Cambridge egyike Anglia legrégibb, legpatinásabb egyetemi városainak. Egymást érik a szebbnél szebb régi épületek, de kevesen tudják, hogy a városban hagyományosan sok egyedülálló nő is él, többnyire egyszobás kis lakásokban egy meghatározott kerületben.
A mintegy tízezer ilyen lány, elvált asszony többsége egyetemista, de szép számmal akad közöttük olyan is, aki vagy nem tudott, vagy nem is akart férjhez menni, és az életét szeretné önállóan, csak a saját elképzelései szerint leélni. Nem véletlen ezért, hogy Cambridge a híres angliai nőmozgalomnak is a fellegvára. Ezek a nők hagyományosan segítik egymást, megbíznak egymásban, és valószínűleg emiatt talán kevésbé helyeztek hangsúlyt lakásuk biztonságára legalábbis 1974 őszéig.
1974. október 18-ának éjjelén egy húszéves titkárnőt a lakásában megtámadott és megerőszakolt valaki. A rendőrség a nyomokból valószínűsítette, hogy az illető betörőként hatolt be az egyedülálló lány lakására, majd miután meglátta az éppen fürdőkádból kiszálló lányt, változtatta csak meg szándékát. A cselekmény végrehajtását megkönnyítette, hogy annak bekövetkezte előtt pár perccel a lakás sötétbe borult, és mint azt később kimutatta a rendőrség, valaki alkalmasint maga a tettes a behatolása előtt rövidzárlatot idézett elő.
Az áldozatát megkötözte, száját betömte, és miután megerőszakolta, ebben az állapotban otthagyta a földön. A szerencsétlen lány a rémülete, no meg a sötétség miatt csak nagyon hézagos személyleírást tudott adni, miszerint a mintegy húszéves, kb. 170 cm magas férfi hosszú hajat viselt.
Kerek két hét múlva ugyanabban az órában egy másik lányt erőszakoltak meg, szinte ugyanilyen körülmények között. Ez a lány is éppen fürdött, amikor elsötétült a lakás. A tettes megkötözte, száját betömte, és megerőszakolta. Mielőtt a lakást elhagyta volna, kitépte a telefonzsinórt a falból. A lány által adott személyleírás itt is inkább a fantáziára, mint a tapasztalatokra támaszkodott. Eszerint a tettes húszéves, 172 cm magas, vállig érő hajú férfi. Ami ezúttal új körülmény volt, az az, hogy a tettes az áldozatát egy késsel fenyegette meg, továbbá valami folyadékkal átitatott kendővel akarta a lányt elkábítani. Ennek a szagát az áldozat nem tudta pontosan megadni.
Ettől a pillanattól kezdve már tudta a rendőrség, hogy egy rendkívül veszélyes elkövetővel van dolga, aki az ösztönei által hajtva rettegésben tud tartani egy egész várost. Mivel a két eset között kézenfekvő volt az összefüggés, a sajtó gondoskodott a kellő visszhangról, mely önmagában is elég lett volna a közhangulat felkorbácsolásához abban az Angliában, ahol a nők ellen elkövetett sorozatos bűncselekményeknek hagyománya van, gondoljunk csak a múlt századi Hasfelmetsző Jack vagy az e századi utódának esetére. A helyi rendőrség külön osztagot hozott létre, megerősítették az őrjáratokat, és kezdték felülvizsgálni a hasonló cselekményt már elkövetett személyek alibijét.
1974. november 11-én jelentkezett újra az erőszakoskodó, viszont ezúttal már némileg módosított elkövetési magatartással. Női bőrkabát volt rajta, de alatta legalábbis deréktól lefelé nem viselt semmit, amikor este csengetett agy ausztrál származású titkárnő ajtaján. Amint az ajtót nyitott, rögtön berontott a lakásba, és megragadta áldozatát. Ezúttal nem volt szerencséje a tettesnek, mert a jó testfelépítésű nő nem jött zavarba, és a dulakodás közben kiderült, hogy fizikailag méltó ellenfél. Ezt látva a tettes inkább a menekülést választotta. A nő kezében maradt viszont az a szőke paróka, amit a férfi fejéről tépett le, melyet azonban a nő felháborodásában a tettes után vágott. Ezt a férfi sietve felkapta, és eltűnt a sötétben. Sajnos a nő segélykiáltásait senki sem hallotta, mert az amúgy is nagyothalló szomszéd éppen hangosan televíziózott. Viszont ez volt az első eset, amikor a rendőrség fantomképet tudott a nő által adott személyleírás alapján összeállítani. A képen egy fiatal, vállig érő hajú férfi látható.
(Mint később a tettes elfogása után kiderült, az arc talán még valamennyire hasonlított, de a hosszú haj mindenkit alaposan megtévesztett. Az történt ugyanis, hogy a november 11-i kísérletnél a férfi nem egy, hanem két parókát viselt egyszerre, és voltaképpen mindig is rövidre vágott hajat hordott.)
