"A rosztovi zsidók imádkoztak, hogy kapják el a gyilkost, és az ne zsidó legyen. Nyomban kitörnének a pogromok. A régi vérvád, miszerint a zsidók keresztény gyermekeket áldoznak fel a szertartásaikon, még mindig élt és tartotta magát Dél-Oroszországban. A rosztovi örmények imádkoztak, hogy ne örmény legyen a gyilkos. Az örményekről ugyan nem terjedtek el különösebb mítoszok, de nem sok kell ahhoz, hogy elinduljon valami részeg, spontán mészárlás. Legnagyobb buzgalommal pedig azok imádkoztak, akikben zsidó és örmény vér keveredett. Ilyenek szép számmal akadtak Rosztovban. Kosztojevnek megvoltak a maga fohászai, egy nyomozó elferdült imái. Hogy a gyilkos életben legyen, ne legyen halott. Legyen egészséges, ne beteg. És hogy hamarosan bármilyen kegyetlen is ez a gondolat gyilkoljon megint, hogy el tudják kapni. [...] Talán egy emberi pillanatában ráébredt, mi lett belőle, és felakasztotta magát? Isten őrizz!" Kit kerestek ilyen buzgalommal? Andrej Csikatilót, három diploma tulajdonosát. Az orosz nyelv és irodalom tanárát, a tapasztalt üzemmérnököt, a marxizmusleninizmus hívét. Azt az embert, aki lelkes hangvételű cikkeket közölt a kommunista morálról. Azt, aki önkéntes rendőrnek jelentkezett. Azt a becsületes családfőt és tisztességes nagyapát, aki példás állampolgárhoz illő bűnbánattal ismerte be a gyermekmolesztálási eseteket. Azt az embert, akinek a bátyját a harmincas évek elején elrabolták és felfalták. ("Akkoriban, persze ez nem ment ritkaságszámba.") Azt a Lúdnak csúfolt, majd később buzinak titulált pedagógust, akit tanítványai megvertek, s aki a maga során kislányok bugyijában nyúlkált, a lányvécé körül szokott ólálkodni. Azt a szexuál-kannibál kéjgyilkost, aki helyett ártatlanul végeztek ki egy gyanúsítottat. Azt az egyént akarták horogra kapni a szovjet rendőrök és a KGB alakulatai, aki szemrebbenés nélkül jelentette ki apjáról: "Ha Sztálin bűnösnek találta, hát az is volt." Csupán az okozott gondot, hogy 12 év alatt semmi nyom, semmi bizonyíték nem maradt az 55 brutálisan meggyilkot áldozat (fiatal nők és gyerekek) után.
Az intenzív hajtóvadászat öt éven keresztül tartott. Az első hónapokban négyezer elmebeteget, hatszáznyolcvan szexuális támadót és négyszáznyolcvan korábban elítélt szexuális bűnözőt ellenőriztek a nyomozók. Rosztov körzetében az összes videolejátszó tulajdonosát kihallgatták. (Az adatok a KGB-től származtak.) Néhány hónap alatt majdnem 150 ezer gyanús gépkocsit állítottak meg a közlekedésrendészetiek Rosztov környékén, és minden adatot feljegyeztek. Ha elejétől kezdve Kosztojev felügyelő ügybuzgalmával nyomoztak volna, talán rengeteg gyilkosságot megelőznek. Csakhogy már 1978-ban, az első emberölés elkövetésekor súlyos mulasztások történtek. Csikatilo rejteklakhelye előtt vérnyomokat találtak, de a vérminták sohasem jutottak el a kijelölt célba, a kriminalisztikai laborba... "De sebaj, legalább megtakarítottak pár rubelt az államháztartás számára." Ez a bűnös hanyagság egy ártatlan ember életébe került. A módszer persze nem ment ritkaságszámba: mindenáron el kellett ítélni valakit. A kommunista idők poklában jól bevált gyakorlat volt a sztálini elvek alapján osztogatott ítélet. A kegyetlen vallatások után a gyanúsított azt is beismerte, amit sosem kértek tőle. A Csikatilo helyett kivégzett Kravcsenkót a számára végzetes ügy előtt már elítélték nemi erőszakért és gyilkosságért, tehát "kézenfekvőnek" tűnt, hogy ismét gyilkolt. Cellatársa szorgalmasan, kitartóan elveri minden kihallgatás után, Kravcsenko mégsem "vall". Bekísérik a feleséget, aki valósággal retteg a börtöntől, és elárulja a bűnösnek vélt férjet. Kravcsenko ezek után magára vállalja a kilencéves Lena Zakatnova meggyilkolását. "Még saját maga is kicifrázta kicsit a történteket. [...] Kihallgatói pedig hálásak voltak az ilyen apró részletekért." A nyomozók mellőzik két koronatanú kihallgatását, akik felismerhették volna Csikatilót, és nem azonosítják az áldozat táskáján talált ujjlenyomatokat sem. Csikatilót persze behívják, de mindig elengedik. Szerepel a gyanúsítottak névsorán, de csupán a kilencedik helyen.
