformától, amely a hazai értelmiség számára még a legsötétebb kommunista diktatúra ideje alatt is eleven hagyomány volt. Hinni szeretném, hogy a nyugati politikusok lesznek oly intelligensek, és felelősségteljesen döntenek, alaposan megfontolják a dolgokat, hosszú távra terveznek, lehetőséget nyújtva Romániának az európai közösségbe való belépéshez szükséges kellő felkészülésre. Remélem, át tudunk lépni azon a koloncon, amit Ceausescu megalomániájának köszönhetünk, és nálunk is valósággá válnak azok a reformtörekvések, amelyeket Magyarország, Lengyelország és Csehország már a múlt rendszer alatt elkezdett életbe léptetni.
Kulturális szempontból vannak-e tartozásaink Közép-Európával szemben? (És nekik velünk szemben?) Ismerjük ugyan a nyugati jelentős szerzőket, de vajon elégséges közép-európai irodalmat olvasunk-e? Legegyszerűbb volna azzal védekezni, hogy "ők sem olvasnak minket", de... Ugyanakkor azt is megemlíthetnénk, hogy a vasfüggöny lebontása után elmúlt a fordítások "divatja". A pénzhiányon kívül miben látja a (kölcsönös!) érdeklődéshiány okát? Elegünk lett a "népek barátságából" avagy pedig ostoba közönyről van szó?
Sajnos mindkét oldalon óriási tartozások léteznek. A legfontosabb ok az előítélet. Azon tűnődöm egyébként, hogy valóban Bécset tartja Közép-Európa központnak, vagy valahol jóval nyugatabbra keresi azt. Ami a románokat illeti... Ők mindig Párizsra, sőt távolabb, Amerika felé vetették és vetik továbbra is tekintetüket, nem figyelve arra, ami kulturális és politikai viszonylatban körülöttük történik. Ezért a nemtörődömségért egykor majd drága árat kell fizetni... Máris fizetünk!
Nyilvánvaló, hogy minden általánosítás túlzás volna egy ilyen szinten, azonban éppen a hasonló jelenségek legyőzésére dolgoztuk ki az Univers kiadói programjának néhány pontját. (Amihez határozottan ragaszkodom!) Sok mindent be kell pótolnunk. És ha éppenséggel megkockáztathatjuk a kijelentést, hogy a közép-európai írókat úgy-ahogy, de elolvashattuk, a filozófiai műveket egyáltalán nem ismerjük, s teljes egészében mellőzzük a történészek, a szociológusok és az esszéírók munkásságát. Ezeket az alkotásokat le kellene fordítani, ki kellene adni, el kellene olvasni s mindezt saját érdekünkben!
A román, de akármilyen más nemzetiségű értelmiséginek is arra kellene törekednie, hogy a piacgazdaság buktatóit minél ritkábban alkalmazza kényelmes alibiként, amikor az értékekről való lemondás ténye kerül terítékre.
Térségünk (ismételten!) beleesett a kis és közepes népek csapdájába? Azt hisszük, hogy önerőnkre hagyatkozva is legyőzhetjük az akadályokat, sőt sikeresebb lesz az életünk, ha magányos farkasokként viselkedünk? Állíthatjuk-e optimistán, hogy változás fog bekövetkezni kollektív magatartásunkban?
Romániában az efféle magatartás egyrészt az euroatlanti integráció határidejének végtelenbe helyezéséből, másrészt pedig az életszínvonal alacsony szinten tartásából eredeztethető. Nem mondanám, hogy az ilyen magatartás a kis és közepes népek sajátossága, ez sokkal inkább a szegény, elszigetelt országokra jellemző. Bizakodni szeretnék abban, hogy a románság a mostani komoly megpróbáltatások ellenére is hinnog az európaiság lehetőségében. Annál inkább, mert térségünkben is éreztetni kezdte hatását a globalizáció.
Miért döntött úgy (éppen a globalizáció korában) az Univers, hogy szükséges egy közép-európai sorozat? Mi köt minket ehhez a világhoz, illetve miben különbözik Kelet-Európától az a Közép-Európa, amely az Univers "zsargonjában" a plasztikus harmadik Európa kifejezés alatt jelentkezik?
Egymás megismerése, a fordítások és az összehasonlítások sora a teljeskörű partikularitásról való lemondást jelentené. Csökkenne a kizárólagosságra épülő elméletek száma, amelyek főleg az elzárkózás és a tudatlanság keretei között virágoznak.
Közép-Európa esetében fő érv az is, hogy Erdély és a Bánság sokáig az Osztrák-Magyar Monarchia részét képezte. Ennek a történelmi gyakorlatnak természetesen kulturális vetülete is van, de leginkább a mentalitás szintjén hagyott maradandó nyomokat. Akár tudomásul veszik tehát, akár nem, egyes románok számára Közép-Európa ismert fogalom. Igaz, hogy Közép-Európa és a levantei, balkáni világ különbözik, de felvetődik a kérdés: az eltérések valóban olyan döntőek, élesek, amilyeneknek látszanak? Irodalmi látószögből szemlélve a dolgokat: töprenghetünk, valóban radikálisan más Caragialé humora, mint Haseké? S akár az adandó válasz fényében is nevezhetjük-e Caragialét balkáni írónak? Azt a Caragialét, aki megteremtette Miticã közmondásos alakját, a szimpatikus, vidám és értelmes, jóban-rosszban felületes románt... Valóban csak egyszerű életrajzi tévedés volna Caragiale sorsában, hogy Berlinbe száműzte saját magát? (És miért épp Berlinbe?!)