Két napra rá, negyedszer is hallatott magáról, ekkor az elvetemült bűnöző egy kollégiumban lakó egyetemista lányt támadott meg. Ugyanúgy járt el, mint az első két esetben, a lányt megkötözte, száját betömte, de ezúttal a megerőszakolás előtt még a lány fejére terített egy függönyt is, noha a lakásban itt is teljes sötétség uralkodott. A lány semmi használható adattal nem tudott szolgálni.
Ezután a negyedik eset után már az egész ország ezzel az üggyel foglalkozott, részben a fölháborodottság, részben pedig amiatt, hogy maga a rendőrség is a sajtón keresztül kért és adott információkat. Ezek azonban tekintettel a megbízhatatlan személyleírásokra nem mentek túl az általánosságokon.
Még az is, aki eddig közömbösen szemlélte volna a bűncselekmény-sorozatot, felháborodott az ötödik bűntett hallatán, ami december 8-án történt. Egy huszonegy éves egyetemista lány volt ezúttal is az áldozat. A bűnöző a lányt hálószobájában megkötözte, száját betömte, majd megerőszakolta, és miután egy takarót dobott rá, ruha nélkül kizavarta a kertbe a jéghideg decemberi éjszakába. Az egyik szomszéd ugyan hallotta a lány segélykiáltásait, de amikor az elcsendesedett, nem törődve vele újra visszafeküdt az ágyába. Csak jóval a tettes eltávozása után találtak rá a szerencsétlen teremtésre.
A lány által szolgáltatott adatok sem vitték sokkal közelebb a nyomozókat az eset megoldásához, sőt éppenséggel elbizonytalanították őket. A lány elmondta, hogy a tettes az arca elé kendőt kötött, és a haját ezúttal rövidre vágva viselte.
A rendőrség a bűncselekmény után egyidejűleg két irányba is igyekezett lépéseket tenni. Egyfelől törekedett a nők bénító félelmét leépíteni, de ugyanakkor az ésszerű óvatosságra is próbálta őket rávenni. Tanácsokat adott a televízión, az újságokon keresztül, hogyan lehet fokozni a lakások biztonságát. Konkrét tanács volt például, hogy éjjel lehetőleg ne tartózkodjanak egyedül a lakásokban, hanem marasztalják ott éjszakára barátjukat, barátnőjüket. (Csak az ügy lezárása után derült ki, hogy milyen okos volt ez utóbbi jó tanács, mert a tettes előadta, hogy többször is azért vonult vissza már a kiszemelt lakásból, mert ott észlelte férfinek a jelenlétét. Egy ilyen esetben december 15-én, amikor a tettes férfihangot hallva sietve távozott, utána a lakásban erős éterszagot éreztek.)
Sajnos az erősödő felháborodás és ellenintézkedések után sem maradt abba a bűncselekmény-sorozat. Ugyancsak december 15-én egy másik lakásba behatolva az ott talált lányt a szokásos módon erőszakolta meg. Ezúttal a magánál hordott késsel jelentéktelen sebesüléseket is okozott a lányon. Az áldozatnak azonban a másodperc töredékéig amíg kialudt a lámpa módja volt a férfit megpillantania, aki elmondása szerint szakállas, és szőke parókát viselt. A gyorsan a helyszínre szállított rendőrkutya, bár felvette a tettes nyomát, a városban azt később el is vesztette. Ez a támadás volt az utolsó 1974-ben.
Az eddig végrehajtott öt befejezett erőszakosság után a rendőrség alig jutott valamivel is közelebb az elkövetőhöz. Az egymásnak ellentmondó, gyakran valószínűtlenül ható adatok nem voltak elégségesek ahhoz, hogy a nyomozók céltudatos offenzívába kezdjenek. A számba jöhető, korábbról ismert ilyen tettesek ellenőrzése sem hozta meg a várt eredményt. Az általánosság szintjén mozgó személyleírások pedig ráillettek a város férfilakosságának majdnem felére.
A sajtó ugyanakkor nagyon megértően viselkedett. Vázolta, hogy a rendőrök minden tőlük elvárhatót megtesznek, tartózkodott a rendőrség bírálatától, és betartotta a hatóságoknak azt a kérését is, hogy nem készíthetnek az áldozatokkal interjúkat. A rendőrség kérésének az volt az oka, hogy meg akarták kímélni a sértetteket a tettes esetleges bosszújától, illetőleg egy reménybeli bírósági eljárásra takargatták a tanúvallomásokat.