Kinek az érdeme, hogy mégis elkapták, és bebizonyították róla: ő a rosztovi rém? A lelkiismeretes, maximalista Kosztojev felügyelőé. Az ingus származású bűnügyi szakértőt gyermekkorában (népével együtt) Sztálin parancsára kétszer is deportálják. Az ingusok területét elfoglalták az oszétok. A deportálás megszűnése, vagyis a zsarnok halála után nem volt hova visszatérni. Kosztojev már kisgyermekként megtanulta, hogy ő Jézus, Muhamed fia, azok közül, "akik a saját útjukra léptek". Amikor hazaköltözhetett volna, ő továbbra is a száműzetést választotta, vállalta a sanyarú sorsot, csak hogy tanulhasson. Tudta, hogy Moszkvában nem juthat be az egyetemre, mivel apját elítélték. A jelképes pénzbírságot azért vetették ki az apjára, mert Issza Kosztojev, a büszke ingus gyermek hajba kapott azzal a társával, aki Sztálin halála napján sírva fakadt. A rendőrségi iratcsomó azonban kihatott a család életére... A szerző az egyént jellemzi (egyébként igen plasztikusan), de az ő sorsán keresztül tulajdonképpen az ingusok sanyarú életébe nyerhetünk betekintést. Az európai ember számára különösnek tűnő környezetben nevelkedik fel Kosztojev. Háromkilométeres körzetben nem hagyhatták el kényszerlakhelyüket. Anyját kegyetlenül megverték a komisszárok, mert gabonaszemeket gyűjtött a tarlóról mondván: ami lehullt, ott kell megrothadjon. Megtudjuk továbbá, hogy az ingus férfi csak ingus nőt vehet el. Felesége szintén gyermekként élte meg a deportálás szörnyűségét. Az ő "ügye" annál cifrább, mivelhogy apja ejtőernyősként a haza szolgálatában vesztette életét a második világháborúban. Ebből is látszik, hogy a sztálini megbélyegzés, a "nácibérenc ingus" jelző mindenkit egyformán sújtott, nem volt kivételezés.
A jog elvégzése után Kosztojev kérte "ellenséges területre" való kihelyezését. Mindenki azt mondta, hogy saját népével kellene maradnia, de ő makacs elszántsággal kitartott amellett, hogy idegenben kell szolgálnia. Leginkább attól tartott, hogyha felügyelőként ingusok közé kerülne, részrehajlóvá válna. Márpedig ő csupán az igazságot akarta szolgálni. Szédületes iramban felfelé ívelő pályafutását azzal kezdte, hogy felettesei határozott ellenkezésére fittyet hányva nyomozni kezdett a Gavrilova-ügyben, annak a nőnek az ügyében, aki évek óta halálos ítéletének a végrehajtására várt. A Gavrilováról azt állították bírái, hogy meggyilkolt egy vénasszonyt. Kosztojev bebizonyította, hogy a halálraítélés igazságtalan és megalapozatlan. "Kockáztatott, s a kockázat kifizetődőnek bizonyult. Dicsőséget hozott számára, de rossz érzéssel is járt. Hány meg hány Gavrilova várhatja szerte az országban a kivégzését olyan gyilkosságért, amit nem is ő követett el?" Érdemei elismerése nem késik: 1974-ben áthelyezik Moszkvába, a Főügyészi Hivatal Különleges Ügyosztályára. Innen kétszer küldik ki Rosztovba. Az első megbízatás gyerekjáték volt számára, könnyedén megoldott egy jelentős hullámokat vető korrupciós ügyet. A második bizonyára élete legnagyobb megpróbáltatása lehetett, s ez nem is csoda, hiszen az évszázad gyilkosának nevezett Csikatilót kellett elfognia.