Visszatérve a mához: milyen jellegű kapcsolat létezik az ön által vezetett kiadó és a temesvári A harmadik Európa nevet viselő kutatócsoport között? Megítélése szerint melyek a kutatócsoport legjelentősebb célkitűzései? Költői kérdés: miért épp Temesvárt választották?
Nemcsak az Univers igazgatójaként, hanem irodalomkritikusként és egyetemi tanárként is szoros kapcsolatok fűznek a Temesvári Egyetemen tevékenykedő csoporthoz. Kutatási tervezeteiket ismerem, tudományos célkitűzéseik megvalósításában és a publikációs munkákban magam is részt vettem. E fiatal (de komoly!) kutatók és egyetemisták érdeklődése páratlan. Közép-európai nyelvekkel és kutlúrákkal foglalkoznak, és képesek összehasonlító elemzéseket végezni. Kutatásaik eredményét a közeljövőben román irodalmi és kulturális környezetben is hasznosíthatják. Meggyőződésem, hogy az Adriana Babeti és Cornel Ungureanu irányítása alatt tevékenykedő kutatócsoport tagjai óriási jelentőségű interdiszciplináris és interetnikus eredményeket fognak elérni.
Miért épp Temesváron? Azért, mert Temesvár és a Bánság Közép-Európa közvetlen szomszédságában leledzik, erőteljesek a kötelékek. Románia e felében hagyományos a románok, németek, szerbek, magyarok, szlovákok közötti jó viszony. Ez képezi a kutatóközpont morális és inspirációs alapját. Ugyanakkor Temesvár Románia és éppenséggel az egész térség nagyvárosainál hangsúlyosabban összegezi a provinciális kozmopolita vonásokat, amit én Közép-Európa jellegzetességének tartok.
Bizonyára nagyon sokan megkérdezték (öntől is): miért a harmadik Európa? Természetesnek tartja azoknak a csodálkozását, akik először hallják ezt a kifejezést? Tulajdonképpen hány Európa létezik, és mi a szerepe Romániának ebben a kulturális "egyenletben"?
Három Európát látok. Nyugat-Európa és Kelet-Európa mellett ott van az (egykor) szovjet érdekszférának számító Európa is. Ez a felosztás azért előnytelen, mert nem tudjuk, hova sorolhatnánk be az európai struktúrákban jelen levő Görögországot és Törökországot. Előnye, hogy a kelet-európai országok és az Oroszország, Ukrajna, Fehéroroszország stb. között létező óriási fáziskülönbséget is kifejezi. A totalitárius rendszer pusztítása azon egyszerű oknál fogva volt hatványozottabb az orosz térségben, hogy kezdési időpontja előbbre esett.
A harmadik Európa meghatározás szélesebb fogalmi kört fed le, nem csupán a kemény magként funkcionáló "tényleges" Közép-Európát jelenti, s éppen ezért kellene e tablót kiegészíteni. A Baltikum, Bulgária, Jugoszlávia és Románia befogadása által.
Gyakoriak azok a pesszimsta kijelentések, amelyek szerint Közép-Európa sorsa előre meghatározott sors; kénytelen Kelet és Nyugat között "ingázni", vagyis két jól meghatározott Európa közül választani. Áttételesen ez azt jelenti, hogy harmadik útról álmodozni sem lehet... A közép-európai entitás politikai, közigazgatási (és gazdasági) eltűnése után nem oldódik-e föl kulturális értelemben is a harmadik Európa a globalitás hullámaiban? Van-e csapdája az egyetemességnek?
Ha politikai és éppenséggel gazdasági perspektívából tekintünk a kérdésre, akkor nyilvánvalónak tűnik, hogy "a harmadik" Európa elveszti létjogosultságát. (Remélem, ez esetben "második" Európáról sem kell majd beszélnünk.) Egyébiránt a harmadik Európa pontosan ezt kívánja: minél közelebb kerülni Nyugat-Európához, hasonlóvá válni, beolvadni. A KeletNyugat opciót egyáltalán nem tartom drámai választásnak, és polgártársaim ugyanígy vélekednek. A felmérések újra és újra a románok nyugati modell iránti elkötelezettségéről tanúskodnak.
Ön politikai, közigazgatási és gazdasági jellegű közép-európai entitásról beszél, ami az európai strukúrákba való beépülés során el fog tűnni. Igen ám, de efféle entitás jelenleg sem létezik, elveszett az első világháború után. Ennek ellenére mégiscsak hat, ma is létező tényező a közép-európai szellemiség. A közép-európai kulturális entitás fennmaradása pedig arra utal, hogy a kulturális pecsétek sokkal tartósabbak, mint a politikaiak.
A gazdasági és az ezt követő (vagy kiegészítő) politikai integráció jó ideig eltarthat, egyelőre tehát nem kell veszélyforrásként felfognunk a kulturális beolvadást. Más miatt aggódhatnánk, az a globalizáció kellene fejfájást okozzon, amely legkevésbé sem nevezhető kulturális jellegűnek, amely aláássa a kultúrát. Ezt semmiféle gazdasági, törvénykezési vagy politikai integráció nem előzi meg. Nevezzük McDonald`s-civilizációnak. Ha erre a "civilizációra" gondolok, amikor ezt látom, hirtelen nosztalgikus vágyat érzek az eltérő jellegű sajátosságok, minden sajátosság iránt.