A lakosság körében ezzel egyidejűleg kezdett elterjedni egy pletyka, hogy a tettes valószínűleg az egyik egyetemista, mert a karácsonyi szünet körüli időben egyetlen ilyen cselekmény sem történt. Mivel ez a sejtés a rendőrségben is fölmerült, nemcsak a mintegy tízezer egyetemista és egyéb nem cambridge-i illetőségű férfi alibijét vizsgálták végig, hanem a várostól százmérföldes körzetben a gyanúsítható összes férfit. Ez hihetetlen erőfeszítéseket kívánt a nyomozóktól. A karácsonyi ünnepek alatt is a rendes munkanapokon megszokott tempóban dolgoztak tovább, sőt az ünnepnapokon számítva arra, hogy a tettes ráér megerősítve végezték a figyelőszolgálatot. Lehet, hogy ennek köszönhetően, az ünnepek nyugodtan teltek el a városban.
A rendőrségi-technikai intézetben is a minimális nyomokból csak azt a sovány eredményt derítették ki, hogy a tettes nagy valószínűséggel a 0 vércsoporthoz tartozik.
Mivel a bűnözőt mindenáron el akarták csípni, sok lakásba elektromos készülékeket szereltek fel, amelyek közvetlenül a rendőrséget riasztották volna. Megint nagy munkaráfordítás, eredmény nélkül.
1975 első három hónapja úgy múlt el, hogy a tettes nem adott életjelet magáról, mire aztán a kedélyek kezdtek lassan megnyugodni. Talán éppen emiatt volt az, hogy a bűnöző április 13-i jelentkezése még a szokásosnál is nagyobb sokkot váltott ki a nők körében. A tettes először egy kiszemelt földszinti lakásba hatolt be, de amikor észlelte, hogy ott az egyik heverőn egy férfi alszik, kiosont és mintegy kárpótlásként maga számára a szomszédos lakásba mászott be. Ebben a lakásban aztán a szokásos módon erőszakolt meg egy lányt. A szegény teremtésnek végig kellett szenvednie, hogy látja, amint egy zseblámpa fénye közelít a hálószobája ajtajához, hogy az éjjeliszekrény lámpája nem gyullad fel, és végül hogy ráront a rettegett bűnöző.
A tettes ezúttal különösen ijesztő öltözéket hordott. Fejére olyan csuklyát húzott, amelyen a szemeknek volt csak nyílása, és a szájmagasságban cipzár húzódott.
A lányt a cselekménye befejezése után megkötözve hagyta. Az áldozat látta, amint a tettes még a lakásból való távozása előtt az előszobában öltözéket cserél. Sajnos csak a reggeli órákban bukkantak a megkötözött lányra, aki szerint a tettes idősebb, mint ahogy azt addig hitték, mert szerinte legalább harmincéves lehet. Pozitívumként könyvelte el a rendőrség, hogy a tettes lábnyomát fölfedezték az ablakpárkányon, és megállapítható volt, hogy az angol számozás szerint ötös cipőt visel. A különös csuklyaviselet szintén némi támpontot adott, mert ilyet homoszexuálisok és nemileg abberált személyek szoktak használni. Ennek nyomán kiterjedt nyomozásba kezdtek, és mint mellékterméket számtalan más büntetendő esetet derítettek fel.
A lapok türelmének is kezdett lassan vége szakadni, mert mint a polgári sajtóban annyiszor , már kezdték kétségbe vonni a rendőrség igyekezetét, és egyre több kritikus élű cikk jelent meg. Csak nagy nehezen lehetett az újságírókat arról a megújuló törekvésükről lebeszélni, hogy az eddigi áldozataikkal riportokat készítsenek.
A felháborodás és a rémület aztán május 6-án hágott a tetőfokára, amikor immár fényes nappal következett be a sorban hetedik bűncselekmény. A soron következő áldozat egyedül volt otthon szobájában, amikor szokatlan zajra figyelt föl, megfordult, és szörnyű látványban volt része. Az ismeretlen bűnöző állt előtte, ezúttal még ijesztőbb viseletben. Az álarcán a homlokára azt a rapist szót írta, amellyel a sajtóban őt nevezték. (Körülbelül ez magyarul az asszonygyalázó, erőszakot tevő kifejezéseknek felel meg.) Ezúttal rögtön használta a kését, sebet ejtve a halálra rémült nő hasán, majd a korábbi esetekben megismert módon folytatta és fejezte be tettét.
A nő gyorsan tudta értesíteni a rendőrséget, amely nagy erőkkel vonult a helyszínre. Sikerült felkutatni egy olyan tanút, aki látta a ház közelében azt a férfit, aki valószínűleg azonos volt a tettessel. A tanú elmondása szerint az volt a benyomása, mintha a gyanúsított erősen sminkelve lett volna.