Amikor Kosztojev felügyelő Rosztovba érkezett, nem létezett Csikatilo-robotkép, csupán annyit tudtak a félelmetes gyilkosról, hogy ököllel és kalapáccsal, késsel és foggal öl. A szexuális kéjgyilkosságok hosszú sorát a kannibalizmus, az állati módon végrehajtott csonkítások révén lehetett összekapcsolni. A felügyelő egy idő után "mást se látott, mint áldozatokat és gyanúsítottakat". Az embertelen bűnesetek történetét az arra hivatott szervek gondosan eltitkolták a glasznoszty koráig. "Az ő csaknem tökéletes társadalmukban meg sem szabadott volna történnie" mindennek. Mindenki félt mindenkitől. A szerző beszámol például egy volt rendőr gyilkossági kísérletéről, aki megerőszakolt, majd 21 késszúrással leterített egy nőt. Azt hitte, végzett vele, de tévedett; az áldozat a tettes távozása után kivonszolta magát a főútig, ahol "a sofőrök lassítottak, aztán, mikor meglátták a nő véráztatta arcát és ruháját, attól félve, hogy belekeverednek valamibe, megint felgyorsítottak". Kosztojev azonban sajnálkozással könyvelte el, hogy nem a tettes, nem az ő gyilkosa követte el ezt a borzalmas tettet. Néha már azon töprengett, hogy talán a sorozatgyilkos máshol "tevékenykedik", hiszen oly nagy az ország... Vagy egyszerűen elássa a hullákat. (Letartóztatása után Csikatilo el is vezette őket néhány elföldelt tetemhez.) Kosztojev arra is rettegve gondolt, hogy talán meghalt a gyilkos, vagy valamilyen apróbb vétségért börtönben ül. Nem maradt más megoldás, várakozás közben fel kellett vállalni az iszonyatos mennyiségű papírmunkát. "Alaposan átrostálták és rendszerezték az addig összegyűjtött adatokat, és Információs Közlöny az Erdősáv-akcióról címmel kiadták mindezt. A közlöny különböző szempontok szerint csoportosította az áldozatokat: nemük, koruk, foglalkozásuk szerint, aztán a sérülések alapján; sérülés a jobb szemen, bal szemen, illetve mindkét szemen, valamint aszerint, hogy a gyilkos eltávolította vagy sem a nemi szervet. Volt egy, a szadizmus jelei című speciális kategória, ami a következőket tartalmazta: levágott orr, részben vagy egészen lemetszett felsőajak, a fiúk leharapott vagy levágott nyelvhegye, harapások a tomporon, cigarettától származó égési sebek. Voltak kategóriák az alkalmazott kés típusáról, az önvédelem jeleiről, ondó jelenlétéről az áldozat testén vagy ruháján, a hiányzó testrészek listájáról. Lebontották a gyilkosságokat évre, évszakra, hónapra, napra." A gyilkos a keddeket és a csütörtököket kedvelte.
A "fordulatot" 1990. március eleje jelentette. Talán a legkegyetlenebb gyilkosságát követte el Csikatilo: egy 11 éves kisfiút megerőszakolt, és valósággal darabjaira szedett szét. Késsel szurkálta, eltávolította a nemi szervet, összeroncsolta a szemet, és puszta kézzel kitépte a szívet meg a beleket. "Kosztojev gyűlölte magát, amiért még mindig nem kapta el a gyilkost. Bűntudat gyötörte emiatt a gyilkosság miatt. És mégis minden lelkiismeret-furdalás és önvád mellett érzett valami felszabadultságot, inspirációt is attól a bizonyosságtól, hogy a gyilkos visszatért Rosztovba." Az olvasó már tudja, hogy ez a láthatatlan párbaj két erős egyéniség viaskodása: a Felügyelőé és a Gyilkosé. Ezúttal tanúk is akadnak. Szorul a hurok, de a nyomozó is retteg. Létezik-e megdönthetetlen bizonyíték Csikatilo ellen? Le lehet-e tartóztatni? Hátha öngyilkosságot követ el, csak hogy az igazságszolgáltatást elkerülje? Tíz napra őrizetbe vétethette. Ennyi idő alatt kellett bebizonyítania Kosztojevnek Csikatilo bűnösségét.