Újabb fantomkép készült, és újra felülvizsgálták a számba jöhető gyanúsítottak listáját. Ezen a listán ismét szerepelt egy bizonyos Peter Cook, akit már egyszer a karácsony előtti listáról azért húztak ki, mert negyvenhét éves volt, míg az addigi áldozatok, mint emlékezetes, húsz és harminc év közöttinek vélték a tettest. Ez a Cook nem volt éppen ismeretlen a rendőrség előtt, mert a bűnlajstromán igaz régebbről jó pár bűncselekmény volt ismert. Azonban ezek egyike sem volt sem erőszakos, sem pedig nemi erkölcsbe ütköző.
Cook megbízható tanúkkal alibit igazolt, akik tanúsították, hogy a kérdéses időpontban a jachtkikötőben látták. Sajnos az csak későn derült ki, hogy mind a három tanú tévedett, ezért ekkor Cook ismét kiesett a gyanúsíthatók köréből.
A sajtó érthető módon egyre inkább kezdte közvetíteni azt az általánossá váló véleményt, hogy a helyi hatóságok kezéből ki kellene venni az ügyet és átadni a londoni Scotland Yard-nak. Olvasói levelek százai jelentek meg sorban a lapokban, és külföldi újságokban is kezdtek az esettel foglalkozni, tették mindezt akkor, amikor a rendőrök gyakran napokig nem vetődtek haza. Az erősödő kritika a nyomozás vezetőit egyre többet vette el az érdemi munkától, mert a sajtóban megnyugtató és magyarázkodó nyilatkozatokat kellett tenniük. Meg kell mondani, ezeket a nehéz napokat az illető rendőrtisztek nagy nyugalommal és türelemmel, igazi angol hidegvérrel vészelték át.
A legutolsó helyszínen visszamaradt nyomokból aztán minden kétséget kizáróan sikerült a tettes 0 vércsoportját kimutatni. Miután a nyomozók újra összegezték az ismereteiket a tettesről, egy egyetemi népességbiológiai intézethez fordultak. Itt becslés segítségével arra a következtetésre jutottak, hogy a vércsoport, testmagasság, cipőméret, életkor egybeesései alapján a kérdéses vidéken tízezer férfi él, akire az ismérvek ráillenek.
A újabb munkacsoport nagyszabású akcióba kezdett: a szóba jöhető férfiaktól nyálmintát vettek, hogy ezzel a 0 vércsoportúakat ki tudják szűrni. A nyilvánosságra hozott célok ismeretében rögtön ezerhatszáz önkéntes jelentkezett és alávetette magát a vizsgálatoknak annyira kényelmetlen volt már a környék férfiainak a potenciális gyanúsított szerep.
Ezzel egyidejűleg további erőket vetettek be az éjszakai figyelőszolgálatba, minden rendőr köteles volt a nappali szolgálata mellett mindennap (!) még egy éjszakát is vállalni, és ez alól az intézkedés alól még maga a rendőrfőnök sem volt kivétel. Nem volt ritka a napi húszórás szolgálat. A kertekben, hátsó udvarokban, a házak és a kocsmák körül mindenütt rendőrök rejtőztek, akik már mindenkiben gyanúsítottat láttak.
Az utolsó erőfeszítések aztán végre június 7-én meghozták az eredményüket, amikor az utolsó vadászat kezdődött.
A nyolcadik és egyben utolsó bűncselekmény sértettje egy orvostanhallgatónő volt, akit a tettes éjjel két órakor egy városszéli kis családi szálloda egyik szobájában erőszakolt meg. Ugyan sikerült még a tettesnek a helyszínről elmenekülnie, de a rádión gyorsan szerteküldött általános riadó nagy erőket tudott mozgósítani. Az egész városnegyedet átfogó ellenőrzési akció ezúttal eredménnyel járt.
Egy fiatal rendőr megállásra szólított fel egy női kerékpáron közlekedő nőt, aki azonban a felszólításra mintha mi sem történt volna nem reagált, és továbbkerekezett. A rendőr utánafutva megpróbálta megállítani a nőnek hitt alakot, akiről azonban a dulakodás során kiderült, hogy igencsak férfi, majd pedig azt, hogy Peter Samuel Cooknak hívják. A nála levő táskából azután előkerült minden olyan kellék, amit a rendőrség a korábbi esetekből már hírből ismert, a parókák, az álarcok, a kés, a villanyvezetékek átvágására szolgáló szerszám, egy magas sarkú női cipő, valamint egy jegyzetfüzet, ahol naplószerűen valamennyi áldozat és a megerőszakolásuk részletes leírása pontosan fel volt jegyezve. Reggelre a város fellélegezhetett.
A bizonyítási eljárás ezek után teljesen formális volt, mert Cook a bizonyítékok elétárása után mindent beismert, így a bíróság a megerőszakolt nők vallomástételétől, sőt magától a megjelenésétől is eltekintett. A csak másfél óráig tartó tárgyalás után a bíróság kihirdette az ítéletet: életfogytiglani szabadságvesztés.