Az izgalmas dokumentumregény ennek a bizonyítási folyamatnak a pontos leírása. Megdöbbentő az a jelenet, amikor Kosztojev felvillantja Csikatilo előtt a "jövőt": a rengeteg gyilkosság beismerése után a tettes pszichiátriai intézetbe fog kerülni. Ha a vizsgálat lejárta után más bűnügyet is beismerne, az "rossz fényt" vetne rá. "Tehát ha esetleg van még valami más gyilkosság is, amit elkövetett, most itt a megfelelő idő, hogy eszébe jusson" figyelmezteti a felügyelő. "Csikatilo felsorolt még másik tizenegyet, mintha csak erre a kérésre várt volna. Kosztojev megdöbbent és megdermedt a szám hallatán." A tárgyaláson óriási meglepetés: Csikatilo az előzetes vallomásokkal ellentétes álláspontra helyezkedik, és az első gyilkosság ügyében ártatlannak vallja magát. Kosztojev tudja, hogy ezt az alkut a hatóságok csikarták ki, azért, hogy Csikatilo első gyilkosságáért az ártatlanul elítélt és kivégzett Kravcsenko ügyére fátylat lehessen borítni. Ez már 1992-ben, a Szovjetunió felbomlása után történt... A következő "meglepetés": a per ideje alatt továbbra is rengeteg újságot olvasó Csikatilo egy szép nap kijelenti, hogy a bíróság és a sajtó megsértette az ártatlanság vélelmének elvét. Az ügy további pikantériája az, hogy Kosztojev felügyelő tettét minimalizálni próbálják, egy pszichiáter azt állítja, hogy ő törte meg Csikatilót, nem pedig Kosztojev. Minden mocskolódás ellenére Kosztojevet tábornokká léptetik elő, érdemeit végre-valahára kénytelenek elismerni és jutalmazni felettesei. A rengeteg feltárt gyilkosság sokat nyom a latban. Kosztojev elégtétellel és keserűséggel könyvelheti el, hogy ő az egyetlen ingus tábornok... (Az ingusok hívták is, hogy legyen a vezérük a függetlenségi harc ideje alatt.) Pletyka a per ideje alatt: a japánok egy vagyont ajánlottak fel Csikatilo agyáért. Az áldozatok szülei, rokonai mindvégig szét akarták tépni a gyilkost. (Történt is néhány lincselési kísérlet.) A börtönben egyik társa azzal dicsekedett neki, hogy "kicsinált ötöt", Csikatilo azonban udvariasan elhallgatta, hogy őt ötvenötért ítélték el... Ugyanilyen szemérmesen beszélt és írt kannibalizmusáról. Ezt intim, sérthetetlen világnak tartotta. (A nyomozók feleségétől tudták meg, hogy néha edényekkel utazott Csikatilo.) A rettegett-gyűlölt-utált sorozatgyilkos hol "rossz vérére" hivatkozva védte magát, hol a bukott rendszert tette felelőssé tetteiért. Néha azzal próbált időt nyerni, hogy emlékezetkiesésre és a hosszú időperiódusra hivatkozva azt állította, akár hetven gyilkosságot is elkövethetett. Az emlékezetkiesés "elméletének" legjobb cáfolata viszont az, hogy pontosan tudta, hol ásta el áldozatait, hogyan ölte meg őket. Igaz, hogy legtöbbjük nevét csupán a nyomozás során tudta meg, de történetükre és saját "érzelmeire" kínos precizitással emlékezett.
Miért érdekes ez a förtelmes tárgyat feldolgozó dokumentumregény? A szereplők kitűnő jellemzése miatt? Az események láncreakciójának pontos bemutatása miatt? A korrajz miatt? A világpolitikai kitekintések (lengyel megmozdulások, Afganisztán lerohanása stb.) miatt? Egyáltalán hogyan lehet 225 kötet rendőrségi bizonyítékból olvasmányos könyvet írni? A száraz jegyzőkönyvekből, a hang- és képanyaggokból összeállított hivatalos iratokból mit kell megtartani, mit kell elvetni? A szerző arányérzéke irigylésre méltó. Módszere a dokumentumok és írói megoldások keveredésére támaszkodik. "Az emberek és helyszínek leírását saját benyomásaimra és megfigyeléseimre alapoztam, kivéve a nyilvánvaló példákat. Mivel nem tudtam személyesen jelen lenni Csikatilo perének minden egyes napján, néhány ponton újsághírekre és a jelenlévők beszámolóira hagyatkoztam. Bár szigorúan ragaszkodtam az ismert tényekhez és kronológiához, olykor hogy jobban vissza tudjam adni az élet nyersességét és hevét bizonyos irodalmi eszközökhöz is folyamodtam. És ha egy történet Oroszországban játszódik, az nem lehet teljes a múlt ismerete nélkül azon a földön minden történet régi történet."
A kiadó ezt a könyvet kiváló reklámfogással "csak erős idegzetűeknek" ajánlja. Szerintem erős gyomor is szükséges hozzá.
Richard Lourie: Hajsza a rosztovi rém után, Ikon Kiadó. Budapest, 1995.